„Ez a diszciplína nem működik olvasóközönség nélkül” – interjú Borhi Lászlóval

Borhi László a bloomingtoni Indiana Egyetem professzora, valamint az MTA Történettudományi Intézet Jelenkortörténet témacsoportjának tudományos tanácsadója. Szakterülete a hidegháború, hamarosan megjelenik új könyve, amely többek között a nyilas terror és a sztálinista diktatúra tapasztalattörténetét tárja az olvasók elé. A közelmúltban megjelent Nagyhatalmi érdekek hálójában című kötetének második kiadása. Borhi Lászlóval kutatói pályájáról, az egyesült államokbeli, illetve a magyarországi tudományos közeg közötti hasonlóságokról és különbségekről Czeferner Dóra beszélgetett.

Borhi László (Forrás: indiana.edu)

Újkor.hu: 1986-ban diplomázott az ELTE történelem–angol szakán, majd 1988-tól az egyesült államokbeli Indiana Egyetemen folytatta tanulmányait. Miként került ki Amerikába a nyolcvanas évek végének Magyarországáról?

Borhi László: 1988-ban már második vagy harmadik alkalommal hirdettek meg Soros-ösztöndíjakat, amelyekkel Oxfordban, illetve az Indiana Egyetemen lehetett tanulni, ez adta a lehetőséget arra, hogy az Egyesült Államokban tölthessek hosszabb időt. Ekkor az ELTE Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszékének tudományos ösztöndíjasa voltam, ami nagyjából a mostani demonstrátorok feladatkörének feleltethető meg. Ekkor már eldöntöttem, hogy a nemzetközi kapcsolatok történetével, a hidegháborúval, az Egyesült Államok és a Szovjetunió kapcsolatával szeretnék foglalkozni, ám pontosan tudtam azt is, hogy ehhez még sokat kell tanulnom! Egy ilyen ösztöndíj erre fantasztikus lehetőségnek tűnt, bár először be sem akartam adni, hiszen teljesen reménytelennek tűnt. Akkoriban Amerikában egyetemre járni óriási dolognak számított, s igazából máig nem tudom, hogy pontosan miként választottak ki erre éppen engem. Az azonban biztos, hogy az ösztöndíj elnyerésében sokat segített az akkor már nyomtatásban megjelent két szövegem, Valki László nemzetközi jogász Konfliktus és együttműködés című kiadványában. Annak ellenére, hogy az évente egyszer publikált sorozat az MTA Intézetközi Békekutató Központjának égisze alatt látott napvilágot, szakszerű, ideológiai határokat komolyan feszegető munkának számított, amelynek szerzői a modern kori egyetemes történelmen belül külpolitika elméletről és biztonságpolitikáról értekeztek. Az egyik itt közzétett cikkemben a hidegháború történetének historiográfiai vázlatát készítettem el, a másikban pedig a francia nukleáris biztonságpolitikát vettem nagyító alá.

Az Indiana Egyetemen a történelem mellett politológiát hallgattam, s itteni tanulmányaim lezárásaként ezekből 1991-ben MA diplomát szereztem.

A történelem és a politológia mellett angol irodalmat is hallgatott még Budapesten. Tanulmányai kezdeteitől egyértelmű volt, hogy a történelem lesz a fő csapásvonal, s ebben kíván jobban elmélyedni?

Persze, ez a kezdetektől világos volt. Az angol kvázi pótszakot jelentett számomra, amire a gimnáziumi tanulmányaim után felvételizni tudtam, bár hozzáteszem, hogy sokat tanultam ott, elsősorban Frank Tibortól és Nádasdy Ádámtól. A történelem szakon Ádám Magdának köszönhetek a legtöbbet, ő vezetett be a történetírás műhelytitkaiba.

Egyetemi tanulmányai során kezdett érdeklődni a diplomáciatörténet iránt?

Lényegében igen, azonban már gyermekként is elsősorban a diplomácia- és a hadtörténet keltette fel az érdeklődésemet. Apám révén számos angol nyelvű lap (például Financial Times) a kezembe került – ezekben elsőként arra figyeltem fel, hogy a cikkek rendre az amerikai, a japán, a német vagy a francia gazdaságról szóltak, Bécsről, Budapestről vagy Bukarestről a legritkábban esett bennük szó. Félrevezető, amikor a hazai sajtó a külföldit szemlézi a Magyarországról megjelent cikkek kapcsán, hiszen úgy tűnhet, mintha mindenki velünk foglalkozna. Az össztermést tekintve ez azonban egy csepp az óceánban. Mindez már egészen fiatalon formálta a szemléletem, hiszen megtanulhattam, hogy hol van Magyarország helye a nemzetközi térben. Ez későbbi kutatásaim során is sokat segített.

Már egyetemi tanulmányaim kezdetétől foglalkoztatott, hogy miként alakultak a nemzetek közötti erőviszonyok adott korszakokban, miért törtek ki háborúk, s természetes-e ez az egész vagy sem. A nyolcvanas évek közepén azonban ezek még rendkívül kényes kérdéseknek számítottak, s a nemzetközi tanulmányok nem is az ELTE terrénumának számítottak, hanem az akkori Marx Károly Egyetemének. Diószegi professzor az ELTE-n kiváló diplomáciatörténeti kurzusokat tartott a 19. század vonatkozásában, azonban a 20. századdal, főleg az 1945-öt követő korszakkal kapcsolatban inkább csak autodidakta módon lehetett hiteles ismereteket szerezni. Az amerikai ösztöndíj azonban óriási lökést adott ebben a tekintetben is, hiszen itt olyan professzortól tanulhattam, akinek a 20. századi diplomáciatörténet volt a fő kutatási területe. Elképesztő tudásanyaggal rendelkezett, ő tanított meg gondolkodni a történelemről, s ő mutatott rá, hogy mi a logikus, mi nem, vagy, hogy miként kell felépíteni egy jó cikket.

Amerika után Pécs jelentette a következő állomást…

Vendégoktatóként dolgoztam a pécsi egyetem angol tanszékén, ahol az 1990-es évek elején egy teljesen új csereprogramot indítottak be. Ennek keretein belül amerikai hallgatók érkeztek Pécsre, nekik oktattam magyar történelmet, természetesen angolul. E mellett lehetőségem nyílt arra, hogy magyar diákoknak 19–20. századi amerikai történelmet tanítsak, ami akkoriban ritkaságszámba ment.

Számomra ez kiváló „kísérleti terep”-nek bizonyult az Indiana Egyetemen tanultak továbbadására, és meggyőződésem, hogy a hallgatók is sokat profitáltak a kurzusokból, hiszen közvetlenül a rendszerváltás után még az ELTE-n sem oktatott senki 20. századi amerikai történelmet.

Egyetemi tanulmányai befejezése után sem szakadt el az Egyesült Államoktól, a kutatási ösztöndíjak mellett a Dartmouth College vendégoktatója volt, közben pedig Moszkvában és Párizsban is kutatott. A kilencvenes évek végétől pedig ismét Bloomingtonban oktatott. Mesélne erről az időszakról?

Amerikából végül nem az ELTE-re, hanem a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetébe kerültem vissza. Közben rövidebb ideig oktattam a Corvinuson, illetve az ELTE Amerikanisztika Tanszékén. Az 1990-es évek közepén pedig egy, a tekintélyes Woodrow Wilson Centertől elnyert kutatási ösztöndíjnak köszönhetően ismét az USA-ban gyűjthettem anyagot a készülő könyvemhez. Ez a program egyébként a szovjet tömb fiatal történészeinek hidegháborús tematikájú projektjeit támogatta. A féléves levéltári kutatás ekkor kulcsfontosságú volt számomra, hiszen teljes egészében feldolgoztam az első kötetem amerikai iratanyagát. Közben Moszkvában és Párizsban, valamint a budapesti Országos Levéltárban is folytattam az anyaggyűjtést. Ezt követően egy Fulbright ösztöndíj elnyerésével a jó nevű amerikai Dartmouth College vendégoktatójaként dolgoztam, majd 1999-ben hívtak vissza Bloomingtonba, ahol 1979 óta működik a Hungarian Chair (ma György Ránki Chair in Hungarian Studies) elnevezésű csereprogram. Ez nem tanszék, hanem lényegében egy professzúra, s az ide érkező magyar oktatók feladata, hogy hungarológiát tanítsanak amerikai egyetemistáknak.

Később megpályáztam itt egy kinevezéssel, vagyis véglegesítéssel járó állást, amit meg is kaptam, így tulajdonképpen már ez számít a fő állásomnak. Mindazonáltal tudományos tanácsadóként továbbra is közreműködöm a Történettudományi Intézet Jelenkortörténet témacsoportjának munkájában.

Borhi László az MTA BTK Történettudományi Intézetében (Forrás: szombat.org)

Utalt rá, hogy munkáihoz az USA és Magyarország mellett több másik ország levéltáraiban is gyűjtött forrásokat. Azt gondolom, hogy ma sem természetes, hogy egy fiatal kutató rendszeresen külföldi archívumokba jár. Mennyire jelentett ez nagy kihívást a nyolcvanas és a kilencvenes években?

A helyzet távolról sem tekinthető egyszerűnek még ma sem! Mivel szinte senki nem rendelkezik olyan lehetőségekkel, hogy a külföldi kutatásokat saját magának finanszírozza, kizárólag a pályázati támogatások jöhetnek szóba. Az Egyesült Államok esetében ez leggyakrabban Fulbright ösztöndíj, amelyet azonban rendkívül nehéz elnyerni. Léteznek más programok is, azonban Magyarországon élő kutatók számára még távolról sem olyan természetes egy amerikai kutatás, mint például azoknak, akik valamely nyugat-európai ország egyetemein tanulnak vagy oktatnak. Szerencsésnek tartom magam, hiszen Soros-ösztöndíjjal, illetve az orosz akadémia támogatásával utazhattam Moszkvába is. Párizsi kutatásaimat pedig az École des Hautes Études en Sciences Sociales finanszírozta.

A külföldi utazások mellett a másik nehézséget az jelentette, hogy a kilencvenes évek kezdetéig igazából a magyar levéltárakat sem nyitották meg teljes mértékben a kutatók előtt. Előfordulhatott, hogy egy fiatal történész egyáltalán nem kapta meg a kikért anyagot, de teljesen általánosnak számított az is, hogy a levéltáros kényére-kedvére válogatta ki a sokszor rendezetlen iratanyagot, amelyeket végül kézbe vehettünk. A levéltárosok tehát óriási hatalommal bírtak: a dokumentumok rendszerezése és a kutatók kiszolgálása mellett a feladatkörükbe tartozott az is, hogy megszűrjék, ki milyen anyagokat kaphat meg. Mindez csak nagyon lassan változott meg. Úgy hiszem, az én saját generációm szerencséje az, hogy röviddel az egyetemről történő kikerülésünk után lezajlott a levéltári forradalom. Ettől függetlenül vannak bizonyos levéltárak, ahol még néhány évvel ezelőtt is azt tapasztaltam, hogy visszatartanak bizonyos iratokat.

Kifejezetten érdekesnek találtam a különbségeket a magyar és az amerikai, valamint az orosz és a francia levéltári rendszer között. Párizsi tartózkodásom során ugyanis többek között azt tapasztaltam, hogy a magyar anyag kutatása ekkor már szabadabb volt, mint a franciáé.

Borhi László 2015-ben megjelent Nagyhatalmi érdekek hálójában című kötete (Forrás: tti.btk.mta.hu)

Meséljen, kérem az új könyvéről!

A könyv ötlete egy Amerikában tartott kurzusomhoz kapcsolódik, amelynek keretein belül a nemzetiszocializmus és a sztálinista diktatúra kelet-európai lecsapódásait vizsgáltuk a hallgatókkal. A tantárgyról nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam, ugyanis a diákok szerint kiviláglott belőle a személyesen megélt tapasztalat. A nyugati országokban nagyon sokat foglalkoznak ezzel a kérdéskörrel, sőt kelet-európai levéltárakban is kutatnak, rengeteg elmélet is kapcsolódik a kérdéskörhöz, ugyanakkor valami mégis hiányzik ahhoz, hogy átfogó képet kapjanak róla. Ez a hiány pedig az, hogy ők nem élték át, nem érezték belülről ezt a rendszert, nincsenek tisztában zsigerileg azzal, hogy miként működött. Egy ilyen tematikájú kutatáshoz nyilvánvalóan olyan forrásokból kell felépíteni, amelyek az egyéni tapasztalatokat közvetítik, s ezekből kell általánosabb következtetéseket levonni a nagy egészre vonatkozóan. Vagyis mindez azt jelenti, hogy viszonylag induktív módszerrel kell dolgozni.

A kötetben egy fejezet az 1944-es budapesti nyilas terrorra fókuszál majd. Miként működött a rendszer? Kik hajtották végre a terrort? Miért csinálták? Mik voltak a motivációik? Ezeket a kérdéseket az áldozatok és a segítők perspektívájából sem egyszerű megválaszolni, nehéz szerepeket kiosztani, hiszen nagyon bonyolult maga a korszak is. Az ilyen problémákkal terhelt időszakokban az emberek reakciói sokszor kiszámíthatatlanok, sőt lehetnek vegyesek is.

Egy Auschwitz-fejezet is bekerül a kötetbe, ahol a túlélők tapasztalatai mellett vizsgálom az 1944-es zsidó-rendeletek és a deportálások által kiváltott reakciót a magyar társadalom részéről. Miként nézett ki egy tábor? Hogyan viszonyultak egymáshoz a foglyok, az őrök, vagy a foglyokból lett őrök miként bántak a fogvatartottakkal? Milyen hierarchiarendszerekkel és viselkedésformákkal találkozhatunk a táborokban, illetve milyen szabályokat tartottak vagy nem tartottak be?

A harmadik fejezet a sztálinista korszakot veszi górcső alá. Az elsődleges kérdés, hogy miként működhet egy ilyen politikai rendszer? A modell, amely szerint az ilyen típusú rezsimeket mindössze három ember irányítja felülről, bizonyosan nem állja meg a helyét. Mindenképp szükséges hozzá valamiféle társadalmi konszenzus, de nem egyértelmű, hogy ezt milyen eszközökkel és hogyan hozzák létre, illetve miként működtetik. Létezik egy modell az ún. részvételi diktatúráról is, amelyben valamilyen módon mindenki részt vesz, azonban ez a részvétel is kierőszakolt – ehhez bizonyos hatalmi eszközöket használnak fel. Vizsgálódásaim során arra a következtetésre jutottam, hogy a sztálinista rendszer jóval önkényesebb hatalmi berendezkedés volt, mint a nemzetiszocialista. Ez alatt azt értem, hogy a náci rendszernél pontosan tisztában voltak az emberek azzal, hogy ki az ellenség, és nagyjából tudták azt is, hogy mely törvényeket tilos megsérteniük. Véleményem szerint ezzel szemben a sztálinista rendszer a történelem során, egyedülálló módon saját maga gyártotta az ellenségeket, s mindezt tudatosan tette. Az ellenségek köre pedig folyamatosan bővült, s e bővülés – és bővítés – egyik eszköze ráadásul az volt, hogy a megsértett törvények egy része nem is vált nyilvánossá. Mindez azt jelenti, hogy a hatalmi önkényesség jóval magasabb szinten állt, mint a hitleri nemzetiszocializmus rendszerében. Szó sincs arról, hogy az egyik tömeggyilkos rendszer jobb lett volna, mint a másik, viszont eltérően használták a terrort mint uralmi eszközt. Azt a kérdést egyébként, hogy ezek a rendszerek ténylegesen alkalmazták-e a terrort, általában olyanok teszik fel, akiknek sosem kellett ilyen rendszerekben élniük. Többek között e kérdések megválaszolására tökéletesek az Open Society forrásai, mivel olyan, különböző nemzetiségű embereket interjúvoltak meg, akik életük kockáztatásával hagyták el hazájukat, és szöktek át a határokon. Ők nagyon hasonló tapasztalatokról számoltak be az általuk megélt eseményekkel kapcsolatban, ugyanakkor a hallgatás kultúrájáról is fontos következtetéseket vonhatunk le ezekből az interjúkból.

A fentiekből logikusan következik a kérdés, hogy oral history interjúkra is támaszkodott a kötet megírása során? Vagy más típusú forrásokat használt?

A források között nincsenek interjúk, hiszen azok az emberek, akik ezekről a kérdésekről érdemben tudnának beszélni, sajnos már nem érhetők el. Viszont rendelkezésünkre állnak kiváló levéltári források, peranyagok: jól ismert és dokumentált például az 1967-es zuglói nyilasper, vagy említhetünk egy kevéssé ismert jogesetet, a budai gyilkosokét 1971-ből. Hatalmas anyag áll a kutatók rendelkezésére Auschwitz vagy az 1950-es évek repressziója kapcsán is.

Ezeket a forrásokat Ön látta elsőként?

Biztosan vannak olyan dokumentumok, amiket más is látott, s olyanok is, amiket én dolgoztam fel elsőként. Ez teljesen normális. Minden gyakorló történész tisztában van azzal, hogy egyszerre lehetetlen áttekinteni egy témához kapcsolódva valamennyi forrást. Egy adott dokumentumból valamennyi történész mást és mást olvas ki. A könyvem írása során rengeteg olyan iratra bukkantam, amelyeket tíz éve még át sem néztem volna, mivel nem találtam volna bennük semmi izgalmasat, de most, nagyobb szakmai tapasztalattal, s más irányú olvasottsággal már sokkal több olyan dolog tűnik fel számomra, amit korábban még nem vettem volna észre. Természetesen meg kell említenem, hogy a kollégák is segítenek: Paksa Rudolf és Karsai László például fantasztikus levéltári anyagokra hívták fel a figyelmem, ezek között számos olyan irat is van, amelyeket korábban csak ő maguk vettek a kezükbe.

A diktatúraelemzés és a népirtások elemzése az utóbbi időben nagyon fontos és népszerű kutatási témák. A kérdéskör mikrotörténelmi vonatkozásában pedig nagyon sok kötet lát napvilágot. A nyugati országok és Németország után pedig itthon is felfutott ez a terület, sokan és sokat publikálnak belőle.

Jól ismeri mind az amerikai, mind pedig a hazai tudományos közeget. Milyen hasonlóságokat és különbségeket lát a kettő között? Milyenek a fiatal kutatók érvényesülési lehetőségei az USA-ban?

Meggyőződésem, hogy a történész pályán tett első lépések mindkét országban nehezek. Az e területen megüresedő állások száma az Egyesült Államokban is nagyon kevés, azaz kimagaslóan jól kell teljesítenie annak, aki e területen kíván elhelyezkedni. Mivel az egyetemek számára rendkívül fontos az elnyert presztízsük megőrzése, egy sok lépcsős szűrési rendszeren kell sikeresen átjutnia annak, aki valamelyik felsőoktatási intézményben kíván oktatni. Legalább ennyire lényeges, hogy a már katedrát kapott oktatóknak olyan folyamatos, az egyetemek által támasztott követelményeknek kell megfelelniük, amely rendkívül magas szintű felkészültséget és a tudás állandó megújítását követeli meg. E mellett nem feledkezhetünk meg a hallgatói visszajelzésekről sem. Olyasmi ez, mint az élsport, valaki tehetséges és alkalmas erre a pályára, ahol a szorgalom is fontos, ám távolról sem elegendő. Az oktatók nem engedhetik meg maguknak, hogy ne készüljenek fel az óráikra, továbbá a hallgatókkal is folyamatosan tartaniuk kell a kapcsolatot. Vagyis lényegében állandóan készenlétben kell állni, hiszen ez egy kínálati piac: a hallgató fizet az oktatásért, a pénzéért pedig magas színvonalat vár el. Ez persze fordítva is érvényes, tehát a diákoknak is teljesíteniük kell, szó sincs ugyanis arról, hogy a tandíj befizetésével bármit megtehetnek, épp így teremtik meg a dolog értékét.

A két kulcsszó a teljesítménykényszer és a minőségi kontroll – ez vonatkozik az oktatók javadalmazására is, hiszen a fizetések egyenes arányban emelkednek a megjelent folyóiratcikkek, kötetek számával. Természetesen fontos az is, hogy az adott publikáció mely periodikában látott napvilágot vagy melyik kiadó gondozta. Üdvözlendő, hogy ez a gyakorlat már egyre elterjedtebb Magyarországon. Nem mindegy, hogy valaki melyik hazai vagy külföldi tudományos folyóiratban jelenteti meg a cikkeit, ezeket hányan olvassák, illetve a publikálás előtt milyen szűrőkön kell a szövegnek keresztülmennie.

Fiatal történészekként sokan tapasztaljuk azt Magyarországon, hogy a képzés egyik gyenge pontja a módszertani ismeretek átadásának hiánya. Az Egyesült Államok egyetemein mekkora figyelmet szentelnek a metodológiai tantárgyaknak?

A módszertani kurzusok az USA-ban a képzés integráns részei. Sőt, az oktatóknak a tanmenetek összeállításánál is figyelembe kell venniük a metodológiai ismeretek átadását. Véleményem szerint egy kicsit túlhangsúlyozzák a fontosságukat, esetenként ugyanis már átbillen az egyensúly, a módszer mögött pedig kezd elsikkadni maga a dolog. Úgy vélem, fontos lenne a megfelelő egyensúly kialakítása ezen a területen is.

Melyek a 21. századi diplomáciatörténet-kutatás alapvető ismérvei és követelményei az Ön véleménye szerint? Változott valami a korábbi évtizedekhez képest?

Fontos, hogy óriási változás történt a hozzáférhető forrásanyag mennyiségének növekedésében. A 21. század afféle mennyiségi őrületet hozott magával, mivel a források jelentős része elektronikusan is hozzáférhető. Egyébként nem látok változást. A források feltárása mellett rengeteget segít a külpolitika-elmélet és a biztonságpolitika témakörében közzétett szakirodalom. Mindez azzal együtt, hogy az ember az évek során iratok százezreit olvassa, segít az anyagok strukturálásában és egy adott szemléletmód kialakításában. Rendkívül fontos a szakirodalom pontos ismerete, hiszen ez biztosít lehetőséget az elsődleges források kontextusba helyezéséhez. Nem feledkezhetünk meg továbbra sem a megfelelő forráskritikáról, illetve arról, hogy tilos abszolutizálni! A diplomáciatörténet kutatásához igen hasznos a külpolitika-elmélet, hiszen a segítségével számos kérdés válik megválaszolhatóvá. Egy konkrét példával illusztrálva: nem elég azt állítani, hogy az oroszok kirabolták Magyarországot és a többi kelet-európai országot, hiszen a tények és a folyamatok mögött észre kell vennünk a nagypolitikát, ami jelen esetben a hagyományos külpolitikai expanzióra utal. Ez pedig az iratok ezreinek áttanulmányozása után csakis akkor válik nyilvánvalóvá, ha a történész olvassa a birodalmi expanzió kérdéskörében közzétett szakirodalmat.

Borhi László Történelmi fordulópont-e 1956? 1956 Közép-Európára, a Nyugatra, valamint a Kelet politikájára gyakorolt hatásának elemzése című előadása közben (Forrás: youtube.com)

Külföldi, illetve magyar történészként mennyire nehéz integrálódni az egyesült államokbeli tudományos közegbe?

Nagyon nehéz, hiszen óriási országról van szó, ahol a kisebb egyetemek is magas színvonalúak. Sokfelé jártam, s azt tapasztaltam, hogy mindenhol nagyon magasan képzett kollégák oktatnak. Ehhez természetesen hozzáadódik az, hogy a külföldről ide érkezőnek szinte mindent a nulláról kell kezdenie, újra fel kell építenie a szakmai karrierjét. Ezzel persze mindenkinek szembe kell néznie, aki nemzetközi közegben méretteti meg magát, függetlenül attól, hogy tudós, sportoló vagy művész. Kedvelem a focit, s erről eszembe jut egy sporthasonlat is: a hetvenes években csak a Dózsát és a Fradit láthattuk játszani, Törőcsik klasszisnak számított a szemünkben. Majd, amikor életünkben először végignéztünk egy Bundesliga meccset, megdöbbentünk, hogy az a világ teljesen más. A német, angol vagy spanyol kupákban nem kerülhetett be a csapatba az, aki a tavaly rúgott gólokból akar megélni. Ugyanez a helyzet a nemzetközi tudományos közegben is: ha valaki nem teljesít kimagaslóan, nem kap állást, nem publikálják a cikkeit, és nem fogadják el a könyve kéziratát. Persze akadnak olyanok, akik az ilyen visszautasításon megsértődnek, pedig ez teljesen normális, hiszen ez egy olyan szellemi közeg, ahol minden visszajelzésből, kritikából, bírálatból és dicséretből tanulni lehet.

Ezek szerint az amerikai vitakultúra is kifinomultabb, mint az itthoni?

Tekintve, hogy itthon nemrég megjelenhetett egy olyan kritika, hogy „X” történész „káros nézeteket vall”, még azt is lehet mondani, hogy helyenként igen. Itt azt kell megérteni, hogy ha valaki kritikát fogalmaz meg, akkor nem azért teszi, hogy az embert támadja. Vagdalkozni felesleges, viszont a szakmát az építő jellegű kritika viszi tovább. Kaptam már olyan felkérést, hogy öt másik kollégával, egymással párhuzamosan kellett ismertetést írnunk egy könyvről. Valamirevaló kiadó vagy folyóirat nem közöl szöveget külső bírálat nélkül.

Egy ideje magyar történészek műveinek angol nyelvű kiadásában is szerepet vállal. Hogy indult ez a kezdeményezés?

Egy magyar származású mérnök (Tetmajer László, aki 1919-ben vándorolt ki a Felvidékről Amerikába) a teljes vagyonát a bloomingtoni magyar professzúrára hagyta a „20. századi magyar tragédiával” foglalkozó szakirodalom angol nyelvre történő lefordítására. Ő persze a trianoni békediktátumra gondolt, azonban mi ezt egy kissé szabadabban értelmezve a teljes 20. századi magyar történelem témájában íródott köteteket befogadjuk. Bárki pályázhat magyar nyelvű kézirattal, angol nyelvű szinopszissal, tartalomjegyzékkel, s lehetőleg kiadói szándéknyilatkozattal. Mostanra sikerült egy megállapodást kötnünk az Indiana University Press-szel, s ez által bizonyos kéziratokra ők is igényt tarthatnak. Germuska Pálnak a Varsói szerződés országainak hadiiparáról szóló könyvét adtuk ki elsőként, legutóbb pedig Horváth Sándor és Stefano Bottini kötetét jelentettük meg. Öt-hat fordítást már elkészült, s még maradt egy kis pénz, tehát néhány évig még biztosan folytatódhat a projekt. Jelenleg Varga Zsuzsa és Majtényi György kéziratait fordítjuk, a közeljövőben pedig tervezzük Konrád Miklós, Szita Szabolcs és Keller Márkus egy-egy kötetének kiadásra történő előkészítését.

Ez nagyon jó kitörési lehetőség a magyar történészek számára, hiszen legújabb eredményeiket a nemzetközi szakma elé tárhatják…

Így van, s további pozitívum, hogy a kötetek olyan kiadókhoz kerülnek, ahol a bírálati szempontok nagyon komolyak, illetve rendkívül alapos, több fordulós olvasószerkesztésen mennek keresztül. Akadt a korábbiakban olyan kolléga, aki a munkája angol nyelvű változatát jobbnak tartotta, mint a magyart. Ennek egy másik, igen fontos oka van, mégpedig az, hogy a magyar történészeket nem tanítják meg írni. Nyíltan beszélek erről, hiszen az én írásaim sem tekinthetők – enyhén szólva – zseniálisnak. A szöveg minősége pedig hatványozottan számít a fordításnál. Korábban az ilyen típusú kezdeményezéseknél sokszor gyenge szövegek láttak napvilágot, ami a fordítók és a szerkesztők mellett az eredeti szöveg színvonaláról is sokat elárult.

Általános jelenségnek számít Magyarországon, hogy a történészek kutatási eredményeit csak rendkívül szűk körben ismerik, s ezek nagyon lassan, gyakran csupán több évtized után kerülnek át a köztudatba. Amerikában is ugyanez a helyzet?

A tudományos élet mindenütt egy kicsit belterjesnek és elzártnak tűnhet, hiszen bizonyos szint után már nagyon kevesek számára hozzáférhető. Viszont meggyőződésem, hogy pont a bölcsészettudományok azok, amelyek eredményesen szólíthatnák meg a tágabb közönséget, hiszen nyelvileg széles társadalmi rétegek számára befogadhatók az eredményeik. Úgy is lehet írni a történelemről, hogy azt senki se értse, vagy, hogy szinte mindenki számára befogadható legyen. A közérthetőségre kell tehát törekedni, hiszen ez a diszciplína (például a matematikával ellentétben) nem működik olvasóközönség nélkül.

Mennyire nyitottak és érdeklődők az amerikai diákok Közép-Európa és Magyarország történelme iránt?

Természetesen nem gondolhatunk arra, hogy egy Magyarországról szóló előadáson több száz fős hallgatóság tolong majd, viszont például pár éve, az 1956-os forradalom évfordulójára rendezett konferenciánkra hetvenen-nyolcvanan voltak kíváncsiak, ami egy ilyen egyetemi városban jónak számít.

Czeferner Dóra

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket