„Más, amikor az ember egy tanulmányból tud valamit, és más, amikor napi szinten találkozik ilyen történetekkel” – interjú Földváryné Kiss Rékával

Földváryné Kiss Réka a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kar Egyháztörténeti Tanszékének vezetője. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem–néprajz szakpárján diplomázott, majd ugyanitt néprajztudományból szerzett tudományos (PhD) fokozatot, mégpedig történeti antropológiai tárgyú értekezéssel. Az 1945 utáni történelem iránt gyermekkora óta érdeklődik, folyamatosan végzett ezirányú kutatásokat a néprajziakkal párhuzamosan. Földváryné Kiss Rékával kutatásairól, pályájáról, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának eddigi hat évéről az Újkor.hu főszerkesztője, Szőts Zoltán Oszkár beszélgetett.

Földváryné Kiss Réka. Forrás: NEB-fotó

Újkor.hu: Hogyan kezdtél érdeklődni annak idején a történelem iránt?

Földváryné Kiss Réka: Olyan családból származom, ahol természetesnek számított, hogy a minket körülvevő kisebb és nagyobb közösség történetei áthagyományozódnak. Városi gyerekként nagyon szerettem hallgatni alföldi dédnagyanyám színes családtörténeteit, és miután közel volt Eger, nem volt kérdés, hogy minden nyáron ellátogatunk a várba, és szinte családi hagyományként nekem is az egyik kedvenc olvasmányom az Egri csillagok lett. A történelem később is elkísért. Édesapám, M. Kiss Sándor, aki szintén történész, az 1980-as években kezdett el foglalkozni a második világháború alatti, nem kommunista diákellenállás történetével, és az egykori résztvevők 1945 utáni sorsát követve jutott el többek között a recski tábor rabjaihoz, majd 1956-hoz. Abban az időben levéltári forrásokhoz nyilvánvalóan nem férhetett hozzá, így azután különösen felértékelődött a személyes emlékezet szerepe. A tanúk közül nálunk otthon is nagyon sokan megfordultak. Ezek az emberek egytől egyig lebilincselő jelenségek voltak a maguk felkavaró, tragikus, hősies és humoros történeteivel, amelyekben – ahogy persze ezt a történész utólag már tudja – a mítosz és a történelem sajátosan keveredett. Gyakorlatilag a gyermekkoromban hallott történeteken keresztül nőttem bele a történelembe. Talán ezért mind a mai napig úgy gondolom, hogy a „nagy történelmet” igazán az egyéni élettörténeteken, illetve a kisközösségek történetein keresztül lehet közel hozni, megérteni. A szüleim révén a nyolcvanas évek ellenzéki világa és vitái is beszüremkedtek a családba. Politizáló közegben nőttem tehát fel, és éppen ezért nagyon belém ivódtak a rendszerváltás katartikus, euforikus pillanatai, ahogy az akkori éles közéleti szócsaták is. Ehhez nagyon inspiráló közeget adott az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskolája, ahova éppen ezekben az években, 1989–1993 között jártam.

Földváryné Kiss Réka előadást tart a Rendszerváltás. A szocializmus bukása nemzetközi nézőpontból (1989) című konferencián 2019-ben. Forrás: NEB-fotó

Ezután felvettek az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem és néprajz szakjaira. Azóta párhuzamosan foglalkozol kora újkori történeti néprajzzal és modern kori történelemmel. Hogyan alakult ez ki, és milyen élményeid kötődnek az egyetemhez?

Valóban, a történelem és a néprajz párhuzamos, de egymást folyamatosan metsző érdeklődési köröket jelentenek számomra. Az egyetemen mind a történészektől, mind a néprajzosoktól sok impulzust és iránymutatást kaptam. A néprajz kicsi szak volt, igazi műhelyként működött, ahol hamar felfigyeltek az emberre, és segítették. Rengeteget tanultam Paládi-Kovács Attilától, Szilágyi Miklóstól, Mohay Tamástól és doktori témavezetőmtől, Küllős Imolától. A történelem szak nagy rendszer volt, de ott is meg lehetett találni azokat a műhelyeket, amelyekhez érdemes volt csatlakozni. Számomra a Művelődéstörténeti Tanszék lett a legmeghatározóbb. Szakdolgozatomat Kósa Lászlóhoz írtam, aki maga is a néprajz, a történelem és a művelődéstörténet közös határmezsgyéjén jár. Ő indított el a református egyháztörténet kutatásának útján. De itt tanított Tőkéczki László is, aki számos vitára inspiráló olvasmányt adott a kezünkbe. Rendszeresen hallgattam a Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszék, különösen Szijjártó István és Halmos Károly óráit is, kifejezetten a történeti antropológiára, társadalomtörténetre koncentrálva. Tőlük nagyon komoly elméleti háttértudást és a nemzetközi tájékozódás igényét lehetett ellesni. Egyetem után néprajzból doktoráltam, de történeti antropológiai témából, így a korábbi szálak összeértek. Dolgozatomat, majd az első könyvemet a Küküllői Református Egyházmegye 17–18. századi viszonyairól írtam, és fő forrásomként a fennmaradt fegyelmi iratanyagok, valamint vizitációs és egyházbírósági jegyzőkönyvek szolgáltak. Ebből próbáltam kibontani, hogy miként érvényesült az egyház normatív szabályozó és mintaközvetítő szerepe a helyi közösségek mindennapi életében, illetve, hogy a kora újkori erdélyi viszonyok között kimutatható-e a nyugat-európai példák alapján leírt, a vallásos mentalitás megváltoztatására tett rendszeres, átfogó kísérlet. A dolgozat a kora újkorról szólt, de számos olyan kérdés került elő, ami a 20. században is releváns. Komoly módszertani gyakorlatot jelentett. Ráadásul 17. századi peranyagok tanulmányozása során is felmerülhetnek olyan forráskritikai szempontok, tanulságok, amelyeket 20. századi pereket elemezve is érvényesíteni lehet.

Ha jól tudom, a történelem szakos diplomamunkádat viszont 20. századi történelemből írtad.

Igen. Kósa Lászlónak volt egy Reformátusok Budapesten című kutatási programja, ami azt vizsgálta, hogy egy olyan közegben, ahol a türelmi rendelet előtt nem működhettek protestáns felekezetek, hogyan vertek mégis gyökeret, építették ki a maguk intézményeit, és milyen válaszokat találtak a nagyvárosiasodás, a polgárosodás és a laicizálódás kihívásaira. Én is csatlakozhattam ehhez a nagyon sokrétű kutatáshoz, és így a történelem szakos szakdolgozatom már ehhez a tematikához kötődött. Egy szinte ismeretlen református egyesület, a Magyar Evangéliumi Munkásszövetség történetét dolgoztam fel, amely lényegében egy protestáns hátterű munkásmozgalom megszervezésére tett kísérlet volt a harmincas évek végén, a hivatásrendiség, a szociáldemokrácia, de legfőképpen a nyilasmozgalom kihívásaira adott sajátos református válaszként. A rövid életű szervezet történetének hátterében azonban kibomlott a két háború közötti református közélet vallásilag és politikailag sokszorosan összetett világa és útkeresési stratégiái, Ravasz Lászlótól egészen a népi mozgalomig. Az itt előkerülő életpályákon keresztül aztán egyenes út vezetett az 1945 utáni református egyháztörténeti kérdések felé, akár Bereczky Albert püspökségére, akár a Keresztyén Ifjúsági Egyesület vezetői elleni koncepciós perekre gondolunk. A Kósa tanár úr vezette kutatásából egy kétkötetes nagy kézikönyv is született, amelyben a 20. századi tanulmányok szerzőjeként és szerkesztői asszisztensként is közreműködhettem. A munkálatok során nagyon sokat tanultam, nemcsak a kutatásról, de a tudományszervezésről is.

Földváryné Kiss Réka a Magyar Gulág programsorozat nyitókonferenciáján. Forrás NEB-fotó

2000 és 2014 között a Magyar Tudományos Akadémia Néprajztudományi Intézetében dolgoztál. Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra?

Nagyszerű munkahely volt. Mind a munkatársaim, mind a mindenkori főnökeim támogatták a kutatásaimat. Nagyon fontos volt az is, hogy olyan munkakörnyezetben dolgozhattam, ahol össze lehetett egyeztetni a kisgyermekes anyai létet a kutatói pályával. Az egyik ekkor zajló komoly projekt, amelyben részt vettem, a Budapesti Történeti Múzeum Kálvin hagyománya – református kulturális örökség a Duna mentén című kiállítása volt. A tárlat a dunamelléki reformátusság életét mutatta be, művészettörténeti, néprajzi, művelődéstörténeti aspektusokat egyaránt felvonultatva. A főkurátor, Farbaky Péter kért fel a kiállítást kísérő katalógus társszerkesztésére, ami igazi csapatmunka volt, és egy valóban míves, sokrétű kötetet eredményezett. De ekkor született az 1956-os Református Megújulási Mozgalom iratainak feltárásán alapuló dokumentumkötet is. Ez a kutatás azért volt kedves számomra, mert a forradalom kevéssé ismert történetéhez, a november 4-e utáni, hosszan elhúzódó, nem fegyveres ellenálláshoz kötődött. A megtalált forrásegyüttes, a Református Megújulási Mozgalom jegyzőkönyvei, illetve a felhívására visszaküldött több mint 800 válaszlevél a forradalom autonóm és sokrétű társadalmi önszerveződéseire, ezen belül az egyház országos mozgósító erejére és a kiterjedt, aktív társadalmi cselekvésre irányította rá a figyelmet.

Menet közben elkezdtél egy olyan kutatást is, amely gyökeresen eltér azoktól, amelyekről eddig beszéltél. Hogyan esett a választás a Tóth Ilona-perre?

Édesapámat keresték meg 2000-ben, hogy tanulmányozza át a Tóth Ilona-per iratanyagát, ő invitált, hogy vegyek részt a munkában, ez pedig új pályára állított. Hatalmas szakmai kihívást jelentő, ugyanakkor rendkívül érzékeny feladatra vállalkoztunk, hiszen a per már 1957-ben önmagán túlmutató, szimbolikus jelentőséget kapott. Ez volt a kádári megtorlás első és lényegében egyetlen nagyszabású pere, amit a nyilvánosság, sőt külföldi újságírók jelenlétében folytattak le. Propagandaértéke ezért óriási volt. A berendezkedő Kádár-rendszer egyik ’56-os alapmítosza lett a „brutális kegyetlenséggel gyilkoló orvosnő” története. Ráadásul Tóth Ilona alakja a rendszerváltást követően is szinte azonnal a közéleti, majd szakmai viták középpontjába került. Az kezdettől világos volt számunkra, hogy a történészi munkát határozottan el kell választani az emlékezetpolitikai csatározásoktól, tehát nem valamelyik álláspont igazolása végett vágtunk bele a munkába. Hamar szembesültünk azzal, hogy nemcsak a források töredékessége okoz nehézséget, hanem alapvető módszertani kihívásokra is választ kell adnunk. Legfőbbképpen arra, hogy mekkora a forrásértéke a dokumentumoknak, amelyekkel dolgozunk. Több évtized távlatából, a kommunista diktatúra megtorló gépezete által termelt iratanyag alapján el lehet-e dönteni, hogy mi történt valójában 1956 novemberében a Domonkos utcában? Tágabb kontextusban: lehet-e a megtorló hatóságok iratai alapján rekonstruálni 1956 történetét? Arra is rájöttünk a kutatómunka korai szakaszában, hogy a Tóth Ilona-per iratanyaga önmagában egyáltalán nem lesz elég a szálak felfejtéséhez, mivel sokkal komplexebb történetről van szó, mint egy egyszerű gyilkosság. Lényegében a november 4-e utáni politikai ellenállás sűrűjébe kerültünk, ami akkor még alig kutatott területnek számított. Több tucat egymáshoz lazán, olykor egészen esetlegesen kötődő peranyagot kellett áttanulmányozni, és néha egészen váratlan helyekről kerültek elő fontos tanúvallomások vagy egyéb dokumentumok. A látszólag egybehangzó vallomásokat részletesen megvizsgálva, más dokumentumokkal egybevetve feloldhatatlan ellentmondások sorára bukkantuk. A hatóságok narratívája több sebből vérzett, egészen egyszerűen nem állt össze a gyilkossági történet.

Lényegében arra jutottatok, hogy ez egy koncepciós per volt.

Igen. A könyvünk 2007-ben jelent meg, az ügyet később, saját kérdésfelvetései és módszertani megfontolásai mentén, tőlünk függetlenül Szakolczai Attila is feldolgozta, és ő is ugyanerre a következtetésre jutott. De a megtorlás iratainak felhasználhatósága kapcsán hasonló dilemmákkal kellett szembenéznie Tulipán Évának a Köztársaság téri pártház ostroma vagy Takács Tibornak a gyóni Biksza-gyilkosság dokumentumainak tanulmányozása során. Mi a Tóth Ilona-per kutatása során jutottunk el arra a következtetésre, hogy újra kell gondolni az 1956 utáni megtorlás rendszerét és a periratok forrásértékét. Nem tartható az az érvelés, hogy 1956-ban olyan sok, a kádári hatalom szempontjából „ellenforradalminak” minősülő eseményre került sor, hogy elég volt ezeket elővenni, a hatóságoknak nem kellett kitalált vádakkal dolgozni. Az egyes perek beható elemzése révén azt látjuk, hogy sok esetben a politikai megrendeléshez, nevezetesen az 1956. decemberi párthatározat alátámasztásához igazították az ügyeket, nem törődve még az olyan „részletekkel” sem, hogy bizonyított-e a vád, és a vádlottak padján ülők voltak-e a tényleges szereplők. Rengeteg helyi ügy kaphat új értelmet ennek a logikának a mentén, érdemes ilyen szempontból is újra végiggondolni 1956-ot.

Ezek a kutatások, és persze a kézzelfogható eredményeik közrejátszhattak abban, hogy te lettél 2014-ben a Nemzeti Emlékezet Bizottságának az elnöke?

A kiválasztás folyamatára nem láttam rá. Az Országgyűlés elnökének felkérése váratlanul ért. Mindazonáltal rendkívül megtisztelőnek tartottam, hiszen óriási, nagy felelősséggel járó kihívásról volt szó. Ugyanakkor nem volt könnyű döntés. Nemcsak a pozíció közéleti kitettségére, a feladat érzékenységére és sokrétűségére gondolok, hanem az ezzel járó extraterhelésre is. A döntést nem is egyedül hoztam meg, hanem együtt a családommal, hiszen egy ilyen feladat a család életére is komoly kihatással van.

Hogy látod, milyen társadalmi visszhangja volt a NEB megalakulásának?

A NEB feladatköre nagyon összetett: iratfeltárás, alapkutatás, információs kárpótlás, ismeretterjesztés, nemzetközi kapcsolatok kiépítése egyaránt beletartozik. Nagy visszhangja volt a kommunista hatalombirtokosokra vonatkozó adatbázisainknak, a mágnesszalagok kutathatóvá tételére vonatkozó javaslatunknak is, de a legtöbb megkeresés a diktatúra egykori áldozataitól és leszármazottaiktól érkezik. Ők vagy jogi segítséget kérnek tőlünk, vagy a történeteiket szeretnék megosztani. Meghatározó tapasztalatunk, hogy minél kisebb közösséghez látogatunk el, annál inkább találkozunk a negyvenévi tabusítás hatásával, a mai napig tartó félelemmel, ráadásul a személyes viszonyok is sokkal bonyolultabbá teszik a múlt feltárását. Az áldozatok és a diktatúra haszonélvezői sokszor ugyanabban a miliőben élnek. A rendszerváltás a helyi szintű mentális struktúrákat és a hierarchikus kapcsolati hálókat tekintve jóval lassabban ment végbe. Sok a kibeszéletlen trauma, ezek oldásához tőlünk is várják a segítséget. Más, amikor az ember egy tanulmányból tud valamit, és más, amikor napi szinten találkozik ilyen történetekkel. Ez a fajta társadalmi hatás, interakció sokkal erősebb, mint amire készültünk. Történészek vagyunk, azt hittük, az alapkutatás és az eredmények publikálása lesz a fő feladatunk. A működés során viszont azt tapasztaltuk, hogy az ismeretterjesztés és a társadalmi kapcsolattartás legalább ilyen fontos.

Földváryné Kiss Réka megnyitja a Mi, a rendszer ellenségei című konferenciát 2020 szeptemberében. Forrás: NEB-fotó

Milyen programokkal segítitek ezt a folyamatot?

Az alapkutatások mellett tematikus megemlékezéssorozatokat is szervezünk, amelyek a klasszikus történészi munkák mellett magukba foglalják az ismeretterjesztést is, beleértve a vándorkiállításokat, tematikus honlapok, kisfilmek készítését, interaktív tanulmányi versenyek megrendezését. A 2018-as és 2019-es évet a kádári kényszerkollektivizálásnak szenteltük. Ez a programsorozat a hagyományos paraszti társadalom felszámolásának folyamatát mutatta be, külön hangsúlyt fektetve az 1959–1961 közötti végső szakaszára, az 1956-os megtorlást követő – tulajdonképpen azt lezáró – utolsó nagy állami erőszakhullámra. 2020-ban a titkos recski kényszermunkatábor megnyitásának 70. évfordulójához kötődően indítottunk megemlékezéssorozatot, hogy a mai fiatalok is megismerjék a diktatúra erőszakszervezeteinek olyan mindennapos eszközeit, mint az internálás, a zárt táborok, a kitelepítés. Recsk a rendszerváltás idején a kommunista terror egyik szimbóluma volt, azóta mintha kikopott volna a köztudatból. Pedig nemcsak azért fontos, mert magába sűríti az állami erőszak történetét, hanem mert Recsken keresztül egy nagyon tanulságos keresztmetszetet kapunk arról, hogy ki mindenkit tekintett a rendszer az ellenségének. Ráadásul a recskiek nagyon sokszínű életpályáit egymás mellé téve kirajzolódnak annak a nem kommunista elitnek a körvonalai, akik 1945 után egy demokratikus berendezkedés esetén kormányzóképes alternatívát tudtak volna kínálni. 2021-ben pedig az 1951-es és 1961-es persorozatok évfordulója kapcsán az egyházüldözéssel és a mindennapos vallásgyakorlatban megmutatkozó, társadalmi szintű ellenállással kapcsolatos kérdésekkel tervezünk kiemelten foglalkozni.

A megalakulásotok után az elsők között kötöttetek együttműködési megállapodást az MTA BTK-val. Ennek nyomán jött létre a Vidéktörténeti Kutatócsoport.

A Fodor Pál főigazgató úrral együtt életre hívott kutatócsoport működését az egyik legfontosabb eredményünknek tartom. Kezdetben Ö. Kovács József vezette, majd tőle Horváth Gergely Krisztián vette át a stafétabotot. A kutatócsoport huszonöt-harminc kolléga laza kapcsolathálóját jelenti. A munkacsoport eredményeként eddig öt vaskos kötet jelent meg. A munkacsoportban részt vevő kutatók nagy mennyiségű, alig feltárt forráshalmazt mozgattak meg. A vidéki magyar társadalom szocializmus alatti történetének olyan metszetei tűnnek elő az esettanulmányokból, amelyek, a helytörténetírás hatókörén messze túlmutatva, új dimenziókat adnak mind a Rákosi-, mind a Kádár-korszak mélyebb megértéséhez.

A Magyar vidék a 20. században című sorozat kötetei. Forrás: A Bölcsészettudományi Kutatóközpont honlapja (http://btk.mta.hu)

Egy interjúdban hallottam, hogy már a Tóth Ilona-per kapcsán felmerült benned, össze kellene állítani a megtorlásokban részt vevő személyekről egy adatbázist. Perek ’56 néven 2018-ban ezt létre is hoztátok. Mit kell erről tudni?

A Perek ’56 adatbázisunkat két korábbi projektünk alapozta meg. Az egyikben a Kúriával és a Legfőbb Ügyészséggel, a másikban az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárával közösen az 1956 utáni megtorlásban részt vevő igazságügyi, illetve belügyi szervek felépítését, személyi állományát kutattuk. Ezt követően döntöttünk úgy, hogy a forradalom utáni megtorló perek működési mechanizmusának feltárására saját adatbázist fejlesztünk. Első körben a végrehajtott halálos ítéletekkel végződő perek, 231 kivégzett, 125 per anyagát dolgoztuk fel. Feltérképeztük az ezekben eljáró nyomozók, ügyészek, tanácsvezető bírák és népbírák körét, mintegy ezer embert, többségüknek a karrierpályáját is felvázoltuk. Ez óriási munka volt, rengeteg irathiánnyal kellett megküzdeni. Mintegy 40 kutató dolgozott a projekten. A kutatásnak az információs kárpótláson túl komoly történeti hozadékai is lehetnek, hiszen a karrierpályák elemzése rendkívül érdekes összefüggésekre deríthet fényt. Nem csupán arra, hogy lényegében a Rákosi-diktatúrában szocializálódott második vonal vitte végig a megtorlást, hanem arra is, hogy mi lett ezeknek az embereknek a sorsa a későbbiekben. Vannak egészen megdöbbentő, kimagasló karrierek, de zömükben olyan pályaképekkel találkoztunk, akik szürke káderekként a rendszer stabilitásának biztosítékát, annak nagyon erős kohézióját adták. Ez a kutatás tehát messze túlmutat 1956-on, az egész Kádár-korszakot érinti.

Földváryné Kiss Réka előadást tart A megtorlás fogaskerekei című konferencián 2018-ban. Forrás: NEB-fotó

A Magyar Nemzeti Levéltárral közösen felépítettetek egy Párt-Állam-Párt nevű adatbázist is. Ezt hasonlóan kell elképzelni, mint a fentieket?

Az MNL megyei levéltárainak munkatársaival közösen létrehozott adatbázis egy modern eszközökkel készülő archontológia, amely az állampárt megyei, városi és járási vezető funkcionáriusait veszi számba. A jelenleg mintegy négyezer nevet tartalmazó gyűjtemény, a visszajelzések alapján, egyrészt segíti a helyi közösségek múltfeldolgozási folyamatát, hiszen arra ad választ, kik voltak a politikai akarat helyi érvényesítői, másrészt történeti-szociológiai szempontból is rendkívül sok elemzési lehetőséget rejt magában, akár a pártkáderek szocializációs hátterére, karrierútjára, akár a káderforgóként ismert hatalomgyakorlási mechanizmusra gondolunk.

Az egykori ügynökök nevének közzététele időről időre napirendre kerül. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága ezzel kapcsolatban pontot tett egy olyan ügy végére, amely körül rengeteg legenda terjengett, mégpedig a mágnesszalagokon található ügynöklistákéra. Mit gondolsz az ügynöklisták közzétételének kérdéséről, és mire jutottatok a mágnesszalagok kapcsán?

Az állambiztonsági iratanyag feltárásával kapcsolatos viták egyik szimbolikus kérdésének számított a mágnesszalagok ügye. Sok olyan publicisztikát lehetett olvasni, amelyik arról szólt, ha lekerülne ezekről a titkosítás, akkor az ügynökkérdés egy csapásra megoldódna. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársaival együtt végeztük el azt a feltáró munkát, amelynek az eredménye egy jelentés és egy javaslattétel lett. Arra jutottunk, hogy ezeken a mágnesszalagokon valóban rajta van az 1989 végi–1990 eleji hálózati nyilvántartás egy része, ugyanakkor más kontrollforrásokkal összevetve látható, hogy ez az adatállomány nemhogy 1945-től kezdve, de az 1990-es állapotot tekintve sem teljes. Fontos, hogy a szalagokon csak alapadatok találhatók, az ügynökök tényleges tevékenységére vonatkozó adatok nem. Ráadásul olyan személyek is benne vannak a nyilvántartásban, akik egy adott ügynök közeli ismeretségi körébe tartoztak, így „információforrás” lehettek, és olyanok is, akiket be akartak szervezni. Ez a nyilvántartás tehát önmagában nem oldja meg az ügynökügyet, bár fontos kiegészítő forrás a levéltárakban meglevő iratanyag mellett. Ezért javasoltuk, hogy ahol nem sért nemzetbiztonsági érdeket, oldják fel a minősítést. Ennek nyomán született egy kormányhatározat, amivel pont került az ügy végére. A mágnesszalagok átkerültek az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába, ugyanazokkal a kutatási feltételekkel, mint ami minden más, ott őrzött iratanyagra vonatkozik. Teljes ügynöklista a mágnesszalagok alapján tehát nem publikálható, de egy ilyen lista közzététele más problémákat is felvetne, hiszen az egyes ügynökök tevékenysége között óriási különbségek voltak, amit egy önmagában álló névsor éppen hogy elfedne. Ezt a kérdést kellő körültekintéssel kell kezelni.

Földváryné Kiss Réka. Forrás: NEB-fotó

2019 októberének közepén az oroszországi magyar vonatkozású levéltári iratfeltárás történetében az eddigi legnagyobb mennyiségű adatátadás bejelentésére került sor. Magyarország megkapta több mint hatszázezer, a második világháborúban és azt követően szovjet táborokba került magyar fogoly azonosító kartonját. Hogyan sikerült megegyezni az orosz féllel, és milyen munka várható ezekkel a kartonokkal?

Az Orosz–Magyar Levéltári Vegyesbizottság munkája eredményeként – amelyben magyar részről a Magyar Nemzeti Levéltár, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum, valamint a NEB vesz részt – sikerült megállapodni az Orosz Állami Hadilevéltárral arról, hogy digitalizálják a magyar nemzetiségű foglyokról felvett nyilvántartó kartonokat. A digitalizált másolatok 2020 elején kerültek Magyarországra. Ezek feldolgozása sok problémával járó feladat, hiszen az adatokat magyarul nem tudó szovjet katonák vették fel, mégpedig kézírással, cirill betűkkel, hallás alapján. Ugyanakkor csak ezekből a kartonokból tudunk következtetni az egyes fogságba esett személyek szovjetunióbeli sorsára, például rabságuk helyszíneire vagy haláluk időpontjára, helyére, okára. A kartonokon található adatok feldolgozás utáni közzététele az összes hibájukkal, torzításukkal, hiányukkal együtt is több mint félévszázados adósságot törleszt a magyar társadalom felé.

Földváryné Kiss Réka az oroszországi hadifogolykartonok Magyarországra kerülését bejelentő sajtótájkoztatón. Forrás: NEB-fotó

Az ismeretterjesztés szempontjából is fontos lépés a Mathias Corvinus Collegiummal közösen kiadott Magyar hősök című kötetetek, amelynek te vagy az egyik szerkesztője. A könyv alcíme: Hatvan elfeledett életút a 20. századból. Mit értünk pontosan elfeledett alatt?

Az alcím arra utal, hogy a könyvben elsősorban nem a politikai elit tagjait, hanem olyan kevésbé ismert személyeket mutatunk be, akik szembeszálltak a 20. századi totális diktatúrákkal – olykor egyazon személy mind a kettővel –, gyakran életüket is kockára téve. Jó példát jelentenek erre annak a generációnak a tagjai, például Jónás Pál vagy Benkő Zoltán, akiket megfosztottak annak a lehetőségétől, hogy vezető szerepet vállaljanak egy független, polgári Magyarország megteremtésében. Rájuk a kiépülő diktatúra potenciális ellenségként tekintett, ahogy a Gömbös-szobor felrobbantásának előkészítésében részt vevő Benkő letartóztatása után egy államvédelmi tiszt két pofon kíséretében kifejtette: „Aki tudott robbantani 1944-ben, az tud 1945 után is.” Így aztán szinte törvényszerű volt, hogy több társukhoz hasonlóan Benkőnek és Jónásnak is a recski kényszermunkatáborba vezetett az útja, hogy aztán 1956 után mindketten emigráljanak.

A válogatás során egyébként fontos szempont volt az is, hogy az összeállításban szereplők köre az egész Kárpát-medencére kiterjedjen. A könyvben emellett kifejezetten női történetek is olvashatók, Brusznyai Árpádné Honti Ilona életútja például a kivégzett forradalmárok özvegyeinek, árváinak a sorsára irányíthatja rá a figyelmet.

2017 óta a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara Egyháztörténeti Tanszékét is vezeted. Szeretsz tanítani?

Igen. Ebben persze benne van a személyes elköteleződés. Leendő lelkészeknek átfogó képet adni az egyháztörténetről egyszerre ismeretátadás, kiélezett döntési helyzetek és dilemmák megvilágítása, szemlélet- és identitásformálás. Olyan kihívás, amit lelkesedéssel végzek. Ráadásul az intézményi kötődések számos újabb kutatási lehetőségre is alkalmat adnak. Így kezdtünk meg az elmúlt évben egy laza kutatói együttműködést a Károli, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, a Történettudományi Intézet és a NEB közös programjaként, amely a szocializmus kori egyéni és közösségi vallásgyakorlás lehetőségeit, tiltott és tűrt formáit, eltérő stratégiáit, mintázatait vizsgálja. A célunk, hogy keretet biztosítsunk a vidékkutatáshoz hasonló intenzív műhelymunkának. Kiváló, döntően fiatal, nyitott csapat formálódik, akik az eddigi műhelykonferenciák tanúsága szerint rendkívül problémaérzékenyen, elméleti igényességgel, mikrotörténeti jellegű esettanulmányokon keresztül közelítenek a témához.

Földváryné Kiss Réka. Fotó: Sebestyén László / Reformátusok Lapja

Ennyi elfoglaltság mellett nem lehet sok szabadidőd. Mivel foglalkozol, ha mégis adódik?

Nőként, édesanyaként nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt a családra és a munkára szentelendő idő között. A rögös úton haladva a család jelenti a biztonságot, de a töltekezést is egyben. A szabadidőmet tehát a családommal töltöm, sokat kirándulunk, sportolunk, utazunk. Sokszor a munkát és a családi szabadidőt próbáljuk ötvözni, azaz, ha adódik egy vidéki vagy határon túli előadás, akkor gyakran mellé illesztve szervezzük a családi nyaralást is.

Szőts Zoltán Oszkár

Ezt olvastad?

Az idén 80 éves, Széchenyi-díjas történész, M. Kiss Sándor életművének esszenciáját veheti kezébe az érdeklődő olvasó a Szembesülés című kötettel.
Támogasson minket