IV. Béla, a „második honalapító”

IV. Bélát (1235–1270) a jelesebb középkori uralkodóink között tartjuk számon, annak ellenére, hogy amikor 750 évvel ezelőtt végleg lehunyta a szemét, vélhetően ő maga sem sikertörténetként tekintett vissza országlására. Hadi vállalkozásaiban kevés győzelem kísérte, külpolitikai célkitűzései rendre elbuktak, példaképének, III. Bélának Magyar Királysága pedig rendkívül különbözött attól az országtól, amelyet ő hagyott örökül fiának, V. Istvánnak.

IV. Béla II. András (1205–1235) és Merániai Gertrúd második gyermekeként és elsőszülött fiaként látta meg a napvilágot 1206-ban. Édesapját ekkorra már magyar királlyá koronázták, és megkezdhette konfliktusokkal terhes uralkodását. II. András uralkodása kezdetétől nekilátott a királyi birtokok és a királyi jövedelmek „átstrukturálásának”. Ebben a politikájában ugyan akadtak hullámhegyek és hullámvölgyek, hiszen uralkodása második évtizedétől megfigyelhetőek a birtokvisszavételek is, általánosságban elmondható, hogy az intézkedései legalább annyi ellenfelet teremtettek, mint amennyivel a támogatói számát növelte. Az ország belső konfliktusaiba pedig hamarosan bekerült a fiatal trónörökös is.

IV. Béla képe Thuróczy János krónikájából (Wikimedia)

1213-ban az előkelők egy része meggyilkolta Gertrúd királynét, Béla édesanyját, egy évvel később pedig, amint a II. Andrásnak egy III. Ince pápához írt leveléből kiderült, egyesek királlyá kívánták koronázni Bélát. Mivel a trónörökös ekkor csak nyolc éves volt, ezért az akció mögött nem érdemes Béla saját akaratát keresni. A körülötte felépülő udvartartás újabb pozíciókat jelentett, ami részben kielégíthette a király politikájával elégedetlenkedő csoportokat, részben pedig itt összpontosulhattak II. András ellenfelei. 1218-ban a keresztes hadjáratról hazatérő király tető alá hozta az I. Theodórosz nikaiai császár lányával, Laszkarisz Máriával való házasságát is.

Béla herceg politikai hatalomra csak 1220-tól tett szert, amikor Szlavónia hercegeként apja megbízta az ország délnyugati részének kormányzásával. Két évvel később II. András arra utasította a fiát, hogy taszítsa el a feleségét, hogy egy politikailag kifizetődőbb szövetséget szerezzen egy új házassággal. Béla először engedelmeskedett, ám a magyarországi püspökök, majd a pápa, a házasság szentségének felborítását látták ebben a megoldásban, így a trónörökös engedett az egyháznak, majd apja haragja elől Ausztriába menekült. Később ugyan kibékültek, de Béla megerősödése ahhoz vezetett, hogy András elmozdította őt Szlavóniából, és a másik fiára, Kálmánra bízta.

Béla 1226-tól Erdély élére került hercegként, és itteni működéséből már sejteni lehetett későbbi országlásának néhány körvonalát. Céljául tűzte ki, hogy II. András vizsgálja felül a birtokadományozási politikáját, ő maga pedig 1228-ban neki is látott a visszavételeknek, leszámítva az őt mindvégig támogató egyházi előkelők földjeit. Ez a politika azonban három éven belül megbukott, András pedig visszaadta az így elvett birtokokat. Béla idején kezdődött a domonkosok keleti missziója, amelynek keretében több szerzetes is keletre indult, így 1232 körül Ottó, majd 1235-ben Julianus. Utóbbi nevéhez fűződik a keleten maradt magyarság újrafelfedezése. A kunok közötti térítések intézményesítésére alakult meg 1226 körül a milkói kun püspökség. Apja jóváhagyásával több önálló hadjáratot indított, többek között Vidin ellen, Halicsba és Ausztriába, de utóbbi helyszínekre a királyt is elkísérte, amikor ő szállt hadba.

IV. Béla a Képes Krónikából (Wikimedia)

IV. Béla ideje végül 1235-ben érkezett el, és azonnal megkezdte a leszámolást II. András politikájával. Apja legfontosabb hívét, Ampod fia Dénes nádort (és korábbi tárnokmestert) megvakíttatta, a szintén befolyásos Kán nembeli Gyulát tömlöcbe vetette. Nem ismerte el András utolsó feleségének, a várandós Estei Beatrixnak a gyermekét. Az özvegy királynénak így az őrizetből megszökve kellett elmenekülnie, és idegenben megszülnie Utószülött Istvánt, a későbbi III. András király apját. IV. Béla rendelkezései közül nem aratott széleskörű sikert az a Rogeriusnál olvasható intézkedése, hogy a bárók nem ülhettek le a tanácskozásaik alkalmával a király jelenlétében, és kéréseiket csak írásban nyújthatták be, élőszóban nem. Ez is megerősíti azt, hogy nagyapja, III. Béla nemcsak politikájában, de hatalomgyakorlásában és személyében példaképként szolgált az új királynak. IV. Béla uralkodása elején elindította a birtokok visszavételét, amely azonban már érintette az egyház és a szerviensek földjeit is. A pápa tiltakozása, valamint a társadalmi ellenállás miatt már 1239-re kimerült ez a politika. Időközben egy másik fontos döntésre is sor került: Kötöny kun fejedelem a népe befogadása és megkeresztelkedése fejében menedéket kapott Magyarországon. Ám a nomád nagyállattartó népesség megjelenése a Kárpát-medencében súlyos konfliktusokat okozott. 1237-ben az ismét keletre induló Julianus barát már csak Szuzdalig jutott el, ahol a fejedelemtől megkapta Batu kán IV. Bélának címzett fenyegető levelét.

A tatárjárás egy olyan példátlan kihívás elé állította a középkori Európát és Magyarországot is, amellyel katonailag sikeresen szembeszállni aligha lehetett volna. Az ország belső feszültségei pedig tetézték a bajt: a betelepített kunok vezetőjét, Kötönyt Pesten meglincselték, így az általuk biztosított haderő segítség helyett pusztítva távozott. Sem a Kárpátok hágóinál, sem pedig az 1241. április 10-11-én vívott muhi csatában nem tudták megállítani a mongol sereget. Muhinál odaveszett a nádor, az országbíró, két érsek és három püspök is, valamint a király öccse, Kálmán herceg is halálos sebet kapott. Hasonló veszteségekre a mohácsi csatáig nem került sor a magyar történelemben. IV. Béla el tudott menekülni, de a tél beálltával a mongolok átkeltek a befagyott Dunán, úgyhogy a király az Adriai-tenger partján fekvő Trau (Trogir) várába menekült. 1242 tavaszán azután a mongolok váratlanul kivonultak az országból.

A muhi csata helyszínén emelt emlékmű légifotója (Wikimedia)

IV. Bélának a tatárjárás után felül kellett vizsgálnia addigi politikáját. Főbb céljaivá ezt követően az újjáépítés és az ország védelmi képességeinek az erősítése váltak. A történeti és irodalmi hagyományban a tatárjárás az ország népességének és javainak tömeges pusztulásának a szinonimájává vált. A károk sokkal súlyosabban érintették az Alföldet és az erdélyi területeket. Előbbire hamarosan visszatértek a nagyállattartó kunok, míg az ország más területein hospestelepüléseket hozott létre. Utóbbiak ugyan már léteztek a mongol invázió előtt is, de számos város ekkor kapta meg kiváltságlevelét. Ezek a hospesek (vendégek) általában külországból érkezett csoportok voltak, akik a kapcsolatrendszerük és a kézművességben való jártasságuk révén lendítették fel a nyugat felé történő kereskedelmet. A kereskedelem elősegítését a vámok és a pénzverés átalakítása is szolgálhatta. A kővárak hasonlóképpen megjelentek már 1241 előtt, de IV. Béla idején királyi segítséggel gyorsult fel az építésük, ehhez pedig a szükséges anyagi forrásokat olyan adományokkal biztosította, amelyeket korábban erőteljesen ellenzett.

IV. Béla menekülése a tatárok elől a Képes Krónikából (Wikimedia)

Hogy a tatárjárás hatásai néhány tekintetben átmenetinek bizonyultak, az mi sem tükrözi jobban, mint az a tény, hogy IV. Béla néhány évvel a muhi csata után visszatért a királyság korábbi expanzív külpolitikájához. II. (Harcias) Frigyessel szemben évek óta érlelődött a végső leszámolás. Bár az osztrák herceg segítséget ígért a mongolok ellen, csak kis létszámú csapatot küldött, megszállta az ország nyugati vármegyéit, és aktív szerepet játszott a kunok és a magyarok egymás ellen hangolásában. 1246-ban a Lajta-menti csatában a magyar seregek vereséget szenvedtek ugyan, de Frigyes holtan maradt a csatatéren. Halálával kihalt a Babenberg-dinasztia, és a szomszédos magyar és cseh királyok hamarosan versenyfutásba kezdtek a terület feletti birtoklásért. Bár 1254-ben a pápa közbelépésére megtörtént a kiegyezés, és Ausztria II. Ottokár cseh királynak jutott, Stájerország pedig a magyar kézre került. A béke azonban átmenetinek bizonyult, és 1260-ban döntő ütközetre került sor Kroissenbrunn mellett, amelyet első morvamezei csatának is szoktak nevezni. Ebben IV. Béla ismét tanúbizonyságot tett katonai képességeinek a hiányáról, és a magyar sereg vereséget szenvedett, a stájer hercegség pedig II. Ottokár cseh király kezére került, aki feleségül vette Kunigundát, Béla unokáját.

A kroissenbrunni csata Thuróczy János krónikájából (Wikimedia)

A kroissenbrunni csatában már ott harcolt István herceg, IV. Béla legidősebb fia. A király uralkodása második felében keserűen vehette tudomásul, hogy fiával szemben még súlyosabb konfliktusba keveredett, mint amilyenbe ő keveredett apjával. Ráadásul a családi drámának ezúttal több szereplője akadt. Béla lánya, Anna, Rosztyiszláv halicsi fejedelem felesége a királyt támogatta Istvánnal szemben. IV. Béla ráadásul kisebbik fiát, Béla herceget preferálta, amit jól mutat az, hogy a hagyományosan trónörökösnek jutó Szlavóniát átadta neki, míg a Stájerországot elbukó Istvánnak Erdély jutott.

Talán ez lehetett az az esemény, ami elmérgesítette közöttük a konfliktust, mindenesetre István nem elégedett meg az erdélyi területekkel, hanem azokon is túl terjesztette a fennhatóságát. IV. Béla ezt királyként nem tűrhette, és 1262-ben háborút indított a fia ellen. A konfliktust végül abban az évben novemberben, egy Pozsonyban kötött megállapodás zárta le, ami a Dunáig kiterjesztette István hatalmát, és a trónörökös felvehette az ifjabb király címet. Ez azonban nem előzte meg az újabb viszályokat, mivel mindkét országrészben akadtak olyan birtokosok, akik a másik fél mellett foglaltak állást, ráadásul sem Mária királyné, sem Anna hercegnő nem vette jó néven, hogy István elfoglalta azokat a királyi birtokokat, amelyek hozzájuk tartoztak.

IV. Béla vélhetően nem akarta komolyan venni a pozsonyi egyezséget, István híveit adományokkal próbálta elcsábítani, kisebbik fia hercegségét pedig újabb várakkal és birtokokkal erősítette. 1264 végén több seregből álló, meglepetésszerű támadást indított István országrésze ellen, sikerült is foglyul ejtenie az ifjabb király családját. István a barcasági Feketehalom várába szorult vissza, ám a hívei felmentették. Ettől kezdve megfordult a hadiszerencse, több győzelmet is aratott, végül 1265 márciusában a Pest melletti Isaszegen legyőzte a Kőszegi Henrik nádor vezette királyi csapatokat. A győztes István nagylelkű békét kötött apjával, és csak a korábbi állapotok helyreállításához ragaszkodott, miközben kárpótolta édesanyját.

IV. Béla István herceg fejére teszi a koronát, Képes Krónika (Wikimedia)

IV. Béla még egy utolsó kísérletet tett fia legyőzésére, ám az Esztergom alá összehívott királyi szerviensek háború helyett rávették a királyt egy új törvény kiadására. Az 1267. évi törvény részben az 1222. évi Aranybulla megerősítése volt, részben kiegészítette azok rendelkezéseit, a királyi szervienseket a nemesek közé emelve. Ennek hosszú távú következménye lett, hogy Magyarországon, más európai államokhoz képest, magas volt a nemesség aránya.

Ettől kezdve IV. Béla és István között nem tört ki újabb háború. Bár korábban, ahogy Zsoldos Attila fogalmazott, még az ország kettészakadását sem lehetett kizárni, IV. Béla utolsó éveiben alighanem mindenki elfogadta azt a tényt, hogy István követi majd a trónon. Ugyan a király hosszú életet élt meg, ez a középkori viszonyok közepette azzal járt, hogy több gyermeke őelőtte távozott az élők sorából. Béla herceg 1269 nyarán halt meg. 1270. január 18-án követte őt Margit, a később szentté avatott királylány, aki közvetíteni próbált apja és István között. IV. Béla 1270. május 3-án hunyt el, felesége, Laszkarisz Mária néhány hónappal élte túl a férjét.

Bár IV. Bélát elkerülték a katonai sikerek, a fiatalkori célkitűzéseitől pedig messzire került, mégis joggal került a magyar történelmi emlékezetben a jeles uralkodók közé. Uralkodásának kataklizmaszerű eseménye a tatárjárás volt, vélhetően az ő intézkedéseinek köszönhetően a Magyar Királyság hamar kiheverte a mongol invázió jelentette csapást. A mongol invázió gyorsította fel azokat a folyamatokat, amelyek a 13. század második felében a nagybirtokos oligarchák megerősödéséhez vezettek. IV. Béla utolsó esztendőiben az Árpád-háznak még több felnőtt férfitagja és fiúgyermeke élt, és úgy tűnt, hogy a dinasztia még sokáig uralkodhat a Magyar Királyságban, saját pozícióját számtalan lánygyermek kiházasításával megerősítve. Hogy ez végül mégsem így történt, és alig három évtizeddel később férfiágon kihalt az Árpád-ház, már egy másik történet.

 

Kanyó Ferenc

 

Felhasznált irodalom:

Almási Tibor: A tizenharmadik század története.

Kristó Gyula (szerk.): Korai magyar történeti lexikon (9-14. század). Budapest, 1994. Akadémiai Kiadó

Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpádok. Szeged, 2003. Szukits

Kristó Gyula: Az aranybullák százada. Budapest, 1998. Kossuth Kiadó

Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok. Budapest, 2002. Osiris Kiadó

Zsoldos Attila: Egy családi ügy. IV. Béla és István ifjabb király viszálya az 1260-as években. Budapest, 2007.

Zsoldos Attila: Az Árpádok és alattvalóik. Magyarország története 1301-ig. Debrecen, 1997.

 

IV. Béla korában játszódó történelmi regények:

Benkő László: A végső tenger

Fehér Tibor: Az ezüstkardú vitéz

Gárdonyi Géza: Isten rabjai

Hegedüs Géza: Az írástudó

Hunyady József: Az Aranyhorda (Megjelent még: A második honalapító címmel is)

Karczag György: Zúgó nyilak.

Kodolányi János: Julianus barát

Kodolányi János: A vas fiai

Kodolányi János: Boldog Margit

Makkai Sándor: Táltoskirály

Makkai Sándor: Sárga vihar

Urbánszki László: Vérszagra gyűl

Urbánszki László: Fegyver csörög

Urbánszki László: A lándzsa nemesei

Urbánszki László: A dalmát háború

Urbánszki László: Az Aranyhorda árnyékában

Urbánszki László: A Nyugat ura

Viola Judit: Sasok a viharban

Ezt olvastad?

Rendkívül sokunk érdeklődik az évfordulók iránt. Az Újkor.hu erre tekintettel évek óta összegyűjt az újév első napjaiban olyan évfordulókat, amelyek