Immanuel Wallerstein és a világrendszer-elmélet

2019. augusztus 31-én, alig egy hónappal nyolcvankilencedik születésnapja előtt hunyt el Immanuel Wallerstein, a kortárs társadalomtudomány kiemelkedő alakja, aki leginkább a világrendszer-elmélet egyik kidolgozójaként és világhírű teoretikusaként vált ismertté.

Immanuel Wallerstein pályaképe

Wallerstein egy 1923-ban az Egyesült Államokba emigráló galíciai lengyel zsidó család gyermekeként született 1930-ban New Yorkban. Tanulmányait a komoly hírnévnek örvendő Columbia Egyetemen végezte, majd ugyanitt, 1959-ben szerzett PhD fokozatot, majd 1971-ben kinevezték a montreali McGill Egyetem professzorává. Az amerikai szociológus, társadalomtörténész és közgazdász az évtizedek során számos illusztris egyetemen és kutatóintézetben dolgozott, köztük a Binghamton Egyetemen, az Annales második nemzedékének kiemelkedő egyéniségéről elnevezett Fernand Braudel Közgazdasági, Rendszer- és Civilizációtörténeti Intézetben, továbbá az 1990-es években a párizsi École des Hautes Études en Sciences Sociales (ÉHESS) egyik vezetője is volt. 1994–1998 között a Nemzetközi Szociológiai Társaság elnöki tisztségét is betöltötte. Az 1990-es évek során tagja volt a modern társadalomtudományi kutatások irányát (részben) kijelölni hivatott Gulbenkian Bizottságnak. 2003-ban megkapta az Amerikai Szociológiai Társaság életműdíját.

Immanuel Wallerstein 2008-ban. Forrás: Wikimedia Commons / Alexei Kouprianov

Immanuel Wallerstein a tudományos munkásság mellett aktívan foglalkozott politikai és társadalmi kérdésekkel, gyakran nyilvánított véleményt saját korának aktuális problémáiról, a neoliberális gazdaság- és társadalompolitika, a különböző válságjelenségek vagy épp kulturális kérdések kapcsán. Bár konkrét politikai párthoz vagy mozgalomhoz nem kötődött, mégis okkal tarthatták sokan a kritikai baloldal egyik prominens gondolkodójának. Baloldali politikai elkötelezettsége ugyanakkor semmiképp sem jelentette azt, hogy a bipoláris világrend felbomlása előtti évtizedekben valamiféle követendő példaként tekintett volna a Szovjetunió és a „szocialista blokk” egypártrendszereire. A kapitalizmus tudományos alapokon nyugvó kritikai elemzése nem fonódott össze szélsőséges ideológiák mentén szerveződő, radikális politikai alternatívákat hirdető irányzatok támogatásával. Történelemszemléletére eleve egy olyan gazdaságközpontú megközelítés volt a jellemző, amely a „politikai felépítmények” és a kulturális képződmények szerepét voltaképpen másodlagosnak tekintette.

Tudományos munkásságának centrális eleme az úgynevezett világrendszer-elmélet kidolgozása, vagy pontosabban egy önálló világrendszer-elmélet megalkotása, amelynek elméleti megalapozása, tudományos módszertana, frazeológiája sokat merített más társadalomtudósok, történészek, közgazdászok elméleteiből, hipotéziseiből vagy épp hasonlóan komplex, ugyancsak világrendszer-elméletként felfogható tudományos koncepcióiból. Wallerstein világrendszer-elméletére a legnagyobb hatást Karl Marx, Max Weber, Werner Sombart, Fernand Braudel, Marian Małowist és André Gunder Frank munkássága gyakorolta, ugyanakkor számos teóriájára egyértelműen inspirálóan hatottak Édouard Perroy, Rodney Hilton, Georges Duby, Pierre Chaunu, Paul Sweezy, Bernard Slicher van Bath, Joseph Schumpeter vagy épp a magyar Polányi Károly, Molnár Erik és Pach Zsigmond Pál szakmai-tudományos nézetei is. A wallersteini világrendszer-elmélet alaposabb megismerését az érdeklődő magyar olvasók számára is megkönnyíti, hogy legfontosabb alapművei közül A modern világgazdasági rendszer kialakulása című monumentális kötete már 1983-ban megjelent magyar nyelven, míg az azóta eltelt évtizedek újabb kutatási eredményeit és a szerző gondolkodásmódjában, szemléletében bekövetkező esetleges változásokat is jobban tükröző Bevezetés a világrendszer-elméletbe címet viselő munkája 2010-ben jelent meg Magyarországon. A tavaly elhunyt szociológus-történész komplex elméletének részletes elemzése, ismertetése és az arra reflektáló különböző tudományos kritikák bemutatása sokszorosan meghaladná a rendelkezésre álló terjedelmi korlátokat, így ezúttal csak arra vállalkozhatunk, hogy tömören és közérthetően felvázoljuk e világrendszer-elmélet alapvető jellegzetességeit, történelemfelfogását.  

A wallersteini világrendszer-elmélet

Wallerstein tudományos érdeklődése eleinte csak közvetetten kapcsolódott az európai világgazdaság és a modern  kapitalista világrendszer kora újkori létrejöttének szerteágazó történeti kérdésköréhez. Egyetemi évei alatt, majd fiatal kutatóként is elsősorban az indiai függetlenségi mozgalom, majd az akkoriban épp javában zajló dekolonizációs folyamatok központjának számító Afrika került vizsgálódásai középpontjába. Mivel a posztkoloniális Afrika különböző történeti és társadalmi problémáinak elemzésekor és saját empirikus tapasztalatai alapján sem igazán érezte megfelelőnek a meglévő tudományos diszciplínák által kínált fogalmi kereteket, más megközelítési módot és újfajta narratívát választott. Ahogy ő maga fogalmazott:Eredetileg afrikanista voltam, és mint ilyen, ehhez az elmélethez kapcsolódtam én is. Egyre növekvő szkepticizmussal fogadtam az akkori elemzéseket, mígnem rájöttem, hogy az a járható út, ha történelmileg visszanyúlunk a folyamat kezdetéig. Így aztán visszamentem a XVI. századig, hogy onnan kezdve próbáljam megérteni a tőkés világgazdaság mint önmagában álló történelmi rendszer kialakulásának kezdetét, amelynek megvannak a maga sajátos törvényei, saját önálló történelme, és amelyen belül természetesen sok-sok különböző országgal kell számot vetni.”  (Miszlivetz, 2010) Az 1970-es években így már a tőkés világgazdaság kialakulásának problematikája volt kutatásainak elsődleges elméleti terepe.

Wallerstein rendszerszemléletének legfontosabb jellemzője az volt, hogy alapvetően nem nemzetállami keretekben gondolkodott, és nem is más politikai-hatalmi struktúrák felől közelített a jelenségek megragadásához. Nála a gazdaság jelentette az elemzés döntő, sőt sok szempontból egyetlen egységét. A modern gazdasági világrendszer, az európai világgazdaság az úgynevezett „hosszú 16. század” folyamán alakult ki. A Fernand Braudeltől kölcsönzött fogalom nagyjából az 1450 és 1640 közötti időszakot jelölte. Az ekkor kialakuló tőkés világgazdaság egy teljesen új struktúraként jelent meg:

„gazdasági és nem politikai entitás. szemben a birodalmakkal, városállamokkal és nemzetállamokkal. Valójában keretein belül pontosan birodalmakat, városállamokat és kialakulóban lévő »nemzetállamokat« ölel fel (nehéz lenne határokról beszélni). »Világ«-rendszerről van szó, nem azért, mert az egész világot felölei, hanem mert nagyobb, mint bármelyik jogilag meghatározott, politikai egység. És »világgazdaságról«, mivel a rendszer részei között az alapvető kapcsolat gazdasági, jóllehet azt bizonyos mértékig kulturális kapcsolatok és végső fokon politikai és szövetségi rendszerek is erősítették.” (Wallerstein, 1983)

Bár korábban is léteztek a világgazdaságokhoz hasonló egységek, azok sorra birodalmakká alakultak (Kína, Perzsia, Róma), míg a modern világgazdaság esetében a kapitalizmus technikája és a modern tudományos technológia lehetővé tette, hogy egységes politikai struktúra hiányában is folyamatosan termeljen, növekedjen és expanzív lehessen.

„E világgazdaság földrajzi határai – melyeket lényegében a technológia akkori állapota határozott meg – magukban foglalták mind Észak-Nyugat-Európát, mind Kelet-Európát (de Oroszországot nem), mely Spanyol-Amerikával együtt perifériájává vált, mind pedig a kezdetekkor egy fejlett centrumtérség szerepét betöltő keresztény Mediterráneumot, mely a 16. század során félperifériává alakult.” (Wallerstein, 1979)

Feltűnő lehet, hogy Wallerstein modelljében egyébként a kelet-európai régió magában foglalja a kora újkori Lengyelország és Magyarország területét is, miközben az Orosz Birodalom európai területei és az oszmán megszállás alatt lévő balkáni államok viszont nem részei ennek, gyakorlatilag az európai világgazdaságtól elkülönült területek, amelyek politikai alapon szerveződő birodalmak részét képezik.

Wallerstein szerint tehát az egyetlen politikai centrum által uralt (világ)birodalmaktól eltérően a világgazdaságban szuverén államok hálózata, államközi rendszere működik. Ugyanakkor a gazdasági rendszerben elfoglalt hierarchikus pozícióik szerint három különböző (nem földrajzi értelemben vett) egységre osztható: centrumra, perifériára és félperifériára.

A centrum-térségekben a gazdasági tevékenységek komplex összessége összpontosult — így a tömegpiacra termelő iparok (főleg a textilipar és a hajóépítés), a hazai burzsoázia kezében összpontosuló nemzetközi és helyi kereskedelem, a mezőgazdaság viszonylag fejlett és komplex formái (mind az állattenyésztés, mind pedig a szántóművelés magas termelékenységű formái, melyek nagyrészt a yeomanek kezében lévő középbirtokokra koncentrálódtak).” (Wallerstein, 1979)

Ezzel szemben a periféria területeire a monokultúrás termesztés volt jellemző, ahol a piaci terményeket nagybirtokokon termelték meg, kényszerített munkát alkalmazva (az amerikai gyarmatokon a rabszolgaság, Kelet-Európában a jobbágyrendszer intézménye). Wallerstein egyik jellemző példája a perifériális térségre a kora újkori Lengyelország volt, amely politikai rendszere és társadalmi struktúrája tekintetében még a késő középkorban sem különbözött lényegesen a nyugat-európai monarchiáktól. Ám a 15. századtól kezdődően a lengyel gabona és faáruk iránt megnövekedett nyugat-európai kereslet arra ösztönözte a lengyel arisztokráciát és nemességet, hogy minden elérhető eszközzel kiterjesszék a saját kezelésben lévő birtokaik arányát. A munkaerőigény növekedése pedig a lengyel jobbágyság jogainak szűkítéséhez és röghözkötéséhez vezetett (második jobbágyság). A félperifériás térségek a dezindusztrializáció folyamatában voltak, ugyanakkor részben megőrizték részesedésüket a „minőségi ipari termelésből”. Wallerstein több munkájában is szemléletesen mutatta be ezt a jelenséget Velence példáján keresztül, amely korábban a textilipar és a hajóépítés központja volt, a Levante térségének vezető gazdasági-kereskedelmi nagyhatalma. A nagy földrajzi felfedezések és a fő kereskedelmi víziutak áthelyeződése az Atlanti-óceánra és a Balti-tengerre, a klimatikus viszonyok változása, továbbá az egyre gyakoribb rossz termésű évek mellett is végbemenő népességnövekedés egyaránt megakasztotta Velence fejlődését. Ráadásul az itáliai városállam a 16. században létrejött új tömegpiacok ellátására sem volt berendezkedve: jó minőségű, ám drága textíliái és egyéb luxuscikkei a megváltozott viszonyok közepette már nem biztosították a korábbi prosperitás szintjét. Wallerstein szavaival élve Velence „túlságosan fejlett volt, és ez a fejlettség ráadásul egy merev rendszer fejlettsége volt”.

Wallerstein a kapitalizmust olyan történelmi rendszernek írta le, amely „a tőke vég nélküli felhalmozását tekinti a társadalmi tevékenység legfőbb motivációjának”. (Mészáros, 2012) A kapitalista rendszernek így szüksége van az államra, mint egyfajta szabályozóra, főleg az adókivetés, a tulajdonjogok szabályozása és biztosítása terén: ezek teremtik meg a biztonságos kereteket a kapitalista tőkefelhalmozáshoz. Nézeteire rendkívül komoly hatást gyakorolt a klasszikus marxista történelemszemlélet, bár jó néhány kérdésben eltért az általa is leggyakrabban ortodox marxistának nevezett irányzat teoretikusai által megfogalmazott elméletektől. Wallerstein is az extraprofit megszerzéséért folytatott harc eszközének látta a modern államot, ám szerinte az értéktöbblet elosztásáért folyó harc nem az egyes államokon belül történt, hanem a világrendszer „alegységei” között: a centrumhoz tartozó országok a saját jól felfogott gazdasági és pénzügyi érdekeiknek megfelelően rákényszerítik a szabadkereskedelmi gyakorlatot a periféria és a félperiféria államaira. Braudelhez hasonlóan úgy látta, hogy a „valódi kapitalizmus” nem egyenlő a szabadpiaci verseny teremtette keretekkel. Mivel a tökéletesen működő piaci verseny lenyomná a profit mértékét egy olyan szintre, ahol már nem lenne érdemes termelni, ezért a szabadpiac „laissez-faire-elve” helyett a centrumterületre a monopóliumok és oligopóliumok megjelenése a jellemző, míg a perifériára a szabadpiaci formák. A centrum-periféria tengelyszerű munkamegosztásában a monopolizált termékek előállítói a periférián értéktöbbletet tudnak realizálni. Wallerstein azon a véleményen volt, hogy a Marx által kidolgozott elmélet helytálló, ha azt nem nemzetállami keretek között, hanem a világrendszer egészére kiterjesztve értelmezzük.

„A világrendszer dinamikájának egyik legfontosabb elemét Wallerstein számára is az osztályharc jelenti, azonban nála az egyes osztályok a kapitalizmus tengelyszerű munkamegosztásában elfoglalt különböző pozíciók, amelyekhez eltérő jövedelmek és érdekek kapcsolódnak. Azaz az osztályhelyzetet csak a világrendszer egésze szempontjából kiindulva lehet megérteni.” (Mészáros, 2012)

A centrumállamok egymás közötti viszonyrendszerében a hegemóniára való törekvés az egyik állandó tényező, amely azonban a kapitalizmus belső logikájának megfelelően nem vezethet a gazdasági hatalom politikai hatalomra történő „átváltásához”, mivel kapitalista világrendszer csak gazdasági alapokon működhet. Wallerstein végső soron ebben látta a kapitalizmus kialakulásának és megszilárdulásának magyarázatát is: a hosszú 16. század Európája különböző méretű és erejű, heterogén politikai egységek, államalakulatok mozaikjából állt, amelyek közül egyik európai monarchia sem tudott tartósan és stabilan az összes többi fölé kerekedni. Bár V. Károly uralkodása idején a Habsburgok birodalomépítési törekvéseinek voltak bizonyos eredményei, nem ment végbe a világgazdaság világbirodalommá történő átalakulása. Véleménye szerint a 19-20. századi politikai expanziók (mint Napóleon és Hitler törekvései) és birodalom-alapítási kísérletek is hasonló okok miatt vallottak kudarcot. Bár a wallersteini teória szerint világbirodalmak nem jöhetnek létre a világgazdasági rendszeren belül, a centrumban az államok látványos megerősödése is illeszkedett a tőkés világrendszer belső logikájához. A kapitalizmus győzelmének az is előfeltétele volt, hogy a centrumban olyan hatalmi forma jöjjön létre, amelyben sikerrel valósul meg a politikai és a gazdasági érdekek összefonódása. Wallerstein ilyennek látta a 16-17. században létrejött nyugat-európai abszolutizmusokat. A tőkés világrendszer kialakulását rendkívüli alapossággal bemutató kötetében részletesen taglalta a különböző abszolutizmus-elméleteket (többek között Molnár Erik marxista történészét is).

„Végső konklúziója a következőben foglalható össze. A nyugati abszolutista állam egyszerre volt a feudális arisztokrácia védője és a burzsoázia térnyerésének támogatója. De néha mind az előbbi, mind az utóbbi megkérdőjeleződött. A burzsoáziát támogatta ugyan az állami meg-rendelésekkel és a merkantilista gazdaságpolitika kialakításával, de néha »kényszerítő ereje« révén olyan intézkedéseket is megvalósított, amelynek a burzsoázia látta kárát.” (Hóvári, 1984)

Nyugat-Európa centrumállamaiban így kifejezetten erős államhatalom jöhetett létre, míg a periféria és a félperiféria vonatkozásában ennek az ellenkezője történt.

Wallerstein a 19-20. században bekövetkező politikai változásokat, átalakulásokat és az új politikai eszmerendszerek, ideológiák megjelenését is alapvetően úgy értelmezte mint amelyek a kapitalista világrendszer belső ellentmondásainak „termékei”, illetve az azok megoldására tett erőfeszítések, legyen szó akár a liberalizmusról, a nacionalizmusról vagy a különféle szocialista irányzatokról. A nacionalizmus Európában a 18-19. század fordulójától, míg a volt gyarmati területeken leginkább a 20. századtól kezdődően gyakran egyszerre jelentkezett az uralkodó áramlatokkal szembeni kulturális ellenállásként, rendszerkritikus erőként, sőt akár az osztályharc egy sajátos formájaként is. A jogkiterjesztésben érdekeltek és az azt ellenzők politikai küzdelmei a 19. században még főként a Európában (az euroatlanti világban) zajlottak le, amelyek közül Wallerstein az 1848-as forradalmi hullámot még az 1789-es francia forradalomnál is jelentősebbnek tartotta. A radikális demokrata követelések ugyanis ekkor már az általános választójog bevezetését és a minél szélesebb jogkiterjesztést tekintették fő céljuknak. Véleménye szerint a 19-20. század folyamán a rendszerellenes mozgalmak egy részét, követeléseikkel, politikai programjukkal együtt integrálta a kapitalista világrendszer, ez pedig hozzájárult a stabilitás megerősítéséhez.

A kapitalizmus világgazdasági rendszerként történő felfogása miatt az amerikai szociológus-történész a globalizációt nem új, hanem a tőkés berendezkedés egész életciklusát átfogó jelenségként értelmezte. Mégis úgy vélte, hogy 1968 valóban egyfajta cezúrát jelentett a kapitalizmus történetében. A rendszerszintű válságot ugyanakkor nem a ’68-as események idézték elő, hanem a hosszútávú strukturális trendek élezték ki a rendszer belső ellentmondásait. A válság, amely a kapitalizmus tőkefelhalmozásra építő logikáját és az erre épülő, 1848 óta hegemón liberális geokultúrát egyaránt érinti, már nem lehet kezelni a világrendszer eszközeivel. Wallerstein szóhasználata szerint a rendszer jelenleg bifurkál, vagyis két alternatíva áll előtte: az 500 éves tőkés világgazdaságot egy vagy több új világrendszer válthatja fel. Wallerstein két forgatókönyvet tartott a legvalószínűbbnek: a jelenleg ismert világrendszert vagy egy még erősebben hierarchizált, és bizonyos régiók számára a mostaninál is jelentősebb privilégiumokat biztosító, az egyenlőtlenségeket még inkább fokozó rendszer létrejöttét, vagy egy olyan új struktúra kialakulását, amely megőrzi a demokratikus alapvonásokat, sőt a jelenlegi világrendszerhez képest jóval egalitáriusabb lesz. Kutatói pályájának és nem titkolt politikai elveinek ismeretében aligha lehet meglepő, hogy ő maga az utóbbit tekintette optimális alternatívának. 

Immanuel Wallerstein 2011-ben. Forrás: flickr.com

Wallerstein világrendszer-elmélete az elmúlt évtizedek során számtalan pozitív és negatív kritikát kapott. Akadnak, akik a kora újkorban kialakult modern világrendszer sajátos működési mechanizmusait legpontosabban leíró nagy tudományos narratívaként tekintenek rá, míg bírálói (a legkülönbözőbb tudományos és politikai irányzatok követői) sokszor már az elméleti alapvetéseit is vitatják. Bár korábban is léteztek különböző világrendszer-elméletek (mégha nem is nevezték így őket), illetve a centrum-periféria felosztás sem volt ismeretlen, a wallersteini teória újszerűsége leginkább abban ragadható meg, ahogyan az általa leírt modern tőkés világrendszert a világgazdaság egészére, és ebből következően az egész újkori világtörténelemre totálisan kivetíti. Egyértelmű, hogy Wallerstein történetfilozófiáját a klasszikus marxizmus befolyásolta leginkább. Elég csak arra gondolnunk, hogy az elemzés alapegysége minden esetben a gazdaság, miközben a politikai rendszereknek és a kulturális képződményeknek is csak másodlagos szerepet szánt. Wallerstein materialista alapállását nem lehet megkérdőjelezni. Bár sokat merített Max Weber munkásságából is, egyértelműen elutasította azt a nézetet, hogy a szellemből (ideológiák, kollektív gondolkodási sémák) következtethetünk a gazdaságra. Nagyjából-egészében elfogadta a marxizmus frazeológiáját (osztályharc, kizsákmányolás, burzsoázia, proletariátus), miközben számos ponton nemcsak más marxista teoretikusokkal, hanem magával Marx-szal is „vitatkozott”: például a bérmunka kapitalizmuson belüli kizárólagos szerepe kapcsán. Fernand Braudel hatása legalább ilyen fontos: hozzá hasonlóan használta a történelmi változásoknak kitett, nem állandó „történeti rendszerek” fogalmát, és átvette tőle a többszintű időfelfogás alkalmazását is (longue durée). Természetesen Wallerstein világrendszer-elméletét is érdemes kritikai nézőpontból szemlélni, ám az vitathatatlan, hogy egy kivételesen nagy „narratíva-teremtési” kísérletet fedezhetünk fel benne.      

Hendrik Dávid

Felhasznált irodalom:

Immanuel Wallerstein: A nemzeti fejlődés három útja a 16. századi Európában. Világtörténet, 1979/1. 25–36.

Immanuel Wallerstein: A modern világgazdasági rendszer kialakulása. Gondolat Kiadó, Budapest, 1983.

Immanuel Wallerstein: Bevezetés a világrendszer-elméletbe. Eszmélet Alapítvány / L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2010.

Miszlivetz Ferenc: A világrendszer ingája és a Jövőegyetem. Beszélgetések Immanuel Wallersteinnel. Savaria University Press, Szombathely, 2010.

Hóvári János: Immanuel Wallerstein „hosszú tizenhatodik százada” (1450–1640). Történelmi Szemle, 1984/1–2. 50–60.

Mészáros Tamás (recenzió) Immanuel Wallerstein: Bevezetés a világrendszer-elméletbe. Korall, 2012/49. 153–160.  

Szolovjov, Szergej – Jermolajev, Szergej: Immanuel Wallerstein – A történelmi kapitalizmus mítoszai. Eszmélet, 2011/91. 6–27.  

Wiener György: Wallerstein világrendszer-elméletének történetfelfogása. Eszmélet, 2011/92. 15–27.

Ezt olvastad?

Guitman Barnabás történész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) Történettudományi Intézetének adjunktusa, a Magyar Tudományos Akadémia köztestületének, a Lendület Hosszú