India és a Nagy Háború

Amikor Nagy-Britannia csatlakozott az első világháborúban részt vevő országokhoz, nemcsak saját katonáit állíthatta hadrendbe, hanem a Brit Birodalom gyarmatainak seregeit is. 1914 őszén India a Birodalom részeként az akkori világ egyik legnagyobb hadseregével kapcsolódott be a világháború eseményeibe, és minden nehézsége ellenére kész volt a végsőkig támogatni Nagy-Britanniát.

A századfordulós Indiában általános jelenség volt a polgári nyugtalanság, amelynek számtalan jelét ismerjük. Az Indiai Nemzeti Kongresszus egyre több önkormányzati jogot követelt a szubkontinens lakói számára, de voltak olyan szervezetek is, amelyeknek ezek a jogok már messze nem voltak elegendőek. A háború kitörése előtt ezt a helyzetet a németek is megpróbálták kihasználni, ennek jegyében jelentős mértékű tevékenységet folytattak, hogy megrontsák az angol–indiai viszonyt, és támogatták a britellenes mozgalmakat. Általános volt ugyanis az a vélekedés, hogy egy háború esetén az indiai nacionalisták kihasználták volna Nagy-Britannia válságos helyzetét, és mindent elkövettek volna a függetlenség eléréséért. Ezek a vélemények azonban megalapozatlannak bizonyultak, mivel a politikai befolyással rendelkező indiai politikusok azt a nézetet vallották, hogy az országuk függetlenné válását az segítené elő, ha Nagy-Britanniát támogatnák ebben a kritikus helyzetben is.

Éppen ezért a szubkontinens már az első hadüzeneteket követően jelentős katonai és pénzügyi segítséget ajánlott fel az anyaország számára. A gazdag helyi fejedelmek óriási összegeket adtak a briteknek, Nepál pedig százezer gurkhát, azaz nepáli katonát. Emellett a birodalmi kormányzat a társadalmi problémák ellenére is tudott katonákat és harci eszközöket a félszigetről kivonni, és ezeket át tudták csoportosítani a háború által érintett területekre.

A 20. század elején az indiai hadsereg három különböző részre oszlott, amelyeket veszélyhelyzetben össze lehetett vonni. Ezek a következők voltak: az Indian Army, vagyis a gyarmati kormányzat hadserege, a fejedelmi csapatok, amelyek a Brit-Indiával különböző politikai kapcsolatban lévő fejedelmi államok katonáiból álltak, illetve az úgynevezett angol kisegítő alakulatok. A haderő főparancsnoka 1914 és 1916 között Sir Beauchamp Duff tábornok, 1916-tól pedig Sir Charles Monro tábornok volt. A világháború idején az ő vezényletük mellett látták el feladataikat az indiai katonák egyrészt a harcok által érintett területeken, másrészt otthon, ahol határvédelmi, kiképzői és rendfenntartói szerepkörben szolgáltak.

India és hadserege a Brit Birodalom révén már 1914 előtt bekapcsolódott a nemzetközi politika alakulásába. Az Indian Army kapta ugyanis azt a feladatot, hogy a perzsa olajmezőket egy esetleges török–német támadás esetén megvédje. A háború kitörését követően pedig hét különböző indiai expedíciós haderő vett részt a tengeren túl zajló harci eseményekben.

1914 szeptemberében az egyik ilyen haderő részeként Mirát és Lahor 24 ezer katonája örömteli kiáltásoktól (Vivent les Hindous!) kísérve érkezett meg Marseille-be, ahol Sir James Willcocks parancsnoksága alatt megkezdték az európai szolgálatot.

A parancsnok azonnal a lövészárkokba küldte a szipojokat, hogy feltöltsék a veszteségek okozta hézagokat a brit expedíciós seregekben. 1914 októbere és 1915 decembere között mintegy 140 ezer indiai katona szolgált Franciaország, illetve Belgium különböző részein, részt vettek a legnagyobb európai csatákban, például Ypres, Givenchy, Neuve Chapelle, Loos vagy Festubert hadszínterein.

1915 végére azonban ezek a csapatok olyan nagy veszteségeket szenvedtek el, hogy visszavonták őket a nyugati front legveszélyesebb területeiről. Az itt, vagyis Belgiumban és Franciaországban szolgálatot teljesítő 130 ezer indiai katona közül mintegy kilencezren haltak meg 1914 és 1918 között.

Ebből a nyugati fronton szolgáló 130 ezer katonából került ki az első szipoj, aki megkapta a Viktória Keresztet, az egyik legmagasabb katonai kitüntetést a brit és a birodalmi hadseregben. Számos hadtörténész világított rá arra, hogy az indiai csapatok teljesítménye azért is kiemelkedő, mert az európai körülmények között (pl.: a téli időjárási viszonyok) teljesen alkalmatlan volt a felszerelésük és egyenruhájuk, az új és szokatlan harcmodor pedig egészen idegen volt a korábban más feladatokat ellátó katonák számára.

Az indiai expedíciós erők egy másik része Mezopotámiában harcolt. Az első alakulatok 1914 őszének végén érkeztek meg Baszra környékére, ahol az olajmezők és a kitermelő létesítmények megvédése volt az elsődleges céljuk. A területen zajló hadiesemények közül Kut városának ostroma volt az egyik legnagyobb csata a britek és a velük szembenálló törökök között. A várost a britek végül feladták, és az ott tartózkodó közel 12 ezer katona hadifogoly lett, jelentős részük, mintegy 4200 fő a fogolytáborba tartó úton meghalt – a mezopotámiai hadszíntéren a háború négy éve alatt összesen mintegy 31 ezer brit és indiai veszette életét a harcokban és a járványok következtében.

A harmadik nagyobb hadművelet, amelyben a szubkontinens hadserege kiemelkedő szerepet játszott, a gallipoli partraszállás volt, ahová 1915 tavaszán erősítésként érkeztek az indiai katonák. Mindezek mellett további indiai csapatok szolgáltak Palesztinában, Egyiptomban és Brit Kelet-Afrikában is.

Az osztatlan indiai gyarmatnak, amely magába foglalta a mai India, Pakisztán, Banglades, Srí Lanka és Burma területeit, 1914 augusztusa és 1918 decembere között mintegy 800000 katonája és félmillió önkéntese harcolt a különböző frontokon. A szipojok részt vettek a legvéresebb csatákban, mint például a gallipoli partraszállás és Észak-Afrika visszafoglalása. Az ország vesztesége szintén jelentős volt, a kutatások manapság több mint 47 ezer halottat és eltűntet, valamint 65 ezer sebesültet tartanak számon. A katonák bátorságát és kitartását a kitüntetések magas száma (13 ezer darab) is jelzi. Az indiai hadseregben összesen tizenketten kapták meg a Victoria Keresztet a különböző frontokon véghezvitt hősi cselekedeteik miatt.

A háború végére a közel félmillió fős hadsereg hiányt szenvedett tapasztalt tisztekben. 1918-at követően szükség volt a hadsereg állapotának felmérésére, az új feladatok meghatározására, mindezt úgy, hogy India számára a harcok nem értek véget a világháború lezárulásakor. 1919-ben kitört a harmadik angol–afgán háború, 1919-tól 1920-ig, majd 1920 és 1924 között pedig Vazirisztán területén zajlottak hadműveletek.

A Nagy Háború eseményeinek áldozatul esett indiaiaknak számos emléket állítottak a világ több pontján is. Nagy-Britanniában az elhunyt katonák emlékét őrzi többek között a brightoni Chattri és a londoni Gurkha Memorial. Hasonló emlékműveket emeltek Baszra közelében annak a 40 ezer brit nemzetközösségi katonának, akik ismeretlen sírokban nyugszanak, Európában pedig Neuve Chapelle-ben és Ypresben állítottak mementót az elhunytaknak. India két legismertebb emlékműve a Bombay 1914–1918 Memorial, amely az első világháborúban elhunyt tengerészeknek állít emléket, valamint az India Gate, amelyet a Nagy Háború indiai áldozatainak tiszteletére emeltek.   

Ezt olvastad?

A gyarmati India lakossága már a 19. század közepe óta küzdött eltérőintenzitással a függetlenségéért. A második világháború alatt ennek erőssége
Támogasson minket