A „holtak” esküje – földeskü a középkori Magyarországon

1518-ban Brandenburgi György békési, hunyadi és varasdi ispán és társai ásót ragadtak, s olyan mély gödröt ástak, hogy egy ember derékig elférjen benne. Az őrgróf nem azért adta a fejét gödörásásra, mert esetlegesen valami rosszban sántikált, hanem a rá kiszabott esküt annak rendje és módja szerint kívánta teljesíteni. A középkori perekben a bizonyítási eljárás teljesen más alapokra épült, mint manapság. Kezdetben kétféle bizonyítás létezett: vagy istenítélettel, vagy esküvel igazolták a felek és tanúik állításukat. Az Árpád-kor végétől ehhez jött hozzá egyes esetekben az oklevél mint bizonyítási mód.

Brandenburgi György ifj. Lucas Cranach festményén (1571)

Az alábbi írás a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont és az Újkor.hu együttműködésének keretében kerül újraközlésre.

A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának januári számában Szőcs Tibor A „holtak” esküje – földeskü a középkori Magyarországon című írását közöljük.

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.btk.mta.hu/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/3530-a-holtak-eskuje.html(Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Az okleveleket korábban is szokás volt bemutatni perek folyamán, de önmagában nem fogadták el döntő bizonyítéknak, valamivel meg kellett erősíteni az állítását. A késő középkorra egyre nagyobb teret nyert az okleveles bizonyítás, és előbb visszaszorult, majd eltűnt az istenítélet. Az eskü azonban az egész középkort végigkísérte, feltehetően azért is, mert az eskütételt az élet minden más területén is fontosnak tartották, legyen szó a jobbágy és ura közötti hűségesküről, a városbíró hivatalba iktatásakor letett esküről, lovagi vagy akár hűbéresküről. Perdöntő esküt elrendelhettek akár gyilkossági, akár károkozási perekben, vagy bármilyen vagyont, esetleg társadalmi státuszt érintő kérdésben is.

Istenítélet bajvívásal (Szász tükör, 13. század)

Mai szemmel talán furcsának tűnhet, hogy az eskünek ilyen nagy súlya volt, és hogy ennyire komoly döntések múlhattak rajta.

Az eskü azonban nemcsak egy fennhangon kikiáltott néhány sor volt, hanem a különféle esküfajták köré igen komolyan meghatározott szertartásrend szerveződött. Az esküt általában egy templomban, valamilyen erős spirituális töltettel bíró tárgyat (például szentek ereklyéjét, Krisztus keresztfájának egy darabját) megérintve kellett letenni a saját maga és utódai üdvére. A lelkiségére sokkal érzékenyebb középkori ember szemében az elhangzott szankciók komoly visszatartó erőt képviseltek. Ha a perben érintett személy esetleg meg is kockáztatta, hogy az esküje folyamán a maga javára „tévedjen”, kérdéses, hogy az eskütársak mindegyike így gondolta-e. Az ügydöntő esküket ugyanis a legritkábban kellett a perben érintett személynek egyedül letenni, szinte mindig meghatározott számú, semleges eskütársat rendeltek mellé, többnyire környékbeli nemeseket, vagy akiknek valamilyen tudomása lehetett a perben tárgyalt ügyről. Nekik ugyanilyen keretek között meg kellett esküdniük önmagukra és utódaikra, hogy a fő eskütevő a legjobb tudásuk szerint is az igazat állítja.

Istenítélet tüzesvas-próbával és hidegvíz-próbával (Rituale Romanum, 12. század vége)

Bizonyos esetekben akár száznál több eskütársat is fel kellett vonultatni. A peres eskü érvényességéhez pedig az kellett, hogy az összes kötelezett egybehangzóan letegye az esküjét, ráadásképpen az így igazolódott félnek meg kellett fizetnie a „tisztítóeskü dénárjait”.

Az összes perdöntő eskü közül a legkülönlegesebb a földeskü volt. Ezt kezdetben határperek során rendelték el, az 1330-as évektől kezdve azonban bármilyen birtokkal kapcsolatos perben ilyet tartottak. A földeskü különlegessége abban állt, hogy nem egy megszentelt helyen kellett letenni, hanem kint a kérdéses birtokon, ráadásképpen egészen furcsa szertartásrend szerveződött köré. Először is az eskü elrendelésekor (esetleg már az előtt is) a per tárgyát képező birtokot felbecsültették, és a korabeli számítási pénzösszegben, márkában megállapították az értékét.

Harold szent ereklyékre tett kézzel esküszik hűséget Normandiai Vilmos hercegnek (Bayeux-i kárpit, 11. század)

Az volt a szokás, hogy az illetőnek annyi társsal kellett letenni az esküt, ahány márkát ért a birtok, így nagyobb földbirtokok esetében tudunk 300-nál is több kiállított eskütársról, bár az ilyen eset ritka volt, többnyire 50–60 alatt maradt a számuk. Sokszor még így is egy kisebbfajta (nem kevés szervezéssel összeszedett) tömeg jelent meg a helyszínen a meghatározott napon. Az eskütevő és társai mellett ott volt a kirendelt királyi ember és egy hiteles hely néhány embere, akik a gyakorlati lebonyolítást intézték, illetve igazolták annak szabályosságát.

Eskü eskütársakkal (Szász tükör, 13. század)

Rajtuk kívül az ellenérdekelt félnek is jelen lehetett, hogy megtekintse a szertartást. Ezután körbejárták a birtok határait, és egy kiválasztott ponton az esküre kötelezettel gödröt ásattak. Több forrás is utal arra, hogy a gödröt bizony az eskütevőnek magának kellett kiásnia az eskütársakkal egyetemben, bármilyen magas rangú úrról is volt szó. Ha a gödör már olyan mély lett, hogy derékig belefért egy ember, akkor elsőként a perben érintett személy levetette csizmáját, fejfedőjét, kioldotta ruhájának az övét, és mezítláb, fedetlen fővel beleállt a gödörbe. (Több olyan földesküről is tudunk egyébként, amit a téli hónapokban végeztek el, december vagy január folyamán.)

Egy marék földet vett a kezébe, azt a feje fölé tartotta, és így, végig földdel a markában kellett szóról szóra elmondani azt a szöveget, amit a kirendelt hiteleshelyi ember előmondott neki. Az oklevelek néha tartalmilag ismertették is a letett esküt. 1350-ben például egy bizonyos Denk mester azt az esküt tette le, hogy „Isten őt úgy segélje, és a föld úgy fogadja be csontjait, és magja a magjáért úgy maradjon meg, hogy a mondott földek, amiknek a határait megjárták, az említett birtokaihoz tartoznak”.

Eskü az evangéliumra tett kézzel (Szent Grál-kézirat, 14. század)

Ha az eskü rendben megtörtént, akkor a perben érintett személy kimászhatott a gödörből és felöltözhetett, utána pedig sorban, egyenként következtek a társai, akiknek ugyanígy végig kellett csinálni a teljes procedúrát. Nagyobb számú sereglet esetén hosszú órákon át húzódott az eljárás, amíg mindenki végigmondta a szövegét. Nagyon kellett ügyelni a szavak pontos sorrendjére, az ellenérdekelt fél ugyanis nem egyszer belekötött abba, ha akár a kötelezett, akár az eskütársai elhibáztak néhány szót az előremondott formához képest. 1341-ben a nagyhatalmú Szécsényi Tamás erdélyi vajda ellenében kellett egy 120 fős társaságnak földesküt tenni, és a vajda képviselője nem átallott azért panaszt tenni, hogy a harmincadik eskütárs „a mondott esküformában egy szót kétszer is elvétett”, illetve hibázott a káptalani ember is a szöveg előmondásakor, mert Szécsényi Tamást „kétszer csak vajdának és nem Tamásnak mondta, és ezután két eskütárs hasonlóképpen csak vajdának nevezte [Tamást]”.

Bristol polgármesterének eskütétele (Ricart’s Calendar, 1478–1479)

A pert tárgyaló országbíró ez esetben ugyan nem érvénytelenítette a teljes földesküt, az elhibázott szavak más esetekben is (nem csak földeskük során) olyan nagy problémát jelentettek, hogy I. Károly király két direktívát is kiadott, hogy a bíróságok hogyan kezeljék a tartalmilag pontos, ám az egyes szavak szintjén elhibázott esküket.

Bár a szertartásrend igen furcsának tűnik, a gödör és a fej fölé tartott föld jól illeszkedik az eskü jelképrendszeréhez. Régi és igen elterjedt hiedelem volt ugyanis, hogy a hamisan esküdők testét kiveti magából a föld. Az esküt így jelképesen eltemetkezve tették: az illető egy „sírgödörbe” állva és rögöt tartva a feje fölé megesküdött arra, hogy „a föld úgy fogadja be csontjait” (emlékezzünk csak az 1350-es formulára!), hogy ez itt az ő tulajdona, a határszakasz, vagy a birtok egésze őt illeti. Szimbolikusan tehát „holtan” tették az esküt, bizonyítva, hogy a föld nem veti ki őket magából, vagyis az igazat mondják.

A (kitalált) páva-eskü. (Jacques de Longuyon lovagregényének 15. századi változata)

Irodalom
Hajnik Imre: A magyar bírósági szervezet és perjog története az Árpád- és a vegyes-házi királyok alatt. Bp., 1899. 316., 330., 334–335.
Berze Nagy János: Adalékok Arany „Hamus tanu”-jának tárgytörténetéhez. Ethnographia 27. (1916) 132–134.
Róheim Géza: A hamis tanu. Ethnographia 27. (1916) 212–221.
Márta Belényesy: Le serment sur la terre au moyen âge et ses traditions postérieures en Hongrie. Acta Ethnographica 4. (1955) 361–394.
Kovács Ferenc: Régi magyar esküminták. Magyar Nyelv 57. (1961) 285–295.
Szabó István: A középkori magyar falu. Bp., 1969. 118–120.
Varga János: Földeskü. (Akadémiai székfoglaló előadás). Agrártörténeti Szemle 50–51. (1998–1999) 99–112.

Szőcs Tibor

Ezt olvastad?

1244-ben Spalato és Trau között háború tört ki, a két dalmáciai város viszályában IV. Béla magyar király Trau pártját fogta,