Horvátország és Magyarország kapcsolata a 16–17. században

2017. október 12-én tartotta meg az ELTE BTK-n Molnár Antal az Eötvös József Collegium Történész Műhelye által szervezett Előadások a történész műhelyben sorozat 15. előadását A zágrábi püspökség, a magyar katolicizmus és a török hódoltság címmel. Az ELTE Középkori- és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszékének docense a Horvátország és Magyarország kapcsolatrendszerében a mohácsi csatát követően végbement változásokat az egyháztörténet felől közelítve mutatta be.

Körmendi Tamás, a Történész Műhely vezetője és Molnár Antal. (A fotót készítette: Marsi Attila)

Az előadó a kérdéskörrel a hódoltsági katolikus missziók eddig alig ismert történetének feltárását célzó kutatásai során találkozott először. Molnár hangsúlyozta, hogy a hódoltsági egyháztörténeti kutatásokhoz két irányból, a római-balkáni missziós intézményrendszeren és a Magyar Királyság katolikus intézményeinek hódoltsági térfoglalásán keresztül lehet közelíteni. A hódoltsági missziók vizsgálatát három szempont tartja fontosnak.

Először, a római-balkáni missziós források segítségével a hódoltsági katolicizmus története tematikusan közelíthető meg. Másodszor, a katolikus egyház a korabeli rendiség részét képezve egy egységes, de nagy területi eltérésekkel működő struktúra volt, így segítségével a különböző hódoltsági-fokozatok elkülöníthetővé válnak. Molnár kutatásának az egyediségét az adja, hogy a hódoltság történetének feltárása során az egyházi komponenst önálló komponensként vizsgálja.

A harmadik probléma, hogy a magyarországi hódoltság eddigi vizsgálataiból kihagyták a korszakban a Horvátország részévé váló Szlavóniát, amely pedig a Magyar Királyság szerves részét képezte. Horvátország helyzete annyiban tért el a Drávától északra levő hódoltsági területekről, hogy a zágrábi püspökség központját az oszmánok nem hódították meg, ráadásul hiányozott az a világi intézményrendszer, amely a Drávától északra lévő hódoltsági területeken az oszmán megszállás ellenére is fenntartotta a magyar királyok uralmát. A világi intézményrendszer hiányában Molnár szerint a Drávától északra és délre levő hódoltsági területek közti különbséget a katolikus egyházi intézményrendszer Dráván inneni és túli rendi struktúrájában meglévő különbségekkel lehet magyarázni.. Ez az összehasonlító vizsgálat annak a kérdésnek az eldöntésében is segítene, hogy a magyarországi hódoltság mennyire tekinthető világtörténeti kuriózumnak.

A hódoltsági katolicizmus történetének a feltárásához a legfontosabb forrásanyagot az püspökök és helynökeik levelezése képezi. A horvátországi katolicizmus vizsgálatához kiváló alapot teremt az a kétszáz irat (döntően levél), amely a zágrábi püspökséggel kapcsolatban maradt fenn, és amelyek Molnár előadásának is az alapját képezték. Ahogy az előadó is felhívta rá a figyelmet, ez a legnagyobb ehhez hasonló corpus, amely a korszakból fennmaradt. Molnár az előadásában a rendelkezésére álló adatok alapján két alapkérdésre összpontosított: Először is arra, hogy a A Dráva az egyházi intézményrendszer területén is összekapcsolta-e Horvátországot és Magyarországot, ha pedig nem, akkor annak mi az oka? Másodszor pedig arra, hogy melyek a horvát és magyar hódoltság közötti alapvető különbségek, és azok milyen mértkében befolyásolták a katolikus egyház jelenlétét és működését?

Az előadó először a zágrábi püspökség 16–17. századi viszonyait, illetve a magyar és horvát katolikus egyház közti kapcsolatok beszűkülésének okait ismertette. Molnár megállapította, hogy a zágrábi püspökség a kalocsai érsekség suffraganeusaként mindvégig szervesen kapcsolódott a kora újkor során a magyar katolikus egyházhoz. A püspökségnek a korszakban két komoly vallási kihívással kellett szembenéznie. A protestantizmus a katolikus egyházi intézményrendszer viszonylagos épsége, a rendek támogatásának hiánya, a szigorú törvények, valamint a katolikus belső-ausztriai rendekkel való jó kapcsolat megőrzése miatt hamar eltűnt a területről. Az oszmánok elpusztította népesség helyére főleg ortodox szerbek érkeztek, azonban a világi hatóságok támogatásának hiánya és az unió eltérő értelmezése miatt nem sikerült őket a katolikus egyházi intézményrendszerbe integrálni.

 

(A képet készítette: Marsi Attila)

A zágrábi székeskáptalan a Magyar Királyság legnagyobb káptalanja volt a korszakban. A horvát rendiség gyengesége miatt fontos szerepe volt a politikai életben. A stallumok betöltése miatt a vertikális ingadozás jelentős volt, azonban horizontálisan zárt volt a káptalan. A káptalannak jelentős volt a vallási-kulturális súlya is, ugyanis három papnevelő intézetének köszönhetően a területén található kétszáz plébánia papi utánpótlását biztosítani tudta. A zágrábi püspökök főleg a székeskáptalan nagyprépostjai közül kerültek ki. A zágrábi püspök a magyar püspöki kar részét képezte, Magyarországról azonban kevés főpapot neveznek ki zágrábi püspökké. Ennek az az oka, hogy a zágrábi püspöknek csak regionális szinten volt jelentős politikai befolyása, rádásul a püspökség jövedelmei az oszmán pusztítás miatt jelentősen csökkentek a korszakban. A püspökök tevékenysége magyarországi társaikénál sokkal közelebb állt a tridenti reformokhoz: rendszeres canonica visitatiók, 14 egyházmegyei zsinat, hatékony intézményi rekonstrukció és pápai megerősítés. Molnár megállapította, hogy a püspökség jobb személyi-intézményi feltételei miatt a magyar egyház befolyása és joghatósága névlegessé vált a horvát katolikus egyház felett, a befolyás visszanyerésére irányuló törekvés pedig erős ellenállást váltott ki, amely a horvát nemzeti identitás kiformálódásában is komoly szerepet játszott.

A horvát-magyar egyházi ellentétek az előadó kutatásai alapján az 1620–30-as években lobbantak fel, főleg Pázmány Péter reformtörekvései miatt. Erre válaszul tartotta meg 1633-ban a zágrábi püspök azt a nemzeti zsinatot, amely megtagadta, hogy a magyarországi szemináriumi rendszert anyagilag támogassa; fenntartotta a zágrábi liturgiát és a magyarországi egyházi jövedelmek optálásának a lehetőségét. Noha VIII. Orbán pápa megsemmisítette a zsinat határozatait azokról még se mondott le a zágrábi püspökség. A magyar és horvát katolikus egyház viszályának azonban Molnár véleménye szerint pozitív hozadéka is volt, ugyanis megkezdődött a közös államiság viszonyának az újraértelmezése.

 

Zágráb látképe a 17. században. (kép forrása: Wikipedia)

A horvát kondomíniumnak kérdésével kapcsolatban Molnár arra hívta fel a figyelmet, hogy míg a Drávától északra volt hódoltság addig attól délre ez nem alakult ki. Ennek bizonyítéka, hogy nincsenek a területen birtokadományok, a 17. század végére az egykori keresztény birtokosok emléke is elveszett, 1566 után megszűnt a horvát-magyar adóztatás, ráadásul az egyéb rendi intézmények is megszűntek. Az egykori magyar-horvát uralmi igényt semmi sem tartotta fenn. A horvát hódoltság hiányának okát az előadó a gyenge vármegyékben, a délvidéki magyar arisztokrácia kihalásában a horvát rendek katonai közigazgatásból történő kiszorulásában, a terület nagyarányú pusztulásában, a horvát rendek jogigényének a hiányában, illetve a horvát jogrendet elfogadó katolikus népesség pusztulásában látja.

A zágrábi püspökök is igyekeztek hódoltsági jelenlétüket fenntartani. Az adószedést magyar mintára a határszéli végvárak őrségére bízták. A zágrábi püspökök hódoltsági helynökei a pozsegai prépostok majd a vaskai apátok voltak. A püspökök képviseletének fontos jogmegőrző szerepe is volt, ugyanis a világi intézményrendszer hiányában gyakran csak az egyházi intézményrendszer tartotta fenn a rendi intézményrendszer jelenlétét, ráadásul az oszmán-balkáni missziós intézményekkel szemben is védekeztek. Utóbbi főleg oszmán Szlavónia katolikus egyházának esetében volt kardinális kérdés. Az oszmán hódítás miatt ugyanis a középkori egyházi intézményrendszer teljesen elpusztult.

Egyedül a boszniai püspökség élte túl az oszmán hódítást, amely a boszniai ferencesek befolyása alá kerülve még terjeszkedésre is képes volt. A bosnyák ferencesek térhódítását terjedő kolostorhálózatuk bizonyította, ennek az erős expanziónak legfőbb mozgatórugója pedig az addigi kolostorhálózat fenntartása (anyagi) alapjainak biztosítása volt. Hegemóniájukat Szlavóniában elsősorban az 1622–1647 között a ferencesek nélkül működő missziós struktúra veszélyeztette. Az 1640-es évektől a megerősödő szlavóniai ferencesek mindinkább együttműködtek Rómával, hogy kivívják függetlenségüket a boszniai ferences rendtartománytól. Róma a szeparatista törekvést nem támogatta, így a szlavón ferencesek a zágrábi püspököket felhasználva akarták elérni céljukat. A szlavóniai ferencesek között két tábor alakult ki. A keresztény/szeparatista tábor vezetője Petar Nikolič, majd őt követően Luka Ibrišimovič volt. A törökös/bosnyák párt vezetője Luka Marunčič volt, akiről kortársainak rendkívül negatív véleménye alakult ki.

 

Luka Ibrisimovic (kép forrása: Wikipedia)

Molnár összegzésében kiemelte, hogy a zágrábi püspökök képviseleti rendszere a magyar püspökökével rokonítható, de megvalósulásában és funkciójában már azokétól eltért. Szlavóniát sikeresen elszakították a boszniai ferencesektől, és a horvát nyelvű katolikus területeket Zágráb központtal integrálták. De Szlavóniát ezzel Magyarországtól is elszakították, ugyanis 1688-ban a pécsi püspökségtől átkerült a zágrábi püspökséghez. Ez pedig jól jelzi a horvát-magyar viszonyban végbement változásokat, ugyanis megjelent az addig ismeretlen horvát szeparatista és függetlenségi törekvés.

Végső tanulságként levonható, hogy a horvát kérdés gyökerei a 17. századig nyúlnak vissza, a szeparatista törekvések pedig az egyházi intézményrendszerben kezdődtek meg. Az előadás bizonyította, hogy a horvátoknak a saját múltjuk értelmezhetetlen a magyar történelem ismerete nélkül, azonban horvát történelem ismeretében a sajátunkról is pontosabb képet tudjunk kialakítani.

Faragó Dávid

MentésMentés

Ezt olvastad?

A Politikatörténeti Intézet a Hadszíntér és hátország projekt keretében 2015-ben indította útjára A múzsákat lelövik, ugye? című, az első világháború