Horthy Miklós bevonulása Budapestre: 1919. november 16.

A megszálló román hadsereg kivonulásának második szakaszára – az antant elvárásai szerint – november közepén került sor, amikor kiürítették a magyar fővárost és annak környékét, illetve a Duna és a Tisza közötti területet. Ezzel a Nemzeti Hadsereg ellenőrzése alá került a trianoni Magyarország területének jelentős része.

Alapos előkészítés után a román csapatok november 14-én több szakaszban adták át a fővárost a két nappal korábban megalakult budapesti karhatalomnak. A Nemzeti Hadsereg – Lehár Antal parancsnoksága alatt – megkezdte a főváros stratégiai pontjainak megszállását. Budapest rendjének biztosítása érdekében szigorú biztonsági intézkedéseket vezettek be, például meghatározott bűncselekményekre vonatkozóan kihirdették a statáriumot. A vonatkozó rendeleteket plakátokon tették közzé, de az új rendről a főváros lakosságát a sajtón keresztül is tájékoztatták. A rend fenntartását célzó intézkedések a Nemzeti Hadsereget sem kerülték el. Horthy – korábbi rendelkezéseihez hasonlóan – a hadsereg minden tagját felszólította, hogy tartózkodjon „mindennemű önkényes, törvényellenes fellépéstől, pogromtól, mindennemű kihívó magatartástól és minden eljárástól, amely túllépi a hadsereg részére megállapított hatáskört”. Egy másik utasítása így fogalmazott: „Politikai részrehajlások, pogromok, felekezeti üldözések és egyéni akciók minden körülmény között tilosak”. Az október 25-i bizalmas tiszti parancsában a fővezér leszögezte, hogy az ország érdeke, hogy a hadsereg a „legkiválóbb benyomást gyakorolja”, így megtiltotta a tisztek számára a politizálást, az önkényes letartóztatásokat, a vallási kérdések megvitatását és az ezekből levont következtetések alapján megtett intézkedéseket. A fővezér felhíváson keresztül fordult a budapestiekhez, amelyben jelezte, hogy hadseregének célja a rendfenntartás, így csak a „rendbontók” számára helyezte kilátásba a büntetést. A fővezér utasításaival kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy ugyan Horthy célja egy fegyelmezett, a parancsainak engedelmeskedő hadsereg megteremtése volt, de ennek ellenére nem tett meg mindent azért, hogy a különítmények túlkapásai, atrocitásai megszűnjenek. Ugyanis ő maga is egyetértett azzal, hogy az országban ’rendet kell tenni’, az országot ’meg kell tisztítani’ a bolsevizmus, a liberalizmus és az internacionalizmus – vélt vagy valós – képviselőitől.

A Nemzeti Hadsereg Budapestre történő bevonulásának egyik következményeként – a fővezér elvárásaival ellentétes módon – a fővárosi lakosság is megtapasztalhatta a fizikai és a lelki terror különféle formáit (letartóztatás, verés, inzultálás, sértegetés, magántulajdon megrongálása vagy elvétele). Amit addig csak hallomásból ismertek, a Dunántúlról érkező hírekből és beszámolókból, november közepétől már saját maguk is átélhették. Elsősorban a fővárosban élő zsidók és a szociáldemokrata elkötelezettségű fővárosiak váltak ennek áldozatává. Például november közepén körülbelül 350 személy letartoztatására került sor, bár a Szövetségesközi Katonai Misszió és Sir George Clerk brit diplomata tiltakozása eredményeként a nagyrészüket szabadon engedték, mivel kilátásba helyezte a Katonai Misszió, hogy a román hadsereg visszavonulását felfüggesztik. Bandholtz tábornok az egyik november 16-i táviratában úgy fogalmazott, hogy „sok letartóztatásra került sor, de kevesebbre, mint várható volt”. Az atrocitások ellenére, összességében, az antant képviselői elégedettek voltak a hatalomváltást követő Budapesten tapasztalható állapotokkal.

Az addigi dunántúli városlátogatások rituáléját követő ünnepélyes bevonulás a korai Horthy-kultusz legfontosabb eseményének tekinthető. Az ünnepség programjáról, a bevonulási útvonalról, a fontosabb tudnivalókról a rendezőbizottság plakátokon, szórólapokon és a sajtóban tájékoztatta a fővárosiakat. Az ünnepség 8 órakor katonai fogadtatással kezdődött Kelenföldön. A jelentéstétel után a csapatok elindultak a Fehérvári úton a Gellért tér felé. A menetet egy szakasz lovas rendőr és egy nyolc trombitással kiegészült huszárszakasz vezette. Az antik idők óta a győztes vezért jelképező fehér lovon bevonuló, az altengernagyi egyenruháját és kitüntetéseit viselő fővezér követte őket. A fehér ló a magyar mondavilágot is megidézte, mert utalt az ’új honfoglalás’ címén az Árpád vezérrel megvont párhuzamra. Horthy Miklós mögött a nemzetiszínű fővezéri zászló, majd Horthy legszűkebb törzse haladt. A csapatokat Lehár Antal vezette.

A Gellért téren Horthy Miklóst Budapest nevében Bódy Tivadar polgármester köszöntötte. A nemzeti és a fővárosi színekkel, jelképekkel feldíszített téren az esős őszi idő ellenére nagy tömeg jelent meg. A polgármester szerint a főváros „mártíromi szenvedéseket volt kénytelen elviselni” az elmúlt egy évben. Horthy Miklós ezzel szemben Budapestet minden kétséget kizáróan „bűnösnek”, a „nemzet megrontójának” nevezte. Szerinte a város „megtagadta ezeréves múltját”, „sárba tiporta a nemzet koronáját, a nemzet színeit és vörös rongyokba öltözködött”. A nemzeti és keresztény hagyományaival, értékeivel szembeforduló fővárosnak azonban meg lehet bocsátani, ha „ez a megtévelyedett város visszatér megint hazájához”, ha újra szeretni fogja a „szent koronát, a kettős keresztet”, „a három hegyet és a négy folyót, szóval magyar hazáját és magyar faját”. A vezeklést Budapest szerinte nem kerülheti el, így amíg eleget nem tesz a fővezér felszólításának, a bűnbánatnak, amíg nem tér vissza a nemzethez tartozás feltételeként megnevezett értékekhez, addig nem lehet a nemzet részének tekinteni. Horthy a fogadtatás ideje alatt, beszéde üzenetének megfelelően, parancsnoklási pózban ült a lován.

A Himnusz eléneklése után a menet a Ferenc József hídon át a Vámház körúton, a Kálvin tér után, a Múzeum, a Károly, majd a Váci körúton és az Alkotmány utcán vonult az Országház irányába, ahová 10 óra körül érkezett meg. Horthy két oldalán tisztekből gyalogos sorfalat alakítottak. A fővezért a törzskar, majd egy huszárszakasz, illetve a Nemzeti Hadsereg egységei követték. A nemzeti színekben pompázó útvonalon felsorakozott tömeg Horthy nevét kiáltva fehér zászlókat lengetett és virágokat, például fehér őszirózsákat szórt a fővezér és a katonái elé.

Az Országház előtti ünnepségen alkalmazott szimbolikus térfoglalási eljárások a közelmúlt teljes tagadását, a ’nemzeti’ és ’keresztény’ értékrendszer összekapcsolását érzékeltették. Ennek legjobb példája az Országház lépcsőjére épített imasátor volt, amelyet fehér fából ácsoltak és zöld posztóval borítottak be, s a nemzeti színek kiemelése céljából piros szőnyeget terítettek elé. A jobboldali korláton is ezek a színek domináltak. A nemzeti szimbólumokat egészítette ki a sátorban elhelyezett fehér oltár, amely mögé, az Országház falára aranykeresztet erősítettek. Az Országháznál a kormánytagok, a keresztény egyházak képviselői és számos közéleti személyiség jelent meg. A téren a MOVE, az ÉME, a hatóságok, a tantestületek és társadalmi egyesületek képviselői kaptak helyet. A környéken a kirakatokba Horthy Miklóst ábrázoló fényképek kerültek, míg az utcákon nemzeti színekkel díszített Horthy-emléklapokat árusítottak. Manno Miltiades a főváros utcáin kiragasztott plakátja vizuálisan jelenítette meg a Horthy-kultusz szimbólumrendszerének központi üzeneteit: a vörössel jelzett viharos tenger a közelmúltra utalt, a stabilitást és a kiszámíthatóságot jelképezte a két izmos kar, amely a hajókormányt fogja. A grafika alatt olvasható a metafora erőskezű kormányosának a neve: „Horthy!” Az egyik kar mögött a nemzeti címer is látható, ráadásul a nemzeti színek alkalmazása is üzenetértékű volt.

A fővezér az Országház térre érve érkezett meg a céljához, így a lováról ott szállt le. Az Országház lépcsőjén Friedrich István miniszterelnök a kormány és a nemzet nevében üdvözölte. A nap folyamán először Friedrich utalt arra, hogy a fővezér bevonulásának napja a népköztársaság kikiáltásának első évfordulójára esett. Ez is jelzi, hogy 1919. november 16-a 1918. november 16-a ellenrendezvényévé vált: Budapest és Magyarország szimbolikus visszafoglalására került sor. A köszöntésre adott válaszában Horthy határozottan szembehelyezkedett a közelmúlttal („ki kell irtanunk minden mérget a nemzet lelkéből”), és elutasította a nemzet megosztására törekvő pártpolitikát („össze kell fogni minden magyar hazafinak egy szent cél érdekében, amelynek két pillére: a nemzeti eszme és a keresztény morál”). A fővezér azt is megjegyezte, hogy a nemzet erőit össze kell fogni, hogy „az ezer jelszóval agyonagitált lakosság nyugvópontra juthasson”. Ezt azonban egy olyan ünnepségen mondta, amely ugyanúgy agitált, mint a polgári demokratikus forradalom és a Tanácsköztársaság hasonló jellegű rendezvényei.

A Horthy Miklós beszédét követő mise végeztével a MANSZ képviseletében Tormay Cécile írónő zászlót adott át a fővezérnek. Horthy bevonulásának jelentőségét úgy érzékeltette beszédében, hogy a múlt (1918/1919) és a jelen leírására a krisztusi szenvedéstörténet és a feltámadás keresztény hagyományát használta. Ennek az erőltetett, kiforgatott és tévesen magyarázott – blaszfémiának nyugodtan tekinthető – párhuzamnak köszönhetően Horthy és a Nemzeti Hadsereg tevékenységét a szakrális szférába emelte. E kultusz megalapozásában jelentős szerepet játszott így Tormay, mert felerősítette az ’újjászületés’ és a ’feltámadás’ Horthy-képhez társított üzenetét. A Bujdosó könyv történetét folytatva többek között a következőket mondta Tormay:

„Hajnal van ma! Ti hoztátok ‒ és mi asszonyok, mint kétezer év előtt a Szentírás reggelén, a Golgota tövében, eljöttünk, hogy köszöntsük a feltámadást! Magyar hajnal és keresztény feltámadás a ti hazatéréstek egy szörnyű véres Kálvária után, melyben Károlyi, a magyar Iskariot és démoni cinkosai elárulták, megkínozták, kifosztották és megcsúfolták a magyar nemzetet. Történelmünknek legsötétebb éjszakája volt ez és most olyan ígéretes a reggel, mert eljöttetek. Hat hónap óta a reménységet Horthy Miklósnak hívják Magyarországon […].”

Az írónő beszéde és a sajtóban megjelent cikkek értelmezése szerint is 1919. november 16-a a magyar történelem fordulópontja. A bevonulás napja a korábbi periódushoz képest egy megújult, a nemzeti nagyság helyreállítását lehetővé tevő korszak szimbolikus kezdetét (’hajnal’, ’reggel’), az ’új’ időszámítás kezdőnapját jelentette, mert a nemzet ’feltámad’ és ’újjászületik’. A ’feltámadás’ azonban csak akkor valósul meg teljes egészében, amit Tormay is jelzett, ha a történelmi Magyarország helyreállítására sor kerül. Az abszolút ’jót’ és az abszolút ’rosszat’ szembeállító világképben Horthy, a nemzet ’szabadítója’, ’megváltója’ szimbolizálta a szakítást a politikai gonoszként beállított, Károlyi Mihály és „démoni cinkosai” által megszemélyesített, a lehető legnegatívabban ábrázolt közelmúlttal. Mindez párhuzamba állítható Jézus Krisztus halálával és feltámadásával, ami a keresztények számára az örök élet ígéretét jelenti. Tormay a történelmi magyar állam integritásának visszaállítását a hadsereg feladatának tekintette. Horthy Miklós vezérkultusza és a közéletet, illetve a hétköznapi életet is a Horthy-kultusznál jobban átszövő irredenta kultusz között tehát már 1919 őszén létrejött a kapcsolódási pont. Az elveszített területek visszaszerzése Horthy Miklós küldetése lett. (Nem véletlen, hogy az első és a második bécsi döntés után több alkalommal a kormányzó fehér lovon vonult be a nagyobb visszatért felvidéki és erdélyi városokba.) A fővezér a magyar nők adományát megköszönve ennek megfelelően ki is jelentette, hogy

„még nem vagyunk a célnál. Pestről még tovább is kell mennünk”.

A Himnusz után a hatvanhárom vármegyét jelképező hatvanhárom nő járult Horthy elé, majd kezdetét vette a csapatok díszmenete, amely le is zárta az ünnepséget. A november 16-i ünnepélyes rendezvények az Operaház díszelőadásával és a budai Várban tartott miniszterelnöki fogadással zárultak.

Horthy Miklós bevonulásának stációi a korabeli filmhíradóban (">Corvin Híradó 1, 1919. november)

Budapesten a Fővezérség a Gellért Szállóban rendezte be a főhadiszállását. Annak, hogy a Siófokról Budapestre került át a Nemzeti Hadsereg főhadiszállása, több szempontból is jelentősége volt. A legfontosabbnak az tekinthető, hogy onnantól kezdve a fővezér az országos szintű politika alakításában már úgy vehetett részt, hogy a döntéseket és eseményeket nem kellett messziről követnie. Ugyan november közepe előtt is járt többször Budapesten, de ez mégis más jellegű politikaformáló szerepre adott lehetőséget. Az 1919 őszi politikai és hatalmi változások eredményeként a fővezér az ország sorság meghatározó tárgyalások egyik főszereplőjévé vált. Az 1919. november 16-i budapesti bevonulásának ez volt a reálpolitikai jelentősége, amellett, hogy a Horthy személye körüli vezérkultusz miatt ez az ünnepélyes esemény szimbolikus keretek között is hozzájárult a fővezér hatalmának kibővüléséhez. A Horthy-kultusz kapcsán azonban meg kell jegyezni, hogy a kultuszépítők, például Tormay Cécile és az újságírók, jelentősen eltúlozták – a kereszténység lényegi üzenetét (megváltás, örök élet) teljesen kiforgatva, félremagyarázva – a fővezér tényleges szerepét és képességeit. Ugyanis – az akkori egyoldalú interpretációval ellentétben – a román megszálló hadsereg nem azért hagyta el az ország területét, mert a fővezér ezt katonai úton elérte, ahogyan a bolsevik diktatúra sem azért bukott meg, mert a Nemzeti Hadsereg a Vörös Hadsereget legyőzte volna. A kortársak egy – nem számszerűsíthető – része tehát az akkori válságos körülmények között nem arra törekedett, hogy reálisan értékelje a közelmúlt eseményeit, hanem inkább azokat jelentős mértékben leegyszerűsítve, a fővezért lényegében egy emberfeletti képességekkel rendelkező politikai és katonai vezetőként állította be. Ez ugyanis jóval egyszerűbb, mint szembenézni a múlt és a jelen eseményeivel, folyamataival, amelyek mindig összetettek.

Az alábbi írás a Bölcsészettudományi Kutatóközpont és az Újkor.hu együttműködésének keretében kerül közlésre.

Turbucz Dávid

Ezt olvastad?

A kortársak és az utókor körében elterjedt történelmi tévhit és az események félreértelmezése, miszerint az 1918-19-es kormányok mögött a szabadkőműves
Támogasson minket