A birodalom öröme vagy bánata? – II. József életútja

1741. március 13. Európa lángokban áll. Miután VI. Károly német-római császár meghalt, úgy tűnt a Pragmatica Sanctio is vele hal: Poroszország, Franciaország, Bajorország és Szászország is hadat üzent az ifjú Mária Teréziának. A háború a Habsburg Birodalom szétesésével fenyegetett. Ebben a viharban látott napvilágot a várva várt fiú trónörökös, József Benedek, aki fél évszázad múlva mint „kalapos király” írja be magát a történelembe.

Ma 278. éve, 1741. március 13.-án született Bécsben II. József német-római császár, magyar és cseh király, a nagy királynő, Mária Terézia negyedik gyermekeként. A császárvárosban rendkívüli örömmel fogadták egy fiú születésének a hírét, hiszen fél évvel korábban, nem sokkal a család spanyol ága után, VI. Károly német-római császárral (magyar királyként III. Károly) kihalt a Habsburg dinasztia osztrák férfiága is. Bár a császár életének utolsó éveit leányai öröklésének elősegítésére fordította, még a nemzetközileg is elismert családi szerződés, a Pragmatica Sanctio, (ami kimondta a nőági örökösödést és a birodalom feloszthatatlanságát), sem akadályozta meg a korszak nagyhatalmait abban, hogy az alig 23 éves Mária Terézia trónigényét vitatva országaira támadjanak.

Az osztrák örökösödési háború 8 éve alatt kezdődött a csecsemő József főherceg „politikai pályája” is. A birodalom szétesését megakadályozandó, Mária Terézia a magyar nemesekhez fordult segítségért. Ezt meg is kapta az „Életünket és vérünket…” felkiáltással a pozsonyi országgyűlésen. A hagyomány szerint, a királynő gyászruhában, a karján ülő Józsefet „ajánlotta” a magyar nemeseknek (és a rossz nyelvek szerint még meg is csípte fiát, hogy annak sírásával a jelenet még meghatóbb legyen.) Ez azonban legenda csupán, két esemény romantikus összemosása: a fiatal trónörökös 10 nappal a híres felkiáltás után érkezett meg Pozsonyba apjával, így nem kerülhetett bemutatásra a híres pozsonyi jelenet alatt. József bemutatására a rendeknek Lotharingiai Ferenc István társuralkodóvá való kinevezése után került sor, jóval fagyosabb hangulatban, mint ahogyan azt a romantikus festők bemutatták.

„Életünket és vérünket…” A pozsonyi jelenet. (Wikipedia)

Gyermekkora

1716 óta József volt az első férfi Habsburg örökös, (tulajdonképpen Habsburg-Lotharingiai) így gyermekkorában semmit sem bíztak a véletlenre. Szülei személyesen nevezték ki nevelőit, s szigorúan megszabták a gyermek oktatásának minden lépését. Keresztapjai a pápa, XIV. Benedek és Frigyes Ágost, a szász választófejedelem lettek. Apja közbenjárására kerülhettek tanulmányaiba a racionalitást, a haszonelvű felfogást hangsúlyozó művek, míg anyja szerint a herceget mindenekelőtt vallásosságra kellett nevelni.

József nem volt jó gyerek. Gyakran feljegyezték róla, hogy ellenszegül a nevelőnőknek, makacssága már ekkor közismert volt az udvarban. A Bécsben tartózkodó porosz követ, Podewils gróf is megjegyezte, hogy a herceg önfejű és makacs, s gyengéd nevelésének köszönhetően aligha lesz nagy tehetség belőle. Szemtelen viselkedése miatt terjedhetett el az az anekdota is, miszerint anyja meg akarta vesszőztetni, s amikor az udvarhölgyek megjegyezték, hogy még soha egyetlen főherceget sem verettek meg, Mária Terézia csak annyit válaszolt: „meg is látszik a modorukon”. A botozás végül elmaradt, azonban a császárné József nevelésének szigorításaként az osztrák örökösödési háború veterán tábornokát, gróf Batthyány Károly magyar főurat nevezte ki a hercegek ayojának, a főherceg férfi nevelőjének. Többek között az öreg tábornoknak is köszönhető, hogy József már egész fiatalkorától kezdve rajongott a katonaságért.

Felnőtté válás

Józsefet a korabeli Bécs legnagyobb tudású emberei oktatták, a szülők által megszabott tanrend azonban nem elégítette ki kíváncsiságát. A fiatal József így autodidakta módon, az előírt tanulmányoktól eltérő művekből próbálta fejleszteni képességeit: így fordulhatott elő, hogy az ifjú trónörökös megismerkedhetett a felvilágosodás eszméivel, s olyan könyveket is olvasott, amik a birodalomban tiltólistán voltak.

Szülei már 14 éves korától bevonták társaságukba, nem sokkal később már az akkor frissen létrehozott legfőbb állami szerv, az Államtanács üléseit is látogathatta. Nem volt titok, hogy a fiú „beporosodott múmiák gyülekezetének” nevezte a tanácsot. Alig múlt el 20 éves, mikor előállt első önálló tervezetével, az Álmodozásaival (Réveries politiques). E tervezet kísértetiesen hasonlít a valósághoz: 10 évi teljhatalmat kért országaitól, hogy reformjait végbe vihesse: le akarta törni a „nagyok” hatalmát, megadóztatni a nemességet, érdem és tehetség alapján kiemelni az arra méltókat. Anyja azonban megvalósíthatatlannak és veszélyesnek ítélte ötleteit. Arról, hogy kiktől vehette át ezeket az ötleteket megoszlanak a történészi vélemények: Pufendorf, Wolff, valamint Justi, Beck és Bartenstein, a kameralisták és a fiziokraták hatását szokás hangsúlyozni, de nagy eséllyel hatott rá legnagyobb ellenfele és egyben példaképe, II. (Nagy) Frigyes porosz király is. Radikalizálódására valószínűleg saját tapasztalata a magyarázat: látta, hogy anyja kezét mennyire megkötötték a hagyományok, és hogy milyen nehezen lehet véghez vinni az általa hasznosnak tartott rendelkezéseket.

Első házasságát is anyja közbenjárásának köszönhette: I. Fülöp, parmai herceg lányát vette feleségül. A tisztán politikai indíttatású frigy azonban úgy tűnt, az egyetlen dolog, ami boldoggá tette a fiatal főherceget. József valóban szerelmes volt Izabellába, ám érzéseit a hercegné nem viszonozta. A sors nem volt kegyes a házaspárral: nem sokkal második leányuk születése után, alig 21 évesen Izabella feketehimlőben elhunyt, soha be nem gyógyuló sebet hagyva ezzel József szívén. Második házasságát már valóban kényszernek érezte: a valószínűleg el sem hált frigynek a bajor hercegnő, Jozefa korai halála vetett véget. József el sem ment második felesége temetésére.

Az özvegy királynő gyermekei között. (cultura.hu)

A társuralkodás és a bonyodalmak

Nem sokkal első felesége halála után, 1764-ben Józsefet római királlyá koronázták Frankfurtban, ezzel ő lett a német-római császári cím örököse. Még fel sem dolgozta imádott felesége elvesztését, mikor újabb tragédiát kellett átélnie: apja, Lotharingiai Ferenc, aki I. Ferenc néven német-római császár volt, szélütésben elhunyt. Ezzel József a keresztény világ legmagasabb világi tisztségét tölthette be, s anyja kinevezte a birodalom társuralkodójának is. Úgy tűnt, az új hatalmi pozícióinak hála az ifjú a munkába tud menekülni gyásza elől, azonban hamar csalódnia kellett: a német-római császári cím már szinte csak szimbolikus jelentőséggel bírt, anyja pedig egyedül a hadügyi tárca irányítását bízta rá. Pedig bizakodón indult József „uralma”: első tettei között csökkentette az udvar költségeit, elrendelte a Bécs környékén elszaporodott, rendkívüli károkat okozó vadkanok leölését, apja magánvagyonát (közel 20 millió forintnyi értéket) az államadósság törlesztésére fordította.

Mária Terézia, bár őt is a felvilágosult abszolutista uralkodók közé szokás sorolni, túl radikálisnak ítélte József legtöbb elképzelését, és sorra utasította vissza fia indítványait. József emiatt többször is le akart mondani társuralkodói posztjáról, a császárné azonban ragaszkodott hozzá, hogy maradjon. Mária Terézia uralkodásának második részében, 1765-től, valóban megjelentek a felvilágosult reformok (mint például az úrbérrendezés, vagy a Ratio Educationis), az utókor azonban (a kortársakkal ellentétben) nem hangsúlyozza ezekben József szerepét: inkább a császárnő által kiválogatott, felvilágosult tanácsosokat említik, mint például Kaunitz, Haugwitz vagy Sonnenfels.

II. József német-római császárrá koronázása (Wikipedia)

Utazások

Sokatmondó lehet, ha azt mondjuk, a császár 1765 és 1790 között, „regnálása” ideje alatt minden 3. napot Bécstől távol töltötte! A Habsburg uralkodók között, és a korabeli Európában is előfordultak hasonló utak, József utazásainak mennyisége azonban minden eddigi példát felülírt. De vajon mi volt az oka annak, hogy ennyit utazott? A leggyakoribb érvelés az, hogy Mária Terézia nem engedett neki beleszólást a birodalom irányításába, így József inkább elhagyta Bécset. Több történész szerint első felesége hiányát akarta így elfeledni. Mindkét érvelésben lehet igazság, azonban József nem menekülni próbált a problémák elől, csupán látni akarta Európa, és a birodalom állapotát, valamint saját szemével megfigyelni, hogy a felülről jövő utasításoknak mik a gyakorlati következményei.

József gondosan megtervezte utazásait, feljegyzett mindent, amit arra érdemesnek tartott. Külföldi útjai során nem a német-római császárként, hanem „csupán” mint Falkenstein grófja mutatkozott be, s igyekezett megismerni mindent, ami „modernnek” számított. Birodalmát is többször bejárta, nem volt még olyan Habsburg, aki annyira ismerte volna országait, mint II. József. Különcségét azonban nem tudta, de valószínűleg nem is akarta levetkőzni: megtiltotta, hogy bárhol ünnepséget szervezzenek a tiszteletére, hogy bármilyen karbantartási munkát végezzenek az utakon vagy a hidakon. Egy anekdota szerint, a császár egyik erdélyi útja során nem volt hajlandó rálépni egy újonnan épült útra, mivel azt parancsával ellentétben csak azért építették, mert tudták, hogy a császár arra tervez haladni. Utazásai alatt József közvetlen volt alattvalóival: ugyanúgy beszélgetésbe elegyedett a helyi nemesekkel, városvezetőkkel mint a parasztsággal, és amennyire tőle kitelt, akár a helyiek anyanyelvén is. Inkább hált esténként fogadókban, mintsem a helyi urak kastélyaiban. Többször előfordult, hogy lováról leszállva, az éppen szántó paraszt kezéből kivette az ekét, és ő maga szántott néhány barázdát! Nem csoda, hogy rendkívüli népszerűségnek örvendett a nép köreiben. Tovább növelte a nép csodálatát József életstílusa is: Kazinczy Ferenc jegyezte fel, hogy mikor személyesen is láthatta a császárt, legnagyobb megdöbbenésére, kabátja könyökén egy folt díszelgett: József a foltozott kabáttal akarta takarékosságra ösztönözni alattvalóit.

Az utazások alatt készített jegyzetek egy részét József az Államtanácsnak nyújtotta be, ötleteit gyakran még anyja is támogatta. Külföldi útjainak tapasztalatait beépítette saját programjába, belföldi útvonalain pedig gyakran ismét végig haladt, hogy szemügyre vegye miket valósítottak meg intézkedéseiből legutóbbi útja óta.

II. József szánt. (mek.oszk.hu)

A kalapos király

1780. november 29-én meghalt Mária Terézia. A sorozatos veszekedések ellenére József a végsőkig halálos ágya mellett maradt, és őszintén meggyászolta édesanyját. Anyja halálával, 15 évnyi várakozás után, József birodalmának teljhatalmú ura lett (vagy legalábbis azt gondolta). Egyeduralkodását meglehetősen nagy reményekkel fogadták: utazásai alatt megnyerte az alsóbb osztályok szimpátiáját, a nemesség pedig anyja uralma alatt elszenvedett sérelmeik orvoslását várta tőle. Már első lépésével meglepte a magyar rendeket: hogy ne kelljen esküt tennie, nem koronáztatta meg magát, és nem hívta össze az országgyűlést. Elsőként a vallás és egyházpolitika terén kívánt újítani: az 1781-ben kiadott Türelmi rendelet széleskörű engedményeket adott a református, evangélikus és ortodox egyházaknak, a katolikusokkal azonban még így sem lettek teljesen egyenjogúak. Hasonló rendeletet bocsátott ki a zsidóság számára: engedélyezte vallásuk gyakorlatát, megnyitotta számukra a hivatalokat és a városok kapuit (1781). Feloszlatta a szerinte nem „hasznos” munkát végző szerzetesrendeket (1782). Elrendelte, hogy minden házra sorszámot rakjanak, és hozzá köthető az első magyarországi népszámlás is (1784-1787). Megtiltotta a jobbágy elnevezés használatát, szabad költözést, házasodást és mesterségtanulást biztosított a parasztságnak (1785). Állami ügyvédeket rendelt ki a parasztság pereihez, eltörölte a halálbüntetést (1787). Bécsi tartózkodása alatt akár a legalacsonyabb társadalmi osztályok is személyesen nyújthatták át neki panaszaikat a Controlor-folyosón. Uralkodása alatt több mint 6200 rendeletet adott ki, átlagosan minden hétköznap kettőt! Nem csoda, ha sem közvetlen környezete, sem alattvalói nem tudták már követni a császárt, és egyre jobban előtérbe kerültek az elégedetlenkedő hangok.

A császár nem törődött a hagyományokkal. Azt hitte, ahogy őt magát, úgy országait is ösztönözni tudja a felvilágosodás gondolataival, az „ésszerűséggel”. Ebben tévedett. Míg a koronázás elmaradását többen elnézték neki, újdonsült rendeleteit már nem hagyhatták szó nélkül. Több intézkedését, például a latin helyett a német nyelv hivatalossá tételét (1784), vagy a fakoporsóban való temetkezés betiltását, közfelháborodás kísérte. Miután látta, hogy reformjait a legtöbb helyen próbálják akadályozni, vagy egyszerűen végre sem hajtják, létrehozta a kerületi rendszert az addigi megyerendszer fölé (1785–86). Ebben a nemesség nagy része ismét jogsértést látott. Nyílt titok volt, hogy népszámlásást az újoncozás és az adózás, a házszámozást és földmérést (1785) egy új, minden birtokosra vonatkozó, földön alapuló adó (1789–Magyarországon halála miatt már nem került bevezetésre) miatt kell végrehajtani: a sorozatos alkotmánysértések után, ez már a nemesi előjogok eltörlését jelentette volna.

Különösen szerencsétlennek mondható a császár külpolitikája is. Még anyja uralkodása alatt jelentős szerepet játszott Lengyelország felosztásában (1772), Osztrák–Németalföldet (a mai Belgium) azonban nem tudta elcserélni Bajorországra. A nagy francia forradalom előszele miatt József a franciák helyett Oroszország felé nézett, és II. Katalinnal szövetkezve belépett az orosz-oszmán háborúba (1787-1792). 

Úgy tűnt, „harca” az országaival katasztrófához vezet: Németalföld elszakadt a monarchiától, a magyar rendek már a poroszokkal tárgyaltak egy esetleges dinasztiaváltásról, és időközben a török háború, aminek költségeit jórészt Magyarország állta, holtpontra jutott. Tetőzte a bajokat, hogy a fronton tartózkodó császár megbetegedett. József előtt nem volt más út: hogy mentse, ami még menthető volt, 1790. január 28-án, a türelmi-, a jobbágy-, és az alsópapságot érintő rendelete kivételével visszavont minden Magyarországra vonatkozó rendelkezést, és utasítást adott az országgyűlés összehívására. Majdnem egy hónapig, február 20.-ig azzal a tudattal kellett élnie, hogy politikája teljes kudarcot szenvedett.

II. József a halálos ágyán. (mnl.gov.hu)

Megítélése

II. Józsefről először mindenkinek két legikonikusabb intézkedése jut eszébe: a kalapos király, aki nem koronáztatta meg magát, és a „zsarnok”, aki halálos ágyán egy tollvonással visszavonja rendeleteit. A magyar történelemben mindenképp egyedülálló személyiségről van szó: olyan még nem volt, hogy valaki önként lemondjon a koronázásról. Szintén páratlan a saját politikájának „önkéntes” megbuktatása is. Igazságtalan despota vagy tragikus hős volt-e császár? A válasz, mint oly sok más esetben, nem fekete-fehér. Despota volt, hisz mindent maga irányított, nem tűrt meg maga mellett mást, csak végrehajtókat, és elhatározásait akár fizikai erőszakkal is véghez vitte. Ugyanakkor kétségbe vonhatatlan, hogy uralmát hivatásnak tekintette, és szent meggyőződése volt, hogy kötelessége népei javát szolgálni. Tragikuma, hogy uralmát pont azok szabotálták, akiknek boldogulására tette fel az életét.

“„Josepho secundo, qui Saluti Publicae vixit, non diu, sed totus” – “„II, József, aki a közjónak élt, nem sokáig, de teljesen.” II. József szobra a Josefplatzon (Wikipedia)

II. József megítélése halála óta vita tárgyát képezi, és valószínűleg sokáig fogja is még. Halálakor a társdalom csupán egy töredéke maradt meg a császár oldalán: az emberek nagy része már a halálát várta. Történészi megítélése meglehetősen változó: az „országromboló király” képtől egészen a „feudalizmussal harcoló, liberális hős császárig” találkozhatunk vele. Legtöbb bírálói a nemzeti, rendi alkotmány megsemmisítésének kísérletével, az ország gyarmati helyzetben tartásával, és germanizáló törekvésekkel vádolták a kalapos királyt. Követői, majd a már a felvilágosodás szellemében szocializálódott, reformokat sürgető rétegek a fejlődés élharcosát látták benne, hiszen például a polgári törvénykönyve messze megelőzte korát. Jobbágyrendeletének biztosításáért zavargások törtek ki, de ugyanúgy hozzá köthető – igaz koránt sem állt szándékában – az ellenkezés jeleként életre kelt magyaros öltözködés, a magyar nyelv ügyének előtérbe kerülése és a nacionalista gondolatok elterjedése is.

Vitathatatlan, hogy a kalapos király, anyjától eltérően mert szakítani a hagyományokkal: hogy céljai szerint egy erősebb országot, jobb életet biztosítson alattvalóinak. Ugyanakkor, eszméinek nemességétől függetlenül, nem volt jó reálpolitikus: nem mérte fel kellően a társadalmi igényeket, nem kötött kompromisszumokat, és anyjával ellentétben, nem törekedett saját támogatói bázis kiépítésére, és nem ismerte fel a kor társadalmi korlátait. Ez az oka annak, hogy kortársaival (II. Frigyessel és II. Katalinnal) ellentétben, József nem kapta meg az utókortól a „nagy” jelzőt.

II. József – bár kevés idő adatott meg neki – nem tűnhetett el nyom nélkül: érvényben hagyott türelmi rendeletét utódja, II. Lipót törvényerőre emelte, a nagy áttörésre azonban várni kellett. A jozefinizmus szellemében nevelkedett új értelmiségi réteg (például a Martinovics- mozgalom) tevékenysége, bár a napóleoni háborúk egy időre megakasztották, egy új korszakot vetített előre, amit Magyarországon a reformkorként szokás emlegetni.

Felhasznált irodalom:

Fejtő Ferenc: II. József. Atlantisz, Budapest, 1997.

Hahner Péter: A régi rend alkonya. Panem, Budapest, 2006.

Ifj. Barta János: A kalapos király emlékezete. Didakt, Debrecen, 2012.

Ifj. Barta János: A kétfejű sas árnyékában. Gondolat, Budapest, 1984.

Ifj. Barta János: A nevezetes tollvonás. Akadémiai, Budapest, 1978.

Kulcsár Krisztina: II. József császár utazásai Magyarországon, Erdélyben, Szlavóniában és a Temesi Bánságban, 1768–1773. Gondolat, Budapest, 2004.

Pintér Tamás

Ezt olvastad?

Sir Robert Walpole (1676–1745) a 18. századi Nagy-Britannia jelentős whig politikusa volt, aki nagy befolyással bírt a 18. század első