Honismeret mozgóképeken – Sára Sándorra emlékezve

Hírét és filmjeit jóval előbb megismertem, mint őt magát. Amikor a sorozatos és nem mindig tisztességes támadások nyomán lemondtam a Magyar Művelődési Intézet igazgatóságáról, mert úgy gondoltam, nem szabad elsüllyeszteniük a hajót, ha a kapitánytól meg akarnak szabadulni, nemsokára üzent Sára Sándor, hogy keressem föl a Duna Televízióban. Felajánlotta, hogy vállaljam el a közművelődési műsorok főszerkesztőségét, amit akkor ott „műhelyvezetőnek” neveztek. Nem ugrottam a nyakába, noha nagyra tartottam az általa vezetett intézményt, s már néhány esztendeje „külsős” szakértője és riportere voltam néhány „határon túli” – vagyis külhoni – témájú dokumentumfilmnek, de nem éreztem magam igazán otthon a televíziós szakmában. Aztán mégis elvállaltam, mégpedig elsősorban Sára Sándor személye miatt. Úgy jártam vele, mint több jeles személyiséggel, akik szellemiségének, hogy úgy mondjam nimbuszának, könyveik – ez esetben filmjei – nyomán már az első kézfogást megelőzően hatása alá kerültem. Miként például Veres Péterrel, Németh Lászlóval, Erdei Ferenccel, Bálint Sándorral való első találkozásomkor megfogott a szellemi ismertséget követően a fizikai valóságuk jelensége. Sára Sándorra is úgy tekintettem, mint olyan jelenségre, aki most nem könyvekből, hanem filmjeiről lépett volna a szemem elé. Nem sokat beszéltünk egymással, de jólesett a közelében ülni egy-egy tanácskozáson, hallani a mindennapos témákhoz fűzött megjegyzéseit, látni nem mindennapi gesztusait, kefesűrű haját, gondosan torzonborz szakállát. S mikor egy alkalommal a Duna TV-sek egy csoportjával Moldvában jártam, a csángó falvakban kicsit még „házigazdának” is éreztem magam.

Sára Sándor. Forrás: Honismeret folyóirat 2020/1

Csak amikor már elkerültem a Duna Tévétől, akkor jöttem rá, hogy milyen kevéssé ismerem. Tudtam persze, hogy Turán született, hogy „falu jegyzője” édesapját az ötvenes évek elején internálták, hogy már fiatalon sokat tanult az ott néprajzi filmet forgató Szőts Istvántól, aki később nagyapám szülőfalujában, Hollókőn készítette Kövek, várak, emberek című dokumentumfilmjét. Sára első alkotása is néprajzi témájú volt, az azóta már a világörökség részévé vált busójárásról készült. Olvastam az Alföldben megjelent, de filmmé nem válhatott, Csoóri Sándorral közösen írt, a madéfalvi veszedelemről szóló filmnovelláját; és sokszor, haj, de sokszor láttam a Sír az út előttem című, négyrészes dokumentumfilmjét a bukovinai székelyek megrázó földönfutásáról, hiszen Moldvába készülve Tolnában és Baranyában a Bukovinából odamenekültekkel is megismerkedtem. És persze tudtam, hogy sokakkal összefogva 1993-ban létrehozta elsősorban a trianoni határainkon kívül rekedt, külhoni magyarok számára a Duna Televíziót, amelynek aztán hét esztendeig volt az emblematikus vezetője. Át se látom, de ha átláthatnám is képtelenség lenne felsorolni azt a töméntelen műsort, ami Sára elnökségének idején megvalósult, s szinte valamennyi a darabokra szabdalt magyarság összeforrasztását szolgálta. Átgondoltság, tudatosan kitűzött célok szívós megvalósításának szándéka jellemezte a Duna TV akkori műsorpolitikáját.  

Négyesztendei ottlétem során nem volt alkalmam munkatársi kapcsolatba kerülni az alkotáson kívül elnöki teendőkkel, rosszindulatú támadások visszaverésével és politikai, szakmai küzdelmekkel agyonterhelt Sára Sándorral. Csak amikor már elhagytam a Mészáros utcai impozáns székházat, kezdtem komolyabban tájékozódni volt elnököm művészi világáról. Különösen, amikor egykori kollégám, Pintér Judit felkért, hogy a Sára Sándor 80. születésnapjára készülő kötetbe írjak a bukovinai székelyekről készült filmsorozatról. Az erre az alkalomra készült, Pro Patria címet viselő kötetből aztán közelebbről is megismerhettem az egyre inkább legendássá váló rendező–operatőr–író Sára Sándor tárgyi és képi világának részleteit.

Sokfelé ágazó és többrétegű művészi alkotásainak eszmei mondanivalóit követő és szolgáló világítástechnikáját, képkivágásait, kameramozgását, dokumentarista jelölőrendszerét, dekoratív formalizmusát és még számos szakmai vetületét nyilván bőségesen elemzik majd a pályatársak és az emléke előtt tisztelgők. Itt most munkássága egyetlen dimenzióját szeretném kiemelni, mégpedig azt, hogy miként szolgálta a fényképezés, különösen pedig a filmezés sajátos eszközeivel a hon jobb megismerését, vagyis a honismeretet. Miként Bél Mátyás, Borovszky Samu, Orbán Balázs országleírásai, a Sárközi György kezdeményezte első, aztán a Szépirodalmi Kiadónál megjelent második Magyarország felfedezése sorozat köteti feltárták a XIX. századból örökölt és a XX. század első felében ránk szakadt magyar sors egy-egy kevéssé ismert, vagy éppen szándékosan elhallgatott, elhallgattatott tragédiáját, úgy látott Sára Sándor a XX. század második felében megélt vagy elszenvedett történelmi sorscsapások gubancainak kibogozásához. Fölfedezte, „hogyan lehet a dokumentumot önmagán túlmutató kifejezéssé alakítani” a gondosan megrendezett, vagy keresetlenül meglesett valóság megelevenítésével, monológokban és feltámasztott képsorokban.

Újra és újra átnézve, átérezve Sára Sándor játékfilmjeit és dokumentumfilmjeit – mert ezt a két műfajt nála nehezen lehet (meg minek is!) szétválasztani –, fölismerhető a közös nevező, ami a valóság és az igazság. Ő maga nyilatkozta egyszer, hogy „A művészi alázattal, becsületesen filmszalagra rögzített valóság – az igazság – nem megy ki a divatból.” És azt hiszem, itt jutottunk el a címben utalt lényeghez, mert ezt érzem a hazai honismereti mozgalom sarkalatos alapkövének is. Mert a köztörténetet – láttunk és látunk rá elég példát – áthathatja és sokszor át is hatja a politikai sunyiság, ami ritkán van jó viszonyban az igazsággal és a valósággal. Különböző ideológiák torzíthatják és torzítják is, amint azt oly hatásosan fejezi ki a diktatúra kétszínűségében fogant, akasztófahumorba pácolt mondás: „Csak a jövőnk a biztos, mert a múlt folyton változik!” De minél közelebb hajolunk a helyhez, a hely történetéhez, annál nehezebb elszakadni a valóságtól, vagyis az igazságtól. Honismereti mozgalmunk közelmúlt történelmével foglalkozó közléseinek java leginkább arról szól, hogy a helyben lakók miként élték meg, viselték el, olykor rendezték a velük élő történelmet. Tudom, hogy ez egyáltalában nem könnyű feladat. Mert a – mindegy milyen – zsarnokság minden elkövetett bűnére rákattintja a lakatját, amit aztán „a száj elé hulltan / pisszt jelző ujjban” többnyire maga az áldozat őriz féltében sokszor meglepő elszántsággal. A Honismeret folyóirat 33 esztendőnyi szerkesztése során sokszor igyekeztem a „szó kihozta” szörnyűségekről hangfelvételt készíteni, ám a magnetofon láttán a legtöbben olyan kétségbeesetten visszakoztak, mintha legalábbis az ő vétkeiket akarnám rögzíteni. Olyan mélyen beléjük ivódott, vagy olyan keményen beléjük verték a hamis bűntudatot.

Sára Sándor Sára Júlia felvételén. Kép forrása: Wikipedia

Ezért is tudom különösképpen értékelni Sárának azt a képességét, ahogyan szóra bírta ezeket a „hallgatás tornyába” zárt vagy zárkózó embereket. Bár különböző interjúkban gyakran elmondta, hogy voltaképpen nem volt nehéz dolga, csak aki már próbálta, az tudja, hogy mennyire körülményes dolog megteremteni azt a bizalmas légkört, amihez Sárának nyilván különleges adottsága volt. Amikor az 1960-as évek közepén, Moldvába készülve a Tolnába és Baranyába került bukovinai székelyeknél ismerkedtem sorsukkal, hagyományos kultúrájukkal, szenvedéstörténetükkel, találkoznom kellett a „bajmoki vérengzés” akkor még nagyon is titokzatos emlékével. És bár számos székely családdal kerültem szoros, baráti, sőt, szinte rokoni kapcsolatba, ezt a témát olyan kínosan kerülték, mintha nem a szerb partizánok mészároltak volna le embertelen módon 42 hadikfalvi székely férfit, hanem ők maguk vetemedtek volna erre a szörnyűségre. „Arról nem tudunk semmit – hajtogatták –, hogy mi lett velük, hová vitték őket, senki sem tudja.” Ezek után megrendülve és csodálattal láttam, hogy Sára Sándor 20 esztendő múltán valódi mágusként szóra bírja, majd lépésről lépésre, képsorról képsorra, érzésről érzésre kibontja az emlékek rémületbe temetett burkából mindazt, ami oly sokáig rejtve maradt bennük. Amire már talán maguk sem hitték, hogy emlékeznek. Negyvenkét elhurcolt, maguk ásta gödörbe géppuskázott székely özvegye nyílik meg szinte lassított felvételként kamerája előtt, s mondja el az elmondhatatlant. Hogy lelki szemeinkkel mi is elképzelhessük az elképzelhetetlent. Sára Sándor írja valahol, hogy „ha a filmben erős történetek hangzanak el, a nézők elkezdik látni a hallottakat…” A Keresztúton epizódjaiban ennek az érzékszervi átváltásnak lehetünk részesei. Különösen a közeli arcok beszédesek, a szemek sokszor többet elmondanak az emberi szenvedés mélységeiről, mint az alvadt vérdarabokként elénk hulló szavak. A képsorokat nézve érzékelhetjük azt a hatalmas lelki erőfeszítést, s a vele járó szenvedést, amivel az emlékek kényszerűen behantolt temetőjéből napvilágra emelik az átélt szörnyűségeket. S az utána felhangzó hadikfalvi sirató szinte lelki megkönnyebbülést hoz, miként a hagyományban is ez volt a szerepe, amikor rendszerint nem is a halottat siratták, hanem önmaguk nyomorúságát, akiknek itt kell maradniuk a földi létben apa vagy anya nélkül, társtalanul, gyermektelenül…

Így sirathatjuk mi is történelmünk fehér foltjainak elszánt színesítőjét, nemzeti sorskérdéseink velünk érző megragadóját, az UNESCO egykor „legjobb kulturális televízió” címmel kitüntetett intézményének létrehozóját, aki megvalósította – mint valamikori alelnöke, Lugossy László írta róla –, „hogy történelmünk ne csak megismerhető, de átélhető is legyen”.

Sára Sándor nagy formátumú folytatója a XX. századi magyar szellemi élet idegen érdekek által félreszorított irányzatának. Alkotásainak méltó helye van Nemzeti Pantheonunkban Móricz Zsigmond, Németh László, Illyés Gyula és nemzeti kultúránk többi, felelősen gondolkodó és alkotó személyiségei között. Elkezdett, de be nem végzett munkássága ránk, a honismereti mozgalom munkásaira is testál megvalósítandó feladatokat. Miként nagyajtai Benkő Levente írja Sára Magyar nők a Gulágon című filmjéről a megtekintésekor támadt gondolatai között: „Hány száz, netán ezer kilométernyi vagy/és magnószalag kell ahhoz, hogy valóságosabban megismerjük közelmúltunk történetét? Hány túlélőt, szemtanút kell szóra és írásra bírni ahhoz, hogy huszadik századi történelmünk tabutémaként kezelt részleteit közelebbről is megmerjük? Márpedig nincs az a szalagmennyiség, nincs az az óra- és oldalszám, nincs az a fáradságos munka, melyet nem lenne érdemes a hogyan történt, ami történt kérdésre adható válasz keresésére fordítani.”

Ehhez pedig nekünk, a hon jobb ismeretét szolgálóknak hozzá kell tennünk a magunk erejét, elszántságát, elkötelezettségét, hogy a Sára Sándor kezéből kiesett zászló ne hulljon a porba.

Halász Péter

Az 1933. november 28-án Turán született Sára Sándor 2019. szeptember 22-én hunyt el Budapesten – a szerk.

Újságunk indulásától kezdve arra törekszünk, hogy más történelemmel foglalkozó médiumokkal együttműködjünk. A kéthavonta megjelenő Honismeret folyóirat hasonlóan az Újkor.hu-hoz a színvonalas tudományos ismeretterjesztést tűzte zászlajára. Kiadója, a Honismereti Szövetség tömöríti a helytörténettel, a történeti és néphagyományokkal, a néprajzzal, az irodalom és a művészet helyi értékeivel, a természeti és szellemi környezet védelmével, a helyi kultúra őrzésével, a népnyelv ápolásával, az emlékhelyek gondozásával foglalkozó egyesületeket, szakköröket, munkatársakat a közös értékvédelem és a nagyobb hatékonyság érdekében. Halász Péter írása elsőként a Honismeret 2020. évi 1. számában jelent meg. A szám tartalma – így a cikk eredeti változata is – hamarosan teljes terjedelemben elérhető lesz a folyóirat honlapján, ami az alábbi címlapra kattintva érhető el.

Ezt olvastad?

A magyar paraszti társadalom felszámolása valójában már 1945-ben elkezdődött, ennek leglátványosabb fejezete a paraszti gazdaságok 1948 és 1961 közötti kollektivizálása.