A rendi politika kultúrtörténeti megközelítésben – interjú Forgó Andrással

Forgó András történész, a Pécsi Tudományegyetem Újkortörténeti Tanszékének habilitált egyetemi docense. Főként az egyház és a rendiség 18. századi kapcsolatával, tágabb értelemben a korszak politikai kultúrájával foglalkozik. Forgó Andrással Kanász Viktor beszélgetett.

Újkor.hu: Hogyan találtad meg a jelenlegi kutatási témádat?

Forgó András: A katolikus egyház történetének kutatása felől érkeztem a klérus politikai tevékenységének vizsgálatához. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen Zimányi Vera vezetésével írt szakdolgozatom II. Ferdinánd restitúciós ediktumával foglalkozott, majd később a mainzi egyetemen (Johannes Gutenberg-Universität) megvédett doktori disszertációmban pedig még leginkább a Habsburg egyházpolitika szerepének vizsgálata dominált. Doktori tanulmányaim során már megismerkedtem a Német-római Birodalom kora újkori rendiségének kutatásával, és több, a témát vizsgáló jelentős szakemberrel személyesen is volt alkalmam találkozni.

Doktori témavezetőm, az azóta már nyugállományba vonult Peter Claus Hartmann vezetésével az egyetemen külön kutatócsoport foglalkozott a mainzi érsek birodalmi főkancellári tevékenységével, ebbe a munkába érintőlegesen magam is bekapcsolódtam. Az igazi inspirációt azonban hazatérésem után kaptam, amikor megismertem Szijártó Istvánt, akinek abban az évben jelent meg intézménytörténeti nagy monográfiája a 18. századi országgyűlésről (A diéta. A magyar rendek és az országgyűlés, 1708–1792). Megragadott a téma, valamint az a látásmód, amellyel kutatásának tárgyához közelít, ezért csatlakoztam a diaeta-munkacsoporthoz. Így kezdtem el a 18. századi magyar országgyűléssel és annak egyházi szereplőivel, elsősorban a szerzetesekkel foglalkozni. Az igazi kihívást az jelentette, hogy ezt a rendi csoportot az országgyűlés vonatkozásában korábban alig vizsgálták. Ez a téma már az egyház- és rendiségtörténet határterületén mozgott, számos érdekes, megoldandó feladattal. Így akadt vele munka bőven.

(Forrás: rukkola.hu)

Olyannyira, hogy ebből írtad meg a habilitációs értekezésedet is, amely tavaly jelent meg nyomtatásban. Mesélnél róla?

A kérdést több előmunkálat után az Egyház – Rendiség – Politikai kultúra. Papok és szerzetesek a 18. század országgyűlésein című kötetben dolgoztam fel. A munka központi kérdése, hogy miként pozicionálta magát a katolikus klérus a 18. század változó politikai világában, hogyan reagált a politikailag meghatározó rendi csoportok felől érkező kihívásokra. A kötetben tehát nem elsősorban a főpapság, hanem az úgynevezett alsótáblai klérus, vagyis a káptalani követek és a szerzetesrendi képviselők szemszögéből vizsgálom a kérdést. A módszertan tekintetében felvállaltan a politika kultúrtörténeti megközelítése áll a középpontban, amely a hagyományosabb intézmény- és társadalomtörténeti vizsgálatokat kiegészítve új belátásokra vezetheti a téma kutatóját.

(Forrás: szitkonyvek.hu)

Vannak további terveid a témára vonatkozóan?

Úgy gondolom, hogy ezzel a kötettel lezártam a szűkebb tárgykör vizsgálatát, noha főként a káptalanok tekintetében még számos megválaszolatlan kérdés maradt. A 18. század politikai kultúrája azonban továbbra is foglalkoztat. A következő nagyobb lélegzetvételű munkám a bécsi udvar és a magyar rendek viszonyrendszerének vizsgálata lesz a szatmári megegyezést követő évtizedekben. A „szatmári békesség” ugyanis nemcsak a Rákóczi Ferenc vezette fegyveres harc befejezését jelentette, hanem a felkelők hűségre térésének fejében garantálta személyi és vagyoni biztonságukat, valamint a magyar rendiség egésze számára a széleskörű szabadságjogaik biztosítását is. E megállapodás szövegét és annak szellemiségét azonban át kellett ültetni a magyar jogrendbe. Ezt szolgálta az 1712-ben újra összehívott országgyűlés, amely az 1715. évi berekesztéséig számos, a Habsburg-ház és a magyar rendiség közti kompromisszum kialakítását szolgáló törvényt hozott. Az ezeket előkészítő viták elemzésével kirajzolódnak a magyar rendi táboron belüli erőviszonyok, az országos és partikuláris célkitűzések, valamint az egyes rendi csoportok érdekérvényesítő képességének lehetőségei.

(Fotó: Kollár Levente)

Ezt a kérdést néhány hangadó tekintetében már vizsgálta a kutatás, a kör azonban megítélésem szerint további szereplőkkel bővíthető. Közülük kutatásaimban a katolikus főpapság tagjaira összpontosítok. A korszak következő jelentős vitatémái a nőági örökösödés kérdése, valamint a közigazgatási és bírósági reform bevezetése voltak. Ez utóbbiak vezettek a Magyar Királyi Helytartótanács és a kerületi ítélőtáblák felállításához. Ezeknek az intézkedéseknek az előkészítését már jórészt feltárta a történeti kutatás. Engem elsősorban elfogadtatásuk mechanizmusa érdekel, vagyis annak a politikai küzdelemnek a részletei, amelynek során a bécsi udvar elfogadtatta a magyar rendiséggel ezeket a jelentős változásokat. Így válnak reményeim szerint megismerhetővé a rendi politika „eresztékei”, hétköznapi működésének íratlan szabályai, vagyis az, amit angolul a „policy making” kifejezéssel szoktak visszaadni, vagy amire itthon is egyre gyakrabban a „politikai kultúra” fogalmát használjuk. Ennek a kutatási projektnek része egy forráskiadvány elkészítése is az 1720-as évek országgyűléseivel összefüggésben, A magyarországi rendiség politikai kultúrája (1526–1848) című NKFI-projekt keretében.

Ha már a forráskiadványoknál tartunk; milyen forrásai vannak a korabeli magyar országgyűléseknek?

A forrásokat két részre lehet osztani. Ott van egyrészt az országgyűlés hivatalos iratanyaga, amelyet az egyes diéták sorrendjébe rendezve főként a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár N szekciója őriz. Másrészt számos magánjellegű forrás is fennmaradt a diétákról: a résztvevők magánnaplói, jelentései, levelezései. Ezek a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában és megyei tagintézményeiben, az egyházi gyűjteményekben, az Országos Széchényi Könyvtárban, valamint az Országgyűlési Könyvtár kéziratos anyagában maradtak fenn, valamint rendelkezésre áll a kiterjedt bécsi iratanyag is, amelyet elsősorban az Osztrák Állami Levéltár Házi-, Udvari- és Állami Levéltára (Haus-, Hof- und Staatsarchiv) őriz.

A források nyelve jórészt latin, de emellett nagyszámú német nyelvű irat is fennmaradt, továbbá – főként a korszak vége felé – egyre inkább felbukkannak a magyar nyelvű anyagok is. Ez a sokrétű forrásbázis lehetőséget nyújt az egyes döntések előkészítésének, a döntéshozatal folyamatának, a politika formálásának megértésére és megismerésére.

Látsz reményt a tárgykör szervezett keretek közötti elemzésére?

Mivel az utóbbi két évtizedben Magyarországon is megélénkült a téma kutatása – a pályájuk elején járó kollégák között is számos kiváló szakembert találni –, jó esély van a kérdéskör szisztematikus feltárására. Példamutatónak tartom ennek kapcsán azt a szakmai együttműködést, amelyet többek között a Magyar Parlamentarizmustörténeti Munkacsoport megalakulása jelenít meg.

Milyen a téma nemzetközi beágyazottsága?

A politikai kultúra és a parlamentarizmus vizsgálata komoly külföldi leágazásokkal bír, gondoljunk csak a brit, a német, vagy a francia kutatások eredményeire. Ezenkívül a környező országok kutatóit is egyre élénkebben érdekli a téma. Evidenciának tartom, hogy a magyar történelem csak európai kontextusban értelmezhető, különösen az általam vizsgált korszakban, amikor hazánk egy nagy közép-európai államalakulat, a Habsburg Monarchia részeként létezett. Nem zárhatjuk tehát magunkra az ajtót, folyamatos párbeszédet kell folytatnunk a külföldi kollégákkal.

(Fotó: Kollár Levente)

Tavaly előtt munkahelyet váltottál, ugyanis 2016 szeptembere óta Pécsett tanítasz. Az elmúlt két évben milyen benyomások értek az öt templom városában?

Valóban, közel tizenkét év után alma materemet felcseréltem a Pécsi Tudományegyetem Újkortörténeti Tanszékével. Sokat köszönhetek a Pázmány Péter Katolikus Egyetemnek, ahol kitanultam az egyetemi oktatói hivatás szakmai fogásait, és több kiváló szakemberrel dolgozhattam együtt, nemcsak a történelem területén. Az utóbbi évek változásai azonban arra késztettek, hogy meghozzam ezt a döntést, amelyet azóta sem bántam meg. A PTE Történettudományi Intézetének munkatársai nagy hangsúlyt fektetnek az egyetemi oktatás és a tudományos kutatás fejlesztésére. Megtisztelő számomra, hogy befogadtak, és közösen dolgozhatunk egy valóban minőségi igényű történész képzés működtetésén. Akárcsak korábban a Pázmányon, most Pécsett is sok, a szakma iránt érdeklődő egyetemi hallgatóval találkozom. Ez az érdeklődés számomra a legfontosabb, mert meggyőződésem szerint nem az a dolgunk, hogy ítélkezzünk a történelmi jelenségek felett, hanem hogy megpróbáljuk azokat megérteni – ahogy ezt már nálam bölcsebbek is megfogalmazták.

Pécsett az egyháztörténeti kutatásoknak is nagy hagyományai vannak. Ha jól tudom, ebbe a munkába is bekapcsolódtál.

Igen, a Pécsi Tudományegyetemen a történeti kutatás teljes spektrumában dolgoznak jelentős egyháztörténeti munkássággal rendelkező kollégák, emellett a közelmúltig a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola keretében működő Pécsi Egyháztörténeti Intézethez szintén többéves együttműködés köt. A legutóbbi fontos rendezvényünk a katolikus egyházi társadalmat vizsgáló, Varga Szabolcs kezdeményezésére létrejött konferenciasorozat 18. századot tárgyaló szimpóziuma volt 2018. szeptember 27–28-án, amelynek szakmai programját Gőzsy Zoltánnal állítottuk össze. Az előadások szerkesztett változatát reményeink szerint hamarosan minden érdeklődő kézbe veheti.

Kanász Viktor

Ezt olvastad?

2018. október 30-án a Barabás Villában zajlott az MTA BTK Lendület Családtörténeti Kutatócsoport Magyar Családtörténetek: Tanulmányok című sorozatán belül megjelent