Horthy Miklós kormányzóvá választása: 1920. március 1.

Horthy Miklós 1919 őszén az antanthatalmak magyarországi képviselői támogatásának és a fővezér számára kedvező hatalmi változásoknak, elsősorban a megszálló román hadsereg kivonulásának köszönhetően az ország jövőjét meghatározó tárgyalások egyik főszereplőjévé vált.

Az 1920. január végén lezajlott nemzetgyűlési választást követően a kormánypártokban eltérő elképzelések fogalmazódtak meg arról, hogy mi is legyen a következő közjogi lépés a politikai hatalom gyakorlásának alkotmányos alapokra helyezése érdekében. A Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjában két álláspont alakult ki. Az egyik, amely Friedrich István nevéhez köthető, azt tartalmazta, hogy a választások után, de még a nemzetgyűlés összeülése előtt alakulna meg az új kormány. Friedrich azért képviselte ezt az álláspontot, mert így – a választási eredmények akkori állása szerint – lehetősége lett volna visszatérni a miniszterelnöki székbe, illetve József főherceget választhatta volna meg államfőnek az ideiglenes nemzetgyűlés. Huszár Károly miniszterelnök ezzel szemben úgy gondolta, hogy a nemzetgyűlés összeülését és az új államfő megválasztását követően mondana le. A kormányfőt pedig az államfő fogja kijelölni, aki a nemzetgyűlési erőviszonyoknak megfelelően megalakítja majd a kormányát. A Kisgazdapárt is ezt a forgatókönyvet tartotta elfogadhatónak.

Az 1920. januári választások eredménye (Arsboni)

A miniszterelnök álláspontja időközben határozottabb lett. Ennek oka a fővezér január 30-i hadparancsa volt. Eszerint a november végén megalakult kormánynak a választási eredmények alapján összeülő nemzetgyűlés megalakulásáig hivatalban kell maradnia. Sir Georg Clerk brit diplomata november 25-i jegyzékét, tette egyértelművé a fővezér, „csak úgy értelmezhetem, hogy a nemzetgyűlés megalakulása után egy ideiglenes államfőt választ, annak kezébe adja át a koncentrációs kormány a mandátumát és ez ideiglenes államfőtől nyeri ezután megbízását az új miniszterelnök”. Horthy ezt a jegyzéket tehát úgy értelmezte, hogy az minél inkább megfeleljen az érdekeinek. A brit diplomata által a miniszterelnöknek akkor átadott jegyzék ugyanis nem szabályozta egyértelműen, hogy az új kormánynak mikor kell megalakulnia. Horthy Miklós a kormánypártok egyes politikusaihoz hasonlóan a nyilvánosság előtt tehát szintén kifejezte az álláspontját. A fővezér és a fent említett politikusok álláspontja azonban nem volt azonos súlyú. Horthy ugyanis leszögezte, hogy a Nemzeti Hadseregre támaszkodva „feltett szándékom ez álláspontnak minden – bárhonnan jövő – az eredeti megállapodással ellenkező törekvéssel szemben érvényt szerezni”. A fővezér – jelezve, hogy a katonai és a polgári hatóságok között korántsem egyenrangú a viszony – a politikusok közötti vitát ezzel el is döntötte. A közjogi rendszer kialakításának következő lépéseit ő határozta meg. A politikai folyamatok alakulása szempontjából ez egyáltalán nem volt lényegtelen, mert az új államfő számára nem volt mindegy, hogy lesz-e befolyása az új kormány megalakulására vagy sem. A hadparancsban leírt forgatókönyv azt jelentette, hogy az új államfő, azaz egyre komolyabb eséllyel Horthy fogja kinevezni Huszár Károly lemondása után új kormányt. Ezzel Friedrich István lényegében minden esélyét elveszítette arra, hogy újból Magyarország miniszterelnöke lehessen.

A fővezér államfővé választási esélyeit az is erősítette, hogy a Nagykövetek Konferenciája február 2-án állásfoglalásában egyértelművé tette, hogy a Habsburg-restaurációt semmilyen körülmények között nem fogadják el. A február 2-i nyilatkozat mögött elsősorban a britek álltak. Horthy ugyanis meglehetősen jó viszonyt alakított ki Thomas Hohler budapesti brit főmegbízottal. Nem meglepő tehát, hogy legelőször Hohler jelentette ki hivatalos formában, hogy Nagy-Britannia egyetlen Habsburg számára sem fogja engedélyezni a visszatérését a magyar trónra. A Nagykövetek Tanácsa angol kezdeményezésre február 2-án foglalt állást ebben a kérdésben.

Horthy fővezérként szemlét tart Siófokon (Pesti Hírlap Nagy Naptára, 1936: 343.)

1920. február közepén újra a politikai napirend egyik meghatározó témájává vált a fehérterror, mert az Ostenburg Gyula vezette különítmény egyes tagjai február 17-én meggyilkolták a Népszava két újságíróját, Somogyi Bélát és Bacsó Bélát. A nyomozást – a belügyminiszter utasítására – a budapesti rendőrség kezdte meg, de rövid időn belül a fővezérség vette át, így az elkövetők megbüntetése elmaradt. A fővezérség beavatkozása a nyomozásba nyilván már akkor is meglehetősen feltűnő volt, de nem lehetett ellene mit tenni. A legitimista Beniczky Ödön, aki a gyilkosság idején volt belügyminiszter, évekkel később lehetőséget kapott arra, hogy a vallomását nyilvánosságra hozza. Az Újság című napilapban került erre sor 1925. május 31-én. Vallomásának az volt a lényege, hogy a terrorisztikus cselekmények „szemmel láthatólag központilag igazgatva, egy eddig nálunk ismeretlen rendszert képviseltek”.

A volt belügyminiszter állítása szerint 1920. február elején, egy Gellért Szállóban rendezett vacsora után az asztaltársaság egyik tagja panaszkodni kezdett egy olyan cikk miatt, amit a Népszava kívánt közölni, de ezt a cenzúra nem engedélyezte. „Valaki a társaságban megjegyezte, állítja Beniczky, hogy most már csakugyan ideje volna ezt a gaz Somogyi Bélát a Dunába tenni. Horthy Miklós fővezér úr őméltósága e kijelentéssel bontott asztalt: Nem beszélni kell itt, hanem cselekedni!” A vallomás későbbi részében Beniczky azt állítja, hogy később – még a gyilkosság előtt – sor került egy raportra, „amelyen a fővezér úr »a békekötésre való tekintettel« a különítmény-parancsnokokat a további kilengésektől eltiltotta. Ez a raport valóságosan lefolyt”. Majd egy ellentmondás következik a vallomásban: „A rapport talán megvolt, de az említett cselekedni-jelenet is megvolt”.

Beniczky Ödön ugyan a békekötést nevezte meg a „további kilengések” eltiltása okaként, de emellett a fővezérnek a kormányzóválasztás miatt is indokolt volt megfegyelmezni különítményes-vezéreit. Nem kívánta ugyanis – érthető módon – veszélyeztetni a megválasztását. Ezért hívta össze az említett raportot. Február 10-én a fővezér azt nyilatkozta, hogy a magyar politika célja a mielőbbi konszolidáció kell, hogy legyen. Prónay Pál visszaemlékezése is arról tanúskodik, hogy a fővezér nem akarta az újságírók halálát. Az adott politikai helyzetben egyedül Friedrich István érdekeit szolgálta a szociáldemokrata újságírók meggyilkolása. Friedrich elsőszámú célja január vége óta ugyanis az volt, hogy ha már nem lehet ő miniszterelnök, akkor a fővezérből ne legyen államfő. A gyilkosság Friedrich általi elrendelésének indítéka ez lehetett. Amennyiben ugyanis érdemi nyomozást folytathatott volna a rendőrség, akkor az a fővezért erősen gyanúba keverhette volna. Ennek pedig az lehetett volna az eredménye, hogy a nemzetgyűlés mégsem őt választja meg kormányzónak.

Horthy érkezése az Országházba 1920. március 1-én (Wikipedia)

A kormánypártok február közepén – a kormányzói jogkörről szóló törvényjavaslat pártközi értekezleten történő elfogadásakor – állapodtak meg abban, hogy támogatják a fővezér kormányzóvá választását.

Az adott politikai viszonyok között az egyetlen reális választás Horthy Miklós volt. Ennek legfontosabb oka az volt, hogy támogatta őt az antant. A győztes hatalmak támogatása nélkül – minden bizonnyal – nem lehetett volna belőle államfő. Emellett fontos szerepe volt annak is, hogy ő rendelkezett az egyetlen magyar katonai erővel, amely meghatározó befolyással bírt a belpolitikai folyamatok alakulására. 1919 második felében taktikusan, jól helyezkedve hozott döntéseket, így az ország sorsát meghatározó tárgyalások egyik főszereplőjévé vált. Az elmúlt hónapokban tapasztalt terror, a katonai diktatúra bevezetésének lehetősége, tehát a fenyegetettség érzése is befolyásolta a politikai pártokat, amikor február közepén arról döntöttek, hogy támogatják-e Horthy Miklós megválasztását. A Somogyi-Bacsó-gyilkosság ugyan beárnyékolta, de érdemben nem befolyásolta a fővezér megválasztását. A szabad királyválasztók (elsősorban a Kisgazdapárt) és átmeneti megoldásként a legitimisták (KNEP) is elfogadták a személyét. A személye körül kialakult vezérkultusz – bár pontos adatokat nem ismerünk, de – az adott viszonyok a társadalom egyes csoportjai számára elfogadható jövőképet kínálhatott. A fővezér ambicionálta is az államfői pozíciót. Azonban az a korabeli állítás, ami szerint a ’nemzet egésze’, a ’nemzet akarata’ emelte őt a kormányzói székbe, távol áll a valóságtól. A terror miatt az áldozatok hozzátartozói értelemszerűen nem lelkesedtek a fővezérért, míg a szociáldemokraták és a polgári liberálisok attól is tartottak, hogy katonai diktatúrává alakul majd át az ország politikai berendezkedése.

Horthy Miklós kormányzói eskütétele (Wikipedia)

Az 1920. február 28-án kihirdetett 1920. évi I. tc., „az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom ideiglenes rendezéséről”, a Horthy Miklós nevét viselő korszak egyik alaptörvénye lett. Ennek értelmében Magyarország államformája ismét királyság lett. Ebben a kérdésben nem volt vita a politikai szereplők között, mivel a szociáldemokrata pártot leszámítva mindenki a királyság visszaállítását támogatta. Az államfői pozíció betöltésével kapcsolatban azonban két markáns álláspont létezett. A legitimisták (főként a KNEP, a katolikus lakosság jelentős része, a katonai elit egy része, a katolikus egyházi elit és az arisztokraták) továbbra is a Habsburg-dinasztia egyik tagjának, az utolsó magyar királynak, IV. Károlynak a trónon maradását támogatták. A szabad királyválasztók (főként a Kisgazdapárt, a jobboldali radikálisok, az alföldi, protestáns lakosság, a katonai elit egy része és a középosztály jelentős része) ezzel szemben úgy vélték, hogy a Habsburg dinasztia elveszítette jogát a magyar trónra, így a magyar nemzet szabadon választhat magának uralkodót. A kormányzói intézmény létrehozását a két álláspont közötti patthelyzet miatt a jogalkotók ideiglenes megoldásnak tekintették. A legitimista és szabad királyválasztó ellentét mellett az is színezte az államfői intézménnyel kapcsolatos vitákat, hogy az egyes politikai csoportok milyen jellegű, erősségű jogkört képzeltek el a kormányzónak. A legitimisták egy része ezt szűkre kívánta szabni. Közülük mások azonban erősebb jogkörrel ruházták volna fel a kormányzót, mert a király hívének tartották és számítottak arra, hogy majd megkönnyíti IV. Károly visszatérését a magyar trónra, például a restauráció idején a nemzetgyűléssel szemben ellensúlyként léphetne fel. A Kisgazdapárt és a polgári demokraták – a kialakuló politikai berendezkedés demokratizálása érdekében – a nemzetgyűlés jogosítványainak erősítését tartotta szem előtt. A fővezér közvetlen környezetét alkotó radikális jobboldal a minél erősebb államfői jogkör tartotta indokoltnak.

Maga a fővezér, a kormányzói hivatal várományosa is érdeklődéssel követte a törvény megalkotásának folyamatát. A fejleményekről folyamatosan tájékoztatni kellett. Beniczky Ödön belügyminiszter kapta ezt a feladatot. Horthy egyik alkalommal kifejezte, hogy igényt tart a nemzetgyűlés elnapolásának és feloszlatásának jogára, mert ha patthelyzet alakul ki a törvényhozásban, akkor – megakadályozandó, hogy a liberális képviselők döntsék el a vitát – indokolt, hogy az államfő be tudjon avatkozni. A kegyelmezési jog megadását is kérte. Horthy Miklós célja az volt, hogy minél erősebb jogkört adjon neki a nemzetgyűlés. A fővezér külföldi diplomatáknak is elmondta, hogy nem bízik a nemzetgyűlésben, „különösen nem kritikus helyzetekben”, így szeretné, ha minél szélesebb jogkörrel rendelkezne.

A kormányzóválasztás szavazatainak összesítése (MNL OL K 2 F. 1. 10.)

Az 1920. évi I. tc. 13. §-a szabályozta a kormányzói jogkört. Abból következően, hogy a kormányzó a királyt helyettesítette, a jogkörét a királyi hatalomhoz képest – korlátozva – határozták meg. A királlyal ellentétben a kormányzó felelős volt, azaz, az alkotmány és a törvények megsértése esetén felelősségre lehetett vonni. Ezt a nemzetgyűlés tehette meg, de mivel az eljárást nem szabályozták, így erre nem volt mód. A kormányzó nem rekeszthette be és napolhatta el a nemzetgyűlés üléseit, illetve a feloszlatására is csak akkor volt módja, ha a nemzetgyűlés működésképtelenné válik. A kormányzó nem rendelkezett törvényszentesítési joggal. Ehelyett – halasztó erejű vétójoga értelmében – 60 napig mérlegelhette, hogy kihirdeti-e a törvényt vagy visszaküldi-e a nemzetgyűlésnek megfontolásra. Utóbbi esetben, ha a nemzetgyűlés azt újra elfogadta, akkor 15 napon belül a kormányzónak ki kellett hirdetnie. Tehát a kormányzó nem volt azonos súlyú szereplője a törvényalkotás folyamatának. A kormányzó miniszteri ellenjegyzéssel gyakorolhatta törvénykezdeményezési jogát. A hadüzenet és a békekötés jogát, illetve a hadsereg külföldön történő igénybe vételét csak a nemzetgyűlés előzetes jóváhagyása után gyakorolhatta az államfő; azaz, ehhez a törvényhozás és az államfő konszenzusára volt szükség. Fegyverszünetet azonban önálló hatáskörben is köthetett a kormányzó. A fentieken túl a kormányzót az összes királyi jog megillette. A külügyi felségjogokat illetően képviselte az országot nemzetközi kapcsolataiban, követeket küldhetett és fogadhatott, illetve nemzetközi szerződéseket köthetett. A kormánnyal szembeni felségjogok esetében kinevezte és felmentette a miniszterelnököt és annak javaslatára a minisztereket. A kormány tehát felelős volt a törvényhozásnak és az államfőnek is. A kormányzó volt a végrehajtó hatalom feje. A kormányzó rendelkezett a teljes királyi főhadúri joggal: a honvédség első számú vezetője volt, a hadsereg vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkozó jogait nem kellett a szakminiszternek ellenjegyeznie, minden mást – „ideértve a fegyveres erőkre vonatkozó rendelkezéseit is” – azonban igen. Ez azt jelentette, hogy a végrehajtó hatalmát a kormányon keresztül gyakorolhatta.

Horthy Miklós a törvény által biztosított – viszonylag gyenge – jogkörével egyáltalán nem volt megelégedve, amit a március 1-jén történtek is világosan jeleztek. Az előzetes politikai egyeztetéseknek megfelelően március 1-jén Magyarország kormányzójává választotta a nemzetgyűlés Horthy Miklóst. A titkos szavazás során a leadott 141 szavazatból 131-et kapott. Prohászka Ottokár vezette azt a küldöttséget, amely a Gellért Szállóban tájékoztatta a fővezért az eredményről. Horthy, a szerinte szűkre szabott jogkörre hivatkozva, először nem fogadta el a kormányzói tisztet. A házelnök és a miniszterelnök a fővezér követelését elsőre visszautasította. A feszült politikai helyzetben – elkerülendő a katonai hatalomátvételt – azonban a nemzetgyűlési pártok vezetői végül írásban ígéretet tettek az időközben a parlamentbe érkező fővezérnek a kormányzói jogkör kiterjesztésére. Horthy, annak ellenére, hogy pontosan tisztában volt a törvény tartalmával, korábban nem tiltakozott, mert a megválasztását követően kész helyzet elé akarta állítani a nemzetgyűlést. Horthy csak az írásos nyilatkozat elkészülte után tette le a kormányzói esküt. Az eredeti tervek szerint az eskütétel után beszédet mondott volna. Erre azonban nem került sor, mert az eskütétel után rögtön távozott. Ezzel is nyilvánvalóvá tette, hogy mennyire lenézi a nemzetgyűlést.

A kormányzói eskütétel ábrázolása a kormányzóváválasztás 10. évfordulóján (Az Est, 1930. március 1.)

Horthy Miklós kormányzóvá választásával – a nemzetgyűlési választások megtartása után – megtörtént a második lépés a politikai, hatalmi viszonyok konszolidálása terén. A fővezérség addigi meglehetősen kiterjedt hatalma egyre inkább korlátozódott és megkezdődött az a folyamat, amely eredményeként egyre inkább az alkotmányos, választott intézmények hozták a döntéseket, miközben a hadseregé fokozatosan csökkent.

Az alábbi írás a Bölcsészettudományi Kutatóközpont és az Újkor.hu együttműködésének keretében kerül közlésre.

A cikk megírásához szükséges kutatás a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal támogatásával, a PD 128 500 azonosítószámú „Jobboldali radikalizmus és konzervativizmus között. Horthy Miklós 1919–1931 című”, NKFI alapból megvalósuló projekt keretében valósult meg.

Turbucz Dávid

 

A cikkhez készült iskolai feladatlap letölthető innen.

Ezt olvastad?

A rádiót nemcsak hallgatjuk, hanem mint technológia meghatározza mai életvitelünket. Csak gondoljunk bele, hogy internetünket wifin keresztül osztjuk meg, és