„Ismerjük a felelősségünket” – Markus Meckel előadása Budapesten

Angela Merkel februári látogatása után újabb neves német politikus látogatott el a budapesti Andrássy Egyetem falai közé. 2015. április 9-én este az egykori Bundestag-képviselő és NDK-külügyminiszter, Markus Meckel jött el előadóként, aki jelenleg az SPD politikusa, és nem mellékesen a Volksbund Deutsche Kriegsgräberfürsorge (Német Hadisírgondozó Népszövetség) vezetője.

Meghívó Markus Meckel A második világháború emlékezete mint az európai történelempolitika kihívása c. előadására

A másfél órás rendezvény az impozáns Andrássy teremben zajlott kb. 30 érdeklődő részvételével. Az előadót és a vendégeket Masát András rektor köszöntötte.

Meckel előadását annak hangsúlyozásával kezdte, mennyire sokat jelent neki Magyarország, hiszen az egykori NDK lakosaként élénk kapcsolatokat ápolt hazánkkal, és többször járt is itt korábban. Ezért is tartotta mindig fontosnak, hogy Magyarország, de más, a keleti blokkhoz tartozó államok is mielőbb részei legyenek az olyan nemzetek feletti szervezeteknek, mint a NATO vagy az Európai Unió, illetve mielőbb felzárkózzanak Európa többi részéhez, mert az NDK-val ellentétben itt ez nem történt meg automatikusan és nem is volt magától értetődő, hogy így alakul. 2004 azért volt különösen jelentős történelmi pillanat, mert ez volt a legfontosabb lépés az európai egység tényleges helyreállítására a második világháború után bekövetkezett széttagolódás után.

Ennek a közösségi létnek az eleme a közös történelem feldolgozása is, ami a mai napig központi kihívást jelent Európában, hiszen míg a nácizmus bűnei alaposan feldolgozásra kerültek, a kommunizmuséiról ugyanez korántsem mondható el, így a két diktatúra összevetése (nem pedig egymással egyenlővé tétele) emiatt lehetetlen. Ennek illusztrálására egy esetet említett, amikor Merkelt egy normandiai német katonatemetőben tartott ünnepségre hívta, természetesen hiába, illetve felidézte a második világháború befejezésének 60. évfordulójára tartott felszabadulási ünnepséget Moszkvában, ahol arról senki sem beszélt, hogy fél Európa számára ekkor korántsem a felszabadulás jött el.

Mint mondta, a kétfelé szakadás meghatározta a háború utáni német történelmet: míg az NDK magát antifasiszta államként definiálta és felelősségének tudatára alapozta az újrakezdést, az NSZK-ban mindez nem történt meg, az alapérzés a depresszió volt, a vereség és az összeomlás, és az olyan eseményeket, mint a nürnbergi per, a győztesek jogán rájuk mért büntetésnek tekintették. A Hitler elleni merénylet és a kapituláció tabutémává lett, amin először Richard von Weizsäcker szövetségi elnök 1985-ben, a háború végének 40. évfordulóján elmondott beszéde változtatott, amelyben nyíltan felszabadításnak nevezte 1945. május 8-át. A németek eljutottak a történelem értékelésében odáig, hogy ki tudják mondani: örülni kell, hogy az a sereg, amiben az apáik és nagyapáik harcoltak (Meckel apja például Wehrmacht katona volt, és egy leningrádi hadifogolytábor lakójaként fejezte be a háborút), vereséget szenvedett, mert ezzel elkerültek egy még a vereségnél is nagyobb katasztrófát.

Hasonló történelemértékelésre Kelet-Európában sokáig nem kerülhetett sor, bizonyos témák az 1990-es évek után is megmaradtak tabunak (például Wajda filmjét Katyn-ról Oroszországban először csak a 2010-es szmolenszk-i repülőszerencsétlenség után lehetett levetíteni), mivel itt sokkal összetettebb ellentétek húzódtak meg a nemzetek között – nyugaton viszont lényegében a francia-német ellenségeskedés feloldása volt az egyetlen nagy kihívás.

Markus Meckel, a Német Hadisírgondozó Népszövetség elnökeként mond beszédet (Forrás: deutschlandradiokultur.de)

A Volksbund, amely munkáját „Versöhnung über den Gräbern – Arbeit für den Frieden” (Megbékélés a sírok felett – munka a békéért) mottóval végzi, mindig is hangsúlyt fektetett az oktatómunkára e téren, de erre sokáig csak nyugaton volt lehetősége, még a rendszerváltások után is. Az azóta eltelt évek során, különösen az EU-csatlakozásokkal ez változni látszik, egyre kiterjedtebb kommunikációra van lehetőségük, egyre több haditemetőt tudtak bevonni a munkájukba, és sikerült sokezer személyt azonosítani (egyben utalt is arra Meckel, hogy érdemes hozzájuk fordulni eltűnt személyek ügyében, sokan nem is gondolják, hogy ennyi év után is van a felmenők történetének feltárására esély).

Meckel előadása az Andrássy Egyetemen (Fotó: Márkus Beáta)

Az egyéni sorsok feltárása azért is különösen fontos, mert máig nem tudjuk, személy szerint ki mit tett és miért terheli felelősség – és sokan félnek is utánajárni, nehogy a szeretteikről valami szörnyűség derüljön ki. Ehelyett kollektív elképzelések uralkodnak, mint pl. Németországban a bűnös SS – tiszta Wehrmacht képe, amit az 1990-es évek hatalmas botrányt kavaró Wehrmacht-kiállításaiig a társadalom el is fogadott [ezek nem kevés terhelő információt tártak a hősökként tisztelt katonák háborús bűncselekményeiről a nagyközönség elé, amit annak jelentős része felháborodással, apái emlékének megbecstelenítéseként fogadott és igyekezett betiltatni, vagy például 1999-ben Saarbrückenben bombával elpusztítani – M. B.]. A háború német katonáiról a mai napig nehéz megemlékezni, és Meckel szerint bizonyára így van ez Magyarországon is, és a többi keleti országban, amelyek a Harmadik Birodalom fegyvertársaiként vettek részt a háborúban. Meg kell azonban találni az emlékezés helyes módját, amely megadja a háborús halottaknak a tiszteletet, ugyanakkor tartózkodik a túlzásoktól. Ehhez az egyes katonák történetét kell feltárni, azt, hogy a szörnyűségekből ki mennyi részt vállalt, és ki maradt meg embernek az embertelenségben – ez volna az emlékezetpolitika legfontosabb feladata. Szintén tisztázni kellene, hogy értelmetlen tettesekre és hősökre osztani a korszakban élőket, mert a legtöbben mindkét kategóriába beletartoztak, szándékoltan, az események sodrával haladva vagy akár akaratlanul is.

Meckel előadását azzal a gondolattal zárta, hogy a második világháború óta eltelt 70 év, és most már ideje lenne tisztán látni vele kapcsolatban. Németként nem kell büszkének lenni az akkor történtekre, de ugyanúgy lehet a németek szenvedéséről is beszélni, mint más népekéről – az éppúgy nem oltja ki a németek által okozott bűntetteket, mint annak felhánytorgatása, hogy a győztesek megszállása sem volt feltétlenül üdvtörténet, noha erről a szovjetek esetében még többet, a nyugati hatalmak esetén viszont nagyon keveset tudunk. Időszerű lenne az eseményeket a mai értékeink felől újragondolni, ez központi feladat Németországban csakúgy, mint az Európai Unióban, legyen szó a szörnyűségek leleplezéséről, vagy épp az emberségesség nem is ritka megnyilvánulásairól a korszakban.

Az előadás meglehetősen elgondolkodtató volt, és bizonyára számos kérdést is felvetett a hallgatóságban, ezek mindegyikének megtárgyalására viszont a kései időpont miatt sajnos nem volt lehetőség.

További olvasásra ajánljuk A nemzetiszocialista rendszer utolsó hónapjai: Egy berlini kiállítás az 1945-ös katasztrófáról és A dunai svábok betelepüléséről és identitásáról: Beszámoló Dr. Fata Márta müncheni előadásáról című cikkeket.

Ezt olvastad?

A berlini Planpolitik tizenöt fős csapata 2005-ös alapítása óta az állampolgári ismeretek kompetenciaalapú fejlesztését, valamint a politikai vitakultúra való nevelést