„Inkább látnálak titeket holtan, mint az új szektához csatlakozva.” – II. Ferdinánd és a vallási intolerancia

A 16. századra amúgy is egyre kiterjedtebb háborúkat újabb dimenzióval gyarapította a reformáció szellemi vívmányainak fokozatos elterjedése. Az európai államok között immár nem csupán a hagyományosnak mondható dinasztikus ellentétek álltak, hanem mindennek újabb színezetet adott a vallási megosztottság. Ennek folytán egyfajta „transznacionális küzdelem” vette kezdetét, ám ekkor még nacionalizmusról nem beszélhetünk – a harmincéves háború egyfelől a vallás köntösében jelent meg, másfelől kirobbantó oka valóban az volt, még ha később természetesen számos más motiváció és nagyhatalmi érdek is előtérbe került.

A Habsburg Birodalom, illetve a Habsburgok által birtokolt Német-római Császárság területein a vallási megosztottság tovább élezte a meglévő ellentéteket. I. Ferdinánd 1555-ös ausburgi vallásbékéje ugyan elméletben rögzítette a katolikusok és protestánsok egyenlő jogait, s mintegy fél évszázados vallási békét és általános nyugalmat biztosított a felekezetek tagjai között, az 1600-as években azonban újra elkezdtek afelé sodródni, hogy kiújítsák a konfliktust. A Habsburgok joggal érezhették elég erősnek magukat ahhoz, hogy a protestantizmust csírájáig kiirtsák.

II. Rudolf császár (Kép forrása: wikipedia)

Mind II. Rudolf, mind II. Mátyás II. Fülöp spanyol király udvarában nevelkedtek, így láthatták az „eretneküldözésben” élenjáró uralkodó példáját. Az akkori spanyol gondolkodás szerint egyedül a katolikus vallás biztosíthatta a feltétlen hűséget a koronához, és a feltétlen engedelmességet az uralkodónak a nép részéről. II. Rudolf ezért már nyíltan felrúgta az elődjei által kötött megállapodásokat, például megvonta a templomépítés jogát a protestánsoktól, cenzúrázta valamennyi nem-katolikus publikációt, és még azon jogukat is megvonta tőlük, hogy összegyűlhessenek, és nyíltan előadhassák sérelmeiket. Noha ő maga egyáltalán nem tanúsított túlzott vallásos buzgóságot, politikai szempontból mégis kész volt teret adni az ellenreformációs törekvéseknek a birodalmon belül.  Mindez persze annak is köszönhető, hogy tanácsosai egyre inkább képesek voltak magukhoz ragadni a hatalmat, s így a mozgalom irányítását is – Rudolfon ugyanis egyre inkább erőt vett idegbetegsége, s ezért zárkózottá és visszavonulttá vált. A csillagjóslás jobban lekötötte a császárt, mint birodalmának problémái, még a székhelyét is áttette a prágai Hradsin várába. II. Rudolf kegyetlen és kiegyensúlyozatlan politikája jóformán a végsőkig feszítette a húrt, s a Habsburgok birodalmának népei egyre inkább ráébredtek a fenyegető veszélyre, amely a kialakuló abszolutizmus részéről fenyegette őket. A politikai és egyházi ügyek kézbentartója elsősorban Melchior Klesl volt.

II. Mátyás portréja (Kép forrása: wikipedia)

II. Rudolf utódának, II. Mátyásnak sokkal mérsékeltebb elvei voltak vallási kérdésekben, így politikával némileg csillapította a felkorbácsolt kedélyeket. Az emlékek azért mindenkiben mélyen megmaradtak, s a nemesi osztályok igyekeztek minél nagyobb szerepet vállalni az állami életben, mintegy ellensúlyozva az ezzel ellentétes politikai törekvést a Habsburgok részéről. A rendek egyre inkább tudatos külpolitikát kezdtek folytatni, s a feudális osztályok szövetsége már Rudolf császár idejében is szembeötlő volt az osztrák, a cseh, morva és sziléziai területeken, nem is beszélve a magyar, a horvát és az erdélyi nemességről.

II. Ferdinánd és a vallási intolerancia

II. Ferdinánd politikai magatartásában sokkal radikálisabb vonalat képviselt, mint az őt megelőző uralkodók, s leginkább, mint közvetlen elődje, II. Mátyás. Egyáltalán nem tanúsított semmiféle készséget a megegyezésre, ha vallási kérdésekről volt szó. Az igazi gondot azonban a protestánsok szemében éppen ez a hirtelen váltás jelenthette, de ahhoz, hogy mindezt megértsük, egy kicsit távolabb kell tekintenünk II. Ferdinánd uralkodásánál.

Mikor a teljesen bigott, szenvedélyes, spanyol alkatú II. Ferdinánd elfoglalta a trónt, a mélyben lakozó ellentétek ismét felszínre kerültek. Személyében ugyanis olyan uralkodó került a császári, majd a magyar királyi trónra, aki késznek mutatkozott arra, hogy felvegye a kesztyűt a vallási felekezetek villongásában, és szervezett módon sújtson le a protestáns felekezetekre. Hogy megértsük azt a fajta erős vallásos elkötelezettséget, melyet a korban talán csak a legelszántabb spanyol inkvizítorok mondhattak magukénak, természetesen ebben az esetben is vissza kell mennünk a gyökerekhez.

II. Ferdinánd portréja (Kép forrása: wikipedia)

Ferdinánd gyerekkorában szigorú vallásos neveltetésben részesült. Gyermekéveinek tapasztalatai valóban szélsőséges, de nem egyedülálló világszemlélettel és magatartással ruházták fel. Tudjuk azt is, hogy családi környezete, elsősorban édesanyja, Wittelsbach Mária mélyen vallásos volt. Ami Ferdinándot illeti, ő hithűségében és elszántságában talán még anyját is megelőzte; nagy hatással volt rá nagybátyja, Vilmos bajor herceg példája is, aki inkább önként lemondott trónjáról, hogy kolostorba vonulhasson, és életét a vallásosság szolgálatába állíthassa. Szerepe már csak azért sem becsülhető le, mivel a gyermek Ferdinánd, valamint testvére gyámapjául édesapjuk halála után magát Vilmost kérték fel, aki hamar megtalálta a megfelelő helyet a neveltetésükre: a trónörököst és öccsét a spanyol jezsuiták gondjaira bízta.

Ferdinánd valóban már fiatalkorában elszánta magát a katolikus vallás mellet. Ezt jól tükrözte itáliai zarándokútjának egyik eseménye, amikor is annak egyik állomáshelyén, Loretóban Mária oltáránál fogadalmat tett, miszerint élete hátralévő részében minden erejével arra fog törekedni, hogy a katolikus egyház hatalmát az „eretnekség elleni kíméletlen harccal” visszaállítsa. Akkor az ígéret nyilvánvalóan nem sokat nyomott a latban mások szemében, de a történelem bebizonyította, hogy a későbbi II. Ferdinánd messzemenően megtartotta baljóslatú ígéretét.

1586-ban elsőként iratkozott be az akkor alapított grazi egyetemre, műveltségét pedig 1590-től az ingolstadti jezsuita egyetemen szerezte meg.  Egész hátralévő életében a trienti zsinatot követő katolikus álláspontot képviselte; ebben az időben alakult ki baráti kapcsolata unokafivérével, Bajor Miksával, valamint Pázmány Péterrel is, aki később esztergomi érsek lett – a jezsuiták amúgy is joggal számíthattak II. Ferdinánd bizalmára.

„Egy igaz, üdvözítő vallás”

Lelkületét felnőtt korában is a mélységes áhítat és a papok iránti nagy tisztelet jellemezte. Ezekben a dolgokban sosem ismert fáradságot: képes volt a beteghez igyekvő, oltáriszentséget vivő papot is a beteg ágyáig kísérni, állítólag ebben még a legkíméletlenebb rossz idő sem gátolhatta meg. Papnál nem ismert nagyobb tekintéllyel rendelkező személyt. Naponta legalább két misén vett részt személyesen, s ilyenkor gyakorta ő maga is ministrált. Részt vett természetesen a körmenetekben, sőt, utódait is példája követésére rendelte.

A papi környezethez az udvari életben szintén ragaszkodott. A jezsuitákat még a többi egyházi személynél is jobban becsülte, olyannyira, hogy a páterek gyakorlatilag egész napon át – akár az éjszaka közepén is – szabadon járhattak szobáiban. A figyelmével leginkább kitüntetett szerepe Lamormain Vilmosnak volt, a belga származású jezsuitának, aki feltétlen hívének számított, s ami több: Ferdinánd is maradéktalanul megbízott benne (s ez utóbbit bizony kevesen mondhatták csak magukénak!). Lamormain Vilmos nem csupán azt vállalta magára, hogy folyamatosan szítsa a császár haragját a protestánsok ellen, de az „egy igaz, üdvözítő vallás” érdekében elkövetett kegyetlenségeinek „Isten előtti ódiumát” is magára vállalta. A prágai vérengzés előtt hezitáló Ferdinánd hezitálását látva is magára vállalta az előbb említett módon a teljes lelkiismereti felelősséget, s ezzel egy csapásra megoldottnak tűnt a probléma: nem csupán a valamivel több, mint húsz nemesember kivégzését tekintve, hanem az azt követő teljes politikai tisztogatást is, melynek során a cseh arisztokráciát módszeresen és maradék nélkül megsemmisítették, és a helyükbe megbízható, cselekvésre mindig kész embereket ültettek.

Lamormain Vilmos (Kép forrása: wikipedia)

Lamormain beszélte rá Ferdinándot arra, hogy zarándokoljon a stájerországi Mariazellbe, s ott imádkozzon a kivégzettek lelki üdvéért, s nyilván nem kis szerepe volt a más, nagyobb horderejű döntésekben is. A mindig mellette álló páterek gondoskodtak róla, hogy a császár ne tétovázzon vallási kérdésekben, s ne hezitáljon, ha jóvá kell hagyni a rebellisek kivégzését. Mindig ott voltak, s vigyázó szemük azon függött, hogy Ferdinánd még véletlenül sem menjen bele egyetlen egy kompromisszumos megoldásba sem.

„Corona legitime certanibus.”

II. Ferdinánd valóban szívből gyűlölte a protestánsokat. Személyisége valósággal megtestesítette a jezsuiták államideálját. Egyáltalán nem ismert mértéket, sem kíméletet, ha a protestánsok ádáz üldözéséről volt szó. „Inkább uralkodom pusztaságon, mint hogy eretnekek uralkodója legyek” – mondogatta Ferdinánd, s mindig hű maradt a jelszavához. Politikai ellenfeleit nemes egyszerűséggel Isten ellenségeinek tartotta, s az égető tűz, melyet izzó hite táplált, minduntalan hajtotta a „protestánsok gyűlölt szektájának” teljes megsemmisítésére. Államideálja a spanyol udvarban – ahol egyébként ő és elődei is nevelkedtek – divatos elképzelés volt, mely szerint a protestantizmus kiirtása egyet jelent a nemesség ellenállásának megtörésével, s ily módon az abszolút hatalom hosszú időre megteremtődhet a birodalom egész területén. A spanyol udvar álláspontja szerint egyedül a katolikus vallás az egyedüli üdvözítő, s csak az egységes vallás teremtheti meg az egységes államot, mely erejével felülkerekedhet a többiekén. Fehérhegy bebizonyította II. Ferdinándnak, hogy a protestantizmus egyet jelent a hűtlenséggel.

A protestánsok elleni harcban annyira nem ismert könyörületet, hogy már maga a pápai nuncius is kifogásolta eljárását, mire Ferdinánd a lehető legnagyobb természetességgel csak ennyivel védekezett: „Lelkiismeretemmel nem férne össze, ha birodalmamban csupán egyetlen egy eretnek is élne.” Valósággal dogmaként hirdette, hogy ha más eszköz nem is vezet eredményre, akár terrorral is üdvözültté teszi a népet.

1596-ban, Grazban ugyan megkapta a rendek hűbéri esküjét, mégsem kellett cserébe felesküdnie semmire a koronázáskor. Itáliai útjáról visszatérve meg is kezdte „vallásreformját”, melyet szinte küldetésszerűen hajtott végre. Legfőbb támogatói Martin Brenner seckaui és Georg Stobäus lavantai püspökök voltak. A megfélemlítés volt a legkedveltebb és egyben leghatásosabb eszköze a protestánsokkal szemben.

II. Ferdinánd portréja (Kép forrása: wikipedia)

A lelke mélyén II. Ferdinánd sosem értette igazán, hogy azok miért gyűlölik annyira, hiszen felfogása szerint a vérontás is az „eretnekek” érdekében történik, mert lelki üdvösségüket csak a katolikus vallásra való visszatérésük útján nyerhetik el. Sokszor dicsekedett azzal is, hogy őt csupán a szeretet indítja arra, hogy megkínoztassa, vagy kivégeztesse alattvalóit, így mentve meg még azok utódait is az eretnekség kárhozatától. A szívós és kitartó munkával egyébként meglepő sikereket ért el az erőszakos ellenreformáció során, s sokan visszatértek a római egyház tanításához. A protestáns prédikátorokat kiutasíttatta a településekről, s számos család inkább önként elhagyta lakhelyét, mint hogy megtagadja evangélikus, illetve református meggyőződését. 1623-ban például egy valóban hosszú emigrációs hullám indult meg Cseh- és Morvaország területéről, s az egyik évben például 36 ezer emigráns hagyta el a két országot, s közöttük volt 185 nemesi család is.

Tartozunk azonban az igazságnak azzal, hogy voltak békés eszközei is a korszaknak, s így Ferdinánd udvarának is. A császár bőkezűen adományozott szeretett egyházának, s számos kolostor és templom alapítása mellett a különféle szerzetesrendek is neki köszönhették felemelkedésüket: a karmeliták, a piaristák, a pálosok, az orsolyiták, és természetesen a jezsuiták éppen ebben az időszakban erősödtek meg. Ezek a rendek többek között tanítással is foglalkoztak, s így számos új iskola kezdhette meg működését – s mindez nagymértékben járult hozzá a kultúra fejlődéséhez.

Magánéletében némiképp ellentmondásban állt az eddigiekkel. Állítólag tiszta lelkű, s a spanyol etikett diktálta ceremóniáktól eltekintve puritán ember volt, s mentes minden szélsőségtől vagy kicsapongástól. Igen korán nyugovóra tért, ám hajnali négykor már talpon volt, hogy napi elfoglaltságát tervezetten, már-már rutinszerűen láthassa el, természetesen a legtöbb ideje a vallásos áhítatoskodással ment el. Szigorú szemlélete nem ismert engedményeket a művészet terén sem: a II. Rudolf hagyatékát alkotó műtárgyak nagy részét – mivel mezítelen alakokat, erotikus jelenteket ábrázoltak – „külsőségekben megnyilvánuló vallásosságából fakadó prüdériájának hatására” megsemmisíttette.

Summa summarum

II. Ferdinánd még végrendeletében is figyelmeztette alattvalóit az egy igaz és üdvözítő vallás követésére: „Inkább látnálak titeket holtan, mint az új szektához csatlakozva”. Halálakor a protestánsok némiképpen fellélegezhettek, de a nagy vallásháború tovább dübörgött, minden addigi képzeletet meghaladó mértében.

II. Ferdinándot és I. Lipótot is szokták a teljes politikai immoralitás képével ábrázolni. Valóban, mindketten szinte szó szerint alkalmazták Machiavelli elveit, bár valószínűleg nem ismerték azok eredetét. A képlet igen egyszerű volt: mindent és mindenkit a Habsburg dinasztikus eszméknek kell alárendelni, s ilyen módon nem is csodálhatjuk, ha a protestantizmusban lelték meg a legfőbb ellenlábast. A kor spanyol udvari felfogásában egyedül a katolikus vallás kínálta azt az egységet, mely által egy államalakulat sikerrel őrizheti meg belső egységét, mely által az arisztokrácia megőrizheti vezető szerepét, s mely eszmerendszerben a korona alatt egyesülő népek sikerrel vehetik fel a harcot a keleti részek felől fenyegető Oszmán Birodalommal szemben. II. Ferdinánd személye tökéletesen egyesítette magában az erőskezű uralkodót és a hithű, harcos fejedelmet, igaz, a török elleni harcban nem nagyon tudta magát kitüntetni.

A defenesztráció (Kép forrása: wikipedia)

II. Ferdinánd személye és államszemlélete egyértelműen a harmincéves háború egyik kirobbantó okai közé sorolható. Szerepét az eseményekben kár és nehéz is volna tagadnunk, de eltúlozni sem volna érdemes. II. Ferdinánd egy ideált, amolyan uralkodó-eszményt testesített meg a saját korában a spanyol ág számára, akit mondhatni egész életében erre készítettek fel, s aki beváltotta az ’ecclesia militans’ ideológiájának hozzá fűzött elvárásait. S a kegyetlenségeket – melyeket nevében és parancsára elkövettek – tagadni szintén értelmetlen lenne. Ám ez csupán az érme egyik oldala. Az erőszakos reformációs és rekatolizációs hullámmal szemben egy nem kevésbé kegyetlen protestáns oldal állt a frontvonalak másik oldalán, mintegy megteremtve azt az apokaliptikus érát, ami harmincéves háború néven vonult be a történelembe.

Maróti Zsolt Viktor

Irodalom:

Evans, Robert J. W.: The Making of the Habsburg Monarchy 1550-1700, 1979, Clarendon Press, Oxford, 41-79.

Hamann, Brigette: Habsburg Lexikon, 1990, Bp., 95-99.

Hiller István: A Habsburg Birodalom politikai intézményrendszere és döntési mechanizmusa a kora újkorban = Állami és egyházi igazgatás Magyarországon a közép- és kora újkorban, 1996, Bp., 63-73.

Ingrao, Charles W.: The Habsburg Monarchy 1618-1815, 1994, Cambridge, 23-41.

Jászi Oszkár: A Habsburg monarchia felbomlása, 1982, Gondolat, Bp., 116-127.

Kennedy, Paul: A nagyhatalmak tündöklése és bukása. Gazdasági változások és katonai konfliktusok 1500-2000, 1992, Bp, 30-69.

Sára János: A Habsburgok és Magyarország, 2000, Osiris, Bp., 270-297.

Zöllner, Erich: Ausztria története, 1998, Bp., 145-188.

 

 

Ezt olvastad?

2023 tavasszán mutatták be Székesfehérvárott a Varga Mátyás bevezető tanulmányával és az általa végzett forrásválogatással elkészült A Szittyay-eset címmel megjelenő
Támogasson minket