“A válaszok keresésében kulcsszerepe van a kapcsolatoknak, az interakciónak, a kölcsönös kisegítésnek” – interjú Bánkuti Gáborral

Bánkuti Gábor a Pécsi Tudományegyetem Modernkori Történeti Tanszékének egyetemi docense, illetve a pécsi Szent Mór Iskolaközpont történelemtanára. Szakterülete a 20. századi egyháztörténet, legújabban pedig a Pécs8 projekt keretein belül Pécs város történetével foglalkozik 1945 és 1990 között. Oktatói és kutatói pályájáról, a középiskolai történelemtanítás kihívásairól Andrásfalvy Csenge beszélgetett vele.

A Nemzeti Emlékezet Bizottságának Váltóállítás  diktatúrák a vidéki
Magyarországon 1945-ben. Konferencia, MTA Székház, 2015. című konferenciáján

Újkor.hu:Mikor kezdett érdeklődni a történelem iránt?

Bánkuti Gábor: Ahogy emlékszem, az általános iskola hetedik osztályában már biztos voltam benne, hogy történelemmel akarok foglalkozni. Nem tudom, hogy honnan jött ez az érdeklődés – a szüleim-nagyszüleim-dédszüleim orvosok –, de ez egészen világos volt. A későbbiekben ez viszonylag könnyű helyzetet eredményezett, mert a szüleim ezt tudomásul vették, és így nem is foglalkoztak azzal, hogy más tantárgyakkal hogy állok… A pécsi Széchenyi Gimnázium humán tagozatán ez az érdeklődés tovább erősödött, így kerültem a középiskola után a Pécsi Tudományegyetem történelem szakra.

Már egészen korán tudta, hogy pontosan melyik történelmi korszakkal és területtel szeretne foglalkozni vagy ez az egyetemen dőlt el?

Az egyetemen. Ebben a legnagyobb szerepe Gyarmati Györgynek volt. Neki köszönhetem, hogy megnyílt számomra a 20. század második felének története és a történészi pálya. 

Történelemtanár szakon végzett. A tanári mesterség választása tudatos döntés volt?

Nem volt tudatos, de nagyon örülök, hogy így alakult. Első próbálkozásra nem vettek föl a doktori iskola nappali képzésére, én pedig nem tudtam akkor vállalni a levelezőt, és tulajdonképpen kényszerből kezdtem el tanítani a pécsi Szent Mór Iskolaközpontban. Nagyon örülök, hogy így történt, mert az ott töltött 14 évben a tanítás és a diákok sokat formáltak. A kollégáktól is rengeteget kaptam, szakmai és emberi vonatkozásban is. Ez a tapasztalat alapvetően meghatározza az egyetemi oktatói hozzáállásomat.

Milyen témák mentén kezdett el komolyabban foglalkozni kutatással?

Gyarmati tanár úr hatása indított arra, hogy keressek valami új témát, először még csak szakdolgozat kapcsán. Ahogy naponta elhaladtam az Ifjúság útján, feltűnt az a tábla az egyetem régi bejáratánál, amelyre a következő sorokat írták: Ezt az épületet gróf Zichy Gyula pécsi püspök építtette magánvagyonából. 1948-as államosításáig itt működött a jezsuiták Pius kollégiuma”. Ez az emléktábla tudatosította, hogy semmit nem tudok a genius lociról, vagyis a helyről, ahol élek. Így kezdtem el foglalkozni a Pius Kollégium államosításával. A diktatúra kiépítésének nagyon fontos eseménye volt az egyházi iskolák államosítása, a kutatás egészen új dimenziókat nyitott előttem. Többek között feltárult a levéltár, mint „titoktár”. Ez nagy élmény volt, felkutatni és feltárni a forrásokat, azok rétegeit, és hogy azokból milyen történet bontakozik ki. Mire a kutatást befejeztem, már nem is elsősorban az államosítás „köztörténete” volt izgalmas, fontos számomra, hanem azoknak az embereknek a története, akiket ez érintett. Így kezdtem el beleásni magam a jezsuiták történelmébe. Magához a rendhez korábban semmiféle személyes kötődésem nem volt, nem ilyen okból választottam ezt a témát. Belecsöppentem, aztán alámerültem. Doktori kutatásomban a jezsuita rend történetét dolgoztam föl Magyarországon 1945 után, a koncepciós perekre koncentráltan, ez lett az a metszet, ami segített elrendezni az eseményeket. Ebből született meg végül egy rendtörténeti összefoglaló, a Jezsuiták a diktatúrában. A Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya története 1945–1965 címmel. A történet elbeszélésének, elbeszélhetőségének problémája már az írás közben számos módszertani és elméleti kérdést vetett föl. Többek között az egyháztörténet mibenlétéről is: milyen diszciplína ez a teológia és a történelem határterületén, hogyan lehet elbeszélni ezeket a történeteket stb.

Ezek pedig már a diszciplína egészét érintő kérdések…

Igen, és az én esetemben a válaszok keresésében kulcsszerepet kaptak a szakmai kapcsolatok, az interakció, a kölcsönös kisegítés. Az első és azóta is meghatározó ilyen közegem a Katus László által létrehozott Pécsi Egyháztörténeti Intézet (PEI – Varga Szabolcs, Gőzsy Zoltán, Csibi Norbert és Vértesi Lázár), ami mostanáig a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolán működött. Sajnos, a jövőben, ebben a formában már nem ad neki otthont ez az intézmény. Ez a nagyon inspiráló szakmai, és mondhatom, baráti közösség az elmúlt években a magyar egyháztörténet legnagyobb hatáskörű vidéki szervezője lett. Elindítója az Egyháztörténészek Országos Találkozójának, szervezője és kezdeményezője számos konferencia-sorozatnak. Eddig 18 kötetet jelentettünk meg, köztük unikális munkákat, legutóbb egy régi szívügyet, egy antológiát az egyháztörténet-írás elméleti kérdéseiről. Reméljük, hogy ez utóbbi, az elmúlt 60 év „mesterszövegeinek” fordításából összeállított válogatással a hazai egyháztörténet módszertani tudatosodásához is hozzájárulhatunk.

Fotó: Müller Andrea

A magam részéről a szakmai mátrix, jelesül a nagyváradi Posticumban rendezett konferenciák formálták a következő kihívást: a romániai jezsuiták történetének kutatását, illetve a hazai és a romániai történet összehasonlítását. Ebben az esetben elsősorban az elvárások, a kényszerek és a helyi adottságok összefüggéseiből kibontakozó sajátosságokra voltam kíváncsi. A kommunistának nevezett politikai diktatúra minden országban egyedi jelzőkkel bír. Azaz nem pusztán egy minta átvétele, mert a helyi közeg mindig módosítja a program adaptációját. Ezt a másságot, az eltérő környezetből adódó különbséget vizsgáltam a jezsuiták példáján. A lehetőséget egy Magyary-ösztöndíj teremtette meg, a nagyon izgalmas erdélyi és bukaresti kutatások eredményeit A romániai jezsuiták a 20. században című kötet összegezte. Kivételes lehetőség és megtiszteltetés, hogy e munka hamarosan románul is megjelenik. Mivel a történeti összehasonlítás hozzásegíthet az eddig reflektálatlanul hagyott kapcsolatok tudatosításához, és az általában kizárólagosnak gondolt nemzeti narratívákat is árnyalhatja, ez a történet talán a román–magyar történészi párbeszédnek is löketet adhat. Bízom benne és kíváncsian várom a román kollégák kritikáit.

További országokat is tervez bevonni a kutatásba vagy mások a közeljövő tervei?

Igen, az NDK-t, ami megint csak egy különleges konfiguráció. De vannak nagyon fontos hazai témák is. Ilyen a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és az MTA Vidéktörténeti Témacsoportja közös projektje, ami első körben az 1945-ös év eseményeit, legutóbb 1956 és az azt követő restauráció jellegzetességeit és következményeit gondolta újra. Ebben, az előbb Ö. Kovács József majd Horváth Gergely Krisztián által koordinált közös munkában nagyon fontos szerepet játszik módszertani tudatosság. Sok szempontból ezért is nóvum és végre szakmai vitára is indító az eddig megjelent két kötet, a Váltóállítás – Diktatúrák a vidéki Magyarországon 1945-ben és a Vakvágány – A „szocializmus alapjainak lerakása” vidéken a hosszú ötvenes években 1. E kutatócsoportnak köszönhetem, hogy elkészült az 1944/1945-ös frontátvonulás egyházi recepcióját „alulnézetből”, a Historia Domusok bejegyzései alapján értelmező és egy kísérleti jellegű tanulmányom, amit a magyar katolikus egyház 1956-os szerepének megközelítési lehetőségeiről írtam. Arról, hogy egyáltalán mit kell vizsgálni ahhoz, hogy arra válaszoljunk, milyen szerepet játszott az egyház az eseményekben. Erre azért van szükség, mert általában megállunk annál, hogy mit mondott a püspök, hogyan nyilatkozott a hierarchia, de a valóság ennél sokkal összetettebb. A frontátvonuláshoz köthető kutatás folyománya, hogy bekapcsolódhattam az MTA második világháború történetével foglalkozó albizottságának nagyon fontos történeti kérdéseket felvető munkájába. A Pető Andrea vezetésével induló vizsgálatok egyik fő és nagyon időszerű célja az új tudományos eredmények széleskörű disszeminációja. Megtisztelő, hogy részese lehetek ennek a kezdeményezésnek. Mindezekkel együtt a fő témám jelenleg a helytörténet kutatása.

A Made in Pécs-díj átadásán, 2017-ben

Mielőtt erre térnénk, még egy kérdés: miért tartja fontosnak a kommunizmus idejéről szóló egyháztörténeti kutatásokat?

Mindig érdekelt, hogy az egyén vagy egy közösség milyen módon reagál az őt érő kihívásokra, mik alakítják a stratégiáit akár egyénileg, akár közösségileg. Hogy a túlélésnek, alkalmazkodásnak, ellenállásnak és lojalitásnak milyen formaváltozatai vannak, és hogy ezek a viszonyulások miként alakítják a magatartást és formálják az identitást. Ezek nemcsak egyházi szempontból érdekelnek, hanem egyébként is. Másrészt Klaus Schatz SJ nyomán vallom, hogy az egyház története nem magától értetődő és problémamentes adottság. A történelmiség jelentőségének tudatosítása a megértésen túl az emlékezet miatt is alapvető fontosságú. 

Az Egyház részéről milyen a fogadtatása ezeknek a kutatásoknak?

Ez egy nagyon érzékeny és összetett kérdés a fenti szempontok miatt is. Érzékelhető egy nagyfokú félelem, bizonytalanság, hogy miként is kellene viszonyulni ehhez a korszakhoz. Nehéz azt a szerepet feldolgozni, értékelni és azzal élni, amikor nem tudunk kizárólag hősökként megjelenni, mert voltak nyilvánvaló gyengeségek is. Ez olykor bizalmatlanságban fejeződik ki. Ez, azt gondolom, a történelmiség problémája. Ha erre az a stratégia, hogy felejtsük el, kenjük el, vagy ne beszéljünk róla, akkor viszont az emlékezet torzul.Mindez pedig közvetlenül érinti az identitást. És itt egyáltalán nem pusztán a hős-áruló leegyszerűsítő ellentétpárjáról van szó. Én, mint történész, általában cselekvési gyakorlatokat vizsgálok, amelyek reményeim szerint kötődéseket, kapcsolatokat és viszonyulásokat tesznek láthatóvá. Ezek nem automatizmusok, hanem kontextustól, helyzettől és „szereptől” függő lehetőségek. Ezeket próbálom megérteni és értelmezni. A kérdésre visszatérve kutatói tapasztalatomban egyaránt vannak nagyon pozitív és nehezen emészthető példák. Bízom benne, hogy türelemmel és párbeszéddel oldhatóak görcsök.

Ezek szerint a jezsuiták kutatásával került közel a helytörténethez, s az érdeklődése a kérdéskör iránt azóta is töretlen?

A jezsuitákra azért találtam rá, mert itt voltak helyben, ez tény, de ez akkor még nem tudatosította bennem a hely jelentőségét. Hogy az nem pusztán az események kerete vagy díszlete. A kapcsolatok rendszere helyhez van kötve, maga a hely is közösségszervező tényező, és az emlékeinket is helyhez kötjük, tehát hely nélkül értelmezhetetlenek az emlékeink. Pécsett most már két évtizede él egy nagyon komoly kezdeményezés Vonyó Józsefnek köszönhetően: egy korszerű várostörténeti monográfia megalkotása Pécsről. Ő bízott meg azzal, hogy a Pécs története-monográfia 8., az 1945 és 1990 közötti korszakot bemutató kötetével kapcsolatos kutatásokat koordináljam. Itt is azzal a kihívással szembesültem, hogy miként lehet elbeszélni közérthetően és érdekesen ezt a történetet. Ez egy olyan módszertani probléma, amivel az egész várostörténet, helytörténet mint diszciplína küzd. Ez indított el több kezdeményezést, melyek közül a legjelentősebb a Dévényi Annával együtt létrehozott projekt, a Pécs8, a monográfia nyolcadik kötetére utalva. Az volt a célunk, hogy bevonjuk a helyi közösséget nemcsak a múlt feltárásába, hanem a múlt értelmezésébe is. Az eredmény több szempontból „forradalmi”, és nem elsősorban az elismerések miatt – ezek közül a pécsi közvélemény valós indikátoraként is számon tartott Made in Pécs Díj 2017 – Az év civil projektje díjra vagyunk a legbüszkébbek –, hanem mert a kezdeményezés valódi városi mozgalommá vált, illetve a tudományos kutatás és disszemináció kreatív és alapvetően a hálózatelméletre épülő új formáit hozta létre.  Mindeközben több olyan kérdésre világított rá, ami a tanárképzés szempontjából is kulcsfontosságú: tudáselsajátítás, tudásbefogadás, disszemináció, annak a lehetőségei és problémái stb.

Középiskolai tapasztalattal hogyan látja a magyar oktatás helyzetét és ebben a tanárképzés szerepét?

A mindennapi közéleti-politikai diskurzusban is nyilvánvaló, hogy maga az oktatási rendszer olyan állapotban, időszakban van, amikor számos kihívás éri. Ha a cselekvőképes tudást nézzük, akkor azt látjuk, hogy nem feltétlenül sikeres az a rendszer, amiben oktatunk. Ez nyilvánvalóan összefüggésben van a tanárképzéssel, lényegében a tudásátadás és a tudáselsajátítás kérdésével. Ebben a helyzetben az egyetem feladata, hogy létrehozza az innováció színtereit. Ez pedig arra kényszerít bennünket, hogy módosítsuk a szemléletünket, és olyan tényezőket, kreatív megoldásokat vegyünk figyelembe, tudatosítsunk, amik lehetővé teszik, hogy az új igényeknek megfelelő tudást adjunk az egyetemen, illetve az egyetemről kimenő hallgatók ezt adhassák majd tovább a közoktatásban. Ezért minél több olyan szereplőt próbálunk bevonni a tanári képzésbe, akiknek megvan az a felkészültsége, azok a kompetenciái, amik sikeresen alkalmazhatók a mai diákgenerációknál. Ez a hálózatosodás jelenik meg egy sor olyan törekvésben, amiről azt gondolom, hogy a történettudományi intézetünket korszerűvé, talán úttörővé teszi. Kivételesen szerencsésnek mondhatom magam, mert mindezidáig ennek feltételei és háttere is adottak voltak: egy kreatív kollektíva és egy támogató intézmény. A finanszírozás már nehezebb ügy, mert e programok szinte kizárólag pályázati támogatások segítségével valósulnak meg, ami igen jelentős adminisztrációval, többletmunkával jár.

Említene néhány példát a „hálózatban” megvalósuló programokra?

Például ilyen volt az elmúlt év Játszd el magad! című múzeumpedagógiai projektje, amire egy kurzus épült, tehát az egyetemi hallgatók is részt vettek benne. Ebben három múzeum, öt iskola, a Keret Alkotó Csoport drámapedagógusai, tanszékünk oktatói és hallgatói működtek össze. A projekt tanulásai nehézséggel küzdő gyerekek számára szerveződött, a hallgatók így összességében körülbelül száz, SNI-s, BTM-es gyerekkel dolgozhattak együtt, mégpedig nem iskolai közegben. Ezt mindenképpen szemléletformálónak gondolom, a tapasztalatokat szeretnénk a tanárképzésben továbbra is hasznosítani.

Egy másik, mára már igen jelentős kezdeményezés, a hat évvel ezelőtt indított Árkádia nevű fórum, ami a tudományos kutatók és a gyakorló tanárok együttműködésének színtere, illetve a közös munka katalizátora. Elsődleges célja az új tudományos eredmények középiskolai disszeminációja magyar irodalom és történelem tantárgyakból. A folyóirat korszerű tananyagként funkcionáló modulokból áll: egy tanulmányból, egy tananyagból és a hozzá kapcsolódó forrásgyűjteményből. Azaz az adott téma kutatójának összefoglaló tanulmányát egy módszertanos egyetemi kolléga vagy középiskolai tanár didaktizálja és készít belőle egy tananyagot. Történelemből eddig 13 tematikus szám jelent meg, a kerettantervben és az érettségi követelményekben hangsúlyos témakörökben. Megindult a print kiadás is, az első szám 2017 decemberében jelent meg az eszmetörténet témakörében Gőzsy Zoltán és Dévényi Anna szerkesztésében. A kezdeményezés sikerét jelzi a tudományos élet szereplői részéről megnyilvánuló komoly érdeklődés, együttműködési készség (Nemzeti Emlékezet Bizottsága, MTA). A közoktatás és az egyetem kapcsolatát erősíti a Kreatív Történelem tanulmányi verseny is, amelyet idén már hatodik alkalommal hirdettünk meg, nagy sikerrel, egyetemi hallgatók közreműködésével. A már említett Pécs8 program is számos hallgatónak kínált lehetőséget a tanulmányi versenyek, közösségi programok szervezésébe, lebonyolításába. 

Andrásfalvy Csenge

Ezt olvastad?

A Közép-európai Egyetem és az MTA második világháború története albizottság közös podcast sorozatában az albizottság tagjaival és szerzőkkel készül beszélgetés