Így győzködtek ők – propaganda az első világháborútól 1945-ig

Az Országos Széchényi Könyvtár propaganda-lázban ég, ráadásul mindezt nagyon színvonalasan teszi. Márciusig látható a Propaganda az első világháborúban című kiállítás, amelyet az immáron ötödik évadjába lépő Könyvtárlat „irodalmi-kultúrtörténeti” programsorozat kísér, természetesen a propaganda jegyében. Ennek legutóbbi állomása Zeidler Miklós, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének habilitált egyetemi docense, az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa előadása volt, aki a két világháború közti időszakról beszélt.

Zeidler áttekintését a dualizmus időszakától indította, amikor létezett ugyan országos tájékoztatás-politika, de nem voltak központi propagandaintézmények. A propaganda csak a Nagy Háború alatt vált tömeges méretűvé és rendkívül szervezetté (a korán érkezők ízelítőt kaphattak ebből, mivel a készülő kiállítás az előadóterem előterében kapott helyet), hiszen a lakosság minden csoportját el kellett érni, és a háborús erőfeszítések szolgálatára, elfogadására kellett hangolni. Erre a tapasztalatra építettek a későbbiekben is. (A témát jól megvilágítja Sipos Balázs Médiakutatóban megjelent tanulmánya.)

Az őszirózsás forradalomból kinövő Népkormány alig két hét alatt felállította az Országos Propaganda Bizottságot, amely a kormányzati intézkedéseket, reformokat magyarázta el a társadalomnak. Mindez különösen fontossá vált, hiszen a forradalom sok tekintetben gyökeres szakítást jelentett a korábbiakhoz képest. Az áthangolás érdekében például röplapokat nyomtattak, amelyek a rendszer legitimációját támasztották alá (A Habsburgok rejtett bűnei, A forradalom tízparancsolata, Mi a köztársaság?), illetve egyes társadalmi vagy nemzetiségi csoportokat céloztak (A tanító nem lesz többé a nemzet napszámosa). A kormányzat azonban támaszkodhatott a kormánypárti sajtóra és a magánvállalkozásként működő, de a kormányzat céljait támogató Az Est filmhíradóra is. Utóbbit az előadó külön kiemelte, mivel a fennmaradt filmanyagból megismerhetővé válnak egyes utcai jelenetek, beszédek stb. (A filmhíradókról bővebben itt.)

A Népköztársaságot váltó Tanácsköztársaság tovább lépett a centralizációban: a külföld felé a Szocializmus Nemzetközi Propagandája (ennek eredményeként külföldi katonákat is sikerült toborozni a hadseregbe), a belföld felé a Szocializmus Állami Propagandája közvetítette az üzeneteket. A hazai társadalom meggyőzését a tudományos életért, az ifjúmunkásokért, a hadsereg tagjaiért és természetesen a sajtóért (főként a Munka c. lapon keresztül) felelős propagandaosztály. végezte. A rendszer támasza volt a Vörös Riport Film híradó is, amelynek mind a húsz összeállítása fennmaradt. Zeidler kiemelte május elseje megünneplését, mivel ez alkalmat adott a forradalmi rendszer önreprezentációjára. A főváros kiemelt helyszínei (Hősök tere, Andrássy út, Kodály körönd, Kálvin tér) gyakorlatilag egy grandiózus, összefüggő kulisszává váltak, a korabeliek vörös drapériákkal és munkásszobrokkal találkozhattak például az Ezredévi Emlékmű és gróf Andrássy Gyula lovasszobra helyén. Nem véletlen, hogy Horthy Miklós később „vörös rongyokba öltözött” fővárost hívott tetemre.

A Horthy-korszakra rátérve a történész a propaganda szempontjából szembe állította Bethlen István és Gömbös Gyula gyakorlatát. Míg előbbi az arisztokratikus jellegű elitpolitizálás híve volt, azaz nem foglalkozott tömegpolitizálással, nem fektetett hangsúlyt a közvélemény befolyásolására sem (nem tartott rádióbeszédet, a sajtóban nyilatkozott, illetve a választási kampányokban adott tájékoztatást), addig utóbbi intenzíven kihasznált minden lehetőséget (rendszeresen megjelent a filmhíradóban, tömegrendezvényeken vett részt stb.). Gömbös – a szokásoktól eltérően, meglehetős döbbenetet kiváltva – elsőként a rádióban ismertette programját, és csak ezután az országgyűlésben. Ráadásul az „új stílus” egy új, a társadalom alsó rétegeit is aktívan megmozgató tömegpárt létrehozásával párosult (Nemzeti Egység Pártja/NEP), amely mozgalom is volt egyben, közel 2 millió taggal (az összlakosság 9 millió fő körül volt!). (Gömbös pártszervező munkáját Vonyó József nemrég megjelent kötete ismerteti részletesen.) Az 1930-as évek második felére tehát a Bethlen-féle „nyugalom” megszűnt, és jellemzővé vált a kormányzatok intenzív propagandahasználat.

Az előadás további részében a népszerűsítés-meggyőzés tartalmáról és megjelenési formáiról volt szó, amelynek középpontjában természetesen a revízió elfogadtatása állt. Zeidler kettéosztotta a kérdést, elsőként a külföldre irányuló propagandatevékenységekről beszélt. Leszögezte, hogy a korszakban tisztában voltak azzal, hogy előnyösebb, ha a magyar kormányzat nem közvetlenül szólítja meg a külföldi társadalmakat, hanem az adott kultúrközegből származó közvetítőkön (pl. politikusokon, közszereplőkön) keresztül teszi ezt.

A hazafias szervezetek közül (Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája, Magyar Nemzeti Szövetség, Védő Ligák Szövetsége, Magyar Külügyi Társaság) kiemelkedett a Magyar Revíziós Liga (1927–1944), amely a – magyar–olasz barátsági szerződés megkötését követő – külpolitikai mozgástér szélesedése nyomán alakult meg, és amelynek az angol „sajtófejedelem”, Lord Rothermere, a versailles-i békék ésszerű újragondolásáról szóló cikksorozata is lendületet adott. A Revíziós Liga mennyiségében és minőségében is erőteljesebb propagandát fejthetett ki, hiszen a miniszterelnök is elérkezettnek látta az „aktív külpolitika korszakának” nyitányát 1927-1928 táján, ami a revíziós törekvések külföldi megismertetésében is fordulatot hozott. A szervezet a revíziót alátámasztó idegen nyelvű folyóiratokat és könyveket jelentetett meg, de több nagyvárosban (London, Párizs, Milánó, Berlin, Genf, Varsó, Amszterdam, New York) néhány fős titkárságokat is működtettek, amelyek előadásokat szerveztek, a helyi sajtóban (megrendelésre írt) cikkeket helyeztek el, illetve építették, fenntartották a kapcsolati hálózatokat. Belföldön a Revíziós Liga is életre hívta országos hálózatát, amely alapszervezetei révén közel 2 millió tagot ért el.

A külföldi közvélemény nem csak statisztikákat felvonultató érvelésekkel találkozhatott, hiszen a „kultúrfölény” jegyében sokkal változatosabb formákat öltött a propaganda. Ennek példája Endresz György és Magyar Sándor óceánátrepülése, amelyet a Justice for Hungary nevű gépen tettek meg, és amelyet nagy sajtóérdeklődés követett (a repülést a sajtómágnás Rothermere is támogatta).

A történész ezek után az irredenta kultusszal foglalkozott bővebben. Zeidler emlékeztetett, hogy a „Nem! Nem! Soha!” jelszó már a Károlyi Mihály-kormány alatt megszületett, de a Védő Ligák Szövetsége külön pályázatokat is kiírt imákra (Papp-Váry Elemérné Magyar Hiszekegye nyert, amelyet nem csak megzenésítettek, de még ünnepélyeken előadható koreográfia is készült hozzá), jelmondatokra és szobrokra. Utóbbiak kapcsán szó esett arról, hogy az alkotások értelmezését a feliratok (a „címkék”) határozták meg igazán, ezért 1945 és 1989 után újra és újra átalakult a szobrok jelentése. Az elszakított területeket szimbolizáló Szabadság téri irredenta szobrokat (Észak, Dél, Nyugat és Kelet) a világháború után megsemmisítették, míg az eredetileg Magyar Fájdalom szobráról jó ideig mint Napfürdőző nő állt a Margit-szigeten, illetve Balfon. Hasonlóan alakult a Szabó Ervin téri Magyar Igazság kútjának sorsa is, amely Rothermere reliefjének és a feliratoknak eltávolítása után Justitia-kúttá vált. Ezekkel ellentétben a Polipölő című alkotás a mai napig a Lánchídnál található, igaz ez esetben a revizionista értelmezés tűnt el. Zeidler kitért arra is, hogy egyes alkotásokat a rendszerváltás után ismét átértelmeztek, pontosabban mára néhányuk visszanyerte az eredeti formáját és jelentését.

A Szabadság tér nem csak a szobrok miatt érdekes, itt kapott ugyanis helyet az országzászló mozgalom legfontosabb darabja, az ún. Ereklyés Országzászló, amelynek csúcsán Horthy Miklós ezüstbe öntött, esküre emelt keze látható. A félárbocra engedett (azaz gyászt kifejező) zászlót csak a sikeres revíziók alkalmával húzták fel teljesen. Az irredenta tartalommal feltöltődő tér, kiegészülve például a Nagy-Magyarországot ábrázoló virágágyással, remek kulisszát jelentett a különféle ünnepekhez, rendezvényekhez a későbbiekben is.

Az előadó beszélt még a „revizionista naptárról”, amelynek elemei a Hősök emléknapja (május utolsó vasárnapja), a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulója, az egyházi ünnepből fokozatosan államivá váló Szent István napja és a Horthy-évfordulók (a kormányzóvá választás napja: március 1., születésnapja: június 18., budapesti bevonulása: november 16., névnapja: december 6.) voltak, igaz utóbbiak nem mindenhol, nem mindenkor tartalmaztak irredenta elemeket.

A hétköznapokat illetően természetesen szó esett az oktatásról, mivel ez az indoktrináció és a szocializáció legalapvetőbb szintje. Zeidler érdekes példákkal szemléltette, hogy a jelszavakból hogyan váltak kereskedelmi védjegyek, márkanevek, hogyan néztek ki a dísz- és használati tárgyak, és – az újabban ismét piacra kerülő – revizionista játékok. Mindezek közül a történész a Magyar Légiforgalmi Rt. reklámszövegét emelte ki, amely Észak-Erdély visszacsatolására reflektált: „Magasból Akarja Látni Erdélyt? Repülőből Teheti!”

Végezetül a propaganda vallási–történelmi párhuzamai kerültek terítékre. Zeidler ennek kapcsán felvetette, hogy nehéz a hatást megítélni, hiszen a korszakban nem készültek felmérések, közvélemény-kutatások. A sejtés az, hogy az üzenetek célba találtak, amit elősegített, hogy már bejáratott elemekhez kapcsolták ezeket. A szóhasználat gyakran a kereszténység kifejezéskészletéből kölcsönzött, és ezeket „nemzetiesítette”, mint például a „magyar kálvária”, „magyar feltámadás” stb. esetén. Egyértelműbb a passió-metafora, amelyben Jézusnak Magyarország, Máriának Magyarország Nagyasszonya, Pilátusnak a trianoni békét kikényszerítő nagyhatalmak, Júdásnak a szomszéd államok, Cyrenei Simonnak és Veronikának az ország barátai feleltek meg. Nem véletlen, hogy a Lehel téri „revíziós fogadalmi templom” Rothermere-t ábrázoló mozaikablaka az ötödik stáció felett van, amelyen Cyrenei Simon átveszi Krisztus keresztjét. A történelmi párhuzamok pedig a honfoglalástól (csellel és fegyverrel foglalt területek; a fehér lovas Horthy) kezdve 1848–1849-ig megtalálhatóak voltak, például egy illusztráción Rothermere-t cikkének megírására Kossuth Lajos szelleme inspirálta.

Sajnos a közönség nem tehetett fel kérdéseket, de akikben maradtak kérdőjelek, azok Zeidler Miklós A revíziós gondolat című könyvében szinte biztosan választ fognak találni.

Fekete Bálint

Kapcsolódó cikkek:

Képek és szavak háborúja az Országos Széchényi Könyvtárban

Sajtótájékoztató a Horthy-korszakról

Propaganda a XX. században – Kepes András a KönyvTÁRlaton

Kerekasztal-beszélgetés a Horthy-korszakról

A trianoni békeszerződés szlovákiai és magyarországi emlékezete

Ezt olvastad?

Egy álmatlan éjszakámon történt, mikor unottan kapcsolgattam tévém távirányítóját és meglepetten tapasztaltam, hogy az egyik adón a színész legenda Jack