A határ rossz oldalán: A gyarmati India 1947-es felosztását követő népességmozgás és következményei

A gyarmati India lakossága már a 19. század közepe óta küzdött eltérőintenzitással a függetlenségéért. A második világháború alatt ennek erőssége folyamatosan fokozódott, mivel egyre többen látták úgy, hogy a háborús részvételért cserébe nagyobb önállóságot érdemelnek. De ezzel együtt a társadalom belső feszültsége is nőtt, különös tekintettel a vallási felekezetek közötti konfliktusokra.

Bár a brit gyarmati vezetés igyekezett tárgyalások vagy konferenciák keretében megoldani a problémát és kialakítani India jövőbeli formáját, de ezek a kísérletek rendre sikertelenek maradtak. Végül 1947 nyarára általánossá vált vélemény, hogy a felosztás lehet a függetlenségi mozgalom tevékenységének végeredménye. Ennek tükrében Lord Mountbatten, India alkirálya bejelentette, a britek elfogadják a gyarmati területek felosztását, és egy-egy többségében hindu és muzulmán független állam – India, Kelet- és Nyugat-Pakisztán – létrehozását.  A nem közvetlen brit fennhatóság alatt álló fejedelmi államok pedig saját maguk dönthettek arról, hogy melyik új országhoz kívánnak csatlakozni. E bejelentés után végül 1947. augusztus 17-én kikiáltották India és Pakisztán függetlenségét, aminek pillanatában a brit csapatok visszavonultak a barakkokba, majd a következő hetekben a törvény és a rend fenntartását az új államok hadseregei, rendvédelmi szervei vették át.

A gyarmati India területein létrejött négy új független állam (Forrás: wikipedia.org)

A felosztás azonban nem csak politikai változásokkal járt. Milliók találták magukat a határ „rossz” oldalán, kényszerültek elhagyni otthonukat, hátrahagyni vagyonukat és földjüket, menekülni az egyre elszabaduló erőszak elől. A muzulmánok Pakisztán valamelyik (Kelet- vagy Nyugat-Pakisztán) része felé, a hinduk és szikhek pedig India felé indultak útnak gyalog, szekerekkel vagy vonattal.

Az 1947-ben induló spontán népességcsere, népességmozgás a történelem egyik legnagyobb migrációja volt, amely évtizedekig tartott, de a gyakorlatban napjainkban sem ért véget az említett területek között. A különböző becslések eltérő adatokat adnak a folyamat számszerűsítése során, többségük azonban 10–18 millió közé teszik azok számát, akiknek menekülniük kellett egykori hazájukból. Ebből körülbelül 1–2 millió embert öltek meg a vallási atrocitások, határvillongások, mészárlások során, mintegy 75–100 ezer nőt bántalmaztak vagy erőszakoltak meg, az eltűntek száma pedig ismeretlen. Ez a trauma máig hatással van a két ország közti viszonyra, a nők helyzetére, a társadalom életére.

Margaret Bourke-White ikonikus fotója a menekültekről (Forrás: columbia.edu)

Mivel a felosztás során megrajzolt „vonalak” messze nem vették figyelembe a vallási, társadalmi közösségek határait, függetlenségük elnyerésének pillanatában az új államok között azonnal óriási népességmozgás indult meg. Az 1947-es népszámlálás szerint a gyarmati India lakossága körülbelül 390 millió fő volt, amely rendkívül aránytalanul oszlott el a létrejött országok között. 330 millióan maradtak Indiában, 30 millióan Nyugat-Pakisztánban és 30 millióan Kelet-Pakisztánban (a mai Banglades területén, amely 1971-ig hivatalosan nem volt önálló ország). Az 1951-es népszámlálások szerint mindkét országba csak 7,5 millió menekült érkezett. A népességcsere általában mindenféle elképzelés vagy terv nélkül, spontán zajlott. Ez alól kivételt képezett Pandzsáb, amely maga is megoszlott a függetlenség kikiáltásakor: a muzulmán többségű nyugati területek Pakisztánhoz, a hindu és szikh többségű területek Indiához kerültek. A kialakuló vallási kisebbségeken azonban eluralkodott a félelem, és az erőszak rendkívüli mértékeket öltött. (Egyesek megtorló népirtásról beszélnek a terület esetében.) Az újonnan kialakult kormányzatoknak azonban sem eszközeik, sem terveik nem voltak az események kezelésére. A kétirányú migráció erőteljes mértéket öltött, amelyet a határ mindkét oldalán zajló kegyetlen erőszakhullám és mészárlások kísértek. Az áldozatok nagyságát Pandzsáb esetében is lehetetlen pontosan meghatározni, a becslések szerint 200 ezer és 2 millió között lehetett a halottak száma. A lakosság erőszakos viselkedése odáig fajult, hogy Kelet-Pandzsábban szinte egyetlen muzulmán, a Nyugat-Pakisztánhoz csatolt térségben pedig egyetlen hindu vagy szikh sem élte túl az eseményeket.

Menekülteket szállító vonat Pandzsábban (Forrás: origins.osu.edu)

A Pakisztánhoz került Lahor esetében mindez jól látható. Adnan Bashir tanulmányában idézte fel az egyik muzulmán túlélő, Taj Din beszámolóját az eseményekről. Eszerint a pakisztáni rendőrség egy tisztje szándékosan bujtotta fel őt és társait egy szikh templom elleni támadásra. Emlékei szerint körülbelül 20–30 nő és férfi lehetett a gurdvárában – a templomban –, akiket kegyetlenül lemészároltak. Taj Din elmondása szerint a tiszt arra hivatkozott, hogy meggyilkolt muzulmán testvéreiket kell megbosszulniuk, Pakisztánnak pedig egy tisztán muzulmán állammá kell válnia, és ők ebben tudnak így segédkezni.[1] Egy hindu túlélő, Indira Kumar viszont arról számolt be, hogy a városban tombolt a fosztogatás és a vérengzés, a hindu lakosok házait és üzleteit megsemmisítették. A Pandzsábban történtekről pedig úgy emlékszik, több mint egy millió ember élete változott meg pillanatok alatt: árvákká vagy nyomorékká váltak a bántalmazások miatt, megerőszakolták őket, vagy sokan egyszerűen beleőrültek mindenük elvesztésébe. Ő és családja a határ túloldalán lévő nyaralójukba menekülve élték túl az eseményeket, de beszámolt arról, hogy ott a település útjai mentén a helyi muzulmán törzs tagjainak holttesteit látták. Azon emberekét, akikkel mindeddig viszonylag békésen éltek egymás mellett évtizedek óta.[2]

Muzulmán asszonyok szállnak fel a Pakisztánba induló vonatra (Forrás: blogs.wsj.com)

Pandzsábhoz hasonlóan Bengál területét is felosztották a két független állam között. Kelet-Bengál 1955-ben megkapta a Kelet-Pakisztán nevet, függetlenedése után pedig Bangladesként vált ismertté. Muzulmán többsége ellenére két kerület, Murshidabad és Malda India részei lettek, a hindu Khulna és a buddhista többségű Chittagong Hill Tracts pedig Pakisztáné. Emiatt Kelet-Bengál több százezer hindu lakosa menekült Indiába a támadások és az erőszak elől, jelentős részük Kalkuttában telepedett le elfoglalva az üresen maradt muzulmánok házait és birtokait, felborítva ezzel a város korábbi etnikai és vallási összetételét.

A gyarmati Indiában Szindh területein erős hindu középosztály élt, amely főleg a nagyobb városokban összpontosult (például Karacsi, Szukkúr vagy Hiderábád). A terület különlegességét az adja, hogy a közel másfél millió hindu Pandzsábhoz vagy Bengáléhoz képest eleinte jóval kevesebb erőszakos cselekményt élt át, ám az Ádzsmírból érkező muzulmán menekültek megjelenése fokozta ezek gyakoriságát és súlyosságát. Érdekes azonban, hogy a népességmozgás által érintett területek közül talán ez az egyik olyan térség, ahol az „ellenséges országban” viszonylag nagy számban maradtak hinduk.

A népességcsere által leginkább érintett területeken kívül az események egy igazán különleges helyszíne Delhi volt. A város évszázadokkal ezelőtt vált a muzulmán uralkodói dinasztiák központjává, aminek következtében erőteljes és virágzó iszlám kulturális élet alakult ki. Ennek következtében India iszlám építészetének gyöngyszemei itt találhatók. Az 1941-es népszámlálási adatok szerint a város lakosságának több mint 33%-a az iszlám vallást gyakorolta. A felosztás után azonban hindu és szikh menekültek ezrei érkeztek a városba az elcsatolt területekről, amely jelentős mértékben változtatta meg Delhi társadalmi összetételét, életét és hangulatát. A duzzadó hindu lakosság muzulmánellenes progromokat szervezett, amelyekkel egy korabeli pakisztáni diplomata szerint az indiai kormány szándéka – titkon – a delhi muzulmánok eltüntetése volt. Véleménye szerint a város és az állam vezetői teljes mértékben közömbösen viselkedett a nem hindu vagy szikh lakosok sorsa iránt, sőt állítása szerint az indiai hadsereg fegyverrel támadta meg a muzulmánokat. A delhi zavargások áldozatainak száma ezer és huszonötezer fő közé volt tehető. A város képét pedig jelentős mértékben alakította át a számos újonnan létrejött menekülttábor. Ezzel párhuzamosan körülbelül 300 ezer főnyi muzulmán hagyta el a várost a történések következményeképpen, így arányuk mintegy 5%-ra csökkent néhány év alatt.

Purana Qila, Delhi egyik legnagyobb tábora (Forrás: columbia.edu)

A menekültek letelepítése a felosztást követő években szintén jelentős problémát okozott mindkét új ország kormánya számára. 1951-ben India teljes lakosságának körülbelül 2%-a volt menekült, Delhi lakosainak száma csaknem megduplázódott a népességmozgás hatására. Az új lakók az üresen hagyott magánházakban, egykori katonai barakkokban (például a Kingsway Camp) és erődökben (például a Vörös Erőd, Purana Qila vagy másként az Öreg Erőd), menekülttáborokban éltek. A legnagyobb tábor Panipat mellett létesült, ahol csaknem 35 ezer embert élt, és később telepedett is le, miután a kormány 1948-tól egy építkezési program keretében állandó lakásokat biztosított számukra. Delhi legnagyobb lakótelepei (Jangpura, Lajpat Nagar vagy Nizamuddin East) szintén ugyanebben az időszakban épültek azzal a céllal, hogy a város megnövekedett lakosságának élhető körülményeket tudjanak biztosítani. Mindezek mellett külön oktatási lehetőséget, foglalkoztatást és az üzletek beindításához könnyen igényelhető hiteleket biztosítottak az újonnan betelepülők számára egész Indiában. Rendkívül érdekes az Andamán-szigetek esete, ahová 1947 után jelentős számban telepítettek le bengáli menekülteket, aminek hatására mára a szigeteken a bengáli nyelvet beszélik a legtöbben.

Pakisztánban is hasonló folyamatokat fedezhetünk fel. Ide legnagyobb számban a rádzsput államokból és Pandzsábból érkeztek, összesen csaknem 6 millióan. Ők az újonnan betelepülő lakosok 80%-át tették ki. A legtöbb ember itt is Karacsiban, az új fővárosban próbált szerencsét. A népességcsere erőszakos eseményei hatására azonban igen magas az eltűntek száma is. Pandzsábban az elmúlt években komoly kutatások folytak ezen emberek sorsa feltárására. A kutatások eredményeképpen több mint egy millió muzulmánról tudnak, akik elhagyták Nyugat-Indiát, de soha nem érkeztek meg Pakisztánba, ugyanez a szám fordított esetben pedig több mint 840 ezer. Vagyis a kutatások szerint mintegy két millió ember tűnt el a felosztást követő események idején.

Az eltűntek mellett mindmáig be nem gyógyult társadalmi sebként tekinthetünk a nőket érintő erőszakra is. Az elrabolt vagy megerőszakolt nők száma 75–100 ezer közé tehető. Az események sok esetben jól dokumentáltak. Az emberrablások bárhol megtörténhettek, hiszen a rivális társadalmi közösségek szándékosan célozták meg a nőket, hogy megalázzák, megerőszakolják vagy egyszerűen elrabolják őket. Mindkét országban számos történet szól arról, ahogyan muzulmán és hindu asszonyokat a menekülteket szállító vonatról vittek el. A szikh nők között a felosztást követő években megugrott az öngyilkosságok száma, mivel így próbáltak menekülni a megszégyenítés és a traumák elől. Az atrocitások nem csak a testi bántalmazást foglalták magukba, a tömeges megalázás is bevett szokássá vált. Ennek egyik legjobb példája, amikor a muzulmán nők egy csoportját arra kényszerítették, hogy meztelenül vonuljanak fel a tömeg előtt Amritszárban az Arany Templom mellett. A nők elleni erőszak elkövetői a társadalom minden részéből származtak, Patiala fejedelme például egy vagyonos és ismert muzulmán család lányát tartotta fogva. Ismerünk eseteket, amelyekben rendőrtisztek, földesurak, sőt a Muzulmán Liga tagjai is szerepeltek az iratokban mint fogvatartók. A patán törzs által elrabolt hindu, később muzulmán nőket általában eladták, akik így gyakran végezték rabszolgaként különböző pakisztáni gyárakban.

Idős nő a lányával és unokáival Lahor közelében (Forrás blogs.redcross.org.uk)

Az új kormányok végül 1947 végén megpróbáltak fellépni a nőket érintő erőszakkal szemben. Nehru indiai és Liaquat Ali Khan pakisztáni miniszterelnökök megegyeztek, hogy egyik ország sem ismeri el a kényszerházasságokat, és egy konferencia keretében egy gyógyulási, helyreállítási programot és ehhez kapcsolódó irodákat (Central Recovery Office) is létrehoztak. A rokonok által jelentett eltűnt, elrabolt nők felkutatása a helyi rendvédelmi szervek feladata lett, a megmentett nőket pedig katonai evakuációs szervezetek szállították haza. A folyamat azonban rendkívül lassú volt, Nehru szerint egyik ország sem próbálkozott eléggé. Pakisztán állítása szerint sok hindu nő tagadta meg a hazatérést attól félve, hogy családjuk szégyellné, a közösségük elutasítaná őket. 1954-ben India és Pakisztán megállapodtak abban, hogy erőszakkal senkit sem szállítanak haza, mivel az elrabolt nők közül sokan letelepedtek, feleségek és anyák lettek az évek során, asszimilálódtak a közösségbe, ahol éltek. Ráadásul a két ország között kialakuló feszült politikai viszony is lassította a hazatérések folyamatát. Bár pontos számok nem ismertek, különböző tanulmányok szerint 1949 végéig 12 ezer nőt vittek haza Pakisztánba, Indiába 6 ezret. A következő években összesen 30 ezer nő térhetett haza a programnak köszönhetően.

Az 1947-es felosztás okozta népességmozgás komoly társadalmi traumákat hagyott maga mögött. Milliók élete változott meg egyik napról a másikra, a szétszakított családok közül pedig sokan máig nem tudják mi történt a hozzátartozóikkal. Az újonnan létrejött országokban nem csak a társadalom összetételére volt hatással a folyamat, de megváltoztatta a városok kinézetét, sok helyütt ekkor jöttek létre a „modern” városrészek. A folyamat azonban nem ért véget 1947-et követően, az indiai-pakisztáni konfliktus tovább gerjesztette azt a következő évtizedekben, és az országok közti migráció különböző intenzitással ugyan, de még ma is érezteti hatását.     

Kovács Márta

Felhasznált szakirodalom:

Adnan Bashir: Ripples of Psycho-social Violence int he Aftermath of 1947 Partition. In: The Dialogue II/4.

Antonova, K. A. – Bongard-Levin, G. M. – Kotovszkij, G. G.: India története. Budapest, Kossuth Könyvkiadó- Gondolat Könyvkiadó, 1981.

Bharadwaj, Prashant – Khwaja, Asim – Mian, Atif: The Big March: Migratory Flows after the Partition of India. Economic & Political Weekly. 2008. 08. 30.

Fazila, Vazira – Zamindar, Yacoobali: The Long Partition and the Making of Modern South Asia: Refugees, Boundaries, Histories. Columbia University Press, 2007.

Independence and Partition, 1947. www.nam.ac.uk/

Kumar, Indira: My Memories of Lahore and the Partition. In: www.indiaofthepast.org

Post Independence Problems. In: www.storyofpakistan.com

[1] Adnan Bashir: Ripples of Psycho-social Violence in the Aftermath of 1947 Partition. In: The Dialogue II/4.

[2]  Indira Kumar: My Memories of Lahore and the Partition. (https://www.indiaofthepast.org)

Ezt olvastad?

Június 6-án mutatták be Romsics Ignác Erdély elvesztése 1918-1947 című legújabb könyvét a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében. A szerzővel Ablonczy