„Büszke vagyok arra, hogy a tanítványaim sokra vitték” – interjú Bebesi Györggyel

Oszd meg másokkal is:

Portré

Bebesi György történész, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Újkortörténeti Tanszékének egyetemi docense, tanszékvezető-helyettese, és a PTE BTK Modernkori Oroszország és Szovjetunió Történeti Kutatócsoport (MOSZT) alapító vezetője. Kutatási területe az orosz politikai konzervativizmus, valamint az orosz szélsőjobboldali radikalizmus, az ún. „feketeszázas mozgalom” története a 19–20. század fordulóján. Az idén hatvan éves Bebesi Györggyel életpályájáról, oktatói tevékenységéről és tudományos munkásságáról Máté Zsolt beszélgetett.

Újkor.hu: Hogyan alakult ki benned a történelem szeretete?

Bebesi György: A legtöbb, történelmet szerető emberben ez a vonzalom gyermekkorában alakul ki, olvasmányélményei hatására. Az én gyermekkoromból kimaradtak a mesék, de hat évesen – mikor megtanultam olvasni – rögtön az indián regényekkel kezdtem a szellemi táplálékom magamhoz vételét. Karl May műveit, Coopertől a Nagy indiánkönyvet olvastam, és ezek a kötetek teremtették meg a történeteknek, a mesélésnek a szeretetét. Valahogyan az évek folyamán alakult ki a história, az érdekes történetek – mai szóval úgy fogalmazhatnánk a narratíva – szeretete, és a későbbi életutamon ez fokozatosan erősödött. Az iskolában az érdeklődésem a humán tantárgyak felé fordult, így kedveltem a magyart, történelmet, nyelveket, művészettörténetet, a középiskolában pedig a filozófiát. Nagyon szerettem olvasni, faltam a könyveket. Jelenleg az egyik dolog, amire nagyon büszke vagyok, hogy van egy háromezer ötszáz kötetes családi könyvtáram, aminek nagyobb része szakkönyvekből és történelmi regényekből áll.

1983-ban diplomáztál a Janus Pannonius Tudományegyetemen, orosz-történelem szakosként. Miért választottad az oroszt a történelem mellé?

Azok számára, akik a történeti ruszisztika alakjaként ismernek, lehet, hogy kiábrándító lesz, de szívem szerint angol-történelem szakra jelentkeztem volna. Akkoriban az általános- és középiskolában Anglia illetve Amerika története vonzott. Viszont a hetvenes évek végén csak az ELTE-n lehetett angol-történelem szakot végezni, Pécsett nem. Közlekedésmérnök édesapám és pedagógus édesanyám azt mondták, hogy ezen az egyetemen is elég szakból lehet választani, és itt kell folytatnom a tanulmányaimat, mivel a család akkori anyagi helyzete erre adott lehetőséget. Pécsett a történelem csak az orosszal volt párosítva az idegen nyelvek közül. Az egyetemen nagyon megszerettem ezt a nyelvet és a kultúrát is, ugyanakkor érdeklődésem az angolszász kultúra iránt mind a mai napig megmaradt.

Mikor alakult ki a tanulmányaid során az orosz történelem mint hangsúlyosabb érdeklődési- és kutatási terület?

Talán megdöbbentő lehet az engem ismerők számára, de az, hogy kutatóként az orosz történelemmel fogok foglalkozni, sokáig nem volt egyértelmű. Amíg a Pécsi Tanárképző Főiskola hallgatója voltam – 1979–1983 között – engem a dualizmus kori nemzetiségkutatás érdekelt. Polányi Imrénél tanultam a szakkollégiumban, ahol a titkára lehettem, s erre mind a mai napig büszke vagyok. A szakkollégiumban a román polgári nemzeti mozgalom 1867–1895 közötti történetével foglalkoztam. Amikor az ELTE-re kerültem, akkor Niederhauser Emil professzornál ezt kibővítettem a szlovákok és a szerbek polgári nemzeti mozgalmaival. A nyolcvanas évek elején, a nemzetiségkutatás területén elég sokan voltak az országban – ez talán kissé divat is volt akkor. Végül a nyelvtudás hiánya hosszabb távon ezt a kutatási irányt meghiúsította, de mind a főiskolai mind pedig az egyetemi diplomamunkámat ezekből a tárgykörökből írtam.

Az orosz történelem kutatásának kezdete szinte egy véletlen műve volt. Annak idején, ötévente lehetőség volt diplomamegújító programok teljesítésére. 1983-ban kaptam az első diplomámat, így 1988-ban jelentkeztem az éppen átalakuló Szlavisztikai Intézetben zajló diplomamegújító kurzusra. Ennek része volt egy több hónapos leningrádi képzés a Herzen Pedagógiai Intézetben. Nem emlékszem, hogy Medve Zoltán professzor programvezető vagy Lendvai Endre professzor, de valamelyikük elém tett egy, az Aganyok című folyóiratban lévő cikket fordítási gyakorlatként. Abban a számban a „feketeszázakról” volt szó, akik 1905–1907-ben az első orosz forradalom idején döbbenetes dolgokat csináltak. Akkoriban középiskolai tanárként dolgoztam a pécsi Leőwey Klára Gimnáziumban, és rendkívüli módon irritált, hogy történész szakemberként olyan dologgal kerültem szembe, amit még csak hallomásból sem ismertem. Ez a felpiszkált szakmai kíváncsiság vezetett oda, hogy elkezdtem kutatni a „feketeszázakat”. Olyan kutatási területet találtam, amiből tíz évvel később megszületett egy doktori értekezés.

Fontos szempont volt a kutatáshoz a nyelvtudás, s mivel az egyetemen, orosz szakon végeztem, adta magát a témaváltás, hiszen így olyan területtel tudtam foglalkozni, amelynek már ismertem a kultúráját. Továbbá a „feketeszázakra” azért is volt érdekes figyelmet fordítani, mert a rendszerváltás előtt az orosz bal- és szélsőbaloldal történetéről rengetegen írtak, de a jobboldalról csak elenyésző számú publikáció látott napvilágot. Így a rendszerváltás előtt sokaktól megkaptam, hogy mivel a témám nem felelt meg a kutatási trendeknek, azzal nem fogok majd tudni boldogulni. A rendszerváltást követően azonban nagyon kurrensé váltak az orosz parlamentarizmussal, jobboldallal, szélsőségekkel kapcsolatos kutatások, ezért hirtelen átértékelődött a témaválasztásom.

Milyennek láttad a pécsi valamint budapesti diákéveket? Tapasztaltál különbségeket?

A Pedagógiai Főiskolán folytatott tanulmányaim előtt egy évig katona voltam, egy évet dolgoztam, továbbá évvesztes is vagyok, ezáltal a kortársaimhoz képest három esztendővel később kezdtem a főiskolát. 1979–83 között végeztem el a „PedFő”-nek nevezett Pedagógiai Főiskola történelem-orosz szakát nappali tagozaton. Oroszból elég nagy hátrányunk volt azokkal szemben, akik rögtön a középiskola után kerültek  erre a szakra. Történelemből ez a különbség viszont nem érződött.

Más volt akkoriban a diákélet. Tankörökbe osztottak minket, nem voltak kreditek, és fix csoportokban tanultunk. Harminchatan voltunk történelem-orosz szakon, amit három csoportra bontottak. Nem voltak választhatók a szemináriumok és a vizsgaidőpontok. Kötött órarendünk volt, viszont ezzel együtt is feszes, szigorú, de színvonalas képzésben vettünk részt, amiért nagyon hálás vagyok. Az akkori történelem tanszéknek volt hét legendás oktatója, akik közül hárman: Vonyó József, Majdán János és Majoros István professzor urak már nyugdíjasok, de szakmailag még ma is aktívak – a tanszék másik négy oktatója sajnos azóta elhunyt.

Szabadságunk az oktatási rendszerben talán annyi volt, hogy léteztek szabadon választható tantárgyak, illetve a marxizmus tanulmányozása alól történelem szakosként fel voltunk mentve.

Az ELTE-n történelem kiegészítő szakot végeztem. Annyiban szerencsésnek mondhatom magam, hogy korábban három évet kellett várni egy másik felsőoktatási intézményben történő továbbtanuláshoz, amely szabályt éppen a nyolcvanas évek közepén töröltek el. Így egy év után felvételt nyertem az ELTE-re, ahol sikerült kitüntetéses, akkoriban úgy mondták, „vörös diplomával” végeznem. Ott egy sokkal szabadabb rendszert ismertem meg, amelyben viszont már nem nappali, hanem levelező tagozatos hallgató voltam. Németh György, Gergely Jenő, Vadász Sándor, Lőrincz Barnabás voltak ismertebb tanáraim. A levelező képzésben ritkaság, de voltak szemináriumaink is. Például latint tanultunk Bollók János professzortól három féléven keresztül. Érdekes volt számomra, hogy az ELTE-n azokat az embereket láthattam, hallgathattam, akiknek a könyveiből tanultunk. Pécsett akkor éreztem hasonlót, amikor 1982-ben Ormos Mária megérkezett oda oktatni, és abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy főiskolásként hallgathattam az előadásait. Összességében az ELTE-n szabadabb, kötetlenebb, de nagyon magas minőségű képzést kaptam, ami jól kiegészítette a pécsi tanulmányaimat.

1983 és 1989 között több közoktatási intézményben is tanítottál. Mennyire volt ez összeegyeztethető az egyetemi tanulmányaiddal? Mit gondolsz, hogyan hatottak a közoktatásban töltött évek a pályádra?

A középiskolában kollégiumi nevelőtanár voltam a pályám kezdetén. Emellett tanultam az ELTE-n, s közben óraadóként is dolgoztam a Széchenyi István Gimnáziumban. A későbbiekben egy évet töltöttem a Pécsi Művészeti Gimnáziumban – amit akkoriban még Művészeti Szakközépiskolának hívtak. Ez életem egyik legboldogabb, legérdekesebb éve volt, mert azt a fajta szabadságot, kreativitást ritkán éli meg az ember, amit egy művészeti iskolában tapasztal. Nem mellesleg ebben az évben született meg a lányom is. Ezt követően, 1986-ban a Leőwey Klára Gimnáziumba kerültem, ahol közel egy évtizedig dolgoztam. Emberpróbáló kihívás volt számomra, mert történelmet, oroszt, a tagozaton pedig történelmet orosz nyelven, és filozófiát tanítottam. Mindemellett osztályfőnök is voltam.

A középiskolai tanári lét főleg emberi értelemben volt képes olyat nyújtani, amit az egyetemi oktatói szerep nem tud megadni. Mikor a gyerekek tizennégy éves korukban bekerülnek a középiskolába, az ember jó értelemben formálhatja, alakíthatja a világlátásukat, személyiségüket, hogy aztán négy év múlva az érettségin viszontláthassa a munkája eredményét. Ez egy óriási kihívás. Vannak a középiskolai munkának olyan elemei, mint a ballagások, osztálykirándulások, szerenádok, amik felejthetetlenek, és amik semmi máshoz nem fogható élményt nyújtanak. Azok az osztályok, amiket tanítottam, mind a mai napig visszahívnak, s büszke vagyok arra, hogy tanítványaim sokra vitték.

Próbáltam összeegyeztetni a középiskolai tanári munkát a tudomány iránti vágyammal, de ez sem rövid, sem hosszú távon nem sikerült. Ahhoz, hogy tanulmányi versenyre vihessem a gyerekeket nekem kellett átszerveznem az óráimat, és a középiskola struktúrája sem tolerálta a tudományos munkát. Például a heti egy kutatónapot sem lehetett órarendileg összeegyeztetni. Így az embernek tudomásul kellett vennie, hogy vagy a középiskolai tanári pályát választja, vagy a tudomány útjára lép. Én pedig végül ez utóbbi mellett tettem le a voksom.

(Forrás: wmmm.hu)

1992-től Szekszárdon főiskolai oktató, az ELTE-n pedig ösztöndíjas doktorandusz lettél. Milyen módon kezdted kutatni a „feketeszázakat”?

Amikor megtaláltam ezt a kutatási témát, megkerestem azokat a professzorokat, akikről úgy gondoltam, hogy tudnak segíteni a feltárásában. Niederhauser Emil akkor Krausz Tamást javasolta. A mai Politikatudományi Intézetben, Országgyűlési Könyvtárban és az akkoriban még létező Gorkij Könyvtárban gyűjtöttem össze az itthon elérhető anyagokat. Nagy változás volt, amikor 1992-ben a Magyar Ruszisztikai Intézet beindított egy három éves ösztöndíjas programot. Hét embert vettek fel az országból, ötöt irodalmi és nyelvészeti területre, kettőt pedig történelemre. Utóbbira Radnóti Klárával nyertünk felvételt, aki ma a Magyar Nemzeti Múzeum főmunkatársa. Az ELTE továbbá elvárta, hogy bekapcsolódjunk az egyetemi oktatásba is. Az ösztöndíj illetve a tanítási tapasztalat mellett konferencia-, és publikálási lehetőségeket, valamint tudományos kapcsolatokat kaptunk. Bekerültünk a szakma nemzetközi vérkeringésébe is, mert lehetőségünk nyílt arra, hogy úgynevezett sztazsirovkák, vagyis rövid kiutazások keretében kijuthassunk Moszkvába, és ott kutatómunkát folytassunk, konferenciákon vegyünk részt. Ezzel párhuzamosan kezdtem el dolgozni a Szekszárdi Főiskolán. A disszertációmat végül az Ormos Mária által alapított, és az elsők között akkreditált pécsi történeti doktori programban védtem meg, ugyanis az ELTE-n nem végződött az ösztöndíj doktorálási lehetőséggel. 1996–1998 között voltam hallgatója ennek a pécsi programnak, ugyanakkor már tartottam meghívott oktatóként előadásokat az alsóbb évfolyam hallgatóinak. 1998-ban védtem meg a disszertációmat, amelyre „summa cum laude” minősítést kaptam.

Milyen volt a rendszerváltozás táján a Szovjetunióban, majd Oroszországban tanulni, kutatni?

A már említett sztazsirovkák keretében három vagy hat hónapig kiutazhattunk a Szovjetunióba. Ezek az utazások mind a mai napig meghatározó élményeim, mert más valamiről tanulni, olvasni, és más a valósággal szembesülni. Olyan jelenségekkel, mint, hogy milyen egy üres élelmiszerüzlet, vagy milyen a mínusz harminc fokban is alig fűtött kollégium, és milyen testközelből a szovjet valóság. Az  szintén érdekes volt, amikor a gorbacsovi peresztrojka alatt tanári továbbképzésekre mentem, és rendkívül látványos változásokat figyelhettem meg. Ez még inkább felerősödött, amikor a kilencvenes években, majd az ezredfordulón kutatóként tértem vissza. Elképesztő volt látni, hogy mennyire megváltozott az orosz miliő, az utcakép, az emberek viselkedése, a közlekedés, az autók márkái, a könyvesboltok kínálata. Ezt csak az tudja értékelni, aki látta ugyanazokat a területeket a nyolcvanas években is. Igaz, Szilágyi Ákos szavaival élve én a „tűpontokban” voltam; vagyis az orosz valóságnak Szentpétervár és Moszkva mindig is kitüntetett jelentőségű helyei voltak a többi orosz városhoz képest, így mi csak ezt a két kiemelt területet láthattuk.

Oroszországban a rendszerváltozás táján nem volt könnyű a külföldiek számára a levéltári kutatás. Általában minisztériumi, akadémiai engedélyekre volt szükség a kutatás megkezdéséhez. Mindig fegyveres őrök kísértek be minket a levéltár épületébe. Több napot kellett az anyagok kézbevételére várni, és oldalanként egy dollárért fénymásolhattunk. A fotózásról pedig még csak gondolatkísérletként sem lehetett szó.

A kilencvenes években jelentősen csökkent az érdeklődés az orosz kultúra és történelem iránt. Ezt ruszistaként hogyan élted meg?

A rendszerváltást követően valóban jött egy olyan időszak, amikor orosz történelemmel foglalkozni szinte szalonképtelen dolognak számított. A rendszerváltással annyira leíródott az orosz-szovjet témaválasztás, hogy volt olyan időszak a kilencvenes évek elején, amikor a szovjetológiának és a történeti ruszisztikának az eltűnése fenyegetett. A tudományterület egyik megmentője éppen a már említett Ruszisztikai Intézet volt az ösztöndíjprogramjával, konferenciáival, könyvsorozataival. De segítette még a diszciplína életben maradását az Orosz-Magyar Akadémiai Vegyes Bizottság is. A kilencvenes évek közepén normalizálódott a helyzet, ami szerintem a vidéki kutatócsoportok alakulásával, az átszervezett orosz tanszékekkel, illetve a fokozatosan növekvő számú orosz hallgatói létszámmal, és természetesen a megváltozott társadalmi környezettel magyarázható.

(Forrás: wmmm.hu)

Több középiskolai, főiskolai és egyetemi tankönyv önálló vagy társszerzője vagy. Szerinted hogyan lehet egy folyamatot, eseménysort tömören, frappánsan összefoglalni?

Bár sokan lenézik az összefoglaló munkákat, mégis elkerülhetetlen része a köz- és felsőoktatásnak a jegyzetkészítés. Csak az tudja, hogy milyen nehéz folyamat a tankönyvírás, aki már kipróbálta magát benne. Egy hosszú folyamat tömör, olvasmányosan megfogalmazott, de mégis precíz és tudományosan alátámasztott összefoglalása nagyon nehéz műfaj. Mindamellett, hogy jó stílusa kell, hogy legyen az embernek, nagyon behatóan kell ismernie az összefoglalni kívánt korszakot. Ahhoz, hogy egy periódus lényegét érthetően átadja, tudnia kell, hogy mit hagyjon el belőle, mik a kiemelt súlypontok. A lényegi összefüggéseket kell csak kiválasztani és bemutatni, különben szétfolyik a szöveg.

(Forrás: bebesigyorgy.uw.hu)

A tankönyv-, jegyzetírás egy külön műfaj tehát. Sokkal nehezebb, mint amilyen presztízse van a szakmán belül. A legbüszkébb talán a Turi Katalinnal közösen írt Történelem 40 tételben című középiskolai ismétlő, rendszerező könyvünkre vagyok. Ez az ezredforduló környékén, éveken keresztül a fakultációk megkerülhetetlen könyve volt – több tízezres eladott példányszámmal. Az egyetemi kiadványaim közül pedig az egyik első munkámat tartom értékesnek ilyen szempontból, A pétervári Oroszország” története című forrásgyűjteményemet, aminél igyekeztem az orosz történelem logikája mentén az adott korra leginkább jellemző forrásokat összeválogatni. Ebben vegyesen voltak már korábban közreadott, de általam fordított dokumentumok is. Említhetném még az egyetemi tankönyveim közül az egyik legsikeresebbnek mondhatót, a Hosszú tizenkilencedik század rövid története című művet, aminek szerkesztője és több fejezetének szerzője vagyok. Az alapját Hahner Péterrel találtuk ki, s az a cél lebegett a szemünk előtt, hogy egyetemi hallgatók számára olyan könyveket állítsunk össze, amelyek egy-egy nagy, egyetemes történeti korszakot tömören foglalnak össze. Hahner Péter megírta, A régi rend alkonya című kötetét, de magam a korábban említett kötetnél csak szerkesztője és az általam oktatott témák fejezeteinek szerzője voltam. A többi fejezetet az Újkor Történeti Tanszék és Modernkori Történeti Tanszék oktatói, kollégáim írták. Büszkék vagyunk mindannyian rá, hogy 2005 óta még két kiadást élt meg, illetve számos hazai és határon túli egyetemen ezt a könyvet használják a korszak tanításához.

(Forrás: bebesigyorgy.uw.hu)

2004 óta alapító vezetője vagy a Modernkori Oroszország és Szovjetunió Történeti Kutatócsoportnak. Mi volt a célod a kutatócsoport alapításával? Hogyan értékeled a működését?

Tizennégy év távlatából egyértelműnek tűnnek az eredmények, pedig kezdetben sok volt a MOSZT-tal kapcsolatban a bizonytalanság. Az ezredfordulón kerültem a Pécsi Tudományegyetemre, ezt követően pár évvel habilitáltam is. Mivel az egyetem nem dúskált ruszistában, így mind az Újkor Történeti Tanszéken, mind a Modernkori Történeti Tanszéken én taníthattam az orosz-szovjet történelmet. Ormos Máriában merült fel a gondolat, hogy decentralizálni kellene a szovjetológiai, ruszisztikai kutatásokat, így támogatta egy vidéki műhely létrehozását. Megvallom őszintén, hogy először a felkérését visszautasítottam, mert nem éreztem magamat annyira felkészülnek ahhoz, hogy egy tudományos műhelyt létrehozzak. Végül 2004-ben beadtam a derekam, és megalakult a MOSZT. A neve úgy született meg, hogy addig játszottunk Kolontári Attila kollégámmal, barátommal a névadással kapcsolatban, amíg a rövidítés egy önmagában is értelmes kifejezést nem nyert. A MOSZT szó hidat jelent oroszul, s az a küldetésünk, hogy híd szerepet töltsünk be az egyetem és a tudományos élet különböző, már létrejött szervezetei között, illetve a fiatal kutatóknak biztosítsunk fórumot, konferenciaszereplési- és előadási lehetőséget. A kutatócsoportban továbbá a megalakítás óta fontos szerep jut a tehetséggondozásnak, amit az egyetem vezetése is elismert egy rektori dicsérőoklevéllel. A kutatócsoport vezetőjeként nem tisztem minősíteni a szervezetet, de eddig  tizenegy könyvet jelentettünk meg, illetve a MOSZT füzetek is az ötödik számánál tart. Akadnak a kiadványaink közt konferenciakötetek, forráskiadványok, kis- és nagy monográfiák egyaránt. A MOSZT füzetek pedig a volt hallgatóink többnyire díjnyertes publikációit tartalmazzák. Abból is kialakult egy hagyomány, hogy mindig októberben, a történész-régész szaknapok keretében mutatjuk be frissen megjelent kiadványainkat.

Milyen feladatot látsz el a kutatócsoport vezetésében?

Elsősorban a kutatási stratégia elkészítését, kiadói tervek összeállítását, pályázatok koordinálását végzem. Az egyes feladatokon lelkes, remek kollégákkal dolgozhatok együtt, akik közül kiemelném Kolontári Attilát, a Kaposvári Egyetem docensét, aki társelnököm, valamint volt tanítványomat, Bene Krisztiánt, a Francia Tanszék vezetőjét, aki alelnöki minőségben dolgozik nagyon aktívan a műhelyben. Az egyetem a kutatócsoport logisztikai alapjait biztosítja csak, így minden rendezvényünkre, kiadványunkra pályáznunk kell. Kihasználjuk az egyetemi forrásokat, ugyanakkor a kutatócsoport vezetőjeként külső szponzorációt is sikerült szereznem, így az LDSZ Biztonságtechnikai Kft. évente legalább egy kiadványunk megjelentetését támogatja.

A legutóbbi köteted a Birodalom összeomlás előtt címet viseli és a századfordulós orosz személyiségek, politikusok életrajzait tartalmazza. Mi inspirált a kötet összeállítására?

Ha sorban számoljuk az összes könyvet, amiben közreműködtem, ez a tizenharmadik kötetem. Tulajdonképpen három évvel ezelőtt született az ötlet, mert életutam során sok portrét megírtam. Az évek folyamán nemcsak jobboldali személyek életrajzait vetettem papírra, hanem a cári család tagjairól és baloldali személyiségekről is írtam a különböző felkérések miatt. Így összegyűlt egy olyan tizenöt főt felvonultató anyag, amit úgy gondoltam, hogy érdemes egy kötetben megjelentetni. Azért is tartottam ezt aktuálisnak, mert a manapság divatos mikrotörténeti, mikroszociológiai megközelítéssel viszonyultam a tárgyalt személyekhez. Bízom benne, hogy sikerült egy összeomlás előtt álló birodalomról korképet alkotnom. A kötetben egy bevezető tanulmány és kronológiai ismertetés segíti az olvasó eligazodását. Külön érdekessége a műnek, hogy párom, Mátis Rita festőművész – a Kaposvári Egyetem adjunktusa – gyönyörű portrékat rajzolt az egyes illetőkről. Magának a Publikon Kiadónál megjelent könyvnek az elkészítésekor a tudományos ismeretterjesztő stílust követtem, azonban minden egyes életrajz tartalmaz végjegyzeteket a kíváncsibb olvasók számára is.

(Forrás: moszt.tti.btk.pte.hu)

Mik a jövőbeni kutatási terveid?

Kettébontanám a kérdést. Először is a MOSZT kutatócsoportjáról szólnék. Egy új történeti műfaj meghonosítására teszünk kísérletet, ugyanis megpróbáljuk a gyűjteményes történeti recepció műfaját megteremteni. Bene Krisztián kollégámmal egy hosszas közös gondolkodás eredményeként kitaláltuk, hogy mivel a recenziók rendszertelenül és esetlegesen jelennek meg, így a hazai történeti ruszisztikáról az elmúlt másfél évtizedben írt ismertetéseket, bemutatókat összegyűjtöttük, s egyfajta tudománytükörként De Disciplina Rusistica” címmel tettük közzé. Ebben több mint félszáz szerzőtől, több mint negyven műről, közel négyszáz oldal terjedelemben gyűjtöttünk össze anyagot. A műfaji kísérlet komoly sikert aratott mind a pécsi, mind a budapesti bemutatón – Szvák professzor tollából pedig recenzió jelent meg róla a Századokban.

Jelenleg a projekt folytatásán dolgozunk. A második kötet a külföldi történeti ruszisztika hazai fogadtatásának összegyűjtése lenne, illetve gondolkozunk már a harmadik lépésen, vagyis a hazai ruszisztikai kutatások külföldi recepciójának gyűjteményes kiadásán is. Terveink szerint ezzel egy olyan komplex kiadványcsomagot tennénk le az asztalra, amivel a hazai ruszisztika teljességre törekvő képet kaphatna a rendszerváltást követően megjelent teljesítményéről.

Ami pedig a saját terveimet illeti: sok születésnapi köszöntő és sajnos sok „In Memoriam” típusú kötetbe kértek fel szerzőként, így ezeknek a kéréseknek igyekszem eleget tenni; illetve recenziókat írok, népszerűsítő folyóiratokba adok anyagokat, a MOSZT könyvek szerkesztése is folyamatos munkát ad. A nagyobb lélegzetű feladatok közül Vittéről, az első orosz alkotmány kidolgozójáról, az első alkotmányos miniszterelnökről szeretnék egy biográfiát írni. Ez jelenleg olyan „kétharmados” készültségben van, illetve egy forráskiadáson dolgozom, amelyben az Október Tizenhetedike Szövetség Párt dokumentumait igyekszem egy kötetbe szerkeszteni. Ez utóbbinak körülbelül nyolc éve álltam neki, azonban a források összegyűjtése, fordítása nagyon nehézkes a hazai viszonyok közepette – több száz Magyarországon még nem publikált dokumentumról van szó. Végül folyamatosan dolgozom az úgynevezett fő művemen, amivel úgy vagyok, mint Bulgakov a Mester és Margaritával, aki egy mondatot biztosan tudott leendő könyvéről. Tudom, hogy A kataklizma előszele címet fogja viselni. Ebben az első orosz forradalom komplex történetét szeretném bemutatni, és ez egyben életművem, munkásságom egyfajta összegzését is jelentené.

Máté Zsolt

Ezt olvastad?

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.
Támogasson minket