Hová tűnt a berlini fal 1989 után?

Ha a hidegháborút, az Európán át húzódó vasfüggönyt vagy a német megosztottságot egy építménnyel szeretnénk elmagyarázni, minden bizonnyal a berlini falat választanánk. Berlin keleti és nyugati szektorainak egy igazán jól látható határát képezte, amely a körülötte élőkben elkeseredettséget, ritkábban csodálatot, sőt olykor művészeti inspirációt váltott ki, és 28 éven át az életük részét képezte. A falat mától számítva éppen harminc évvel ezelőtt törték át, tehát az eredeti helyén már hosszabb ideje nem áll, mint ameddig egyáltalán „antifasiszta védőfalként” funkcionált. Azt azonban nem mondhatjuk, hogy teljesen eltüntették volna, hiszen éppen 1989 után indult világkörüli útjára. Mai cikkünkben röviden áttekintjük, hogy az újraegyesítés árnyékában miként zajlott a berlini fal lebontása, annak hasznosítása, és darabjai hogyan kerültek ünnepélyes díszletként az új Németország külpolitikájának eszköztárába, valamint hol találkozhatunk annak nyomaival, szerte a világon.

(Forrás: de.wikipedia.org)

1961. augusztus 13-ának hajnalán az NDK különböző fegyveres erői szögesdrótot húztak fel és árkokat ástak Kelet- és Nyugat-Berlin határán, majd néhány nappal később a drótakadályokat betonelemekből álló fal váltotta. A keletnémet vezetőség elkeseredett lépését a demográfiai katasztrófa réme szülte: a jobb életkörülmények reményében a fővároson keresztül 1949 és 1960 között az NDK 17 millió lakosából 2,6 millióan vándoroltak át az NSZK-ba. A fal a tömeges elvándorlást és így az ország rövid távú összeomlását valóban megállította, de történtek szökési kísérletek, és ezek 1989-ig összesen 125 halálos áldozatot követeltek.

A viszonylagos konszolidáció évtizedei után az 1980-as évek végére az NDK egyre komolyabb pénzügyi és gazdasági válságba került, és erre a kommunista államvezetés képtelen volt megfelelő reformokkal válaszolni, ehelyett az elégedetlenkedőket üldözte. Tömegdemonstrációkra került sor, és sokan ismét a nyugatra menekülést választottak, de ezúttal már külföldi országokon – főleg Magyarországon – keresztül. A Szovjetunió támogatása híján elfogyott a levegő az államvezetés körül, majd ezt tetőzte 1989. november 9-én Günter Schabowski legendás elszólása. A kormány képviseletében ugyanis Schabowski egy élőben közvetített sajtótájékoztatón nem tudta egyértelműen meghatározni a keletnémet polgárok nyugatra utazásának szabályait, erre több ezres tömeg gyűlt a fal köré, követelve a határ megnyitását. A feszült hangulatban félő volt, hogy erőszakkal fogják szétoszlatni a tömeget, de végül a határőrök és feletteseik tanácstalansága miatt megtörtént a régóta várt csoda, és felnyitották a sorompókat. Emberek ezrei özönlöttek Nyugat-Berlinbe, és az akció spontaneitását jól tükrözi, hogy az akkori nyugatnémet kancellár, Helmut Kohl épp Lengyelországban értesült a szenzációról, vagy például a fizikusként dolgozó Angela Merkel sem volt hajlandó lemondani szokásos csütörtök esti szaunázásáról egy kisebb demonstráció kedvéért. Az ünnepléssel teli hosszú éjszaka természetesen egyszer véget ért, és számunkra innentől érdekes a történet kevésbé ismert része, vagyis hogy mi lett a fal további sorsa.  

A bizonytalan másnap

November 9. után a keletnémet hatóságok egy ideig próbáltak dacolni a folyamatokkal: az ellenőrizetlen határátkelőket és a falban vésőkkel, csákányokkal kárt tevő polgárokat megfenyegették, a károkat pedig igyekeztek helyreállítani. 14-éig tíz új határátkelőhelyet nyitottak meg, majd december 22-én Kohl kancellár és Hans Modrow keletnémet miniszterelnök jelenlétében a Brandenburgi kapunál lévő falelemet eltávolították. A határőrök a falat egyre inkább magára hagyták, így a berliniek szinte korlátlanul eshettek neki szerszámaikkal és vihettek az otthoni vitrinjeikbe egy-egy szuvenírt a haldokló NDK-ból. „A nép lebontja a falat”, örvendezett akkoriban Nyugat-Berlin szociáldemokrata polgármestere, Walter Pomper. 1990. július 1-jén, a német valutaunió életbe lépésével hivatalosan is megszűnt a határellenőrzés a belnémet határ berlini szakaszán, és ezzel párhuzamosan megkezdődött a fal szisztematikus lebontása. A munkálatokban eleinte 300 keletnémet határőr és katona, majd október 3-ától a Bundeswehr 600 utásza vett részt, és november 30-ig végeztek is a feladattal. Csak Berlinben 184 km falat, 154 km határkerítést, 144 km jelzőkészüléket, 87 km árkot számoltak fel, és ezalatt körülbelül 1,7 millió tonna építési törmelék keletkezett. Ezzel azonban nem ért véget a munka, hiszen a Berlin és Brandenburg határán fekvő műszaki zárat csak egy évvel később, 1991 novemberében számolták fel teljesen.

Egy ifjú „Mauerspecht” – ahogy a falat lebontókat hívták. (Forrás: de.wikipedia.org)

A német újraegyesítés után a Berlinen át húzódó korábbi veszélyes és kerülendő határzónára igyekeztek lecsapni a befektetők, hiszen egy része a város központjában kifejezetten értékes területnek számított. Jó példa erre a Potsdamer Platz, ahol egymás közvetlen közelében kezdtek el sokasodni a felhőkarcolók és a szórakoztatóipar épületei. A vállalkozói lobbik közepette ugyanakkor a falból néhány szakaszt mementóként meghagytak, és ezek az 1990-es évek végétől a városvezetés részéről tudatos emlékezetpolitikának köszönhetően emlékhelyként megmaradhattak. A következőkben röviden felvázoljuk, hogy az olvasó a német főváros utcáit járva hol találkozhat az egykori határvonal emlékeivel.

A berlini maradványok

Aki manapság turistakaluz vagy pontos helyismeret nélkül igyekszik például Neukölln kerületből a centrumba (Mittébe), nem biztos, hogy észreveszi, hol futott az egykori határ. Érdemes a lábunk elé nézni, ugyanis egy kettős bazaltkockasor hat kilométeren át húzódik a talajon, szimbolikusan elválasztva Kelet- és Nyugat-Berlint, és ezt néhol fémtáblákkal is jelzik. Emellett 2001 és 2005 között kiépítettek egy 160 kilométer hosszú, többnyire aszfaltozott gyalog- és kerékpárutat (Berliner Mauerweg), amelynek nagy része az úgynevezett járőrfolyosó nyomvonalán halad, vagyis ahol az NDK-s határőrök közlekedtek Nyugat-Berlin körül. Természetesen mindezek nehezen tudják visszaadni egy város kettévágásának brutalitását, így annak elképzelése a fantáziánkra marad.

Ezen valamelyest segítenek a megmaradt falszakaszok, amelyek mára Berlin legfőbb turistaattrakciói közé emelkedtek. 2018 elejéig úgy tudták, a határfalnak az eredeti helyén mindössze három szakasza maradt meg, mindegyik Mittében. A leghosszabb – kisebb megszakításokkal – a Bernauer Straßen áll, amelyhez tartozik egy őrtorony és egy látogatóközpont (Gedenkstätte Berliner Mauer), ahol archív filmfelvételeket és képeket lehet megtekinteni. Az eredeti 302 őrtoronyból egyébként ezen kívül csupán négy maradt fenn. A második falszakasz a Niederkirchnerstraßenál lelhető fel, a Topographie des Terrors nevű múzeum és a Szövetségi Pénzügyminisztérium épülete között. A harmadik, rövidebb darab a Liesenstraßen található, a város egyik legrégibb katolikus temetője, az Alter Domfriedhof mellett. Az ismert darabokon túl, 2018 januárjában egy Christian Bormann nevű helytörténész előállt azzal, hogy a város északi részén talált egy 80 méter hosszú, eddig nem regisztrált szakaszt egy elhagyatott, fákkal benőtt területen. Mint kiderült, a Schönholz S-Bahn megállóhoz közeli részen valóban az építkezés korai szakaszából fennmaradt falról van szó. Érdekessége, hogy egy részét a második világháború alatt elpusztított házak külső falaiból toldozták-foltozták össze.

Jóval több és hosszabb darabok maradtak fenn a keleti falból (Hinterlandmauer), amely a kelet-berlini oldalon zárta le a határsávot. Ezt gyakran összekeverik a határfallal, ugyanis bizonyos szakaszain ugyanolyan magasak voltak. Ilyen például a Leipziger Platzon és a Stresemannstraßen lévő, akárcsak a Mühlenstraßevel és a Spree folyóval párhuzamosan futó darab. Utóbbi a legjobb állapotban lévő és leghosszabb (1,3 kilométeres) keleti fal, ismertebb nevén az East Side Gallery. 1990-ben 118 német és külföldi (köztük magyar) művész színes graffitiket festett az egyik oldalára, és ez olyannyira megtetszett a látogatóknak, hogy 1991-ben műemlékké nyilvánították, és a világ legnagyobb kültéri galériájaként tartják számon. Érdemes még megemlíteni a rengeteg turistát vonzó Checkpoint Charlie határátkelőt, ahol a Falmúzeumnál (Mauermuseum) szintén áll egy darab a Hinterlandmauerből. Nem a német főváros azonban az egyetlen hely, ahol beleütközhetünk a fal maradványaiba, hiszen Németország-szerte, sőt – az Antarktiszon kívül – valamennyi kontinensen szétszóródtak különböző úton-módon.

Az East Side Gallery egyik ikonikus részlete (a szerző saját felvétele)

Betonból arany: a fallal való kereskedés

Amint 1989 végén sejteni lehetett, hogy a fal napjai meg vannak számlálva, rögtön megjelentek azok az üzletemberek, műkincsgyűjtők és kalandorok, akik ennek eladásából szerettek volna vagyonra szert tenni. A keletnémet Külkereskedelmi Minisztérium rengeteg megkeresését kapott, így a hirtelenjében értékes gazdasági termékké előlépett építményből az NDK kormánya megpróbált minél több pénzt kisajtolni. Az ezzel való kereskedést a LIMEX nevű építkezési vállalatra bízták, amelyről úgy hírlett, komoly külföldi tapasztalattal rendelkezik, mivel korábban Dél-Amerikában építkezett, valamint Nyugat-Berlinbe szerzett olcsó keleti vendégmunkásokat. Mivel az üzlet csodásan működött, egy második céget (LeLé Berlin Wall Verkaufs- und Wirtschaftswerbung GmbH) is alapítottak a város nyugati felén, és a szerepeket rögtön felosztották: a LIMEX főleg állami intézményeket és múzeumokat keresett meg, a nyugat-berliniek pedig – az igazi bevételekkel kecsegtető – magánszemélyekkel kereskedtek.

A LIMEX élén Helge Möbius a tengerentúlról várta a nagy bevételt, így 1990 elején személyesen utazott ki megvalósítani a saját amerikai álmát. Az USÁ-t bejárva szegmensenként 25–35 ezer márkát kért, attól függően, hogy azok a város mely részéről származtak, volt-e rajtuk graffiti, és ha igen, beazonosíthatóan ki volt a művész. Az értékesítés során a kizáró okot az jelentette, ha egy faldarab előtt embereket lőttek le. John Scimmarelli, egy New Jersey-i vállalkozó lépett elő a LIMEX legfőbb amerikai értékesítőjévé, aki 1990 elején komoly médiavisszhangot váltott ki azzal, amikor a USS Interprid hajón New Yorkba szállíttatta a fal két látványos darabját.[1] Az érdeklődés fellendült, így Scimmarelli nem csak magángyűjtöket látott el termékekkel, de komoly amerikai intézményeket is, főként múzeumokat, galériákat, egyetemeket, sőt exelnökök könyvtárait is. 

A LIMEX tevékenysége során összesen 360 szegmenst adott el (köztük olyanokat, amelyek a Potsdamer Platzról vagy a Brandenburgi kaputól származtak), eredetiségi nyilatkozattal és a lebontásról készült dokumentációval ellátva. Ezzel párhuzamosan 1990. június 23-án a nyugat-berliniek Monacóban egy nagyszabású aukciót szerveztek, amely során 70 szegmenst adtak el, összesen két millió márka értékben. A bevételeket hivatalosan karitatív célokra szánták elkölteni az NDK-ban, de ezek nagy része idővel felszívódott. Amikor az 1990-es évek közepén ismét felszínre került az ügy, a felelősök már rég eltűntek, hiszen a LIMEX-et és a LeLé Berlint is felszámolták.

Természetesen nem csak e két vállalat igyekezett kihasználni a fal lebontását. A keletnémet Nemzeti Néphadsereg a szegmenseken túl táblákat, kerítéseket, felszereléseket, sőt a határőrök egyenruháit is árulta. Miután 1990 októberében a Bundeswehr átvette a munkát, az üzlet néhány hónapra leállt, de idővel Bonnban is felismerték ennek jelentőségét, így decembertől folytatódhatott, és körülbelül hat millió márka folyt be ebből a Szövetségi Védelmi Minisztérium kasszájába. Megemlíthetőek még azok az építkezési vállalatok, amelyeket  a betontömbök szétzúzásával és újrahasznosításával bíztak meg, de a látványosabb elemektől sejthetően más úton szabadultak meg. Egyes becslések szerint körülbelül 500 szegmens menekült így meg a bezúzástól, de dokumentumok híján ezek mai helyét visszakövetni szinte lehetetlen.

A fal szerte a világban

Németországban Berlinen kívül számos helyen találkozhatunk a maradványokkal. Ez részben az Axel Springer AG lapkiadó vállalatnak köszönhető (többek közt ez a Bild vagy a Die Welt lapok kiadója), amely az 1989-es események huszadik évfordulóján, 2009-ben 33 szegmenst vett meg, és minden szövetségi tartománynak ajándékozott egyet. A hivatalos indoklás szerint ezzel akarta felhívni a figyelmet a a „szabadság és önrendelkezés erejére“, valamint tiszteletét kifejezni az ekkor már nem élő alapító, Axel Springer iránt. A médiacézár ugyanis haláláig nem tudott beletörődni a német megosztottságba, és a fal felépülése után a szerkesztőségét demonstratívan a fallal szemben, a Kochstraßen állíttatta fel. A nagyvonalú ajándékozásnak köszönhetően nem csupán a tartományi gyűlések épületei mellett látható egy-egy darab, hanem az 1989-ben aktív politikusok is jutottak néhányhoz. Közéjük tartozik Mihail Gorbacsov vagy George H. W. Bush, Helmut Kohl pedig lakóhelyén, Ludwigshafen-Oggersheimben állíttatta fel a sajátját. A német exkancellárok közzül Willy Brandt is kiérdemelt egyet, az övé szülővárosában, Lübeckben található (Willy-Brandt-Haus).

Szimbolikus jelentőségű a bajorországi Vilshofenben lévő elem, amely 2011 óta áll a jelenlegi helyén. Ez a Passau melletti városka volt ugyanis a „szabadságba vezető kapu“, amelyen keresztül 1989 szeptemberében a keletnémet menekültek Magyarországról az NSZK-ba jutottak, és az ott felállított sátorvárosban megpihenhettek. Összefuthatunk a falból származó elemekkel számos németországi közparkban, múzeumban, iskolában és egészen furcsa helyeken is. 2009-ben az Erdinger sörfőzde ügyvezető igazgatója a tulajdonost, Werner Brombachot 70. születésnapja alkalmából egy szegmenssel ajándékozta meg, amely azóta a vállalat kertjében áll. Az A&O Hotels and Hostels szállodalánc előszeretettel tart az épületeinek lobbijaiban falelemeket, természetesen kizárólag oktatói célzattal. Egy niederlaueri szoborparkban pedig egy művész a Stonehenge mintájára hozott létre egy installációt, amelyben a kék/sárgára festett elemek szimbolizálják Európát.

Ahogy már fentebb említettük, a fal darabjai a világ különböző részein felbukkannak, részben a Szövetségi Kormány vagy Berlin város tudatos ajándékozásai miatt, de gyakran más úton-módon kerültek új helyükre. A következőkben nem kontinensenként, hanem néhány kategóriába sorolva nézzünk meg egy-egy történetet. 

A kétoldalú kapcsolatok erősítése céljából

A német diplomácia eszköztárában a mai napig gyakori ajándékozási szokás a fal egy darabját küldeni a partnernek. Így történt ez többek közt Grúziával (Tbilisziben az Európa téren látható, 2017 óta), Katarral (a dohai Georgetown University Atriumában, 2018 óta) vagy Costa Ricával (San Joséban, a külügyminisztérium kertjében, 1994 óta), és ez hivatott erősíteni a német–argentin vagy német–szingapúri barátságot is. A fal ceremoniális átadása nem kizárólag a Szövetségi Kormány hatásköre, így Berlin szenátusa is előszeretettel használja. Ide sorolható Szöulban a Berlin téren, a berlini medve mellett álló darab, akárcsak Párizsban az 1989. november 9. sétányon lévő. A japánok pedig a Miyako-szigetek egyikén álló német skanzenbe szereztek egyet, aláhúzva az ott már a 19. század óta ápolt szoros barátságot a németekkel.

Egy szegmens Tbilisziben (a szerző saját felvétele)

Szimbolikus helyeken

A második világháború végi rendezés kapcsán a felosztott és egymás ellen hergelt népek közül a német mellett gyakran a koreai jut eszünkbe. Nem véletlen tehát, hogy Dél-Koreában kifejezetten gyakori a berlini fal kiállítása. Tedzsonban az 1993-as világkiállítás óta maradt meg az az elem, amellyel a németek a rendezvényen részt vettek. Padzsu mellett, a határ menti Doraszan állomáson Joachim Gauck szövetségi elnök avatott fel egy elemet 2015 októberében, kifejezve reményét, hogy a megosztottságon a koreaiak is békésen át tudnak lépni, akárcsak a németeknek sikerült. A két ország közti demilitarizált zónához közeli Goszeongba a Hanns-Seidel Alapítvány szállíttatott két szegmenst. 2009-ben pedig egy „falutazást“ szerveztek, amely során olyan helyekre küldtek egy-egy darabot, ahol a megosztottság és a határ menti élet mindennapos (Koreán kívül például Palesztinába, Ciprusba vagy Jemenbe).

1990-ben Edwina Sandys festőnő, Winston Churchill unokája a keletnémet kormány döntése értelmében kiválaszthatott nyolc szegmenst a falból, amelyek egy amerikai körút után nagyapja emlékkönyvtárához kerültek, Fultonba. Churchill híres, 1946-os beszédének városában a Breakthrough nevű emlékművet Ronald Reagan és Mihail Gorbacsov avatta fel.

Verdunban, a Centre mondial de la Paix nevű múzeum kertjében szintén találunk egy elemet. A város ugyanis nem csak az 1916-os csatáról híres, hanem François Mitterrand és Helmut Kohl híres kézfogása nyomán a francia–német kibékülés szimbolikus helyévé vált.

Brüsszelben az Európai Bizottság épületénél, az Európai Parlamentnél és a NATO főhadiszállásánál is kiállítottak a falból. Utóbbi helyszínen az elem az európai egységre emlékeztet, míg a World Trade Center mellette lévő darabjai a 2001-es terrortámadásra, és a NATO 5. számú cikkelyére utalnak. A luxemburgi Schengenben állók a határok lebontásának jeleként szolgálnak. Lengyelországban többek közt Krzyżowába került egy elem. A nemzetiszocialista rezsimben a Moltke család ott lévő birtokán működött a Kreisauer Kreis nevű ellenálló csoport Helmuth James Graf von Moltke körül, akit 1944-ben letartóztattak és 1945 januárjában kivégeztek. Később pont ezen a helyen igyekezett a berlini fal leomlása idején Kohl kancellár Tadeusz Mazowiecki lengyel miniszterelnökkel a nyugatnémet–lengyel kapcsolatokat normalizálni.

Ajándékozás a hála jeleként

A nyilvános hálálkozásból származó falelemekből egyértelműen az Egyesült Államokban található a legtöbb, amelyek főként múzeumokba, katonai támaszpontokra, egyetemi campusokra kerültek. Az 1948–1949-es berlini légihíd megszervezésében Lucius D. Clay tábornok vállalt oroszlánrészt, ezért unokája, Chuck Clay szenátor kapott egy szegmenst, amelyet ma a Kennesaw State University egyetemistái csodálhatnak meg campusukon. Az amerikai elnökök közül Ronald Reagannak ajándékoztak egyet a kansasi Fort Leavenworthba, illetve az idősebb Bush elnöknek a texasi George H. W. Bush Presidential Librarybe.

A német újraegyesítésben vállalt amerikai szerepért Miami és Washington D.C. városok részére is küldtek néhány elemet. Az amerikai fővárosba ráadásul a lipcsei Verbundnetz AG jóvoltából egy olyan elem került, amelyen Kohl, Gorbacsov és Bush aláírásán kívül szerepel Lech Wałęsa, Angela Merkel vagy Hans-Dietrich Genscher kézjegye. New Yorkban az ENSZ székháza mellettit az egykori főtitkár, Kofi Annan kapta egy berlini látogatása során.

Érdemes még megemlíteni Ottawát, ahova az NSZK-ban a hidegháború alatt állomásozó kanadai katonák iránti köszönetből került egy szegmens. És persze ne felejtsük el a tizenöt éven át a Tabánban álló két elemet, amelyeket az I. kerületi SZDSZ kapott. A gyűjtők folyamatos rongálásai és a lefestések miatt 2004-ben áthelyezték a Máltai Szeretetszolgálathoz és Kozma Imre atyához, a zugligeti templom plébánosához. A döntésnek szintén szimbolikus jelentősége volt, hiszen az atyának nagy szerepe volt a keletnémet menekültek 1989. nyári/őszi elszállásolásában és a sátortábor működtetésében. Budapesten ezen kívül a Terror Háza előtt áll egy szegmens (2010 óta), amelynek felavatásán többek közt Németh Miklós egykori miniszterelnök is részt vett.

A Terror Háza előtti szegmens. (Forrás: hu.wikipedia.org)

Magánszemélyek tulajdonában lévő érdekességek

Cikkünk zárásaként néhány olyan elemet szeretnénk bemutatni, amelyeket magánszemélyek vásároltak vagy kaptak, és díszítésük vagy kiállítási helyük miatt a faldarabok nem éppen szokványos csoportját képezik.

A TÜV Rheinland minőségbiztosítási cég yokohamai üzletháza mellett áll egy szegmens, amelyet egy Japánban élő német üzletember vett meg 2005-ben egy aukción. Uwe Bast a szerzeményt a TÜV rendelkezésére bocsátotta, ráadásul a rajta lévő graffiti alkotóját is megkérte arra, hogy újítsa meg művét, így az friss színekben pompázik.

Los Angeles egyik legexkluzívabb környékén, Hollywood Hillsben áll egy feltehetően eredeti darab, azonban a története nem ismert. Ugyancsak bizonytalan az ausztráliai Canberra egyik német művelődési házához tartozó elem, amely 1992 óta ott áll, de mivel az eredeti tulajok már elhunytak, nem maradt fenn róla hiteles forrás.

A szerencsejáték fellegvárában, Las Vegasban a Main Street Casino egykori tulajdonosa vett 1996-ban 17 500 dollárért egy szakaszt, amelyet az említett kaszinó férfi mosdójának egyik falába építettek be. A belgiumi Antwerpenben pedig egy techno klub, az Ampere állíttatott fel egy elemet, amelynek jellegzetessége, hogy az A nyolcadik utas: a Halál című filmből ismert Alien figura mászik rajta. A kompozíciót összeállító művész, Hannes D’Haese szerint az Alien úgy mászik a falon, ahogy az ember vágyik a szabadságra. Az Ampere üzemeltetője, Joachim Marijnen pedig egy interjúban elmondta, azért szerzett be egy elemet, mert gyerekként élte át az 1989-es kelet-berlini eseményeket, így személyesen kötődik a falhoz.

A 2009-es berlini atlétikai világbajnokságon a jamaikai Usain Bolt két versenyszámon, 100 méter és 200 méter síkfutáson is új rekordidővel szerzett aranyérmet. A mezőnyből fölényesen kimagasló eredményeiért az akkori berlini főpolgármester, Klaus Wowereit a fal egy szegmensével ajándékozta meg a futót, amelyen ráadásul egy őt – nem túl jó színben – ábrázoló graffiti díszeleg. Az ajándék ma a kingstoni hadtörténeti múzeum mellett áll, és fő üzenete: az elénk gördülő határokat kellő akarattal le lehet győzni.

[1] Ahogy a Der Spiegel 1990. január 29-i számának egy cikkéből kiderült, nem Scimmarelli, hanem az akkor 27 éves David Schwarz volt az első, aki New Yorkban árulta a fal maradványait. Schwarz egy berlini barátját arra kérte, hogy két héttel a november 9-i események után küldjön át neki néhány darabot, hogy még a nagy karácsonyi vásárlási lázban némi zsebpénzre tehessenek szert. A fiatal férfiaknak így végül a manhattani Fifth Avenue-n, zacskókban árult betondarabok eladásából néhány ezer dolláros bevételük származott.

Hevő Péter

Külső hivatkozások, felhasznált irodalom:

https://the-wall-net.org

https://www.cicero.de/wirtschaft/die-mauer-dealer/39861

Winkler, Heinrich August: Németország története a modern korban, II. kötet, Budapest, Osiris Kiadó, 2005.

Mauern: Eine Unze Freiheit, in: Der Spiegel, 1990. január 29. (5/1990), 82–84.

Ezt olvastad?

2023. október 14-én rendezte meg a Történelemtanárok Egylete Diktatúrából demokráciába címmel konferenciáját, melynek felvétele mindenki számára elérhető a TTE honlapján. Ahogy
Támogasson minket