Ismertetés az új Andrássy monográfiáról

A kiegyezés utáni magyar történelem egyik legemblematikusabb alakja idősebb Andrássy Gyula gróf, aki a dualizmuskori Magyarország első miniszterelnöke és az Osztrák–Magyar Monarchia második közös külügyminisztere volt. Ennek ellenére az elmúlt időszakban kevés összefoglaló munka született életéről és politikai életútjáról, a legtöbb a II. világháború előtt jelent meg. A legutóbbi 1941-ben jelent meg Angyal Dávid tollából. A hiányt Kozári Monika kötete pótolta, amely 2018-ban látott napvilágot a Gondolat kiadó gondozásában.

Angyal munkája mellett egyébként még Simányi Tibor 1990-ben kiadott német nyelvű munkáját lehet megemlíteni. Ezektől eltekintve leginkább Andrássy külpolitikája került középpontba, amelyet a legalaposabban Diószegi István dolgozott fel. Ugyanakkor a külföldi történészek is mélyreható ismeretről tesznek bizonyságot, akik közül többen hivatkoznak Wertheimer Ede három kötetes Andrássy monográfiájára. A munkák egy része reálpolitikusként értékeli Andrássyt, mások pedig a pánszláv ellenességgel magyarázták a közös külügyminiszterként folytatott irányvonalat.

Kozári Monika neve nem ismeretlen a korszakot tanulmányozók előtt: pályafutása elején figyelme a 19. század utolsó harmadának német–orosz kapcsolatai felé irányult, majd áttért a dualizmus tanulmányozására. A dualista rendszerről írt művei alapmunkának számítanak az egyetemi kurzusokon. Az életrajz, mint műfaj sem idegen terep számára, amelyet a Tisza család két tagjáról, Tisza Kálmánról és Tisza Istvánról írt művei bizonyítják. Korábbi kutatásainak köszönhetően számos anyaga gyűlt össze a grófról, ahogy a könyv előszavában írja, valamilyen formában mindig érintette személyét. Emellett kitér az életrajzírás nehézségeire is, s egyben meghatározza a könyv felépítésének fő vonulatát: a középpontban Andrássy Gyula miniszterelnöki tevékenysége áll, amelyet a szerző a címszereplő „beszéltetésével” igyekezett közelebb vinni az olvasóhoz.

Kozári Monika kötetének bemutatóján. Kép forrása: MTA Könyvtár és Információs Központ

A kiegyezés eseményeinek ismertetése előtt bepillantást nyerhetünk az Andrássy család történetébe és a politikus fiatal éveibe. Ennek során néhány családi anekdotát ismerhetünk meg, amelyek megmutatják a gróf nyughatatlan, szenvedélyes jellemét, ugyanakkor széleskörű műveltségét és érdeklődését is. Ezt leszámítva tipikus főúri neveltetés és reformkori pályafutás képe rajzolódik ki – az ifjú Andrássy Zemplén megye követeként szerezte meg első politikai tapasztalatait. Felszólalásai, származása és személyes ismeretségei révén az 1848–1849-es események sűrűjébe került: Zemplén megye főispánja és a bécsi küldöttség egyik tagja volt, harcolt a pákozdi csatában, diplomáciai feladatokat látott el Konstantinápolyban 1849 májusában. Noha a fenti tevékenységek rövid ideig tartottak, ezek során megmutatkoztak a későbbi pályafutás jellegzetességei: a humorral átszőtt szónoklatok, a diplomáciai érzék és a politikai tájékozottság. A róla kialakult pozitív vélekedést a párizsi emigrációs időszak árnyalja: ekkor gondtalan, léha ifjúként töltötte napjait, aki „szép akasztottként” bűvölte el a párizsi szalonokban a hölgyeket. Kivételt jelent egy angol lapban megjelent 1850-es cikke, amelyben arról értekezett, hogy Ausztriának milyen irányvonalat kellene követnie, hogy Oroszország ellensúlya legyen. Ebben szerepelt Magyarország függetlenségének helyreállítása is. Kendeffy Katinkával kötött házasságát követően nem sokkal visszatért Magyarországra, s ismét komoly férfiúként jelent meg a társadalmi és politikai elit előtt.

A bevezető epizodikus részek után kezdődik Andrássy politikai pályafutásának részletes taglalása kronologikusan és tematikusan rendezve. A szerző elsőként a miniszterelnökségét megelőző éveket tekinti át nagy hangsúlyt fektetve az 1860-as évek első felének hangulatának, közjogi és politikai kérdéseinek taglalására. Ebben az időszakban a gróf az 1861-es és az 1865-ös országgyűlések egyik vezéregyénisége volt Deák Ferenc mellett. Következetesen kiállt a megyei intézmények, a parlamentáris viszonyok mellett, és az 1848-as törvények alapján kívánta Magyarország helyzetének rendezését, történeti függetlenségét. A két politikus között csupán Ausztriához fűződő viszonyt illetően nem volt egyetértés: már ekkor megmutatkozott, hogy Zemplén megye küldöttje birodalmi keretben gondolkozott, szükségesnek tartotta Ausztriát Magyarország fennállásához. Mint ismert, a kiegyezést a königgrätzi osztrák vereség erősítette fel, de a tényleges elhatározásig még hosszú út vezetett – sokan vetették be befolyásukat mindkét oldalon, hogy Ferenc Józsefet rábírják a kiegyezés megkötésére. Bár a kiegyezés törvényei később születtek meg mind Magyarországon, mind Ausztriában, Andrássy miniszterelnökké való kinevezése 1867 februárjában jelezte az uralkodói hozzájárulást. Eredetileg Deák Ferencet kívánta az ország élén látni, de a politikus nem vállalta, maga helyett a grófot ajánlotta, amely javaslat nem talált ellenvetésre.

A király koronázása. – Székely Bertalan falfestménye a kecskeméti új városháza közgyűlési termében. Kép forrása: Wikipédia

Andrássy Gyula négy év és nyolc hónapig töltötte be a miniszterelnöki posztot, amely időszak alatt számtalan problémával és kérdéssel kellett szembenéznie – mindenek előtt le kellett rakni az új magyar állam alapjait. Kozári Monika igyekezett ezeket a politikus szemszögéből bemutatni, sokszor szó szerint idézve a grófot, amelyben Lederer Béla által összegyűjtött, illetve kiadott Andrássy beszédek nyújtottak segítséget. Ennek megfelelően a parlamenti gyűlések közegén keresztül, pontosabban az egyes kérdésekben intézett interpellációkra adott válaszok révén bontakozik ki az első dualizmuskori miniszterelnök alakja és tevékenysége. Ez a megközelítés dicséretes, hiszen ezáltal a korszak politikai diskurzusa és erőviszonyai megérthetővé válnak. Leginkább a kormánypárt és a balközéppárt vitái állnak középpontban, de a szélsőbal reakciókat is megismerhetjük. Ahogy a hozzászólásokból kiderül, az alapvető reformkérdésekben, célkitűzésekben egyetértés mutatkozott a felek között, a végrehajtás mikéntjében adódtak inkább eltérések. A legnagyobb ellentétet a kiegyezés, a közös ügyek és az ebből fakadó közjogi problémák okozták, amely tulajdonképpen egész korszakban fennállt. Ez a pont olyannyira érzékeny téma volt az ellenzék számára, hogy sokszor az egyéb reformok ügyével is összekötötték. Az ellenzék kérdéseire és támadásaira néhány esetben hosszasan idézte Andrássyt a szerző, amely esetenként kissé zavarónak hat(hat). Ettől függetlenül nemcsak szemelvények sorát olvashatjuk, hanem a történész elemzését és állásfoglalását is, amely a miniszterelnök retorikai fogásait is érinti.  A gróf nem számított kiemelkedő szónoknak, mégis beszédei alapján összeszedett, jól felkészült politikus képe rajzolódik ki. Igyekezett rámutatni ellenfelei ellentmondásaira, olykor a humor és a gúny eszközeivel élve, továbbá következetes maradni az állásfoglalásához. Érveléseiben a magyar történeti jogi hagyományok és a nyugati példák egyaránt szerepet játszottak. Beszédeiben megmutatkozott őszintesége és realizmusa is.

Andrássy személyét sok támadás érte az ellenzék oldaláról, egyesek szerint elbizakodott volt a tehetsége és az udvarban játszott befolyása miatt, gyakran őt tették felelőssé, ha egy reform ügye nem úgy haladt, ahogy szerették volna, vagy ha törvényes eljárástól eltérő lépéseket tapasztaltak a kormány részéről. A politikus neve vitathatatlanul összeforrt a dualizmus rendszerével, sokszor személyes jelenléte, karizmája kellett kormánya akaratának érvényesítéséhez. Ezt bizonyítják Eötvös József idézett levelei is, aki a gróf távollétében – az uralkodót kísérte el a Szuezi-csatorna megnyitó ünnepségére – átvette a miniszterelnöki teendőket, s próbált helytállni az ellenzéki interpellációk kereszttüzében. A báró nyomatékosan kérlelte Andrássyt rövid hazatérésre, úgy látta, hogy csak ő tud érdemben, s kielégítően válaszolni az ellenzéknek. Valóban a miniszterelnök meggyőző, határozott fellépése hozta meg esetenként a kívánt eredményt, például ennek köszönhetően szavazták meg a közös ügyeket, a főváros fejlesztésével kapcsolatos törvényeket, nemzetiségi törvényt, a véderőtörvényt, illetve a megyék és községek rendezéséről szóló törvényt; továbbá jelentős befolyása volt a fiumei kérdés rendezésében és a számvevőszék felállításában. A közös ügyek létrehozásában sokszor Ausztriával szemben is érvényesíteni tudta elképzelését. Erre jó példa az államalakulat megnevezése, hiszen az Osztrák–Magyar Monarchia kifejezés hozzákötődik. Ugyancsak neki (is) tulajdonítható a delegációk intézménye, hiszen ebben látta a garanciát arra, hogy a közös ügyekből ne váljék uralkodói, birodalmi kül-, had- és pénzügy. Kozári Monika hangsúlyozza, hogy a kiegyezés melletti kiállás reálpolitikai megfontolásból fakadt, hiszen Andrássy úgy vélte, hogy az adott nemzetközi struktúrában szükség van Ausztriára, viszont egy erős birodalomhoz Magyarország jelenléte és ereje is kellett. Ezért szorgalmazta a két fél közötti kiegyezést, ugyanakkor mindvégig szem előtt tartotta az alkotmányos, liberális elvek érvényesülését is.

A kiegyezés rendszerében talán az egyik legérzékenyebb pont az önálló magyar hadsereg hiánya volt. Andrássy az ezzel kapcsolatos interpellációkra nemcsak miniszterelnökként, hanem honvédelmi miniszterként is felszólalt – amely tárcát közös külügyminiszterré való kinevezéséig viselte. Itt is a közös szempontokra és érdekekre hivatkozott, ugyanakkor a lehetőségekhez képest próbált gesztusokat tenni, amely a politikai és társadalmi érzékenységéről tanúskodik. Leginkább az 1848–1849-es honvédek segélyezésének kérdésében mutatkozott ez meg. Bár elutasította, hogy az egykori katonák és özvegyeik, árváik támogatása közpénzből valósuljon meg, szorgalmazta, sőt élen járt az államtól független, önkéntes alap és annak rendszerének létrehozásában.

Kozári Monika a fentiek tükrében egyértelműen pozitívnak ítéli meg Andrássy miniszterelnökségét, hiszen létrejött a kiegyezés az osztrákokkal és a horvátokkal, rendeződött a közös államadósság kérdése. Emellett lerakta a polgári állam alapjait, megvalósult a hatalmi ágak elválasztása, megszületett a népiskolai majd a nemzetiségi törvény, a fővárost világvárossá fejlesztették. Ugyanígy sikeresnek értékeli Andrássy Gyula közös külügyminiszterként töltött éveit, amelyről keveset ír a magyar belpolitikában játszott szerephez képest. A korábbi fejezetekben többször utalt a gróf diplomáciai készségére, többek között kitért a francia–porosz háború és a Hohenwart-krízis alatti aktív szerepére, amelyek során visszatartotta a Monarchiát az általa végzetesnek tartott háborús beavatkozástól, illetve megakadályozta a birodalom föderalizációját. A külpolitikai áttekintésben A. J. P. Taylor és Diószegi István munkáinak segítségével vázolja fel a gróf szövetségi politikai rendszerét és a keleti kérdés megoldására tett kísérleteit, amelynek során Oroszország terjeszkedését kívánta visszaszorítani. Itt is megmutatkozott a politikai realizmusa és diplomáciai érzéke, ugyanakkor az is kiderül, hogy Andrássynak tekintettel kellett lennie Ferenc Józsefre is; ennek köszönhető, hogy felvállalta Bosznia-Hercegovina okkupációjának ügyét.

Anton von Werner: A berlini kongresszus (középen Andrássy Gyula kék egyenruhában, Otto von Bismarck német kancellár fekete ruhában és Suvalov orosz diplomata díszöltözetben) Forrás: Wikipédia

A könyv utolsó fejezeteiben az utolsó éveket, valamint a magánember Andrássyt ismerhetjük meg levelezései, unokájának, Andrássy Katinkának és kortársainak visszaemlékezése alapján. Az idézett sorok többnyire elismerően és elragadtatással szólnak a grófról, például a családnál szolgáló nevelőnő idilli, harmonikus festett a família mindennapjairól. Mégsem válik egyoldalúvá a kép, köszönhetően a szerzőnek, aki nem hallgatja el a politikus hibáit, gyengeségeit. Külön részfejezet foglalkozik sokak kedvenc rejtélyével, az Andrássy–Sissy kapcsolattal. Kozári Monika az összegyűjtött források segítségével érzékletes tablót tár fel kettejük kapcsolatáról, amely alapján csipkelődő, könnyed hangvételű, ugyanakkor komoly, szoros barátság képe bontakozik ki. Nem tagadja a vonzalom jelenlétét, ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a királyné és a politikus alig töltött el időt kettesben, egymás társaságában.

Az olvasmányos stílusban, tudományos igényességgel megírt és gazdag képmelléklettel ellátott kötet az ismeretterjesztő írások táborát gyarapítja, egyaránt élvezetes és hasznos a szakmai és szélesebb közönség számára. Az életpálya ismertetésénél némi hiányérzete lehet az olvasónak, egyes állomások helyenként epizodikusak és mozaikosak. Különösen a külpolitikai tevékenység érdemelt volna hosszabb kifejtést, még ha a téma viszonylagosan feldolgozottnak tekinthető. Ettől eltekintve bátran ajánlható kiindulópontként a politikust és a korszakot kívánni tanulmányozók számára, a kötet végén található forrás és szakirodalom jegyzék további támpontot nyújt a kutatásokban.    

Váradi Katalin

Kozári Monika: Andrássy Gyula. Budapest, Gondolat Kiadó, 2018. 224. oldal

 

Ezt olvastad?

Alexander Bernát (1850–1927) filozófus, esztéta, az MTA tagja így emlékezett meg Eötvös Lorándról: „A nagy fizikusoknak azon kiválasztottjaihoz tartozik, akik