Andrássy Gyula, Tisza Kálmán és a dualizmus rendszere – interjú Kozári Monikával

Kozári Monika számtalan könyv, monográfia és tanulmány szerzője. Hamarosan kerek születésnapot ünnepel, ami kiváló alkalmat teremtett tisztelőjének, munkássága alapos ismerőjének, Kárbin Ákosnak egy beszélgetésre. Interjújából megtudhatjuk, hogy Kozári Monika miért választotta a történészi pályát, hogyan készültek a Kánya Kálmánról, az Andrássy Gyuláról vagy a dualizmus rendszeréről írt könyvei, megtudhatjuk, hogy miért köszöni családjának, hogy „olyan jól elviselték, hogy annyi éven át Tisza Kálmán is velünk élt”, olvashatunk TV-s szerepléseiről, illetve a jövőre vonatkozó terveit is megismerhetjük.

Kozári Monika

Újkor.hu: Miért választottad a történész hivatást?

Kozári Monika: Amikor az általános iskola ötödik osztályában elkezdtünk történelmet tanulni, rájöttem, hogy engem ez a tárgy érdekel. Először a Szüleim könyvtárában néztem körül, és sok érdekeset találtam, például Passuth László könyveit. Persze olvastam olyasmit is, ami a korosztályomhoz sokkal jobban illett: ifjúsági regényeket, a pöttyös és csíkos, a delfin sorozat könyveit, a Winnetout és a Nagy indiánkönyvet, és így tovább. Zömében ezek is történelmi tárgyúak voltak. Először a régészet fogott meg, aztán az orientalisztika. A történelem iránti érdeklődés gimnáziumban is kitartott, így történelem-orosz szakra jelentkeztem az ELTE-re. Akkor az még természetes volt, hogy kétszakosok voltunk. Az ELTE-n – orosz szakon is – számos jó tanár volt. Kezdettől tudtam, hogy nem tanár szeretnék lenni, hanem történész, de elvégeztem a tanárszakot is.

Kik voltak azok az oktatók, akik befolyásolták a pályád további alakulását?

Hahn Istvánt nemcsak előadásokon hallgathattam, hanem szemináriumra is járhattam hozzá. Elképesztő tudású tanárt ismerhettem meg benne, és már első évesként is sajnáltam, hogy az ókor nem vonz. Hahn István tudása a modern korokra is kiterjedt. Ez akkor derült ki számomra, amikor végzősként véletlenül abba az államvizsga bizottságba osztottak be, amelynek ő volt az elnöke, és a második világháborúból államvizsgáztam. Később az MTA TMB [Tudományos Minősítő Bizottság] ösztöndíjas felvételinél is ő volt a vizsgabizottság elnöke. Ragyogó tanár volt Bolla Ilona, akihez középkori magyar történelem szemináriumra jártam. Sajnos ő nagyon korán meghalt. Draskóczy István akkor Mária Teréziát is tanított, nagyon sokat tanultam tőle, a mai napig őrzöm azokat a jegyzeteket, amelyeket az ő órái kapcsán írtam. Szabad György előadásai sokunkat lenyűgöztek. Palotás Emil a gondolkodtató szemináriumi dolgozataival tanított minket tanulmányt írni. Balogh Sándor és Izsák Lajos olyan nyíltan beszéltek az 1945 utáni magyar történelemről, ami egyáltalán nem volt akkor megszokott. A 19. századi magyar történelmet Pölöskei Ferenctől tanultam, az egyetemest pedig Diószegi Istvántól.

Kozári Monika

Kik voltak azok a történészek, akik formálták a szemléletedet?

Az orosz és német nyelvtudással Diószegi Istvánhoz jelentkeztem szakdolgozni, majd TMB ösztöndíjra is. Mindkét témámat ő adta. A szakdolgozatomat a Bismarck utáni német külpolitika témából, az egyetemi doktoriból átnövő PhD értekezésemet pedig Német–orosz kapcsolatok a berlini kongresszus időszakában címmel írtam. Diószegi tanár úr megtanított kézírásos gót szövegeket olvasni, mert enélkül nem tudtam volna elolvasni a forrásokat. Az Osztrák–Magyar Monarchiát illetően Pölöskei Ferenc és Somogyi Éva volt számomra a minta. Akkoriban még nem létezett a közösségi média, nem ismertük azt a fogalmat, hogy „követni” valakit, de én ösztönszerűen ezt csináltam. Elkezdtem nagyon sokat olvasni, szisztematikusan. Végigolvastam Diószegi, Pölöskei, Somogyi munkái mellett még néhány szerzőt, akit érdemesnek tartottam, például Ránki Györgyöt, Galántai Józsefet, Hanák Pétert említhetem, valamint elolvastam az akkor hozzáférhető nagy összefoglaló munkákat. Ezt a szokásomat később is megtartottam, a névsort bővítettem olyan kutatók munkáival, akik nagyon sokat dolgoztak/dolgoznak és sokat publikálnak, mint például Romsics Ignác, Anderle Ádám, Gerő András, Gyáni Gábor és Kövér György. Persze rajtuk kívül nagyon sok szerzőt olvastam. A belefektetett munka megtérült, mert rengeteget tanultam tőlük.

Mikor határoztad el, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia Magyarországával fogsz foglalkozni?

1987-ben megvédtem az egyetemi doktorimat – akkor dr. univ. volt és tudományos fokozatnak számított –, és új téma után néztem. Az előző két évben voltam ösztöndíjjal Bonnban és Moszkvában kutatni. Nagyon érdekes és hasznos volt mindegyik út. A tapasztalatokból az is nyilvánvaló volt, hogy ha továbbra is diplomáciatörténettel, egyetemes történelemmel akarok foglalkozni, ahhoz ösztöndíjak szükségesek, és utazni kell. Én pedig tudtam, hogy férjhez szándékozom menni, és gyerekeket, családot szeretnék. Magam körül láttam olyan példákat, ahol az anya sokat volt úton. Ezt el sem tudtam képzelni, hogy én a távolban legyek, a gyerekek meg itthon cseperedjenek. Ezért olyan témát kerestem, ahol az addig megszerzett tudás sem vész kárba, és itthonról kutatható. Ez az Osztrák–Magyar Monarchia, mindenekelőtt a magyar fele.

Kozári Monika

Hogyan kezdtél Tisza Kálmánnal foglalkozni?

Tisza Kálmánt mint kutatási témát egy nagyon szerencsés véletlennek köszönhetem. 1986 szeptembere óta a Magyar Tudományos Akadémián dolgozom. A Székházban járva bementem az Akadémia Kézirattárába. M. Kondor Viktóriával találkoztam, aki történész volt, ő írta az 1875-ös pártfúzióról szóló könyvet, és a Kézirattár dolgozója volt. Ő irányította rá a figyelmemet a Tisza Kálmán–Ghyczy Kálmán levelezésére, amiért a mai napig hálás vagyok neki. Azt mondta Kondor Viktória, mindig tervezte, hogy ezt a levelezést egyszer feldogozza, de úgy alakult, hogy ezt végül nem tette, és már nem is fogja. Csináljam meg én. A levelezés valóban nagyon érdekes volt, de rengeteg dolgot nem értettem belőle. Gondoltam, sebaj, kiveszem a könyvtárból Ghyczy Kálmán életrajzát, és az majd segít. Ilyen életrajz azonban nem létezett. Akkor nézzük Tisza Kálmánt. Amikor kiderült számomra, hogy Tisza Kálmán életrajz sem létezik, egyszerűen nem akartam elhinni.

Mit tartasz a legfontosabb kutatási eredményednek?

A Tisza Kálmán monográfiámat, amely valóban rengeteg új kutatási eredményt tartalmaz. Abban a 15 évben, amíg azon a könyvön dolgoztam, sokan akartak lebeszélni róla, mondván, hogy Tisza Kálmán életrajzát nem lehet megírni, mert nem maradt utána egyben hagyaték, és túl nagy, túl szerteágazó az életmű. Tényleg óriási munka volt. Az 1990-es évek elején azonban már létezett a számítógép, és volt kutatónapom is. Emlékszem, hogy szombat-vasárnap ebéd után, amikor a gyerekek aludtak, a konyhaasztalon kezdtem el egy kölcsön laptop segítségével a Tisza-Ghyczy levelezés egyes darabjait feldolgozni. Nekünk akkor még nem volt otthon számítógépünk, az elsőt 1995 karácsonyára vette a férjem. Ez a levelezés adta a kulcsot ahhoz, hogy számomra Tisza Kálmán életrajza megírhatóvá vált, mert ennek révén beleláttam Tisza gondolataiba, politika-alakítási stílusába, a Ghyczy Kálmánhoz való viszonyába és egy kicsit a magánember Tisza Kálmán mentalitásába is. A miniszterelnöki tevékenységéhez pedig végigolvastam 15 év (1875–1890) minisztertanácsi jegyzőkönyveit, körülbelül 10 000 oldalt, amelyből egyértelműen feltárható volt, hogy milyen ügyekkel foglalkoztak abban a 15 évben, és melyikben milyen döntés született. Ezek a források adták a vázát a könyvemnek, de persze rengeteg minden mást is olvastam, tanulmányoztam hozzá, hogy az egész életutat meg tudjam rajzolni. Egyedül az egyházi tevékenysége maradt ki teljes egészében. Remélem, hogy azt majd valaki nálam sokkal jobban hozzáértő, esetleg egy református egyházi személy feldolgozza. A Tisza Kálmán életrajzom 2003-ban jelent meg először, és az azóta eltelt több, mint másfél évtized tapasztalata alapján már tudom, hogy átformálta a Tisza Kálmánról az emberek tudatában élő igen leegyszerűsített képet, és sokkal pozitívabbra is alakította a megítélését a teljesítménye, a Magyarországnak tett szolgálatai alapján.

Milyen kép alakult ki benned Tisza Kálmánról a kutatásaid kapcsán?

Tisza Kálmán nagyon sokat tett Magyarország anyagi és szellemi gyarapodása érdekében. Kormányzása kezdetén az ország gazdasági és pénzügyi mozgásterét próbálta növelni az Osztrák–Magyar Monarchián belül. A közel három éves tárgyalássorozat nem hozta meg a várt eredményt, a Szabadelvű Párt köreiben is nézeteltérést, kiválásokat szült, és megrengette Tiszának a Simonyi Lajos kereskedelmi miniszterhez fűződő baráti kapcsolatát is. Emellett a kormányzása kezdetétől sokat foglalkozott az állami adminisztráció kérdéseivel, az állam és a törvényhatóságok (akkor így hívták az önkormányzatokat) viszonyával. A törvényhatóságok működését szakszerűbbé tette azzal, hogy egyes funkciókra, mint például az államépítészeti hivatal vagy az adóügy, hozzáértő szakembereket neveztetett ki. Tagadhatatlanul sértette ezzel szabad tisztviselő-választási jogukat, viszont nem államosította teljes egészében a hivatalnoki gárdájukat, és súlyt helyezett arra is, hogy legyen anyagi alapjuk, ne pusztán az állami költségvetésből éljenek. Az első intézkedései egyike a közegészségügy fejlesztését célozta, 1876-ban, Európában elsőként született meg a magyar közegészségügyi törvény. Kormánya foglalkozott a gyermekhalandóság leszorításával, az árvaüggyel, a kisdedóvással, a tébolydákkal; az oktatás fejlesztésével a középiskolák szintjén, 1883-ban született a középiskolai törvény, benne a reál tárgyak oktatására létrehozott reál gimnáziumokkal, ez például egy nagyon fontos felismerés volt mind az anyagi, mind a szellemi gyarapodást illetően. Látóterébe kerültek a színházak, a könyvtárak, a múzeumok, hagyatékokat adományozott az Akadémiának. A miniszterelnöksége 15 éve alatt több, mint 600 törvény született, ennek a döntő többsége azt célozta, hogy a gazdaság, az ipar és a mezőgazdaság egyaránt, fejlődni tudjon.

Tisza Kálmán 45 és 60 éves kora között volt miniszterelnök. Határozott és döntésképes ember volt, aki az ellentmondást a politikai életben nem nagyon tűrte. Viszont a szakmai kérdésekben „szakférfiak” tanácsaira támaszkodott – tényleg így nevezték meg őket –, akiket „szaktanácskozmányokra” hívott össze. („Szaknők” még egyáltalán nem voltak.) Így születtek például a hatalmas építési beruházások a közraktártól elkezdve a rakpartok kiépítéséig, kórházépítések, laktanyák, városházák, vasútállomások és iskolák. Ezek az épületek annyira jellegzetesek, hogy ránézésre megállapítható, mi a funkciójuk. Így támogatta a vízépítést, az ármentesítő társulatokat, a mocsarak lecsapolását, a belvizek elvezetését. Fontosnak tartotta a mezőgazdaság gépesítését, az ipartámogatást, a nagy katasztrófák elhárítását, mint például a filoxéra vész. 1873-tól, az utolsó kolerajárványtól kezdve nem voltak nagy járványok sem, mert elkezdték a védőoltások beadását.

Tisza Kálmán a család mellett az egész életét a politikának szentelte. Az eltökélt, keménykezű politikus nagyon jószívű ember volt, aki együttérzően segítette azokat az embereket, akik nem saját hibájukból voltak szegény sorsúak, és nem akartak élősködni, kihasználni embertársaikat.

A Kálmánok sora ezzel nem ért véget, hiszen nem a Tisza Kálmán monográfia volt az első könyved. Hogyan született A Monarchia utolsó követe. Kánya Kálmán Mexikóban című munkád?

Szerzőtársam és jó barátom Anderle Ádám, aki sajnos már nincs köztünk, az 1980-as évek végén Péter János volt külügyminiszter felkérésére fel akarta dolgozni a Péter János által hazahozatott Kánya Kálmán hagyatékot. A hagyaték jelentős részben német nyelvű és gót betűs kézírással íródott, ezért szükség volt valakire, aki el tudja olvasni. Egy közös ismerősünk engem ajánlott. Nagyon jó együttműködés és több évtizedes barátság született ebből a könyvből. A könyvünk Mexikóban is megjelent spanyolul és szép karriert futott be. Kánya Kálmán nagyon érdekes személyiség volt, aki idős korában, 1932 és 1938 között töltötte be a külügyminiszteri posztot. A két világháború közötti tevékenysége jól ismert, de a korai korszaka, amikor az első világháború alatt Mexikóban volt osztrák–magyar követ, az nem volt feldogozva. Kánya 1868-ban született, 46 éves volt a mexikói kinevezésekor. Nagyon kommunikatív volt, barátkozó, jó megfigyelő, és jól ismerte az embereket. Érdekes jelentéseket küldött, itt-ott humorral fűszerezve.

Milyen indíttatásból születtek a nagy összefoglaló könyveid?

Pölöskei tanár úr az 1980-as évek végén meghívott a tanszékére óraadónak. „Az Osztrák-Magyar Monarchia működési mechanizmusa” tárgyat tanítottam 11 tanéven keresztül. Később az Újkori Egyetemes Történeti Tanszéken már adjunktusként is dolgoztam, és az ELTE Történelemtudományi Doktori Iskolájában is tanítottam 3 évet, az első akkreditáláskor alapító tag voltam. A tanítás tapasztalata alapján elgondoltam, hogy szeretnék egy három részes sorozatot írni az Osztrák–Magyar Monarchia magyar feléről: az intézmények történetét – benne a jogintézményekkel, mint például az uralkodó –, a politika történetét és magamnak úgy fogalmaztam meg, hogy az „életet”, vagyis, hogy hogyan éltek az emberek. Igen ám, de hol találnék én ehhez kiadót. És akkor felhívott Romsics Ignác, hogy a Tisza Kálmán könyvemben van egy fejezet a magyar minisztertanács működéséről, ő pedig útjára indítja főszerkesztőként a Modern magyar politikai rendszerek sorozatot a Pannonica Kiadó gondozásában, volna-e kedvem megírni a dualista rendszert. A felkérésnek nagyon megörültem, a könyv egy év alatt megszületett. Ezúton is köszönöm a felkérést. A dualista rendszer tananyag lett több egyetemen a történelem szakon, nagyon sok visszajelzést kaptam, sokan használják kézikönyvként, és például Katus László tanár úr, akit igen nagyra becsültem, megköszönte, hogy egy jól tanítható könyvet írtam.

Jó sorozat a Magyarország története 24 kötetben, amelynek TV-változata is volt. Szívesen vettél részt ebben a projektben?

Nagyon is, bár amikor belekezdtem, még nem lehetett tudni, hogy TV-sorozat is készül belőle. Jó, hogy nem tudtam, mert a könyvet szívesen megírtam, a TV felvételtől pedig szabályosan rettegtem. Ahogy már az imént elmeséltem, szerettem volna megírni a dualizmus politikatörténetét is, ezért ennek a felkérésnek is nagyon örültem. Szerintem is színvonalas sorozatot jelentetett meg a főszerkesztő, Romsics Ignác a Kossuth Kiadóval. Igazán büszke vagyok rá, hogy ebbe a vállalkozásba bekerülhettem. A sorozat az eredeti koncepciója szerint a középiskolai diákoknak és a tanáraiknak készült. Az én fiaim akkor gimnazisták voltak, és rájuk gondolva írtam meg a dualista rendszert. Biztos vagyok benne, hogy mind a könyv-, mind a TV-sorozatnak szemlélet formáló ereje volt, és saját tapasztalatból tudom, hogy a tanárok tanították is, mert egyszer kaptam egy SMS-t a kisebbik fiamtól, hogy „éppen téged nézünk törin”.

Hogyan terelődött a figyelmed a nyugdíj történetére?

Tisza Kálmán miniszterelnöksége idején a minisztertanács rendkívül sok nyugdíj és kegydíj ügyet tárgyalt. Nem értettem, hogy ennek mi az oka, és ezt szerettem volna felderíteni. Kerestem a magyarországi nyugdíj történetére vonatkozó átfogó munkát, gondoltam, hogy biztosan van olyan, hogy „A Nyugdíjfolyósító Intézet 100 éve”, de tévedtem, mert ilyen munka nem lehetett, lévén, hogy a központi intézmény még nincs száz éves. Egyébként a magyarázat az, hogy a nyugdíj sokkal korábbi keletű, mint ahogy a centralizált intézmény és a rendszer megszületett volna. Eleinte csak keveseket érintetett, igaz egyre bővülő körben, és az állami alkalmazottakra vonatkozóan a minisztertanács döntött a konkrét ügyekben, az Állami Számvevőszék pedig az ellenőrzést végezte. Tanulmányok sorával egyre mélyebbre merültem ebben a kérdésbe, és végül egy könyv született belőle, amelyet a Gondolat Kiadó adott ki az Országos Nyugdíjfolyósító Intézet támogatásával. Köszönöm Bácskai Istvánnak és Mészáros Józsefnek a támogatásukat.

Hogyan tudtad/tudod összeegyeztetni a hivatalnoki állást a történész kutatással? A tudományos közélet aktív szereplőjeként hogyan tudod párhuzamosan vinni a kutatásaidat?

Ez valóban nem egyszerű feladat, mert a kezdetektől hivatalnok vagyok, és a kutatásaimat, valamint a tanítást is emellett végeztem. Több összetevője van annak, hogy ez lehetséges volt. A munkahelyem, a Magyar Tudományos Akadémia mindenkori vezetése és a saját közvetlen vezetőim is mindig támogatták a kutatásaimat, minthogy látták, hogy az irodában is nagy energiával dolgozom, és a kutatás nem megy a hivatali munka rovására. Mindaddig, amíg az állami szabályok lehetővé tették, volt kutatónapom. Azóta szabadságból és magánidőben folytatom. A döntő momentum a családom, a férjem és a gyerekek mellett a szüleim és a férjem szülei segítsége, akik mindig pártolták ezt a tevékenységemet, és nem voltak szomorúak, ha a vasárnapi ebéd nem volt háromfogásos, sőt a nagymamák időnként besegítettek még a főzésbe is a gyerekfelvigyázás mellett. Igyekeztem mindig úgy beosztani, hogy a családra is maradjon elegendő időm, tudjunk játszani, kirándulni menni, közös programokat szervezni. A gyerekek közben felnőttek, de karácsonykor most is játszunk az egyre bővülő családban. Az első olvasóim az édesapám és a férjem voltak, mindketten mérnökök, akik mérnök szemmel nem szakmailag bírálnak, hanem a logikátlanságokat látják meg, és az érthetőséget figyelik. Mindemellett ehhez valóban sok energia kell/kellett részemről is, és az a szokásom, hogy a témáimat mindig magammal „cipelem”, ha utazok, főzök, valamilyen mechanikus tevékenységet végzek, jár az agyam és tervezek.

Mi indított arra, hogy az Andrássy Gyuláról szóló monográfiát megírd?

Már az 1980-as években írt doktori értekezésemben foglalkoztam Andrássy Gyulával a berlini kongresszus kapcsán. Személye és politikája az egész pályám során előkerült minden kutatási témámban, csak nem ő volt a fókuszban. Egy életrajz megírásához elegendő anyagom gyűlt össze, és végül azért vállalkoztam rá, hogy meg is írjam, mert az utókor részéről rút hálátlanságnak tartom, hogy ennyire nem állított emléket annak a politikusnak, aki pedig igen sokat tett ezért az országért, a polgári rendszer kiépítéséért. Pedig élhette volna a maga fényűző és kényelmes arisztokrata életét, nem volt számára kötelező nyakába venni az ország gondját, mégis megtette. 1941-től nem jelent meg Andrássy Gyula életrajz, egészen 2018-ig, az én általam írt életrajzokig, mert abban az évben kettő is megjelent, egy részletesebb a Gondolat Kiadónál, és egy rövidebb, ismeretterjesztő jellegű a Kossuth Kiadónál a Sorsfordító magyarok sorozatban.

Min dolgozol most és melyek a további terveid?

Most egy tanulmányt szeretnék írni arról, hogy a kiegyezést létrehozó magyar politikusok között milyenek voltak a személyes kapcsolatok, és hogyan volt az lehetséges, hogy ennyi jó képességű, tehetséges ember össze tudott fogni egy közös cél megvalósítása érdekében. Aztán néhány más témájú tanulmányt tervezek azokból az anyagokból, amelyek a Tisza Kálmán miniszterelnöksége idejének minisztertanácsi ülésein napirenden szerepeltek, de még nem volt időm foglalkozni velük. És ott van az általam tervezett sorozat harmadik darabja, az „élet”, a hogyan éltek az emberek a kiegyezés utáni időszakban, amihez hozzákezdtem már, de nagyon nagy munka, ami rengeteg kutatást igényel. Bízom benne, hogy egyszer az a könyv is elkészül.

Köszönöm a beszélgetést, kívánom, hogy az önmagad számára kitűzött céljaidat a korábbiakhoz hasonló lelkesedéssel, odaadással és intenzitással valósítsd meg. Közelgő születésnapod alkalmából pedig Isten éltessen sokáig!

Köszönöm szépen!

Kárbin Ákos

A fényképeket Kozári Monika bocsátotta rendelkezésünkre.

Ezt olvastad?

Szilágyi Adrienn 2010-ben végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetem földrajz–történelem tanári szakpárján, majd 2016-ban az ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskolájában megvédte