Itt van a város, voltak lakói

Az utóbbi időben többször is találkozhattunk Budapest Főváros Levéltárának nevével a médiában. Szélesebb közönséghez is eljutott a híre annak, hogy a Levéltárba került Budapest város 1944-ben készült lakás- és bérlőösszeírásainak most fellelt része, illetve bemutatták – a Magyar Nemzeti Levéltárral közösen – az I. világháború centenáriumára kiadott DVD-t és a kapcsolódó virtuális kiállítást.

A BFL-ben tehát aktívan folyik a munka, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy 2015. szeptember 24-én két friss forráskiadvány bemutatójára is sor került: az egyik regesztákat tartalmaz a 18. század fordulójáról, a másik egy visszaemlékezés 1947-ből. Embert próbáló feladat két ilyen – mondhatni „diagonálisan ellentétes” – forrástípusba tartozó kötet egy füst alatti bemutatójához apropót találni.


Fotó: Budapest Főváros Levéltára

Kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy a főváros mint a forrásokban domináló közös helyszín jelenthetné a közös nevezőt (mivel a város[i lét] történetének egy-egy aspektusához kapunk fogódzókat), de Kenyeres István, a BFL főigazgatója végül igen egyszerűen oldotta fel a dilemmát: mindkét kötet a levéltár gondozásában jelent meg az elmúlt időben, és ez a már önmagában is „heroikus” tett éppen elegendő ahhoz, hogy együtt bocsássák útjukra a szövegeket. Kenyeres a Buda város tanácsülési jegyzőkönyveinek regesztái 1699–1703 kapcsán elmondta, hogy a regesztakötet „hálátlan” műfaj, mivel elkészítéséhez rengeteg speciális kompetencia (és kitartó türelem) szükséges. A főigazgató rámutatott, hogy bár az 1970-es években megindult a vármegyei és városi iratanyag feldolgozása, mégis „járatlan utat” kezdtek kitaposni a kötet szerzői, hiszen német nyelvű városi források kiadására a sorozat elindításáig nem került sor. Különösen nehéz a helyzet Buda esetében, hiszen a 2005-ben megkezdett munka során világossá vált, hogy az újjáéledő városi igazgatásnak időre volt szüksége, amíg a város visszafoglalása után kiépült és kiforrott az ügyvitel, éppen ezért előbb az 1704 és 1707 közti iratanyagot dolgozták fel, ennek eredménye kötetben 2009-ben jelent meg.

Kenyeres elmondta, hogy mindebben Géra Eleonórának volt óriási szerepe (ő szerkesztette a sorozat első darabját is), akihez Simon Katalin és a jelenlegi bécsi levéltári delegátus, Oross András csatlakozott. A főigazgató beszélt arról is, hogy a három kutató nem csupán a 2088 regesztát szerkesztette össze, hanem bevezető tanulmányokat is írtak, amelyek a korabeli budai viszonyokat világítják meg. Oross két tanulmányt jegyez, az egyik az (egyébként közel sem az emberek életének megkeserítésére Bécsből ide küldött „gonosz”) adminisztrációval és a tisztviselőkkel, a másik a hadsereg jelenlétével és Buda „támaszpont” jellegével foglalkozik. Simon Katalin a város topográfiáját rajzolta meg, a térszerkezetet, valamint az egyes foglalkozások térbeli szóródását rekonstruálta. Géra Eleonóra tanulmányában a hétköznapoké a főszerep, bár a „városatyák” befolyásával is foglalkozik, amely olykor a jegyzőkönyvek elhallgatásaiban, súlyponteltolódásaiban is kimutatható, ezen felül érinti a bortermelést, a női szerepeket, valamint a lakosság és a katonaság nem mindig konfliktusmentes együttélését is.

Kenyeres külön hangsúlyozta, hogy a kötetben a jegyzetek és a tisztázatok egyaránt helyet kaptak, így mód nyílik az eltérések, változtatások, kihagyások nyomon követésére is. Ha valakinek mindez nem lenne elég, akkor maga is ellenőrizheti a kötetben olvasottakat, hiszen a Hungaricana oldalán Buda anyagai 1831-ig, Pest iratai pedig 1815-ig bezárólag hozzáférhetőek digitálisan (ami persze azt is jelenti, hogy a regesztasorozat szerkesztése nem áll meg), sőt a kötetből kimaradt, de az eredeti jegyzőkönyvek végén megtalálható egyéb bejegyzéseket is megnézheti az érdeklődő. A kötet használatát ráadásul hely- és névmutató, valamint egy idegen szavakat, kifejezéseket magyarázó jegyzék is segíti. Minden történész megirigyelheti hát ezt az anyagot, hiszen a kötet megadja a kutatáshoz szükséges kulcsot, a Hungaricana biztosítja a hozzáférést a levéltári iratokhoz, azaz sikerült „egy 300 éve néma forrásanyagot megszólaltatni.”

A másik bemutatott kötet, Vázsonyi Vilmosné Szalkai Margit Egyszer volt… Emlékirat 1947-ből című munkája kiadására szerencsére csak 68 évet kellett várni. A Zeke Gyula és Sipos András szerkesztésében napvilágot látott kötetről elsőként Sipos Balázs beszélt. Sipos bevezetőjében – hasonlóan a Thienemann Tivadar emlékezéstöredékeiből összeállított Az utókor címére címen megjelent könyvhöz – „szabálytalan visszaemlékezésnek” nevezte a szöveget, mivel az strukturálatlan, tagolatlan, sok ismétlést tartalmaz és élőbeszédszerű. Sipos szerint Vázsonyiné (és Thienemann) szövege éppen e „fésületlenség” miatt értékes (Hatvany Lajos viszont a teljes újraírást javasolta a szerzőnőnek), hiszen közel enged a írójához, jobban, mint az 1931-ben megjelent Az én uram című könyve.


Fotó: Budapest Főváros Levéltára

Sipos amellett érvelt, hogy az 1947-ből származó kézirat oral history-szerű, és igazi kincsesbánya a történészek számára, hiszen Vázsonyiné saját tapasztalatait írja le, azaz teljesen hiányzik az interjúkészítő személyisége. Ennek köszönhetően olykor tetten érhető, hogy konstruált emlékekről van szó, vagyis a visszaemlékezés inkább arra forrás, hogyan élte meg a polgárasszony a 20. század első felét (és hogyan értelmezte, beszélte el mindezt utólag), mintsem az eseménytörténetre. Jó példa erre az egyik „legnagyobb soviniszta” Rákosi Jenő esete, aki Vázsonyinénál az „érvényesülési korszak” (vagyis a „boldog békeidők”) egyik pozitív figurája, mivel a szerző férjét annak vallása ellenére nyíltan méltatta egy szónoklatáért – bár a valóságban Rákosi ezt soha nem tette meg explicit módon, csupán név nélkül dicsért. A zsidó–nem zsidó viszonyrendszer jobb megértéséhez a mentalitástörténet szempontjából is hasznosítható forrásról van szó, hiszen a „békebeli antiszemitizmustól” kezdve a vészkorszakon át az 1945 utáni időszakig nyomon követhetőek Vázsonyiné tapasztalatai. A holokauszt kapcsán kirajzolódik a „kollaboránsok” és az „emberségesek, segítők” két csoportja, amelyekre példákat is hoz a szerzőnő. Az 1944. március 19. utáni időszakot illetően Sipos Balázs felhívta a figyelmet arra, hogy az elbeszélés sűrűbbé, zaklatottabbá, ismétlésekkel telivé válik, ami jelzi, hogy Vázsonyiné drámai fordulatokat élt meg. Sipos összegzésében elfogultságai ellenére is érdekes és hasznos szövegnek nevezte a visszaemlékezést, mivel annak segítségével „beleláthatunk” – az 1949-ben öngyilkosságot elkövető – Vázsonyi Vilmosné fejébe.


Fotó: Budapest Főváros Levéltára

Holló Szilvia Andrea a kötet kapcsán arra mutatott rá, hogy Vázsonyiné Szalkai Margit célja, miszerint „egyszerű polgárasszony szemén keresztül” mutassa be a huszadik század első felét, nyilvánvalóan nem lehetett reális, hiszen férje miniszter és képviselő volt, azaz nem átlagos családban éltek. Feltehető a kérdés, hogy ki a főszereplője a visszaemlékezésnek? Holló szerint Vázsonyi Vilmos az 1947-es szövegben mint self-made man jelenik meg, aki szinte hibátlan, nem úgy, mint az 1931-es könyvben. Apja tulajdonságait – Vázsonyiné szerint – fiuk, Vázsonyi János is örökölte, a különbség annyi volt, hogy a Horthy-korszakban már nem adódott lehetősége arra, hogy kamatoztassa képességeit (Horthy a visszaemlékezésben maga az „ősgonosz”, amint arra Sipos Balázs rámutatott, mivel Mussolinit és Hitlert megelőzve teremtette meg a fasizmust). Maga a szerző kevésbé jelenik meg, bár egy-egy félmondatból kirajzolódik, hogy Margit asszony nemcsak férjét segítette (pl. az emigrációban), hanem aktívan részt vállalt a nőmozgalom vagy éppen a Vöröskereszt munkájában is, de főzőiskolát is vezetett. Ezen felül a szöveg „anekdotagyűjtemény” is, rengeteg szórakoztató (olykor sikamlós) fővárosi pletykát, kávéházi történetet olvashatunk közszereplőkről, művészekről, bár ezek inkább „oldalvágásként” kerülnek elő.


Fotó: Budapest Főváros Levéltára

A most megjelent kötet tehát igen egyedi szemszögből, de nem mindig koherens módon mutatja be a századforduló és a két világháború közötti időszak Magyarországát, különösen a fővárost. Vázsonyi Vilmosné visszaemlékezése önmagában is értékes, de más forrásokkal (pl. a Holló által is említett Vidor Tekla visszaemlékezésével) összevetve új elemzéseknek is utat nyithat.

            Fekete Bálint

A beszámoló az ELTE BTK-n működő I. Tóth Zoltán Körrel való együttműködés keretén belül született.

 

Ezt olvastad?

Mindenki hallott már Zrínyi Ilona hőstettéről, Lorántffy Zsuzsanna határozottságáról vagy Báthory Zsófia hitbuzgóságáról. Nők, akik meghatározó szerepet töltenek be a