“Hozd vissza, Uram, a mi foglyainkat…”

2016. november 22-én a a Magyarországi Református Egyház Zsinatának Elnöksége, a Református Közéleti és Kulturális Központ Alapítvány és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Szovjet fogságba hurcolt reformátusok a Kárpát-medencében címmel tudományos konferenciát rendezett a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának Ráday utcai épületében. Az eseményről újszerű módon két beszámolót is olvashatnak.


(Fotó: Márkus Beáta)

A rendezvényen és a vele egybekötött kiállításon a hétköznapi időpont ellenére legalább 60-70 érdeklődő fordult meg, különösen a délelőtti szekción telt meg az előadóterem.  Köszöntőjében az első szekciót moderáló Murádin János Kristóf utalt a téma kutatásának nehézségeire, miszerint számos hivatalos hely számára a civilek Szovjetunióba hurcolása a mai napig nemkívánatos téma, annak tárgyalása kizárólag a hadifogolyügy részeként lehetséges.

Az első előadó, Stark Tamás a civilek Kárpát-medencéből történt elhurcolásának általános vonásait vázolta fel. Bevezetőjében maga is utalt oroszországi tapasztalatára, hogy ott a történelemkönyvek ezekről az eseményekről nem számolnak be, és azok a nagyközönség számára teljesen ismeretlenek. Elmondása szerint a korabeli Magyarországon 3+1 civil elhurcolási hullám zajlott 1944/1945-ben: a hadifogolylétszám kiegészítését célzó, férfiakat érintő elhurcolások, a német kisebbséget érintő szervezett akció, illetve a 4. Ukrán Front által megszállt területeken a hírhedt 0036. parancs értelmében végrehajtott elhurcolások. A negyedik hullám időben némiképp elhúzódva következett, ekkor vélt vagy valós bűnökért elítélt személyeket hurcoltak a GULAG táborrendszerbe. Stark az elhurcolások térbeli elhelyezkedését a külügyminisztérium Hadifogoly Osztályának adatai alapján térképen is bemutatta és zárásként utalt a magyar kormány, illetve egyházak és társadalmi szervezetek, pártok különböző olyan törekvéseire, amelyek az elhurcoltak hazahozatalát célozták meg. Állítása szerint a magyar kormány mindent megtett a foglyok hazahozatala érdekében – e sorok írója ezt az előadásra kapott idő rövidségének számlájára írva tudja csak elfogadni, mivel valójában ezek az intézkedések és a hadisegélyezés is csak a politikailag megbízható személyekre terjedtek ki, ilyennek pedig nem minősültek a nyilasok, a jobboldali pártok és szervezetek tagjai, de azok a személyek sem, akik 1941-ben német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallották magukat a népszámláláson.

A következő előadó, Kovács Áron a tiszáninneni egyházkerületben folytatott kutatásának eredményeibe engedett betekintést. Előadásában Kalmár András belsőbőcsi lelkipásztor sorsát mutatta be, akit 1945-ben állítólagos német származása miatt vittek el az oroszok, noha beteges alkata miatt a szerencsi gyűjtőtáborból már-már hazaengedték, de a sok szökés miatt megcsappant létszámot végül nem lehetett ilyen engedményekkel tovább csökkenteni. Kalmár nem teljes egy évet töltött szovjet fogságban, majd hazatérte után újabb nehézségekkel találta magát szemben a megváltozott politikai rendszerben, ahol évtizedekig állt az állambiztonsági megfigyelés céltáblájában. Kovács előadásának második felében a hazai református egyház testvéries küzdelmét mutatta be, amellyel a határon kívül került Ung vidéki reformátusok érdekében próbáltak közbenjárni.


Nagy Károly Zsolt (Fotó: Márkus Beáta)

Nagy Károly Zsolt, a szekció utolsó előadója tapasztalattörténeti aspektusbóol vizsgálta az elhurcolásokat. A vallási iránymutatás szerepe traumák idején általában megnövekszik, mivel a hívőket ilyenkor korábbi tapasztalataik nem tudják már eligazítani. Az előadás elsősorban Bereczky Albert püspök „keskeny út“ teológiáját mutatta be a témában. E teológia központjában a látás és vakság, illetve a kegyelem és a büntetés kérdését állította középpontjába. Eszerint a megszállás, a háború és a fogság Isten büntetéseként értelmezhető a híveik bűneiért, a kegyelem pedig az újrakezdés lehetősége az új rendszerben. E felfogás szerint a foglyok hazaérkezéséért való imádkozás bűn, Isten akaratának fel nem ismerése és el nem fogadása – ezt azonban ítéletként el kell fogadni, legfeljebb a kegyelemért lehet imádkozni. Noha e megközelítés érthető módon vitatott volt, utóhatása számos további teológusnál és szerzőnél megjelent.

A második szekciót Dunszt István felszólalása nyitotta meg egy személyes, családi történetről – az előadó édesapját is elvitték az oroszok, aki orvosként szolgált és veszítette életét Foksányban, mert betegeitől maga is elkapta a tífuszt. Dunszt nemrégiben egy túlélőtől kapott levelet, amelyben az beszámolt az orvossal való találkozásáról.

A következő előadó, Hajagos Csaba Kecskemét környékének megszállás ideji történetébe engedett betekinteni. Mivel a várost a szovjetek érkezése előtt kiürítették, az ottani elhurcolás az előadó szerint időben eltolódott. A mindennapokat többek közt helyi kényszermunkákra kivezénylés határozta meg, például reptérépítési munkálatok – ami fokozatosan egy állandó internálótábor létrehozásához vezetett, amely aztán 1946-ban Kalocsára került. A városból hadifogolyként hurcoltak el férfiakat, többek közt református lelkészeket és más értelmiségieket is – például az előzőleg említett Dr. Dunszt Ferencet is.


Murádin János Kristóf (Fotó: Márkus Beáta)

Murádin János Kristóf előadása nagy ugrást jelentett térben keleti irányba, az ő földrajzi súlypontja Erdély, illetve a Partium volt. E térségből két hullámban történtek elhurcolások, egyrészt 1944 októberén, ekkor elsősorban magyar férfiak, jelentős részt reformátusok kerültek a szovjetek kezébe, 1945 januárján pedig a német származású lakosságot, nőket és férfiakat érintő elhurcolásra került sor. Utóbbi akcióba Murádin szerint szintén rengeteg magyart, sőt esetenként románt is bevontak, mivel a származást nem öndefiníció alapján határozták meg. Az előadó számos személy példájára utalt, nagyrészt reformátusokra, akik közt tekintélyes számmal voltak a helyi értelmiség tagjai. Végezetül háláját fejezte ki, amiért a magyar kormány emlékévnek nevezte ki 2015-öt, és azóta e témát sokkal kedvezőbb feltételek közt lehet kutatni, noha a román fél még mindig nem partner ebben, mivel ehhez a történtekben saját felelősségüket el kellene ismerni.

Ugyanennél a térségnél maradt Benkő Levente is, aki előadásában az 1944 októberi elhurcolásokat mutatta be részletesebben. Már a románok átállásakor meglehetősen magyar és németellenes hangulat alakult ki Romániában, amelyet a sajtó különösen gerjesztett. Akadtak persze józan hangok, például dr. Teofil Vescan egyetemi tanár, aki már ekkor óva intett a kollektív megoldásoktól, mégis hamarosan elterjedt, hogy a németeket internálni fogják, és sejthető volt, hogy ezt kiterjesztik a magyarokra is. Benkő szerint az akció elsősorban az értelmiség ellen irányult, így számos református lelkészt is elvittek, ami nyilván a közösség gyengítését és az új rendszer meghonosítását is elősegítette. Előadása zárásában utalt a téma máig tartó problematikusságára Romániában, ami például a magyarok által állított emlékművek lerombolásában nyilvánult meg.


Magyar Pál Csaba (Fotó: Márkus Beáta)

Nagy-Alpár Csaba nemzeti traumákról és lokális emlékezetről szóló prezentációjában személyes élményeire utalt, hogy bizonyos témák előhozásáért édesanyja egyenesen megfeddte. E tapasztalat hatására kezdett oral history interjúkat készíteni az elhurcolásról Kalotaszeg, Mezőség és az Aranyos-vidék településein, noha ennek folyamán is gyakran találkozott a tabusítás különböző megnyilvánulásaival. A tabusítás okát részben a traumák természetében (pl. nők elleni erőszak) kell keresni, másrészt az elégtétel hiányában. Magyar egyenesen magyarirtásról beszélt Romániában, és szerinte a megbékéléshez csak az vezethet el, ha a román fél beismeri ezt és valamiféle ígéretet tesz, hogy többé nem fordulhat elő.

A szekció utolsó előadója Máthé Áron volt, aki egy egykori délvidéki református lelkész, Kek Zsigmond életpályáját mutatta be. Kitért a munkatábor, mint olyan eredettörténetére a britek búrok ellen elkövetett intézkedéseitől kezdve a szovjet gyakorlatig, s mint a GULAG „kistestvérét“ mutatta be a jugoszláv büntetőtáborokat, amelyek célja szerinte a német és magyar lakosság elpusztítása volt. Ezek közül egy bizonyos Goli Otok szigeten lévő, már csak az éghajlat miatt is élhetetlen létesítményben négy évig fejtett követ a bemutatott volt református lelkész legalább 250 további magyar rab társaságában. E táborok egyik célja mindenkor a rabok átnevelése volt azzal a jelszóval, hogy „nem csak mi alakítjuk a szigetet, a sziget is alakít minket“. Az egykori lelkész szabadulása után álnéven nyelvészeti cikkek írásával foglalkozott, s sorsa Máthé szerint nem csupán a református lelkészek, de általában a magyar értelmiség számára is (elrettentő) példaként szolgált.

Noha kérdésekre és vitára meglehetősen kevés időt szántak a szervezők, rendkívül értékes hozzászóló volt Stefano Bottoni, aki utalt arra, hogy az oroszországi levéltárakban ott vannak az elhurcolásokra vonatkozó források. Ezek hozzáférhetősége persze kérdéses, de nem lehetetlen, és erre nagyobb hangsúlyt kellene helyezni a magyar kutatóknak is, ismerve az osztrák történészek példáját [a Ludwig Boltzmann Institut für Kriegsfolgenforschung munkatársai, elsősorban Stefan Karner 1995-ben adta közre a szovjet források feltárásán alapuló munkáját a hadifogoly- és civil internáltak témájában – MB].


Szatmári Judit és Máthé Áron

A délutáni ülésszakot Szatmári Judit levéltáros előadása nyitotta meg, aki a Dunamelléki Református egyházkerület forrásainak tükrében mutatta be a szovjet frontátvonulás időszakát. Mint mondta, a különböző lelkészi jelentések meglehetősen szűkszavúak az elhurcolások tekintetében, míg a lelkészségeket ért anyagi károkról részletesen beszámoltak. Ha mégis munkaszolgálatról, munkára hurcolásról számolnak be, azok is általában a helyi közmunkákat jelentették, amelytől a civil lakosság ugyan tartott és igyekezett alóluk kibújni, de ezek esetén a munkára fogottak a munka elvégeztével szabadon távozhattak. Ahol mégis regisztrálták, hogy történt Szovjetunióba hurcolás (Harta, Érd), ott a lelkészek igyekeztek az érintettekért közbenjárni, maga a püspök is levélben fordult Miklós Bélához valamiféle közbenjárásért.

Fodor Gusztáv tiszaderzsi református lelkész a kárpátaljai eseményekre helyezte át a hangsúlyt, bemutatva a két világháború közötti időszakot is, mint előzményt. A Magyarországtól elválasztott területen a csehszlovák diktatúra sokkjában a református egyház is megbénult, majd új küldetéstudattól vezérelve revitalizálódott és igyekezett híveit is felébreszteni. Olyan egyesületek, mint a Keleti Baráti Kör tevékenysége fémjelzi a korszakot. Az új háborúval aztán hazatértek az egyházmegyék, 1944-ben azonban minden korábbinál nehezebb időszak következett, 112.500 zsidót hurcoltak el a térségből, frontok vonultak át a térségen, a lakosság és 23 lelkész is elmenekült, a helyükön maradtottak közül pedig kb. 30.000 főt deportáltak a Szovjetunióba. Ezek kétharmada volt református, és a veszteségek máig érezhetően megroppantották a kárpátaljai felekezetet, noha a szovjetizálás után az egyház a megtűrt kategóiában, ha korlátozottan is, de működhetett.


Fodor Gusztáv

Túri László diakónus szintén a kárpátaljai térséget vizsgálta az emlékezetgyakorlás és az ebben gyakorolt egyházi szerep fényében. Előadását Jan Assmann, Maurice Halbwachs, illetve Pierre Nora elméleteitől inspirálva készítette. Kárpátalján már a rendszerváltás előtt megpróbálkoztak egyes szerzők az elhurcolás tematizálásával, ám az áttörést az 1989-es év hozta meg, ekkor egy emlékkonferenciát szerveztek a témában. 1994-ben emlékparkot hoztak létre, az 1990-es években pedig az érintett települések sorra rendeztek megemlékezéseket és állítottak kopjafákat, emlékműveket az áldozatok emlékére. Ebben a két fő szervező a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és a református egyház volt, amelyek felismerték, hogy a traumára való emlékezés fontos identitásmegőrző erő a magyar kisebbség számára.

A rendezvényt egy könyvbemutató és beszélgetés zárta a tiszántúli reformátusok háborús krónikájának témájában. Összességében érdekes megközelítése volt az elhurcolások történetének a rendezvény, arra azonban senki nem tért ki, mi indokolta a reformátusok előtérbe elhelyezését, mivel ugyan kétségkívül nagy mértékben érintette a Kárpát-medence református közösségeit az elhurcolás – viszont senkit nem kifejezetten reformátussága miatt vittek szovjet kényszermunkára. Adós maradt a konferencia annak tisztázásával is, mennyien lehettek akár a Szovjetunióba hurcolt reformátusok, akár a lelkészek – Máthé Áron mindenesetre ígéretet tett a NEB nevében, hogy e kérdéseket megpróbálják tisztázni.

Márkus Beáta

2016. november 22-én tartotta a Magyarországi Református Egyház a GULAG és GUPVI táborokba hurcoltak emléknapjához kapcsolódó konferenciáját. Az esemény megnyitóján elsőként Prof. Dr. Zsengellér József a Károli Gáspár Református Egyetem rektorhelyettese, a házigazda Hittudományi Kar dékánja szólalt fel. Igei köszöntőjében kiemelte az emlékezés fontosságát, melyet Balog Zoltán az emberi erőforrások minisztere is hangsúlyozott levelében. A miniszter kiemelte még, hogy a református egyháznak az emlékezés mellett hálát adni is van oka, hogy megtartatott. A nyitó esemény utolsó felszólalója Földváryné Dr. Kiss Réka a Nemzeti Emlékezet bizottságának elnöke volt, aki megnyitotta azt a multimédiás eszközökből és roll upokból álló vándorkiállítást, melynek első helyszíne a Ráday utca 28-ban található.

A tudományos ülésszak első felszólalója Stark Tamás az MTA TTI főmunkatársa volt, aki gazdagon illusztrált előadásában összefoglalta azokat a kereteket, melyek között a II. világháború után elhurcolások lezajlottak. Kiemelte, hogy nagyjából 800.000 főre tehető a GULAG-ra, GUPVI-ra, Málenkij Robotra, vagy hadifogoly-kiegészítésként elhurcoltak száma, ahol senki nem tudhatta, hogy mikor és miért viszik, vagy nem viszik el.

Első példaként a Kovács Áron sárospataki levéltáros történész által bemutatott Kalmár András esete került elő, akit állítólagos német származása miatt hurcoltak el, annak ellenére, hogy betegsége miatt először alkalmatlannak ítélték a kényszermunkára. Őt a szintén sárospataki Nagy Károly Zsolt követte, aki az MTA Néprajztudományi Intézetének is munkatársa, s előadásában azokat a teológiai reflexiókat vázolta fel, melyek a korszak politikai széljárása szerint – sokszor személycserék révén – változtak az elhurcolásokhoz való hozzáállás kapcsán. Bereczky Albert későbbi püspök munkásságából kiemelte, hogy bár az ébredési mozgalomból indult, később már Isten büntetésének értelmezte az elhurcolást, melyet alázattal el kell fogadni.


Hajagos Csaba(Fotó: Márkus Beáta)

A második szekciót Dunszt István rövid felszólalása nyitotta, aki édesapjáról, Dunszt Ferencről és az elhurcolását követő sanyarú sorsukról számolt be a jelenlevőknek. Hajagos Csaba, a Kecskeméti Katona József Múzeum munkatársa a Kecskemét-környéki elhurcolások történetét ismertette református források alapján. Az alföldi város után az erdélyi eseményeket ismerhettük meg részletesebben. Először Murádin János Kristóf a Sapientia EMTE adjunktusa tartott előadást, melyben ismertette a több hullámban elhurcolt magyarok történetét, akik közül nagyjából 30%-ra tehető az elhunytak száma.

Benkő Levente, a Művelődés című folyóirat szerkesztője saját mélyinterjúinak az eredményeit ismertette. Az 1945 április és június között elhurcolt 415 vasúti kocsinyi személy történetét feltáró oral history interjúkból kiderül, hogy biztonsági okokra hivatkoztak az elszállítások során. Máthé Áron a NEB elnökhelyettese a jugoszláv helyzetet ismertette, mely során Kek Zsigmond esettanulmányán keresztül mutatta be Tito „nevelő szigetét”.


Túri László (Fotó: Márkus Beáta)

Szatmári Judit, a Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Levéltára munkatárásának előadása nyitotta meg, amely az 1945-ös dunamelléki viszonyokról adott helyzetképet, s ezzel kezdődött a délutáni ülésszak. A tárgyalt időszak társadalmi viszonyait jól mutatja, hogy az istentiszteletek megtartása is kérdésessé vált. Fodor Gusztáv tiszaderzsi református lelkész, a Narancsik Imre Kutatói Műhely tagja a kárpátaljai helyzetet mutatta be, s kitért azokra a megpróbáltatásokra, melyek ezt a területet érték. Bár sokan elmenekültek, de így is igen jelentős méreteket öltött az elhurcolás, melynek a református lelkészek, köztük a későbbi püspök Gulácsy Lajos is áldozatul estek. Utolsó felszólalóként Túri László a kárpátaljai emlékezés történetét mutatta be. Röviden ismertette a reformátusság szerepét az 1989-től egyre szaporodó GULAG emlékhelyek létrejöttében.

A tanácskozás zárásaként bemutatásra került a Krisztusban nyert erő című két kötetes forráskiadvány. A Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Levéltár és a Református Közéleti és Kulturális Központ Alapítvány által, Szabadi István szerkesztésében megjelenő munka azokat a lelkipásztori jelentéseket tartalmazza, melyeket az 1945-ös eseményekről írtak az egyházkerület lelkészei Révész Imre püspök kérésére. A szerkesztővel Földváryné Kiss Réka a NEB elnöke beszélgetett.

Zila Gábor

Ezt olvastad?

Milyenek voltak a családok a pre-modern korban? Hogyan gondoskodtak a szülők gyermekeikről? Volt-e munkamegosztás közöttük a gyermeknevelés tekintetében? Milyen változásokat