„Cselekedjünk bátran, de ne ragadjanak el az illúziók” – interjú Jeszenszky Gézával

Jeszenszky Géza azon kevés történész közé sorolható, akiről elmondható, hogy a történelmet jómaga is formálhatta. Bár személye a többség számára a rendszerváltást követő, első szabadon választott kormány külügyminisztereként, majd Magyarország washingtoni nagyköveteként ismert, de közéleti szerepvállalása és külpolitikai publicisztikája mellett azonban a cseppet sem elhanyagolható történészi tevékenységéről is szót kell ejteni. Az elveszett presztízs című munkáját a dualizmus történetéhez köthető egyik alapműként tartják számon, ugyanakkor a külpolitika-történet témájában is meghatározó művei születtek, sőt elsőként írt összefoglaló munkát a magyar sízés történetről. Jeszenszky Gézával, a történésszel Szeghő Patrik beszélgetett.

Fotó: Kasza Zoltán Krisztián

Újkor.hu: Hogyan kezdett el érdeklődni a történelem iránt? Hogyan lett Önből történész?

Jeszenszky Géza: Az első indíték az volt, hogy a nagyanyámtól hétéves koromban, a születésnapomra megkaptam Szalay József-Baróti Lajos 1897-ben megjelent négykötetes, gazdagon illusztrált összefoglaló Magyarország történetét.[1] Ez az első világháború egyik első ütközetében elesett nagyapám, Miskolczy-Simon János, Nógrád vármegye főlevéltárnoka öröksége volt. Az első két kötetet – az Árpád- és a vegyesházi királyokról szólót – nagyon gyorsan kiolvastam. A történelem iránti érdeklődésemet középiskolásként sem vesztettem el, noha a matematika és a fizika is foglalkoztatott, de az, hogy 1957 márciusában Antall József lett a történelemtanárom, a kérdést eldöntötte. Azon az őszön megnyertem a Toldy- és az Eötvös Gimnázium közötti tanulmányi versenyt történelemből. Maga a tanári munka is korán megtetszett. Az 1956-os forradalomra és szabadságharcról való emlékező „néma tüntetés” okán azonban két évig egész osztályomat eltiltották az egyetemi továbbtanulástól. Segédmunkásként dolgozva erősödött meg bennem az az elhatározás, hogy nem lesz belőlem sem közgazdász, sem könyvtáros – e szakokkal is kacérkodtam – csakis történész. Tekintve, hogy az első elemit a Pala utcai angol-magyar iskolában jártam – amelyet egy évvel később, az iskolák államosításakor – megszüntettek, de utána is folyamatosan tanultam angolul –, hála Apám politikai meggyőződésének – ekkorra angolul már elég jól tudtam. Így 1961-ben végre angol-történelem szakpáron nyertem felvételt az Eötvös Loránd Tudományegyetemre.

A kezdetektől a történelemre összpontosítottam, miközben az angol nyelvre és szakra hasznos segédeszközként tekintettem. Az akkori történészhallgatók többsége egyébként semmilyen idegen nyelvet sem ismert (az oroszt sem beszélte), kiváltképp nem az angolt. Akkor az egész évfolyamon Bíró Erzsivel, az akkori külkereskedelmi miniszter leányával mindössze ketten voltunk angol-történelem szakpáron. De annak ellenére, hogy a történelmet tekintettem a fő szakomnak, az egyetemi baráti köröm az angolszakosok köré épült. Ennek többek között az volt az oka, hogy a történészhallgatók nagyon „vonalasnak” tűntek, közöttük voltak párttagok is, s mindez rányomta a bélyegét az évfolyamgyűlések légkörére, amelyek feszültek és barátságtalanok voltak. A kommunista rendszerben, ami számomra is a tulajdonok elveszítését, a kihallgatásokat, a félelmet és az egyetemtől való eltiltást jelentette, megtanultam, hogy tudást kell szerezni, mert a tudást nem lehet elvenni.

Fotó: Kasza Zoltán Krisztián

Kik voltak azok a személyek, akik befolyásolták a történelemszemléletét és a pályája alakulását?

„A rendszer” tilalmai, a könyvtárak zárolt kiadványai ellenére számos angol nyelvű munkát volt lehetőségem elolvasni. Az angol történetírás objektivitása és igényes stílusa, a források tisztelete, a kiváló szakmunkák és folyóiratok meghatározók voltak számomra, úgyhogy mondhatjuk azt, hogy az angol történészek – Macaulay, Trevelyan, Macartney, A. J. P. Taylor – hatottak rám a legnagyobb mértékben. Ha a magyarországi történésztársadalmat nézzük, akkor elsők között kell megemlítenem ifj. Antall Józsefet, aki a két éven át az osztályfőnököm is volt. Jellemző volt rá, hogy fenntartotta és szívesen ápolta a barátságot az egykori diákjaival, így a kapcsolatunk az érettségit követően is megmaradt. 1964-ben egyébként megkért, hogy az unokahúgát, Editet tanítsam angol nyelvre. A felkérésnek eleget tettem, s ebből az lett, hogy pár évvel később Őt – ahogy azt régen szokták volt mondani – az oltárhoz vezettem, mint evangélikus lelkészek leszármazottja, a Deák-téri evangélikus templomban. A családtaggá válás természetesen tovább erősítette a kapcsolatomat Antall Józseffel.

Osztálykirándulás. Középen ifj. Antall József osztályfőnök, a jobb szélen Jeszenszky Géza középiskolás diákként (Forrás: wikipedia.org)

Ha viszont az egyetemen töltött időszakot nézzük, akkor az első évfolyamon a kiváló ókorászok, Kákossy László és Hahn István, a segédtudományi tanszékről Gerics József voltak számomra meghatározók. Szemináriumi dolgozataimnak köszönhetően először ők figyeltek fel rám, noha később mégsem maradtam a korszakuknál. A középkorászok közül Sinkovics István nevét említem meg, aki bár egy kedves és aranyos, amellett imponáló tudású tanár volt, de mindig a „Kedves elvtársak!” megszólítással kezdte az óráit. Noha ez az 1960-as évek elején még követelménynek számított az egyetemen, a valóságban kevesen tartották hozzá magukat. H. Balázs Évára is nagy tisztelettel és hálával emlékszem. Az Újkori Egyetemes Történeti Tanszékről Urbán Aladár színes egyéniségét emelném ki, aki tudott angolul és angol témákkal is foglalkozott, így vele hamar jó viszonyba kerültem, forráskiadványa számára fordítási munkákat is végeztem. A 19. századhoz érve kiemelten kell megemlítenem Szabad Györgyöt, akit szuggesztív előadóként és rendkívül széles tudású történészként ismertem meg. Akkor nem gondoltam volna, hogy a jövőben majd a párttársam, valamint az első szabadon választott Országgyűlés elnöke lesz.

Érdekességként említem Léderer Emmát, aki negyed- vagy ötödévben historiográfiát tanított számunkra. A szocialista korszak előtt Léderernek már komoly neve volt a történészszakmában, s annak ellenére, hogy a szocialista rendszerhez idomuló, „vonalas” történész volt, gyakorlatban ő vezetett be bennünket a polgári történetírásba. Amit a marxista nézetekkel szemben álló polgári történelemszemléletről mondott, az szöget ütött még a rendszerrel azonosuló történészhallgatók fejébe is. Nem emlékszem, hogy akkor vagy valamivel korábban ismerkedtem meg Szekfű Három nemzedék című munkájával, de az mind stílusában, mind tartalmában azonnal magával ragadott, hatalmas élmény volt számomra. Léderer „bevallotta,” hogy rá hatással volt Szekfű. Az akkori ELTÉ-n a rendkívül „vonalasnak” mondható tanárok mellett természetesen voltak olyan szakemberek is, akikről sejteni lehetett, hogy nem elkötelezett hívei a szocialista rendszernek. Általában ekkor azt tapasztaltuk, hogy ha napvilágot látott egy kiváló történelmi munka, akkor egyes fejezetek vagy a könyv végén ott volt az ún. vörös farok, ami nem jelentett mást, mint a marxista szemlélet kötelező lehivatkozását.

Fotó: Kasza Zoltán Krisztián

Az egyetem elvégzését követően középiskolai tanárként tevékenykedett, majd 1968 és 1974 között az Országos Széchényi Könyvtár tudományos munkatársaként dolgozott, miközben megszerezte a doktori fokozatát is. Hogyan emlékszik vissza ezekre az évekre?

Nagy vágyam és célom volt egyetemen oktatni. Annak ellenére, hogy Urbán Aladár támogatta az alkalmazásomat az Új- és Legújabbkori Egyetemes Történeti Tanszéken, de kitüntetéses, „vörös” diplomám ellenére mégsem juthattam státuszhoz. Ennek nyilvánvalóan politikai okai voltak: már nem annyira a múltam, mint az, hogy egy beszervezésemre irányuló kísérletet visszautasítottam. Miután nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az egyetemi tanári körbe nem juthatok be, örültem, hogy a tanári pályára kerülhettem. Ez nem jelentett sem lemondást, sem eltávolodást a törekvéseimtől. Annak ellenére, hogy nem voltam párttag, és az egyetem elvégzésekor Felsőoktatási Tanulmányi Érdemérem kitüntetést is kaptam, mivel az egyetemi adminisztrációban is kedveltek, ezért az oklevél megszerzésének nyarán szóltak, hogy lehetőség adódott egy angol-orosz tanári pozíció betöltésére. Biztatásuk mellett így kezdtem el az angol mellett oroszt is tanítani a Fehérvári úti tizenkét osztályos iskolában, ahol egyetlen történelemórát is kaptam. Szerettem a tanítást és kedveltem a diákokat is, de amikor Szabad György egykori kedves tanárom felhívott telefonon, és tájékoztatott arról, hogy az Országos Széchényi Könyvtárba szakreferens történészt keresnek, annak nagyon megörültem. Sebestyén Géza akkori főigazgató-helyettessel – aki egy kiváló szakember és rendkívül rokonszenves egyén volt – egy személyes elbeszélgetés során azonnal megtaláltuk a közös hangnemet és így bekerültem az OSZK-ba. Mindez számomra hatalmas élmény volt, ugyanis itt szakmailag és emberileg is elsőrangú kollégákkal dolgozhattam együtt. Többségében a kommunista rendszer által a perifériára szorított tudósokkal kerültem kapcsolatba. Külön kiemelném Berlász Jenőt, aki 1945 után a Századok főszerkesztője volt, ő kitüntetett barátságával, de itt találkoztam először Kemény G. Gáborral is, aki hamarosan bevont az Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez című forráspublikációba, és a készülő utolsó két kötethez – kiváltképp az első világháborúhoz kapcsolódóhoz – gyűjtöttem és fordítottam számára anyagot, elsősorban a könyvtár állományából. Szakmailag ez testhez álló feladat volt számomra, és – az 1960-as évektől vállalt angol magántanítványok mellett – némi kiegészítő kereseti lehetőséget is biztosított.

Az OSZK-ban a közvetlen munkatársaim – egy kivételével – mind férfiak voltak, ezért úgyis hívtak bennünket, hogy a Lordok Háza. Az egyetemi évek óvatosságra intő, megfélemlítő légköre után az OSZK az első pillanattól kezdve barátságos, nyílt légkört jelentett számomra. Például az 1968-as prágai bevonulás másnapján engem, az új kollégát azzal fogadott ez a csapat, hogy mit szólok ehhez a „disznósághoz”. A korszakban a politikailag kényes, a nyugati világban megjelent könyvek, köztük sok magyar nyelvű, nem kerülhettek az olvasók kezébe. Ezeket azonban a Zárolt Kiadványok Tára számára előbb fel kellett dolgozni, s minderre az engem is foglalkoztató Szakozó Osztályon került sor. Mi osztályoztuk a könyvtárba beérkező könyveket a nemzetközileg elfogadott, Egyetemes Tizedes Osztályozási rendszer szabályai szerint. Ehhez a feladathoz, ha nem is teljes egészében, de a könyveket át kellett tanulmányozni, beléjük kellett nézni, s így a hamarosan tiltottá váló könyveket is megismertük. Sőt ezeket a munkákat egymás kezéből kapkodtuk ki, így eldöntve, hogy az adott éjszakára ki viheti haza átolvasásra az adott példányt. Mindez az egyéni tájékozottságunkat növelte, továbbá ezeket a műveket később együtt meg is vitattuk, s mondhatnák egyfajta politikai szemináriumot tartottunk magunk számára.

Forrás: bookline.hu

Mondhatjuk azt, hogy az OSZK-ban eltöltött évek alapozták meg az első jelentős munkáját, Az elveszett presztízst? A munka 1986-ban jelent meg a Magvetőnél, 1994-ben pedig második kiadásában, és a dualizmus korához köthető egyik alapműként tartják számon.

Még az egyetemi éveim alatt Antall Józseffel konzultálva arra jutottunk, hogy csak akkor lesz esélyem egyetemen tanítani, ha valamilyen sajátos, egyedi területet találok. Az 1950-es, 1960-as évek dekolonizációs folyamata miatt úgy véltük, hogy Afrika történetével és a gyarmatosítás kérdéseivel kellene foglalkoznom. Ehhez az angol nyelvtudásom adva volt, a szakdolgozatomat pedig ezért Kelet-Afrika gyarmatosításából írtam. De mivel időközben az Afrika Története Tanszék mégsem jött létre, így ebből annyi hasznom származott, hogy a brit történelemmel behatóbban kezdtem el foglalkozni. Az Országos Tudományos Diákköri Konferencián a (brit) Nemzetközösségről írt dolgozatommal II. helyezést értem el – az első helyet a politikailag jól fekvő Balogh András kapta meg. A brit történelemben elmélyedve rájöttem, mennyire leegyszerűsítő, sok esetben hamis „gyarmati kizsákmányolásról” beszélni, miközben az európai hatalmak közötti ellentétekben igen jelentős volt a gyarmatok birtoklásáért folytatott versengés. Erről szólt első publikációm: A nagy „tülekedés”. (Afrika felosztása). Ez az Élet és Tudományban 1966-ban jelent meg. (Közlését a börtönévei után a lap tudományos rovatvezetőjévé kinevezett Vásárhelyi Miklós segítette, akinek Antall József ajánlott a figyelmébe.)

Trianon kérdése mindig is foglalkoztatott, hiszen a négy magyar tudatú nagyszülőm közül három a mai határokon kívül született. 1971-ben megvédett egyetemi doktori disszertációm (A gyarmati kérdés az I. világháborúban és a párizsi békekonferencián) kerülő úton vezetett nagy tragédiánk okai kutatásához. Az OSZK-ban a széles műveltséggel bíró Keresztury Dezső jóvoltából szombatonként beszélgetős szemináriumokra került sor a fiatal munkatársakkal, mint Doncsev Tosó, Jeremiás Éva, Karsai Orsolya és Mészáros Klára. Az egyik ilyen beszélgetésnek köszönhetően találtam rá Az elveszett presztízs témájára. A 19. századi függetlenségi harcunk Nyugat-Európában nagy rokonszenvet váltott ki, s felmerült a kérdés bennem, hogy akkor az első világháborút követő békerendezése során miért bántak el így Magyarországgal. Ennek az ellentmondásnak az okai foglalkoztatni kezdtek és hamarosan megismertem azt a két befolyásos brit szerzőt, Henry Wickham Steed-et és Robert William Seton-Watsont, akik a kezdeti magyarbarátságukat levetkőzve az ország erős kritikusává váltak. A téma tehát adott volt, amellyel megpályáztam az ún. aspirantúrát. Ez a Magyar Tudományos Akadémia hároméves ösztöndíja volt, amely felmentést adott a munkavégzés alól, s megteremtette a lehetőségét a tudományos kutatásnak és egy ún. kandidátusi disszertáció megírásának. Második kísérletre, 1973-ban elnyertem ezt az ösztöndíjat, amelyben az is szerepet játszott, hogy a történészszakma java akkorra professzionálissá vált és az MTA sem a politikai megbízhatóságot vizsgálta. Mindemellett a témám valóban érdekes volt, továbbá a felkészültségemről meggyőződhettek, hiszen rendszeresen készítettem folyóiratszemléket és könyvismertetőket a Századok, a Világtörténet, továbbá a Valóság számára. Aspiránsvezetőnek Hanák Pétert választottam. Ez kitűnő döntésnek bizonyult, mivel személyében egy briliáns, ötletekkel teli embert ismertem meg, akivel rendszeres és tartalmas beszélgetéseket folytattam a készülő munkámmal kapcsolatban.

Ezt az időszakot az MTA Történelemtudományi Intézetében töltöttem, ahol a történész szakma krémje dolgozott. Sokat köszönhetek a korszakommal foglalkozóknak, mint H. Haraszti Éva, Juhász Gyula, L. Nagy Zsuzsa, Litván György, de Ránki György is kitüntetett figyelmével – akinek hallatlan érdeme volt az Intézet szabad légköre és a kiadványok magas szakmai színvonala. Nemzedékemből Barta Gábor, Glatz Ferenc, Hegyi Klára, Szakály Ferenc, Szász Zoltán, Varga F. János nevét említem, akikkel e három év alatt jobban megismerkedtem. Mivel az Intézetben gyakorivá vált a külföldi vendégek fogadása, így az angoltudásom itt is hasznosnak bizonyult. A TTI-ben eltöltött éveknek köszönhetően kezdtem magam valóban történésznek érezni. Szakmai ismertségemhez hozzájárult, hogy gyakran tartottam történelmi tárgyú előadásokat a TIT (Tudományos Ismeretterjesztő Társulat) József Attila Szabadegyetemén, ahol a budapesti történelmi szakosztály elnökévé választottak. Ebben a minőségemben a Kossuth Klubban izgalmas vitákat is szerveztem.

Fotó: Kasza Zoltán Krisztián

Mögöttünk látható magánkönyvtári gyűjteménye. Tudna olyan történelmi ihletésű szépirodalmi munkát, esetleg filmművészeti alkotást említeni, amelyek meghatározók voltak az Ön számára?

Kisiskolás korom óta „faltam” a könyveket, a középiskolában pedig már tudatosan, az érdeklődésemnek megfelelően válogattam. Akkor Hegedűs Géza, Kodolányi János, Makkai Sándor, P. Gulácsy Irén történelmi regényeit olvastam előszeretettel. Az egyetemes történelem iránti érdeklődésemet egy amerikai író, Upton Sinclair Letűnt világ című könyve erősítette, amelyet édesapám könyvtárában leltem meg. Ez a regény az író a 20. század történetét regényes formában feldolgozó Lanny Budd sorozat első darabja, ebből Magyarországon hét dupla kötet látott napvilágot. Szüleim baráti köre révén be tudtam szerezni a sorozatot, így középiskolás koromban délutánonként órákon át olvastam Sinclairt. Mai szóhasználattal élve a szerzőre azt mondhatjuk, hogy polgári liberális felfogású, náciellenes író volt, aki rokonszenvezett a szociáldemokrácia egyes gondolataival, de a sztálinizmust a szocializmus teljes megcsúfolásának tekintette. Az utolsó kötetet nem véletlenül a sztálinizmus leleplezésének szentelte, ezért a kommunista hatalomátvételt követően nem lehetett itthon a továbbiakban elérni.

Meghatározó történelmi témájú filmmel, amely a történelemszemléletemre is hatott, egyetemista éveimben találkoztam. Andrzej Wajda Hamu és gyémánt című remek filmjét szerencsés módon Magyarországon is bemutathatták, ez tovább erősítette a már meglévő érdeklődésemet a második világháború iránt. Egyetemista koromban egyébként nagy keservesen hozzájutottam Winston Churchill második világháborúról szóló hatkötetes munkájához. A köteteket Londonban vásároltam meg és küldettem haza, de a postán elkobozták, mint a Szovjetunióval és a szocialista országokkal szemben ellenséges irományt. A könyvesbolt azonban volt annyira nagyvonalú, hogy amikor ezt felpanaszoltam, újra félretette számomra a köteteket, amíg végül sikerült azokat becsempésznem az országba.

Hogyan fordult érdeklődése a külpolitika-történet felé?

1976-ban visszatérve az OSZK-ba, Juhász Gyula intézetbeli kollégám szólt, hogy a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen – ahol ő akkoriban másodállásban tanított – a Nemzetközi Kapcsolatok Tanszékén sürgősen szükség lenne valakire, aki a nemzetközi kapcsolatok történetét tudná tanítani. Bár nem az ELTE-ről volt szó, az egyetemi oktatás lehetősége kecsegtető volt, ráadásul a téma közel állt hozzám, a diplomáciatörténet mindig érdekelt, és tudtam, hogy a külpolitika, a nemzetközi kapcsolatok alakulása határozta meg sorsunkat, hogy miért vagyunk a Szovjetunió egyik csatlósa. A tanszék vezetőjével, Kreskay Ferenccel találkozva tisztáztam, hogy nem szándékozom belépni az MSzMP-be, aki válaszul közölte, hogy erre már napjainkban nincs szükség. 1976 őszétől így lettem egyetemi oktató. Közben elkészült és megvédtem a kandidátusi disszertációmat (Magyarország megítélésének megváltozása Nagy-Britanniában – ez volt az említett első könyvem alapja), majd 1981-ben adjunktusból docenssé léptem elő. Nagyon szerettem tanítani, kitűnő külpolitikai szakemberek mellett rangos történészek, mint Diószegi László, Stark Tamás és Szijártó István kerültek ki tanítványaim sorából.

Forrás: sielok.hu

A már említett Az elveszett presztízs mellett szerző és társszerzőként több könyvet is jegyez elsősorban a nemzetközi kapcsolatokhoz köthetően. A Lehet-e sízni a Kárpátok alatt? című könyve viszont a magyar sísport történetébe nyújt betekintést. Mi adta az ötletet, ihletést, hogy társszerzőként szerepet vállaljon a kötet megírásában?

A történészek többsége könyvtárban és levéltárban tölti az életét. Én mindig azt vallottam, hogy ép testben ép lélek lakozik, és gyakorlatban a sport, a fizikai erőkifejtés nemcsak az egészséges élet elengedhetetlen része, hanem a teljes élethez is szükséges. Egyetemista koromban egy ideig versenyszerűen is bridzseztem, de csakhamar rádöbbentem, hogy aki szellemi munkát végez, annak nem kellene dohányfüstös szobákban töltenie az estéit. Így jött hobbiként a sísport, s miután elég jó sízővé váltam, a baráti köröm biztatására síoktatói képesítést is szereztem. A sízés mellett egyébként a vízi sportok, különösen az evezés és a vitorlázás kötött le. A túrázás, gyalogos hegymászás gyakorlatilag kiskorom óta része volt az életemnek, hiszen még édesapámmal gyakran neki indultunk a Budai-hegyeknek. A turizmus története is foglalkoztatott és az OSZK folyóiratolvasójában korábban előszeretettel, mondhatni szórakozásképp olvasgattam a Turisták Lapját és az ehhez hasonló kiadványok régi évfolyamait. Ekkor tűnt fel, hogy a világháborúk közötti időszakban komoly síirodalom keletkezett Magyarországon, beleértve a különféle szakkönyveket, folyóiratokat és síkalauzokat is. Ezeket áttanulmányozva és cédulázgatva az 1980-as évek végén írtam egy sítörténeti vázlatot. Ez a Turista Magazinban jelentem meg folytatásokban, majd folyamatosan bővülő tartalommal sí-folyóiratokban.

Körülbelül két évvel ezelőtt, amikor befejeztem a rendszerváltozás külpolitikájáról szóló könyvemet, felmerült bennem, hogy meg lehetne írni a magyar sítörténelmet részletesebben is. Neidenbach Ákos síalpinistával kötött régi ismeretségem révén kiderült, hogy ő igen gazdag téli sport-tárgyú fényképgyűjteménnyel rendelkezik. Így született meg a magyarországi sísport több mint százéves történetének a feldolgozása. A korábbi időszakok magyar sízői egyébként a nemzetközi versenyeken is megállták a helyüket, ami a későbbiekben – a feltételek romlása következtében – sajnos már nem mondható el. A könyv első fele sítörténettel foglalkozik, a második fele pedig valójában a nemzedékem sítörténetét írja le. Ifjúkoromban, az 1950-es és 1960-as években, amikor még nagyon korlátozottan lehetett külföldre utazni, az ifjúság intenzíven sportolt, nemzedékem lényegében hozzászokott a sporthoz. Maga a könyv megírása számomra igen élvezetes munka volt.

Fotó: Kasza Zoltán Krisztián

Ön azon kevés történész közé sorolható, akiről elmondható, hogy a történelmet formálhatta, egy ország sorsát alakíthatta. Azt viszont kevesen tudják, hogy az a belvárosi polgári lakás, ahol immáron több, mint öt évtizede él, önmagában is történelmi jelentőségű helyszín. Mesélne erről?

A történelem valóban jelen volt ebben a lakásban, ahol tartózkodunk. A lakást id. Antall József bérelte ki újjáépítési miniszterként 1946-ban. A második világháborút követő időszakban a Független Kisgazdapárt, majd az 1956-os forradalom idején az ellenzék tanácskozási helyszínéül szolgált a lakás több ízben is. Itt lakott Kovács Béla, az FKgP Szovjetunióba elhurcolt, majd 1955-ben hazatért egykori főtitkára, aki id. Antall jóbarátja is volt egyben. Maga id. Antall József a többség számára leginkább arról ismert, hogy a lengyel és egyéb menekültek ügyét felkarolta a második világháború idején, de 1956-ban, az akkor 59 éves id. Antallnak továbbra is megvolt a tekintélye az újraaktivizálódó FKgP-ben. Sőt a remélt demokratikus változások és egy választási siker esetén őt jelölték volna belügyminiszternek. Az, hogy családtagként bekerülhettem ebbe a lakásba, számomra ez rendkívül megtisztelő volt, a légkör miatt pedig izgalmas is. A konyhai beszélgetések vagy a családi ebédek rendkívül politikaközpontúak voltak. Mindez nemcsak élmény volt, de erősítette a gondolkodásom jellegét, irányvonalát is. Kijelenthetjük, hogy az akkori énem már egy nyugatbarát, antikommunista, józan középutas személyként gondolkodott, akire mind az ifjabb, mind az idősebb Antall is hatással volt. De a diktatúrában felnőve fel sem merülhetett bennem, hogy valaha is politikai szerepet vállaljak. A nálam kilenc évvel idősebb ifj. Antall József viszont egy polgári demokráciában már fiatalon a politika élvonalában lett volna.

Id. Antall József az 1930-as években (Forrás: Id. Antall József: Menekültek menedéke. Emlékek és iratok. Budapest, 1997.)

Hogyan jellemezné ifj. Antal József világszemléletét, látásmódját?

Már kamaszként is gyűjtötte az adatokat és a képeket a külpolitikáról. A piarista önképzőkörben dolgozatot készített az Egyesült Államok világpolitikai jelentőségéről. Az 1956-os forradalom és szabadságharc idejére az akkor 24 éves ifj. Antall József a gyakorlatban már édesapja titkára és mindenese volt. Tehetsége révén gondolatai és meglátásai az idősebb nemzedék számára is imponálók voltak. Jómaga nemzetőrként aktív szerepet vállalt a forradalomban, annak leverése után, amikor a remény még megvolt valamilyen korlátozott többpártrendszerre, tervezetet készített egy ilyen jellegű kibontakozásról. Apja tekintélyének és nagyrabecsültségének köszönhetően végül elkerülte a börtönbüntetést – erről Rainer M. János írt izgalmas könyvet. Mindehhez azért az is hozzájárult, hogy kiválóan félre tudta vezetni a nyomozó hatóságokat. Ahogy azt később nekünk is tanácsolta, soha semmit sem szabad bevallani annak reményében, hogy a vallomással megelégedve békén hagyják a vallomástevőt. Mert ez oda vezet, hogy az illetőből végül olyat is ki lehet préselni, amit el akart hallgatni.

Ifj. Antall József fiatalon (Forrás: antall25.hu)

Azzal azonban, hogy az oldalvonalra szorították, eltiltották a tanári pályától, Antall, Eötvös József és a magyar nemzeti liberalizmus szakértője az orvostörténet felé fordult. Ilyen tárgyú tanulmányok megírása mellett mint intézményszervező is bizonyította tehetségét. Ő azonban politikusnak született és annak is készült. Ahogy azt később mondogatta, ha Magyarországon nem lett volna kommunizmus, akkor a kezdetektől fogva politizált volna, s a történelem pedig – beleértve a művészet- és orvostörténetet is – a hobbija lett volna. Az élet azonban a sorsát úgy alakította, hogy a hivatása a művészet- és orvostörténet, a hobbija pedig a politika lett. Mivel az akkori rendszerben belpolitikával nem foglalkozhatott, ezért az érdeklődését bizonyos mértékig a külpolitikával pótolta. Amit lehetett, azt mind elolvasta, s ennek köszönhetően Antall rendkívüli tájékozottságra tett szert külpolitikai ügyekben.[2] Kiterjedt ismeretségi és baráti körrel rendelkezett, s a gyakorlatban Ő már ekkor is politizált. E körökben együtt elemezték a rendszert és a világpolitikai változásokat, keresve a jelét annak, ha valami Magyarország szempontjából bizakodásra adhatott okot. Antall szerint nemcsak túl kellett élni az önkényuralom rendszerét, de készen kellett állni arra az esetre, ha egyszer valóban mégis alkalom adódik a rendszer leváltásra – ahogy az 1956-ban egy rövid pillanat idejéig meg is volt. Antall remélte, hogy egyszer lehetőség lesz visszatérni az 1956-os alapokhoz. A Világost követő önkényuralom sem tartott örökké.

Fotó: Kasza Zoltán Krisztián

Említette, hogy Ön sohasem készült tudatosan bármiféle politikai pályára. Mégis Önt nevezték ki a rendszerváltást követő, első szabad választott kormány külügyminiszterévé (1990–1994), majd később az ország washingtoni nagykövetévé (1998–2002). Hogyan vált történészből, s a nemzetközi kapcsolatok oktatójából közszereplővé?

A Magyar Demokrata Fórumot létrehozó első lakiteleki találkozóra nem Antall, hanem a saját baráti és ismerősi köröm révén kerültem. Az 1980-as évek második felétől úgy éreztük, hogy a kormányzat a gazdasági csőd elkerülésére keresi a megoldásokat és erősíteni próbálja társadalmi bázisát. Egyértelmű volt számunkra, hogy ki kell állni a nyilvánosság elé, nyomást kell gyakorolni a kormányzatra, ezzel is erősítve az ellenzéki hangulatot. Mindeközben kerestük a lehetőségét annak, hogy bevonjuk a nem párttag értelmiséget, valamint a hitelét vesztő rendszerrel szemben kritikus párttagokat a változások elősegítésébe. Az MDF 1988. szeptemberi megalapításában azonban nem valamiféle karrierhajhászási vágyból vettem részt, s miniszteri ambícióim sem voltak soha. Mivel beszéltem angolul, a feladatomnak azt tekintettem, hogy a külföldi újságírókat tájékoztassam az MDF céljairól, politikájáról. 1989 őszén a párt elnöksége megbízott a külügyi munkát intéző bizottság vezetésével.

Életem egyik meghatározó időszaka volt a Kaliforniai Egyetemen töltött idő, amikor is Fulbright-ösztöndíjasként 1984 és 1986 között Santa Barbarában tanítottam két és fél éven keresztül. Mindez kiszélesítette és megerősítette a nemzetközi látásmódomat és adott számomra bizonyos tekintélyt is. De amikor az MDF népszerűsége felívelt 1989-ben, még akkor sem készültem közfunkciót vállalni. Világos volt számunkra, hogy elsődleges célunk a rendszerváltozást követően a nyugati világ és vezetőinek megnyerése lesz, ami hozzásegíti majd az országot a mielőbbi Európai Uniós és NATO-tagság elnyeréséhez. Ebben az Egyesült Államokkal való kapcsolat döntő jelentőségű volt, ezért a washingtoni magyar nagyköveti poszt elvállalása fölmerült bennem, hiszen jól, belülről ismertem az Egyesült Államokat. Az 1990. áprilisi választási győzelem után azonban kormányt kellett alakítani és be kellett tölteni a külügyminiszteri posztot. Mint a nemzetközi kapcsolatok oktatója, a történelem ismerője, s nemzetközi tapasztalattal és nyelvtudással rendelkező személy, én jöhettem szóba. A posztra korábban a szintén MDF-alapító Joó Rudolf volt a jelölt, de mivel ő 1989-ben elfogadott egy franciaországi vendégoktatói állást, ezzel kiesett mint választási lehetőség. Antall miniszterelnöknek egy bizalmát teljes mértékben bíró és külpolitikai koncepcióját osztó személyre volt szüksége.

Az Antall-kormány (Forrás: barankovics.hu)

Külügyminiszterként és újdonsült közéleti szereplőként miként vált szolgálatára a történészi háttere?

A rendszerváltozásban, majd az Antall-kormányban több történész is vezető szerepet töltött be, és az MDF tagságában is erős volt a történelem iránti érdeklődés. Átéreztük, hogy nagy lehetőséget kapott az ország kitörni a kényszerpályáról és szabadon dönteni, milyen úton haladjunk. Világtörténelmi ismereteim sok tanulságot kínáltak, segítették lépéseimet, döntéseimet, érveimet, megjelentek akkori publikációimban. Cselekedjünk bátran, de ne ragadjanak el az illúziók és az irreális vágyak, erre tanított a magyar történelem is. A ránk kényszerített szovjet gyámkodás megszűnésével csatlakozni akartunk a demokratikus többpártrendszerben és jólétben élő Európához. Persze azzal is tisztában voltunk, hogy az állampolgárokat a jólét kérdése jobban megmozgatja majd, mint a demokrácia felépítésnek részletei. Tudatában voltam és vagyok is, hogy a magyar szerep korlátozott és egy kis nemzet eleve kisebb hangsúllyal tud beleszólni a nemzetközi politika alakulásába. A rendszerváltozás idején és az azt követő néhány évben, Antall József miniszterelnöksége alatt, ez viszont másképp volt. Magyarországnak akkor óriási tekintélye volt, és elmondhatjuk, hogy Antall javaslatainak komoly súlya volt a nemzetközi színtéren. Aktívan beleszóltunk a délszláv válság rendezésébe, s a kelet-közép-európai NATO-bővítés zászlóvivője, fő motorja is Magyarország volt. Ezúttal nem egy vesztes ország voltunk, hanem a lengyelekkel együtt a „világ hőseivé” léptünk elő a kelet-európai rendszerváltásban betöltött szerepünknél fogva.

Ifj. Antall József magyar miniszterelnök és id. George Bush, az Egyesült Államok elnöke (Forrás: gondola.hu)

A szomszédos országokkal való viszonyt is új alapra lehetett helyezni. A határváltoztatás lehetőségével le kellett számolni, mert – ahogy azt a szomszédságpolitika történetéről szóló könyvemben ki is fejtettem[3] – a kialakult etnikai viszonyok és a status quo iránt elkötelezett nagyhatalmak mellett az veszélyes illúzió volt. De minden eszközzel arra törekedtem, hogy a demokratikus elvek és értékek érvényre jussanak Közép-Európában, mert ez a nemzeti kisebbségek életébe is gyökeres változást hoz. Nemcsak azzal, hogy pártjaik és sajtójuk lesz, de jó politikával és nemzetközi támogatással biztosítani tudják jogaikat, fennmaradásukat. Bár a határok változatlanok maradnak, de az Európai Közösség és utóda, az Európai Unió a szabad mozgással, a határok lebontásával, a decentralizálással a határon túli magyar közösségek számára is gyökeres változást hozhat. Ennek az ígéretnek a megvalósulása sajnos még várat magára, de előmozdítása a magyar külpolitika legszebb feladata.

Jeszenszky Géza külügyminiszterként átnyújtja Magyarország hivatalos kérelmét az Európai Unióhoz történő csatlakozásáról 1994 tavaszán (Forrás: gondola.hu)

Washingtoni nagyköveti megbízatását követően mennyiben sikerült visszatérnie a történelemtudományhoz? Ha jól tudom, jelenleg Az elveszett presztízs angol nyelvű megjelentetésén dolgozik, miközben tervben van az emlékiratainak a megírása is.

Szerencsére tennivalóm a hazatérésemet követően és most is bőven akad. A külügyminiszteri, majd nagyköveti működésem lehetetlenné tette számomra, hogy kivonjam magam a politika világából és teljesen visszatérjek a történelemtudományhoz. A külpolitikának tehát nem tudtam hátat fordítani, s úgy vélem, hogy aki olyan közéleti funkciót töltött be mint én, az köteles is választ adni azokra a közelmúlttal kapcsolatos kérdésekre, amelynek részese, szereplője vagy épp alakítója volt. Ehhez igazodva, külpolitikai kérdésekben igyekeztem mindig a sajtó és a tudomány rendelkezésre állni, s ettől vezérelve vállaltam el külpolitikai publicisztikák írását is a sokunk bánatára megszűnt Heti Válaszban. De ha a történelemtudományt nézzük, az utolsó téma, amely a rendszerváltás előtt foglalkoztatott – és amelyből viszonylag nagy anyagot halmoztam fel – az az Egyesült Államok Közép-Európa-politikája volt az első világháború idején. Időközben azonban Glant Tibor – aki jelenleg a Debreceni Egyetem Észak-amerikai Tanszékének vezetője – a témát feldolgozta, több tanulmánya és könyve is napvilágot látott idevágóan, így nem láttam értelmét, hogy ugyanebben a témában egy saját könyvet jelentessek meg.

Washingtonból hazatérve ennél fogva újra a tanítás felé fordultam és a Corvinus Egyetemen oktattam, habilitálásom után egyetemi magántanárként, miközben nekiláttam a szomszédságpolitika történetéről szóló könyvem megírásának. Ez a sok külföldi konferencia és előadás meghívásnak köszönhetően lassan haladt előre. Időközben, 2011-ben jött a csábító hívás a norvégiai nagyköveti poszt formájában, amelyet a rosszmájú híresztelésekkel ellentétben nem a síport iránti elkötelezettségem okán vállaltam el. Bár nem tagadom, hogy ez is Norvégia mellett szólt, de ez az ország sok jó példa mellett komoly gazdasági lehetőségeket is kínál. A nemzeti kisebbségügyi főbiztos, Knut Vollebæk is norvég volt, korábban külügyminiszter, majd Washingtonban nagykövet kollégám. Az is szempont volt, hogy mivel Norvégiában a diplomáciai és társadalmi élet kevésbé pezsgő, mint az Egyesült Államokban, így majd alkalmam nyílik naponta pár órát dolgozni a könyvemen és más írásokon.

Forrás: osiriskiado.hu

Most, nyugállományban ismét tudok foglalkozni a magyar külpolitika történetével, több esszé-jellegű tanulmány mellett angol nyelvű kötetet szerkesztettem a budapesti zsidóság 1944 júliusi – sajnos csak ideiglenes – megmeneküléséről. Most jött el az idő régi adósságom törlesztésére is, Az elveszett presztízs angol nyelvű kiadására. A szöveg fordítása a Batthyány Alapítvány jóvoltából már rég készen van, de a korábban magyarra lefordított idézetek angol nyelvű eredetijét vissza kell keresnem az évtizedekkel korábbi cédulázásaim és fénymásolatok alapján. Reményeim szerint mindezt az év végig sikerül befejezni. Ezt követően kerülhetne sor az emlékirataim megírására, gyakorlatilag ez egy politikai önéletrajz lenne. A fő hangsúly a magyar bel- és külpolitikában aktívan betöltött, mintegy tíz éves időszakomra esne. Forrásaim, dokumentumaim bőségesen állnak rendelkezésemre. Bizonyos értelemben ez a könyv a Magyar Demokrata Fórum történetét is bemutatná. Úgy vélem, hogy minden egykori politikus feladata, kötelessége számot adni saját közéleti szerepéről és annak tanulságairól az utókor számára.

Szeghő Patrik

[1] Szalay József–Baróti Lajos. A magyar nemzet története. I–IV. kötet. Budapest, Lampel, 1896.

[2] Jeszenszky Géza. „Antall, a külpolitikus.” In: Antall József: Modell és valóság. III. köt. Budapest: Antall József Tudásközpont, 2015: 1106–1158.

[3] Jeszenszky Géza. Kísérlet a trianoni trauma orvoslására: Magyarország szomszédsági politikája a rendszerváltozás éveiben. Budapest: Osiris, 2016.

Ezt olvastad?

A sors furcsa fintoraként a csehszlovák események 50. évfordulójára jelent meg jelen tanulmánykötet, és a kedves olvasóban a címet olvasva