Horvátország és Magyarország kapcsolata a 16–17. században

2017. október 12-én tartotta meg az ELTE BTK-n Molnár Antal az Eötvös József Collegium Történész Műhelye által szervezett Előadások a történész műhelyben sorozat 15. előadását A zágrábi püspökség, a magyar katolicizmus és a török hódoltság címmel. Az ELTE Középkori- és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszékének docense a Horvátország és Magyarország kapcsolatrendszerében a mohácsi csatát követően végbement változásokat az egyháztörténet felől közelítve mutatta be.

Körmendi Tamás, a Történész Műhely vezetője és Molnár Antal. (A fotót készítette: Marsi Attila)

Az előadó a kérdéskörrel a hódoltsági katolikus missziók eddig alig ismert történetének feltárását célzó kutatásai során találkozott először. Molnár hangsúlyozta, hogy a hódoltsági egyháztörténeti kutatásokhoz két irányból, a római-balkáni missziós intézményrendszeren és a Magyar Királyság katolikus intézményeinek hódoltsági térfoglalásán keresztül lehet közelíteni. A hódoltsági missziók vizsgálatát három szempont tartja fontosnak.

Először, a római-balkáni missziós források segítségével a hódoltsági katolicizmus története tematikusan közelíthető meg. Másodszor, a katolikus egyház a korabeli rendiség részét képezve egy egységes, de nagy területi eltérésekkel működő struktúra volt, így segítségével a különböző hódoltsági-fokozatok elkülöníthetővé válnak. Molnár kutatásának az egyediségét az adja, hogy a hódoltság történetének feltárása során az egyházi komponenst önálló komponensként vizsgálja.

A harmadik probléma, hogy a magyarországi hódoltság eddigi vizsgálataiból kihagyták a korszakban a Horvátország részévé váló Szlavóniát, amely pedig a Magyar Királyság szerves részét képezte. Horvátország helyzete annyiban tért el a Drávától északra levő hódoltsági területekről, hogy a zágrábi püspökség központját az oszmánok nem hódították meg, ráadásul hiányozott az a világi intézményrendszer, amely a Drávától északra lévő hódoltsági területeken az oszmán megszállás ellenére is fenntartotta a magyar királyok uralmát. A világi intézményrendszer hiányában Molnár szerint a Drávától északra és délre levő hódoltsági területek közti különbséget a katolikus egyházi intézményrendszer Dráván inneni és túli rendi struktúrájában meglévő különbségekkel lehet magyarázni.. Ez az összehasonlító vizsgálat annak a kérdésnek az eldöntésében is segítene, hogy a magyarországi hódoltság mennyire tekinthető világtörténeti kuriózumnak.

A hódoltsági katolicizmus történetének a feltárásához a legfontosabb forrásanyagot az püspökök és helynökeik levelezése képezi. A horvátországi katolicizmus vizsgálatához kiváló alapot teremt az a kétszáz irat (döntően levél), amely a zágrábi püspökséggel kapcsolatban maradt fenn, és amelyek Molnár előadásának is az alapját képezték. Ahogy az előadó is felhívta rá a figyelmet, ez a legnagyobb ehhez hasonló corpus, amely a korszakból fennmaradt. Molnár az előadásában a rendelkezésére álló adatok alapján két alapkérdésre összpontosított: Először is arra, hogy a A Dráva az egyházi intézményrendszer területén is összekapcsolta-e Horvátországot és Magyarországot, ha pedig nem, akkor annak mi az oka? Másodszor pedig arra, hogy melyek a horvát és magyar hódoltság közötti alapvető különbségek, és azok milyen mértkében befolyásolták a katolikus egyház jelenlétét és működését?

Az előadó először a zágrábi püspökség 16–17. századi viszonyait, illetve a magyar és horvát katolikus egyház közti kapcsolatok beszűkülésének okait ismertette. Molnár megállapította, hogy a zágrábi püspökség a kalocsai érsekség suffraganeusaként mindvégig szervesen kapcsolódott a kora újkor során a magyar katolikus egyházhoz. A püspökségnek a korszakban két komoly vallási kihívással kellett szembenéznie. A protestantizmus a katolikus egyházi intézményrendszer viszonylagos épsége, a rendek támogatásának hiánya, a szigorú törvények, valamint a katolikus belső-ausztriai rendekkel való jó kapcsolat megőrzése miatt hamar eltűnt a területről. Az oszmánok elpusztította népesség helyére főleg ortodox szerbek érkeztek, azonban a világi hatóságok támogatásának hiánya és az unió eltérő értelmezése miatt nem sikerült őket a katolikus egyházi intézményrendszerbe integrálni.

 

(A képet készítette: Marsi Attila)

A zágrábi székeskáptalan a Magyar Királyság legnagyobb káptalanja volt a korszakban. A horvát rendiség gyengesége miatt fontos szerepe volt a politikai életben. A stallumok betöltése miatt a vertikális ingadozás jelentős volt, azonban horizontálisan zárt volt a káptalan. A káptalannak jelentős volt a vallási-kulturális súlya is, ugyanis három papnevelő intézetének köszönhetően a területén található kétszáz plébánia papi utánpótlását biztosítani tudta. A zágrábi püspökök főleg a székeskáptalan nagyprépostjai közül kerültek ki. A zágrábi püspök a magyar püspöki kar részét képezte, Magyarországról azonban kevés főpapot neveznek ki zágrábi püspökké. Ennek az az oka, hogy a zágrábi püspöknek csak regionális szinten volt jelentős politikai befolyása, rádásul a püspökség jövedelmei az oszmán pusztítás miatt jelentősen csökkentek a korszakban. A püspökök tevékenysége magyarországi társaikénál sokkal közelebb állt a tridenti reformokhoz: rendszeres canonica visitatiók, 14 egyházmegyei zsinat, hatékony intézményi rekonstrukció és pápai megerősítés. Molnár megállapította, hogy a püspökség jobb személyi-intézményi feltételei miatt a magyar egyház befolyása és joghatósága névlegessé vált a horvát katolikus egyház felett, a befolyás visszanyerésére irányuló törekvés pedig erős ellenállást váltott ki, amely a horvát nemzeti identitás kiformálódásában is komoly szerepet játszott.

A horvát-magyar egyházi ellentétek az előadó kutatásai alapján az 1620–30-as években lobbantak fel, főleg Pázmány Péter reformtörekvései miatt. Erre válaszul tartotta meg 1633-ban a zágrábi püspök azt a nemzeti zsinatot, amely megtagadta, hogy a magyarországi szemináriumi rendszert anyagilag támogassa; fenntartotta a zágrábi liturgiát és a magyarországi egyházi jövedelmek optálásának a lehetőségét. Noha VIII. Orbán pápa megsemmisítette a zsinat határozatait azokról még se mondott le a zágrábi püspökség. A magyar és horvát katolikus egyház viszályának azonban Molnár véleménye szerint pozitív hozadéka is volt, ugyanis megkezdődött a közös államiság viszonyának az újraértelmezése.

 

Zágráb látképe a 17. században. (kép forrása: Wikipedia)

A horvát kondomíniumnak kérdésével kapcsolatban Molnár arra hívta fel a figyelmet, hogy míg a Drávától északra volt hódoltság addig attól délre ez nem alakult ki. Ennek bizonyítéka, hogy nincsenek a területen birtokadományok, a 17. század végére az egykori keresztény birtokosok emléke is elveszett, 1566 után megszűnt a horvát-magyar adóztatás, ráadásul az egyéb rendi intézmények is megszűntek. Az egykori magyar-horvát uralmi igényt semmi sem tartotta fenn. A horvát hódoltság hiányának okát az előadó a gyenge vármegyékben, a délvidéki magyar arisztokrácia kihalásában a horvát rendek katonai közigazgatásból történő kiszorulásában, a terület nagyarányú pusztulásában, a horvát rendek jogigényének a hiányában, illetve a horvát jogrendet elfogadó katolikus népesség pusztulásában látja.

A zágrábi püspökök is igyekeztek hódoltsági jelenlétüket fenntartani. Az adószedést magyar mintára a határszéli végvárak őrségére bízták. A zágrábi püspökök hódoltsági helynökei a pozsegai prépostok majd a vaskai apátok voltak. A püspökök képviseletének fontos jogmegőrző szerepe is volt, ugyanis a világi intézményrendszer hiányában gyakran csak az egyházi intézményrendszer tartotta fenn a rendi intézményrendszer jelenlétét, ráadásul az oszmán-balkáni missziós intézményekkel szemben is védekeztek. Utóbbi főleg oszmán Szlavónia katolikus egyházának esetében volt kardinális kérdés. Az oszmán hódítás miatt ugyanis a középkori egyházi intézményrendszer teljesen elpusztult.

Egyedül a boszniai püspökség élte túl az oszmán hódítást, amely a boszniai ferencesek befolyása alá kerülve még terjeszkedésre is képes volt. A bosnyák ferencesek térhódítását terjedő kolostorhálózatuk bizonyította, ennek az erős expanziónak legfőbb mozgatórugója pedig az addigi kolostorhálózat fenntartása (anyagi) alapjainak biztosítása volt. Hegemóniájukat Szlavóniában elsősorban az 1622–1647 között a ferencesek nélkül működő missziós struktúra veszélyeztette. Az 1640-es évektől a megerősödő szlavóniai ferencesek mindinkább együttműködtek Rómával, hogy kivívják függetlenségüket a boszniai ferences rendtartománytól. Róma a szeparatista törekvést nem támogatta, így a szlavón ferencesek a zágrábi püspököket felhasználva akarták elérni céljukat. A szlavóniai ferencesek között két tábor alakult ki. A keresztény/szeparatista tábor vezetője Petar Nikolič, majd őt követően Luka Ibrišimovič volt. A törökös/bosnyák párt vezetője Luka Marunčič volt, akiről kortársainak rendkívül negatív véleménye alakult ki.

 

Luka Ibrisimovic (kép forrása: Wikipedia)

Molnár összegzésében kiemelte, hogy a zágrábi püspökök képviseleti rendszere a magyar püspökökével rokonítható, de megvalósulásában és funkciójában már azokétól eltért. Szlavóniát sikeresen elszakították a boszniai ferencesektől, és a horvát nyelvű katolikus területeket Zágráb központtal integrálták. De Szlavóniát ezzel Magyarországtól is elszakították, ugyanis 1688-ban a pécsi püspökségtől átkerült a zágrábi püspökséghez. Ez pedig jól jelzi a horvát-magyar viszonyban végbement változásokat, ugyanis megjelent az addig ismeretlen horvát szeparatista és függetlenségi törekvés.

Végső tanulságként levonható, hogy a horvát kérdés gyökerei a 17. századig nyúlnak vissza, a szeparatista törekvések pedig az egyházi intézményrendszerben kezdődtek meg. Az előadás bizonyította, hogy a horvátoknak a saját múltjuk értelmezhetetlen a magyar történelem ismerete nélkül, azonban horvát történelem ismeretében a sajátunkról is pontosabb képet tudjunk kialakítani.

Faragó Dávid

MentésMentés

Ezt olvastad?

Amikor maga Aquinói Szent Tamás gyanúsítja meg az egyik népszerű közösségi oldal kommentáradatában Boldog Özsébet azzal, hogy kamuprofilt működtet, vagy