Út a kényszermigrációtól az érintettek „lelki gyógyulásáig” – interjú Ritter Györggyel

Ritter György történész, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának munkatársa. Új könyvében olyan emberek élettörténetét mutatja be, akik áldozatul estek a második világháború utáni telepítéseknek. Történetének helyszíne a szülőfaluja, Solymár, a Budapest-környéki község, a középpontban pedig „az elveszett és megtalált haza története” áll, „amelyet ezek az emberek csak hazáiknak tudnak nevezni”. A német és magyar nyelven egyaránt olvasható kötetről, annak fogadtatásáról és az oral history módszerének kihívásairól Ritter Györggyel Czeferner Dóra beszélgetett.

Forrás: feol.hu

Újkor.hu: Mikor, minek vagy kinek a hatására kezdtél a magyarországi németek kényszermigrációjának történetével foglalkozni? A családodat is érintették a kitelepítések, esetleg valamelyik diplomamunkád témakeresése során ástad bele magad a kérdéskörbe?

Ritter György: Részben családi érintettség miatt, részben pedig azért, mert mindig érdekelt, hogy a nagy nemzeti „metanarratívákat” kissé más szempontból olykor megkérdőjelező nemzetiségi, kisebbségi vagy éppen mikrotörténeti nézőpontok miként működnek. Sőt azt tapasztaltam, hogy ezek a nézőpontok sokszor „megmagyarázzák” azokat a logikai hibákat, amelyeket a nagy narratívák hagynak maguk után.

Apai ágon magyarosodott német családból származom. Az első generációhoz tartozom, aki magyar anyanyelvű, ennek ellenére sok hagyományt megtartottunk. Ennek képviselői főleg apai nagyszüleim voltak. El kell mondanom még azt is, hogy a közvetlen rokonságom valamennyi tagját elűzték, csakúgy, mint édesanyám családját, akiket 1948-ban egy Pozsony melletti faluból telepítettek át előbb Bátaszékre, majd a Mórágyhoz tartozó Kismórágyra. Édesanyám ott született 1950-ben, és ott élő németek voltak a keresztszülei is. Később kerültek a Buda környéki Solymárra, ahol édesapámmal szomszédok voltak.

Mindezek ellenére egy ideig tudatosan távol kívántam tartani magam a témától, hiszen nem biztos, hogy szerencsés az, ha „résztvevőként” elemzem a korszakot. Szeretném azt hinni, hogy ez számomra nem hátráltató dolog, ugyanakkor ezt nem az én feladatom, hanem inkább kritikusaim dolga megítélni. A családom történetében sok a fehér folt, úgy, mint a közösségem, Solymár történtében is. Rengeteg be nem vallott történet létezik természetesen, számos különböző nézőponttal. De, mint mondtam, nem ezzel szerettem volna foglalkozni egyetemi éveim során. Kissé idealistaként a magyar őstörténet érdekelt, azon belül is valami társadalmi témát képzeltem el szakdolgozatomként. Kitűnő tanárom volt a Pécsi Tudományegyetemen Font Márta személyében, aki felvilágosított, hogy ugyan ez a terv ambiciózus, de egy tucat holt nyelvet kellene hozzá megtanulni és még valamilyen arab nyelvet is! Ekkor már biztos voltam abban, hogy ez nem fog menni. Később az Újkortörténeti Tanszéken Nagy Mariann-nal elegyedtem szóba, akinek megemlítettem, hogy az ezredfordulón készítettem egy amatőr dokumentumfilmet ’46 címmel a solymári sváb kitelepítésről. Elég gyenge filmecske volt ez, amelyben három visszaemlékezőt szólaltattam meg. Megnézte, elmondta, hogy mik a hibái, és arra buzdított, hogy folytassam az interjúk készítését, s erre alapozzam a készülő szakdolgozatomat is. Nem állt messze tőlem az újságírás sem. Mariann-nak köszönhetően elolvashattam Tóth Ágnes Hazatértek (2008) című munkájának kéziratát. Az összegyűjtött anyagból és az interjúkból készült el a szakdolgozatom, amelyben Solymár község 1946-os kitelepítését dolgoztam fel az oral history szemszögéből. Kezdetben meglehetősen szkeptikus voltam a módszertannal kapcsolatban, de rá kellett jönnöm, hogy az elűzések történetére kitűnő forrásértékkel és iránytűvel bíró eszköz.

Forrás: solymaronline.hu

Már meg is kaptam a választ a következő kérdésemre, hogy miért pont Solymár a köteted helyszíne…

Itt nőttem fel, itt éltem huszonkét éves koromig, és egy „nagyobb kitérő után” most is. Ismertem a környezetet, ami egyúttal azt is jelentette, hogy pontosan tudtam, kihez kell fordulni azért, hogy megtaláljam az elbeszélőket. Ez lehetőséget biztosított arra is, hogy szabadabban válogathassam össze az emlékanyagot, hogy a lehető legátfogóbb módon reprezentálják a közösség történelmi emlékezetét. Az elűzés és a telepítések történelmi eseménye több településen megtörtént, vannak tehát azonos jellegzetességek, de minden faluban másképpen történt az eseménysor. A mikrotörténeti résznél kapóra jött, hogy a telepítési bizottság központja Solymár volt, s a falu történetére fel lehetett fűzni a régió eseményeinek jellegzetességeit.

Forrás: solymaronline.hu

A nemrég magyar és német nyelven is megjelent kötetedben (Hazáink/Heimatländer) hat kitelepített sorsát rekonstruálod. Milyen forrásokat használtál a munka során? Kizárólag oral history interjúkon alapul a könyv? Életútinterjúkat készítettél?

Nemcsak ezeken. Ahogy a könyvem „fülszövegében” is írom, ez a kötet egyfajta kísérlet is. Ha valaki a könyvből egyfajta kritikát is ki tud olvasni a módszertani kérdésekkel kapcsolatban, akkor a kötetet egy eredményes kísérletnek tekinthetem. A szakdolgozatom védése után lehetőségem nyílt arra, hogy a Napkút kiadó kiadja az írásom egy részét, egy ív terjedelemben. Így született meg a Háború és elűzés című füzet, ami az olvasók körében meglehetősen népszerűnek bizonyult, hiszen több mint hétszáz példányt vásároltak meg belőle. Több emberrel beszélgettem a könyvről, s rendre felmerült a kérdés, hogy miért csak a német oldalt mutatom be? Úgy gondoltam, hogy valóban érdekes lenne egy, a magyar aspektusokat tárgyaló narratíva is. Ezt követően elkészítettem az interjúkat, majd pályázatot nyújtottam be az Nemzeti Kulturális Alaphoz, és egy támogatás keretén belül sikerült pénzt nyernem a levéltári források feltárásra is. Így három – egymáshoz képest aránytalan – más-más forrástípust feldolgozó sűrű fejezet jött létre. Az egyik, a nagypolitikai párhuzamosságokat feltáró, összefoglaló köteteken nyugvó Bevezetés. A másik a régió mikrotörténetét megrajzoló levéltári forrásokra épül, a harmadik pedig a személyes szintet láttató interjús módszerek. Az oral historynak általam használt módszertana az, hogy kizárólag életinterjúkat készítek, hiszen véleményem szerint csakis egy életút egészének koordinátájából lehet kibontani azokat a hangsúlyokat, amelyek rárakódnak a személyes múltértelmezésre. A beszélgetésekben természetesen lehetnek hangsúlyeltolódások, mindazonáltal bármilyen apró, jelentéktelennek tűnő információ fontos lehet – akár egy házasodásé, vagy politikai ideológiáé –, hiszen ezek megmásíthatják a történet „színezetét”.

A célom nem az volt, hogy helytörténetet írjak! A németek elűzése és az ahhoz tartozó telepítési folyamatok egymástól nem elválaszthatók, mint mondtam, minden helységben másként zajlottak le. Ezért „jó megoldásnak” tűnt az eseménysor helyhez kötése. A kötetben található események Solymár mellett Ürömön, Pilisborosjenőn, Nagykovácsiban, Léván, Hontvarsányban, Karlsruhéban, Pozsonyban és Mezőkövesden „játszódnak”, vagyis ez a könyv nem helytörténet.

Forrás: minalunk.hu/Budaors

Mivel magad is levéltárban dolgozol, átfogó tapasztalatokkal rendelkezel az írott források feltárásával, illetve a megfelelő forráskritika alkalmazásával kapcsolatban. Az Újkor.hu-t számos fiatal, szakdolgozatán, illetve doktori disszertációján dolgozó történész követi. Nekik milyen hasznos tanácsokkal tudsz szolgálni ezen a területen ahhoz, nehogy abba a hibába essenek, hogy kritikai megközelítés nélkül, csupán az egyes források tartalmát kivonatolják?

Semmilyennel. Inkább csak a véleményemet tudom ezzel kapcsolatban megfogalmazni. Először is, nem szabad félni a levéltártól és a levéltári forrásoktól. Másodszor, akinek nincsen reflexiós és főleg önreflexiós képessége, az ne csináljon semmit ebben a szakmában. Persze sajnos a „rossz szakembereket” itt is foglalkoztatják, főleg olyan szervezetek, amik ideológiákat akarnak igazolni. Az ilyen torzításokra mindig vannak „kutatók”, akik olykor felszólítják a szakmabelieket vagy az olvasókat, hogy csak egyfajta történelmet lehet kutatni. A történeti forrásokat – legyen az szóbeli, vagy írott – kontextusba kell helyezni. Keretekre van szükség, de nem szabad hagyni, hogy a levéltári anyagok évkörei szabják meg ezeket a határokat. Ez véleményem szerint a társadalomtörténetnél van így. Nemrég a kezembe került egy olyan könyv, amely az emigrációt dolgozta fel. A munka szép kereteket állított fel. Már a bevezető soraiban is magyar állampolgárok menekülését írja le, mégis, alig ejt szót arról a megközelítőleg húszezer német nemzetiségűről, akiket 1944/1945 fordulóján evakuáltak az országból. A munka keretébe pedig beleférne ez is, ennek ellenére a szerző mégsem teszi meg. Vagy egy másik példa: az 1945-ös földreform folyamatait, hatásait nem lehet lezárni 1950-ben csak azért, mert az Országos Földhivatal szerve beleolvadt a Földművelésügyi Minisztériumba. Az oral history-történetek mutatják meg a legjobban, hogy ezek a – sokszor történészek által létrehozott – korszakok mennyire képlékenyek.

A források elemzésében szintén kell a reflexió és az önreflexió is. Hogyan született a forrás? Ki írta? Miért írta? Van-e előzménye és van-e folytatása? Kikre vagy éppen mire volt hatással? Reflexiós és önreflexiós képességgel ezt nem lehet elvéteni. De tisztában kell lenni a saját határainkkal is. Csak akkor lehetünk képesek rálátni egy folyamatra, ha minél több ismeretünk van róla. Ez a megismerés nem feltétlenül csak a források feltárását, hanem az adott téma szakértőivel való konzultációt is jelenti. A szakdolgozat műfajának célja, hogy ezt a szemléletet szakmailag pontosan használjuk, a disszertáció viszont egy paradigma átgondolásának narratívája. Nagyon ellentétes előjelű dolgozatok születnek. Nemrég találkoztam olyan munkával, amely elképesztően sok iratot dolgozott fel, konkrét folyamatok kihagyásával és olyat is, amely számottevő elemzés nélkül próbálta meg összefoglalni az egyik leghíresebb internálótábor történetét. Egy biztos, a történelemtudomány egy szellemtudomány, mozgatója a „diskurzus”, ezért olyan narratívákat kell létrehozni, amelyek vitaképesek. Minden más csak szorgalom kérdése.

A doktori értekezésed is interjúkon alapul – mik azok a legfontosabb szempontok, amelyeket az oral historyra támaszkodó történésznek szem előtt kell tartania?

Egy mondatban megfogalmazva, az összehasonlítható elemekből eredeztethető elbeszélés kritikai megalkotása. Az oral history nagyon kényes műfaj, és talán nagyobb forráskritikai eszközrendszerre van szükség az eredményes használatához, mint a levéltári forrásokéhoz. Mindig meg kell találni a közölt mondatok mélyén azt, hogy hol van elrejtve az a dolog, amit keresünk, és egyfajta logikus elemzésből kell ezt kihámozni. Egy kicsit bonyolultan hangzik, de ha az ember reflexív módszertannal áll hozzá a gyűjtéshez, és az egyes interjúkban hallott véleményeket, vagy közléseket ütközteti – az elbeszélővel azonos közösségben élő alany történetével – akkor nagyon jó képet lehet kapni egy közösség működéséről. Másrészt, például egy nagyobb volumenű gyűjtésnél a történetek különbözősége kiadhat egy falunként változó elbeszélést, amely alapján az adott régióra adaptálható jellegzetességeket is rekonstruálhatunk. Véleményem szerint a legfontosabb szempont az, hogy az interjút készítő megtalálja a helyes arányt. Ez érvényes arra, hogy mennyire irányítja az interjú fonalát a szerző, vagy, hogy mennyire „engedi el” a közlőt a beszélgetésben. Fel kell ismerni azt, hogy az elmondott élettörténet egy „hőstörténet”, lényegében egy „megemelt sztori”, amelyben a közlő saját magát igazolja. Ha ezeket – és még sok más réteget – le tud hámozni a szerző, akkor értékes forrást kap a kezébe. De mindig azt kell szem előtt tartani, hogy ez egy olyan történeti forrás, amelyben a történész is aktívan jelen van, szerepe pedig elsődlegesen az, hogy a „hogyan” kérdésére találjon választ.

Forrás: budapester.hu

Melyek azok a specifikumok, ha fogalmazhatok így, amelyek a régióra, illetve Solymárra jellemzők?

Nagyon sok ilyen van. A helytörténet feladata elsősorban arról szólna, hogy feltárja, a közösségek milyen saját történeti mechanizmusok szerint működtek. Solymár történetének háborús korszaka nem 1945-ben, hanem 1948-ban zárult le. A németek elűzésének mértékét meghatározta az is, hogy a környező német falvakban hol elmaradt (Pilisszentiván, Pilisvörösvár) a Németországba történő elűzés, hol pedig – éppen emiatt – 90%-os (Üröm, Nagykovácsi) volt a deportált németek aránya. Solymár lakosságának felét űzték el, és emiatt az őslakosoknak a betelepítettekkel kellett együtt élni. Az érkezetteket három-négy nagyobb csoportra oszthatjuk. Az egyik, a Budapestről kibombázottak vagy kitelepítettek köre, a másik a Mezőkövesdről érkezett szegényparasztoké, a harmadik a Felvidékről elűzötteké – egy batyuval menekültek – vagy kitelepítetteké, akik csak a vagyonuk egy részét hozták magukkal. Utóbbi két kör két közösséget is alkotott a faluban, és nagyjából a hatvanas évek közepéig e három klikk határozta meg Solymár immár multietnikus történetét, amely nemzetiségében, munkakultúrájában, vallási színezetében – reformátusok érkeztek a katolikus községbe – ökológiájában és ökonómiájában is megváltozott.

A kötetben hat sors elevenedik meg. Ha jól emlékszem, három férfié és három nőé. Megtennéd, hogy most kiválasztasz egyet, s az olvasóinknak vázolod ennek az életútnak a fordulatait?

Csak két férfi története került a kötetbe. Ebből a szempontból nőközpontú történetekről és helytállásokról van szó. Nehéz választani. Borbálát például testvérével és édesanyjával vagonírozták be. Az úton egy ember meg is halt. Karlsruhéba kerültek, ahol egy családnál laktak. Ez tipikus történetnek mondható. Elszegődött egy asszonyhoz, akiknek a gyerekeire vigyázott. A gyerekek persze sok negatív jelzőt megengedtek maguknak a lánnyal szemben. Aztán az iskolában is hasonlókat kellett átélnie, majd hirtelen az édesapjuk hívására hazatértek Magyarországra. Borbála elbeszélésében az a legfurcsább, hogy szikár, szinte ténybeli közléseket használt, még azokon a helyeken is, ahol azt mesélte el, hogy a hazafelé vezető úton a kistestvére folyton csak sírt. Viszont amikor elmondta, hogy életének további szakaszaiban hányszor kellett megvédenie magát származása miatt, akkor sokszor érzelmektől fűtötté vált elbeszélése. Hasonlóan érdekes György története, aki egy pozsonyi középpolgári családból származott. Ő még szlovákul is tanult az iskolában. Édesapja folyamatos trükkökkel próbálta kijátszani a szlovák hatóságokat, de végül nem tudták elkerülni a kitelepítést. Viszont a solymári vasútállomáson több héten keresztül rostokoltak. Egy vagonban laktak, amíg házat nem kaptak 1947-ben. Nekik mind anyagilag, mind az életmód szempontjából hatalmas visszalépés volt, hogy városból vidékre kellett költözniük.

A kötet népszerűsítésére létrehozott közösségi oldalon a nyár folyamán láthatták a követőid, hogy számos településen került sor könyvbemutatókra. Milyen a kötet fogadtatása a német kisebbség körében?

A saját szempontomból nem tudom megítéli. Már a kötet születésekor is volt olyan, aki akadályozta a könyv létrejöttét. Emiatt tizenhárom hónapot csúszott a kiadás. Nem valószínű, hogy témája miatt tette, én magam pedig máig nem tudom, miért. A könyv április végén jelent meg, nagy része tehát már a terjesztőknél van. Budapesten szinte minden nagyobb könyvesboltban láttam. Ezekről a példányokról nem tudok sokat és januárig nem is lesznek pontos információim arról, hogy hány érdeklődő vásárolta meg őket. Az biztos, hogy – leszámítva egy tucat példányt – már mindegyik kötet terjesztőknél van. Szerencsére nagyon sokan támogattak, nemcsak a kötet megírásában, hanem a nyomdai előkészítés és a terjesztés tekintetében is. Akikkel találkoztam, azoknak alapvetően tetszett. Volt olyan, aki azt mondta, hogy nagyon sok mindent megértett a szülei történetéből, a különböző klikkek egymásra hatásáról. Sokan örültek, hogy egymás mellé állítottam ezeket a történeteket, mert ebből a kontrasztból tényleg nagyon sok közös pont kiérződik. Ezt viccesen jegyzem meg, de olyan is volt, aki túlzóan „helyi bestsellernek” nevezte. Másik olvasóm – aki jártas a pszichológiában – azt mondta, hogy ez a könyv a tárgyalt sérelmek miatt „a falu lakóinak egy részének lelki gyógyulása is”. Különböző településeken (Budaörs, Üröm, Solymár, Budapest) bemutatókat szerveznek a könyvre, személyesen is szoktam árusítani – leginkább Solymáron. Általában jól fogadják, ám többen kritikaként fogalmazták meg azt, hogy túl sűrű, kissé tudományos a nyelvezete. Mások szerint olvasmányos és lendületes.

Forrás: solymaronline.hu

És a szakma körében? Születtek már recenziók, illetve tervben van esetleg az, hogy a kötetet Németországban is megjelentetik?

Utóbbit nagyon szeretném, de még nem sikerült olyan szervezettel konzultálnom, amelyik a német piacon árusítaná a könyvet. Remélem, a közeljövőben az ehhez kapcsolódó levelezés is meghozza a gyümölcsét. A recenziók folyamatban vannak. A Századok, a Korall és a Barátság folyóirat kért recenziós példányt, úgy tudom, hogy folyamatban van megírásuk. A Korall talán még idén közli a „véleményét”. Egyelőre nem érkezett szakmai visszhang, de remélem, ez csak idő kérdése.

Folytatni fogod ezt a kutatást a jövőben? Esetleg tervezed, hogy Solymárt és környékét más régiókkal hasonlítod össze, vagy más terveid vannak?

Nem tudom, hogy a közeljövőben lesz-e ilyenre példa. Egyelőre szeretném befejezni a disszertációmat, amely a Dunántúl északi részén élő németek „alávetettségi” narratívájáról szól. Sok témát találtam itt, ezek közül azon németek történetét szeretném komplexen megírni, akik az 1941-es népszámláláson magyar nemzetiségűnek, de német anyanyelvűnek vallották magukat, és nem kerültek a németországi megszállási zónákba tartó transzportokba. Őket vagyonelkobzásban részesítették az illetékesek és sokszor kitelepítették házaikból. Utána más vidéktörténeti témák felé szeretnék fordulni. Érdekelne, hogy az 1971-es Országos Településfejlesztési Koncepcióban „megszüntetett” falvak lakói hogyan élték meg az ellehetetlenülést. Ám ez még nagyon távlati terv. Leginkább az fogja meghatározni ezeket, hogy egy bizonyos kutatásban milyen újabb és újabb kérdések merülnek fel. Ha úgy tetszik, először szeretnék „mintát venni”, utána pedig elindulni egy vonalon. Solymárral szintén akkor fogok továbbra is foglalkozni, ha lesz igény erre. Szoktam előadásokat is tartani a faluban, és ha van egy tárgykör, amely érdekes, azt igyekszem körbejárni, de igazából nem szándékozom a könyvemben feldolgozott témát folytatni, mert úgy érzem, hogy ebbe egyelőre ennyi fért bele. De ki tudja. Egy német művész, Herbert Achternbusch mondta egyszer, amikor a hazaszeretetről kérdezték: „Diese Gegend hat mich kaputt gemacht, und ich bleibe so lang, bis man es ihr anmerkt.” („Ez a vidék tönkretett engem, s addig maradok, amíg ez meg nem látszik rajta.”) Látva a családom sorsát és ezt a munkát, talán már látszik valami, és lehet, hogy ennyi elég is.

Czeferner Dóra

Ezt olvastad?

Ormos Mária a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Pécsi Tudományegyetem rektor emeritája és professzor emeritája. A Magyarországon és külföldön