„Azokról essen több szó, akik magukénak mondhatták a diktatúra birtoklását.” – interjú Máthé Áronnal

Máthé Áron történész, szociológus, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának (NEB) elnökhelyettese. Életútjáról, a NEB elmúlt négy éves eredményeiről, a nyilas és kommunista mozgalom összehasonlításáról, valamint a 20. századi Magyarországon berendezkedő totalitárius rendszerekről Csarnai Márkkal beszélgetett.

Újkor.hu: Hogy kerültél kapcsolatba a történettudománnyal?

Máthé Áron: Már gyermekkoromban, a szüleim és nagyszüleim történetei révén érdeklődést mutattam a történelem iránt. Azt viszont, hogy mi egy történész feladata, csak a Károli Gáspár Református Egyetem elvégzése után tudtam meg, amikor is bekerültem a Terror Háza Múzeum előkészítésén dolgozó csapatba.

A Múzeum készülésekor egyes termekhez kezdő történészek lettek rendelve, akik fő feladatként a tárlathoz szükséges háttéranyagok felkutatását kapták. Dokumentumokat, számadatokat, fotókat, de akár archív filmanyagokat is elő kellett keresni. Én a második világháború végének időszakához kapcsolódó termek előkészítő munkálataiban vettem részt. Később, Schmidt Mária főigazgató asszony felhívta a figyelmemet arra, hogy érdemes lenne újra átnézni a Belügyminisztérium rezervált iratait a Magyar Nemzeti Levéltárban. Azokból a kutatásokból született néhány tanulmányom a nyilasokról, amelyek akkor még fel nem tárt jellegzetességekre mutattak rá. Ekkoriban kezdődött a málenkij robot és a GULAG/GUPVI történetének feltárására irányuló kutatások második hulláma is, melynek keretében számos túlélővel – köztük Menczer Gusztávval, Rózsás Jánossal és Sabján Ferencnével – találkozhattam.

A Terror Házában eltöltött éveid során melyek voltak azok az időszaki kiállítások, amelyek elkészítésében te magad is részt vettél, és máig a legközelebb állnak hozzád?

A 2002-es megnyitás után volt olyan év, amikor egyszerre több időszaki kiállítás is nyílt egy éven belül. Ilyen volt a 2003-as esztendő, amikor George Orwellről, a magyarországi ügynökvilágról és Márton Áron püspökről szerveztünk időszaki tárlatokat, továbbá a közönség megtekinthette az 1932/33. évi, mesterségesen előidézett ukrajnai éhínség hetvenedik évfordulója alkalmából készített kiállítást is.

Véleményem szerint a legjobban kidolgozott kiállítások közé tartozott a Magyar tragédia sorozat, amely 1944-től, a magyarországi vészkorszaktól és a délvidéki vérengzéstől kezdve, az 1945-ös malenkij roboton és az 1946-os német kitelepítésen át, egészen az 1947-es csehszlovák-magyar lakosságcseréig mutatta be az eseményeket. Szenzációs volt 2009-ben az Átvágva – Vasfüggöny, Páneurópai Piknik, Rendszerváltás című tárlat is, illetve, amit még kiemelnék, az az Orwell-centenárium jegyében készült A valódi 1984 is, amely a magyar valóságot mutatta be 1984-ből. Végül pedig az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójára készült Pesti srácok 1956, amely egy kifejezetten adatgazdag kiállítás volt.

„Száz éve indult útjára egy olyan kísérlet, amelynek szörnyű és tragikus eredményei lettek…” – Máthé Áron az oroszországi bolsevik forradalom kitörésének századik évfordulója alkalmából rendezett emlékkonferencián a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán. (Forrás: reformatus.hu)

Hogyan alakult a doktori disszertációd témaválasztása, melyből később könyv is született?

2003-ban a Terror Háza Múzeum Hálózat – Ügynökvilág Magyarországon címmel időszaki kiállítást szervezett. Ekkortájt hívták fel a figyelmem a Történeti Hivatal munkatársai a Rendőrtiszti Főiskola kiadványaira, melyek közül az egyikben példaként hozták fel a zuglói nyilasok perét megelőző sikeres nyomozást. Schmidt Mária ajánlotta, hogy a nemzetközi vonatkozásokra való tekintettel válasszam ezt témaként, és később is nagyon jelentős támogatást nyújtott a dolgozat elkészítéséhez. A Pázmányon az akkor meghatározó, mondjuk úgy: iskolateremtő történész-professzor M. Kiss Sándor számára szintén közeli lehetett a téma, hiszen Zuglóban komoly ellenállási mozgalom is tevékenykedett. A korábbi kutatásaim során találkoztam egy hasonló üggyel, amelyben Kun páter, a tizenkettedik kerületi nyilas szervezet vezetőjének csoportjához tartozó, egykori nyilasokat állították bíróság elé az 1970-es évek elején. Felmerült a kérdés, hogy mi indokolta ezt a késői elszámoltatást, és hogy sor került-e még hasonló eljárásra? A kutatások során kiderült, hogy a zuglói nyilasper volt a legnagyobb, háborús bűnösök ellen indított per a Kádár-rendszerben.

Szálasi Ferenc 1935-ben alapította meg a Nemzet Akaratának Pártját, azonban már azt megelőzően is voltak kísérletek nemzetiszocialista irányultságú pártok szervezésére: 1931 decemberében Böszörmény Zoltán megalapította a Nemzeti Szocialista Magyar Munkáspártot, majd a következő év nyarán Meskó Zoltán a Magyar Nemzeti Szocialista Földműves és Munkáspártot. Mindkét szervezet jelképe a horogkereszt volt, ezt azonban 1933 szeptemberében Keresztes-Fischer belügyminiszter idegen jelképnek minősítve betiltotta. Böszörményiék ekkor kezdték el a kaszáskeresztet-, Meskóék pedig a nyilaskeresztet használni.

Magyarországon először Csomóss Miklós hozott létre „nemzetiszocialista” pártot, de ez csak a nevében volt az. Utána pedig Meskó Zoltánt tekintették az „ősnyilasnak”. Idehaza a nemzetiszocialista szervezkedés az 1930-as évek előtt nem igazán volt jellemző. Volt az antiszemitizmusnak egy elég halovány fajtája már a dualizmus korában (Országos Antiszemita Párt) és volt, aki az olasz fasizmust próbálta utánozni a húszas-harmincas években (Magyar Fasiszta Munkások Országos Pártja, Magyar Fasiszta Párt, Magyar Országos Fasiszta Párt). Igazából tehát csak a hitleri politikai sikerek nyomán léptek színre itthon is a nemzetiszocializmust követni próbáló kis pártok.

Mikor és miként egyesültek ezek a szervezetek?

Én inkább úgy fogalmaznám meg, hogy a Szálasi-féle pártot politikai érzékkel is megáldott, nem kizárólag a légvárak kergetésével elfoglalt figurák vették szárnyaik alá; ilyen volt például Hubay Kálmán, vagy Fiala Ferenc. Onnantól kezdve volt egy fő nyilas párt és mellette mindig voltak kisebbek.

1940-ben több kisebb nemzetiszocialista párt is beolvadt a Nyilaskeresztes Pártba, mint például a Maróthy Károly vezette Keresztény Nemzeti Szocialista Front, vagy a Pálffy Fidél-féle Egyesült Nemzeti Szocialista Párt. A nyilasok nagy éve egyébként 1939 volt, a pünkösdi választás révén, amelytől kezdve még 1940-ben nagy tömegbefolyást értek el. Azt figyelhetjük meg, hogy 1941-től kezdve csökkent a taglétszám, így mire elérkezik az 1944-es nyilas puccs, addigra az egyesülés vagy a külön utas politika már lényegét veszti.

Ugyanakkor a német vezetés kezdetben nem Szálasit tekintette szalonképes vezetőnek, akit az ország megszállása után kormányalakítással bíznának meg.

A németek nem tudták, és igazából nem is akarták megvalósítani az úgynevezett „nemzetiszocialista internacionálét”. A náci vezetés mindig azokra a figurákra épített a megszállt országokban, akiktől kiszámíthatóan elvárhatták, hogy működtessék az adott területet, és szállítani tudják a humánerőforrást és a nyersanyagot. Éppen ezért, az olyan felforgató emberekre, mint amilyenek az európai nemzetiszocialista pártokban voltak, mindig csak legvégső eszközként tekintettek. A hitleri vezetés a nemzetiszocialista Európa helyett egy nemzetiszocialista Németország dominálta Európában gondolkodott.

Ha megnézzük, társadalmilag meglehetősen összetett volt az egykori nyilas szervezetek tagsága. Pálffy Fidél, Serényi Miklós, Széchenyi Lajos és Festetics Sándor például arisztokrata, míg Meskó Zoltán köznemesi családból származott, de voltak olyanok is, akik egykori baloldali mozgalmárként kerültek a nyilasok közé.

Az 1939-es választáson bebizonyosodott, hogy a nyilas pártok az alsóközép- és főként a munkásosztály pártjai voltak. Jelöltjeik a szegényebb munkásnegyedekben tudtak tért hódítani. A zuglói nyilasperről szóló könyvemben (A zuglói nyilasok pere 1967) adtam közre egy adatsort, amely a vádlottak társadalmi származását tartalmazza. Egy-két kivétellel kifejezetten az alsó középosztályhoz, a kereskedelmi és a nagyipari munkássághoz tartoztak. Zuglóban például a Telefongyár, a Danuvia Gépgyár és még egy-két kisebb üzem képezte a nyilas párt fő bázisát. Érdemes még két közösségi tényezőt is megemlíteni: a fő ideológus Pénteki István személyét, aki kommunistából lett nyilas mozgalmár, illetve a Pécs környéki bányászokat, akiknek a zsebeiben egyaránt ott volt a szociáldemokrata és a nyilas jelvény, s mindig azt tették ki, amelyik éppen a divatosabb volt. Nem volt egyedi az sem, hogy egy családban egyaránt volt nyilas és kommunista. Példaként említeném meg az ismert Rajk családot, melyben László kommunista, míg bátyja, Endre nyilas volt.

Másik példa lehet a bányászcsaládból származó, meggyőződéses kommunista Ribánszki Róbert, akinek az egyik közeli rokona szintén nyilas volt, és meg lehetne még említeni az egykori szociáldemokratából lett nyilas, Málnási Ödön személyét is.

Érdemes még azt is figyelembe venni, hogy az 1940-es bányászsztrájkot is a nyilasok szervezték, az 1939-ben mandátumot szerzett Gruber Lajos vezetésével. Ezen példák nyomán ki kell mondani, hogy a nyilas párt lényegét tekintve egy munkáspárt volt.

Mi volt annak az oka, hogy a zuglói nyilasokat csak huszonkét évvel a háború után vonták felelősségre?

Néhányukat már közvetlenül a harcok lezárulta után vagy a háborút követő néhány éven belül bíróság elé állították. A nagy zuglói pernek azonban hazai és nemzetközi háttere is volt.

A hazai terepen demonstrálni lehetett, hogy a kádári politika már nem áll szemben az egész társadalommal, és a Hazafias Népfront képviseli a rendet, valamint a múlttal való leszámolást. Egykori nyilasok ellen háborús bűnök vádjával pert indítani az 1960-as évek második felében olyan közéleti látványosságot jelentett, amely a társadalom nagy többségének érzéseivel vélhetően nem ütközött. Volt egy másik fontos tényező is, ez pedig a magyar zsidóság lojalitásának megőrzése abban az időszakban, amikor a szovjet blokkon belül megélénkült az antiszemitizmus és az anticionizmus is, a megerősödő Izrael Állam ellensúlyozására.

Az említett nemzetközi háttér pedig a német kérdés volt. Az NDK és az NSZK közötti égbekiáltó különbség volt. Ezt valahogy leplezni kellett, amire a legjobb módszernek az „antifasiszta” propaganda-háború tűnt. A háborús bűnösökkel való leszámolás az 1961-es Eichmann-per és az 1963-as Auschwitz-perek után lett a kampány része, amiben fontos szerepet játszott az elévülés kérdése. Itthon a háborús bűnösök elévülhetetlenségről szóló törvényerejű rendelet kiadására külpolitikai okokból, és az NSZK-val összefüggésben került sor. Erre utal a nyilas-pert övező sajtókampány, és erre utalnak az MSZMP határozatai az elévüléssel illetve a perrel kapcsolatban. Egyértelmű volt tehát az utalás: a náci múltját „takargató” és az „újfasiszta” jelenét leplezni kívánó NSZK-val szemben, a szovjet blokkban a háborús bűnök tekintetében nem lehetséges az elévülés. Ennek az „antifasiszta” küzdelemnek a bizonyítéka volt az 1967-ben lezajlott zuglói nyilasok pere is.

Máthé Áron A zuglói nyilasok pere 1967 című műve. (Forrás: szazadveg.hu)

2014 óta a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökhelyetteseként dolgozol. Az elmúlt bő négy évben huszonhét kiadványotok jelent meg, számtalan hazai és nemzetközi konferenciát tartottatok, és közzétettétek az 1945 és 1990 közötti rendszer politikai, karhatalmi vezetőinek, egyházüldözőinek életpályáit, illetve vándorkiállítást szerveztetek. A Bizottság által elért eredmények közül miket emelnél ki leginkább?

Öt tudományos eredményt szeretnék mondani. Az első, hogy sikerült elérnünk, hogy az állambiztonsági adattárakat rögzítő mágnesszalagok tartalma kutatható legyen, vagyis átkerültek a levéltárba.

Egy másik nagy eredmény az volt, hogy sikerült elérnünk, hogy a diktatúra működtetőiről, a kommunista rendszer legbiztosabb támaszairól essen szó – megemlíthetem például a magas rangú pártvezetők és vérbírák listáját vagy a Nemzeti Levéltárral közösen megjelentetett, a vidéki pártszervezetek vezetőit tartalmazó listát. Ez összességében négyezer nevet jelent. Szeretném, hogy még több szó essen azokról, akik magukénak mondhatták a kommunista hatalom birtoklását.

A harmadik eredmény, hogy sikerült egy nagy összefoglaló kötetet megjelentetnünk az igazságtétel két és fél évtizedéről Az nem lehet ugyanis, hogy súlyos bűntett ne legyen büntethető – Jogi fejezetek a magyarországi igazságtétel és kárpótlás történetéből címmel. Ezt nem kizárólag az 1991-es és 1993-as igazságtételi törvényekre értettük, hanem a kárpótlástól kezdve, a szimbolikus igazságtételen keresztül a semmisségi törvényig bezárólag.

A negyedik nagyon jelentős eredmény volt a Borvendég Zsuzsanna által jegyzett, és általam szerkesztett Az „impexek” kora című kiadvány megjelentetése is. A könyv a Kádár-rendszer egy olyan oldalát mutatja be, amelyről eddig keveset lehetett hallani. Ez tulajdonképpen a hetvenes-nyolcvanas évek olyan fedett pénzkivonási műveleteiről szól, amelyről idáig kevés szó esett, és amely ugyan nem volt döntő a magyar-külföldi adósságállomány kialakulásában, de mégis jelentősen hozzájárult ahhoz. A mű továbbá az ügynökvilágnak egy olyan működését fedi fel, amelyről eddig szinte egyáltalán nem esett szó a rendszerváltozás óta.

Végül pedig a NEB és az MTA BTK közös Vidéktörténeti Munkacsoportjának működését emelném ki, amely az 1945-ös földosztástól kezdve, a téeszesítésen keresztül, egészen az 1960-as évek vidékellenes politikájáig vizsgálja azt, hogy a kommunista hatalom miként viszonyult a vidéki Magyarországhoz. A téma kapcsán indult el egy vándorkiállítás márciusban Sorsfordítás – A paraszti társadalom felszámolása, 1945–1962 címmel.

Nem tudományos, hanem ismeretterjesztő eredményeink persze voltak még: most október 23-a kapcsán a Néma forradalom című német filmet vetítettük le országszerte diákoknak, és a film alaptörténetének főszereplőjét is elhívtuk Magyarországra a Konrad Adenauer Alapítvánnyal együttműködve, hogy a diákokkal beszélgessen. Ezt az embert, Karsten W. Köhlert a magyar forradalom melletti kiállásáért gimnazistaként üldözték el az NDK-ból, aki évekig nem láthatta a családját. Kiemelt figyelmet fordítunk arra, hogy rendhagyó történelemóráinkon a diákok egykori szemtanúkkal, túlélőkkel találkozzanak. Elkészült egy megrázó dokumentumfilmünk is az 1956-os forradalmat követő brutális intézkedésekről, Megtorlás a Viharsarokban címmel. Megemlíthetném a lengyelekkel közös ’56-os kiállításunkat, amelyet Poznanban a lengyel, idehaza pedig a magyar államelnök nyitott meg. De ezek csak példák a számos rendezvényünk közül.

Az nem lehet ugyanis, hogy súlyos bűntett ne legyen büntethető – Jogi fejezetek a magyarországi igazságtétel és kárpótlás történetéből című kötet. (Forrás: neb.hu)

Milyenek a NEB nemzetközi kapcsolatai?

A közép-európai országokban szinte mindenhol létezik a NEB-hez hasonló múltfeltáró intézmény, amely a történelmi emlékezetben 1944/1945 során bekövetkezett szakadást próbálja összevarrni. Csehországban, Lengyelországban, Szlovákiában, Szlovéniában és a balti államokban is. A legjobb kapcsolatunk a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetével van, velük számos programunk volt, többek között a közelmúltban, Varsóban és Budapesten megtartott háromnapos Pápa a vasfüggönyön túlról című konferencia. Itt törekedtünk arra, hogy átfogó nemzetközi kitekintést nyújtsunk arról, hogy Kelet-Európában milyen volt a kommunista hatalom és az egyház viszonya.

Tavaly tartottatok szintén erről a témáról, egészen pontosan a hazai egyházüldözésről egy konferenciát Halára ítélve – Papi sorsok ’56 után címmel.

Ezt a konferenciát Brenner János rábakethelyi káplán meggyilkolásának és Gulyás Lajos református lelkész kivégzésének hatvanadik évfordulója alkalmából szerveztük. Fontosnak tartottuk, hogy a hitvalló egyházak mártír lelkipásztorairól – akik szemben álltak a diktatúrával – megemlékezzünk, amely nagyon fontos örökségünk. Ebből egy konferenciakötet is megjelent.

Az „impexek” kora című könyv. (Az 1972 után gombamód szaporodó vegyesvállalatok adták a műszaki-tudományos hírszerzés hátterét. Az „impexek” és nyugat-európai leányvállalataik részei lettek egy hidegháborús nagypolitikai játszmának, amelyhez illegális forrásokra, feketegazdasági manőverekre is szükség volt – Cs. M.) (Forrás: neb.hu)

Közeledve a magyarországi Tanácsköztársaság századik évfordulójához, milyen eredményeket és hiányosságokat látsz a téma kutatása kapcsán?

Ez már csak azért is nehéz kérdés, mert régen volt, és rövid ideig tartott. Ennek aztán negyedszázaddal később volt egy negyvenöt éves teljes kiadása. Ilyen szempontból a népi emlékezet is furcsa, mert mégis csak a Tanácsköztársaság volt az, amely önös célokból ugyan, de sikeres hadjáratot indított északon a cseh intervenció ellen. (A hadjárat valódi célja az önálló Szlovák Tanácsköztársaság megteremtése volt. – Cs. M.) Ennek a korszaknak a mai napig van egy emlékműve Újpesten, viszont nincs emléktábla a Teréz körúton, az egykori Kun-Vágó laktanya falán, ahol a Cserny József vezette terror különítmény, a Lenin fiúk főhadiszállása volt, és ott embereket öltek meg.

Habár az első világháború végének százéves évfordulóján a Tanácsköztársaság időszaka is adja magát, ugyanakkor, ha már centenáriumi témát érintettünk, és ehhez a korszakhoz kapcsolódik, akkor az az érzésem, hogy a magyar történetírásnak nagy adóssága, hogy egy elfelejtett összeállítástól eltekintve nincs összegző „Fekete Könyve” az 1916 – az erdélyi román betörés éve – és 1921 közötti időszak magyar állampolgárok, illetve a trianoni utódállamok területén élő magyarok ellen elkövetett háborús- és emberiség elleni bűnöknek. Ilyen volt például a pozsonyi sortűz 1919. február 12-én, amikor a csehszlovák legionáriusok a tüntető tömegbe lőttek, vagy a köröstárkányi mészárlás 1919. április 19-én, amit a Székely Hadosztály visszavonulása nyomán az előretörő román félkatonai alakulatok hajtottak végre. A százéves évfordulóhoz közeledve talán ezzel is érdemes lenne foglalkozni, akárcsak a Tanácsköztársaság időszakával is.

Csarnai Márk

Ezt olvastad?

Az 1956. december 8-án lezajlott 46 áldozatot számláló sortüzet tekinthetjük fordulópontnak Salgótarján, illetve Nógrád megye forradalmának történetében. A véres leszámolással