IV. Béla nyomában Dalmáciában

IV. Béla király muhi csata utáni meneküléséhez számos helyi monda, hagyomány fűződik elsősorban Felső-Magyarország vidékein. Mi most e visszavonulás végállomását, a dalmáciai Tengermellék ide kapcsolódó emlékeit szeretnénk bemutatni.

Újságunk indulásától kezdve arra törekszünk, hogy más történelemmel foglalkozó médiumokkal együttműködjünk. A kéthavonta megjelenő Honismeret folyóirat hasonlóan az Újkor.hu-hoz a színvonalas tudományos ismeretterjesztést tűzte zászlajára. Kiadója, a Honismereti Szövetség tömöríti a helytörténettel, a történeti és néphagyományokkal, a néprajzzal, az irodalom és a művészet helyi értékeivel, a természeti és szellemi környezet védelmével, a helyi kultúra őrzésével, a népnyelv ápolásával, az emlékhelyek gondozásával foglalkozó egyesületeket, szakköröket, munkatársakat a közös értékvédelem és a nagyobb hatékonyság érdekében. Udvarhelyi Nándor most közlésre kerülő írása a Honismeret folyóirat 2015. évi 1. számában jelent meg. A tartalomjegyzék a címlapra kattintva tekinthető meg.

Az Úr 1241-ik esztendejében Béla uralkodása alatt a mongolok, vagyis a tatárok ötszázezer fegyveressel betörtek Magyarországba. Béla király a Sajó folyónál hadakozott ellenük, de legyőzték. Ebben a csatában szinte Magyarország egész vitézi népe odaveszett. Maga Béla király a tengerig menekült, s a tatárok kegyetlenül egész odáig üldözték. A tatárok három esztendeig maradtak Magyarországon, és miután a magyarok abban az időben nem vethettek, ezért amazok kivonulása után sokkal többen haltak éhen, mint ahogyan fogságba estek, vagy kard élétől haltak. Ezután Béla király visszatért a tengerparti részekről.” (Képes Krónika. Bp., 1971. 122.)

Így ír szűkszavúan a tatárpusztításról a Képes Krónika szerzője. A muhi csatavesztés után a tatárok a királyt akarták megölni vagy foglyul ejteni. Ezért IV. Béla kerülő utakon, a Sajó mentén Gömörbe, majd Nyitra várába menekült, ahonnan már népesebb kísérettel érkezett Pozsonyba. Innen hívta Frigyes osztrák herceg a „biztonságosabb” Hainburg várába, ahol azonban segítség helyett megzsarolta és kifosztotta a magyar uralkodót. A menekülő király kénytelen volt átadni magával vitt kincseit, sőt három határ menti megyét, Sopront, Mosont és Pozsonyt is zálogba kellett adnia. Frigyes ezután útjára engedte Bélát, de kihasználva a kínálkozó lehetőséget hadaival még Győrt is elfoglalta.

A király Szlavónia felé vette útját, de előbb családját is biztonságba helyezte. Ezért

elküldte tehát embereit Székesfehérvárra, s miután felvétette Szent István király testét, s felrakatott még sok egyházi kincset is, mindezt Mária úrnővel, a feleségével s a még csak két éves kisfiával, Istvánnal együtt leküldte a tengerpart mellé, kérte és parancsolta, hogy a spalatóiak megőrzésre fogadják be ezeket, a királynét pedig kisfiával együtt tartsák ott hűségük oltalmában. De amikor a királyné asszony megérkezett, a spalatóiak némely irigyeitől meggyőzve, nem akart Spalatóba belépni, hanem felkerekedett, és a királyi kincsekkel megtelepedett Klisszia (Klissza) várában. Vele jött nagyon sok nemes asszony is, akik a tatárok miatt özvegységre jutottak

– írja Tamás spalatói főesperes. (Spalatói Tamás: A salonai és spalatói főpapok története. In: A tatárjárás emlékezete. Bp., 1987. 228–229.)


Klissza vára. Fotó: Udvarhelyi Nándor

1241 májusában a király már Zágrábból írt segélykérő levelet IX. Gergely pápának és II. Frigyes német császárnak. Ők azonban éppen egymással álltak harcban, s miután a tatárok a Duna vonalánál megálltak, nem is gondoltak komolyan megsegítésünkre. A következő év elején azonban igen kemény volt a tél, februárra a Duna is befagyott, így a tatárok átkeltek a folyón és a Dunántúlt is pusztítani kezdték. Ennek hírére IV. Béla egész kíséretével elhagyta Zágrábot, és ő is a dalmát partvidéken remélt menedéket. Kádán (Kajdán) kán seregével gyors menetben követte a királyt. A téli hadjárat fő célja továbbra is a király kézre kerítése volt, a tatár vezér be akarta keríteni a királyt és híveit, a terv azonban nem sikerült.

A király pedig és a maradék magyarság színe-virága a spalatói részek felé vette útját. A királyi kíséretben ugyanis sok főpap s még több országnagy és zászlósúr volt, a mindkét nembeli és mindenféle korosztályhoz tartozó köznép tömegét azonban szinte nem is lehetett számba venni. Mikor aztán király urunk a város kapujához közeledett, ünnepélyes körmenetben kivonult eléje az egész papság és a nép, s a köteles tisztelet hódolatával fogadva őt, annyi szállást adtak neki falaik között, amennyit csak ő maga kívánt. Vele jöttek még a következő országnagyok is: István zágrábi püspök és egy másik István, a váci püspök, aki egyszersmind az esztergomi érsekség jelöltje is volt; Benedek fehérvári prépost, a királyi udvar kancellárja és választott kalocsai érsek; Bertalan pécsi püspök és még sok mások is a püspöki karból. Ugyancsak vele volt Ugrik cesmai prépost, Achilles prépost, Vince prépost, Tamás prépost és még több más prépost is, de felsorolásukat feleslegesnek tartjuk. Udvari főembereik a következők voltak: Dienes bán, László országbíró, Máté tárnokmester, Roland lovászmester, Demeter, Móric és még sok más előkelő férfiú, mindnyájan feleségestől, családostul. Garganus podeszta pedig, aki a király körüli szolgálatban igen szorgalmasan és hűségesen járt el, nagy igyekezettel gondoskodott arról, hogy egyrészt a polgárok készségesen teljesítsék a királyi parancsokat, másrészt pedig hogy a királyi kegyelem a szeretet és hála érzetével a polgárság egészére melengetően szétáradjon. Meg is tettek a király kedvére a spalatóiak mindent, kivéve azt, hogy egy gályát nem tudtak neki olyan gyorsan elkészíteni, ahogy azt a tatárok dühe elől kitérni szándékozó király tőlük megkívánta. Ezt a dolgot eléggé méltánytalan lélekkel viselte a király. Nem is akart tovább Spalatóban maradni, hanem feleségével és minden kincsével eltávozva Trauban időzött, úgy vélve, hogy ott az ellenséges támadás ellen a szigetek közelsége miatt biztosabb menedéket talál. Felkerekedett tehát egész udvarával, és a közeli szigeten állapodott meg” – olvassuk tovább Spalatói Tamás leírását. (Spalatoi i. m. 230-231.)

Amikor meghallotta Kadán kán, hogy a király biztonságba került, dühében a magával hozott foglyokat mind lemészároltatta, és seregével Spalató (Split) alá vonult. A városi polgárok először azt hitték, valamelyik horvát hegyi törzs támadt rájuk, de a menekült magyarok megismerték jelvényeiket, s a sátortáborból a városfalak nyújtotta biztos menedék alá tódultak.

A spalatóiak pedig nagy emberi jóságot tanúsítva vendégekként fogadták be őket, s amennyire tehették, enyhítettek nyomorúságukon. Ám akkora volt a menekülők áradata, hogy a házak helyiségei már nem tudták befogadni őket, és kint kellett maradniuk az utcákon, az utakon. A templomkerítés körül még nemesasszonyok is aludtak szabad ég alatt; egyesek a kályhák sötét zugaiba rejtőztek, mások a sikátorok, pincék szennyét takarították ki, a többiek meg, ahol lehetett, még sátrak alatt is tartózkodtak. A tatárok pedig mindazokat, akiket a mezőn találtak, kardélre hányták; nem kímélték sem a nőket, sem a gyermekeket, sem az öregeket, sem a betegeket, sőt barbár vadságukban még az is örömet szerzett nekik, hogy fegyverükkel a bélpoklosságban szenvedők életét kiolthassák. Aztán egy osztaguk a városfalhoz közeledett, de miután az egész várost mindenfelől megszemlélte, még azon a napon visszavonult.” (Spalatói i. m. 232–233.)

Spalatói Tamás leírásából láthatjuk, tévesek azok a vádak, miszerint a város a királyt ellenségesen fogadta, és nem akarta beengedni falai közé. Az 1200-ban Spalatóban született pap nagy tiszteletben állt egyszerűsége, szigorú erkölcsisége és igazságérzete miatt. 1239 körül csaknem egyhangúan választotta érseknek a káptalan, ellenfelei azonban támadást indítottak ellene, s a címekre nem vágyó férfi önként lemondott az érseki székről. A magyarok és királyuk iránt feltűnő rokonszenvvel viseltetett a mindenkit szigorúan ítélő történetíró. Leírását tehát hitelesnek vehetjük.

Kádán kán nem kezdett Spalató ostromába, hanem továbbra is Bélát kereste.

A tatárok azt hitték, hogy a király Klissza várában tartózkodik, elkezdték hát mindenfelől ostromolni a várat, nyilakat lövöldözve és dárdákat hajigálva, de mivel ez a hely már fekvésénél fogva is erős volt, csak csekélyke kárt tudtak benn tenni. Akkor leszálltak lovaikról, és kézzel kapaszkodva elkezdtek fölfelé mászni. A várbeliek azonban hatalmas köveket zúdítottak le rájuk, néhányukat sikerült is megölniük. A balsiker miatt még vadabbak lettek a tatárok, és kézitusában egészen a magas sziklákig jutottak fel; a házakat kirabolták, s nem csekély zsákmányt vittek el magukkal. De amikor megtudták, hogy a király nincs ott, abbahagyták a vár ostromlását, lovaikra ültek és elvágtattak Trau felé.” (Spalatói i. m. 233–234.)

A királyné azonban gyermekeivel Klissza várában maradt, egészen szeptemberig. A tatárok által körülzárt várban pestis járvány tört ki, ennek lett áldozata két gyermeke, a 6 éves Katalin és a 16 éves Margit.

Klissza (Klis) Dalmácia egyik legfontosabb vára. Spalató közelében, magas sziklaormon áll. A XII. század eleje óta, Dalmácia magyar kézre kerülése után királyi vár lett. II. András akkor adományozta el, amikor 1217-ben a Szentföldre indult. A templomosok kapták meg. Hamarosan Sebenico ispánja, Domald kezébe került, aki rettegésben tartotta a vidéket. A Szlavónia élére került Béla herceg 1224-ben sereggel indult ellene, megfutamította Domald hadait, s rendet teremtett a Tengermelléken. Számunkra Klissza elsősorban a tatárjárás során betöltött szerepe miatt vált ismertté. A király István fia felügyeletével Osl fia Herbort ispánt bízta meg, amint az egy 1248-ban kiadott oklevélből kiderül: „nagy bizalommal rendeltük kedves elsőszülöttünk, István jeles király mellé, őt jelölve ki, hogy Klissza várában a mondott fiúnkkal szomszédos házban lakjon, s az akkortájt fenyegető veszély esetére, mint valami biztos védőbástya legyen a közvetlen közelében.” (IV. Béla Osl fia Herbort ispánhoz. In: A tatárjárás emlékezete. Bp., 1987. 422.) A király a hűséges szolgálatáért Zala megyei birtokkal jutalmazta.

A járványban elhunyt két gyermek iránt érzett fájdalmat talán enyhítette, hogy a királyné hamarosan újabb gyermeknek adott életet. Klisszában született kilencedik gyermekük, aki szintén a Margit nevet kapta. A szülők fogadalmat tettek, hogy ha az ország megszabadul a tatár veszedelemtől, gyermeküket Istennek ajánlják fel. Így is tettek, s három éves korában a veszprémi domonkos apácákhoz adták. Árpád-házi Szent Margitot a horvátok Klisszai Szent Margit néven tisztelik. A spliti magyarok régóta szeretnék emléktáblával megjelölni a klisszai várat, a tatárjárásban betöltött szerepére és Szent Margit szülőhelyére utalva. Sajnos eddig nem jártak eredménnyel.

IV. Béla Klisszában meghalt két leányát a spalatói Szent Domnius székesegyházban temették el. A 113 cm hosszú és 51 cm széles szürke koporsót eredetileg egy márványlappal takart ablakmélyedésben helyezték el. A márványtáblán a következő felirat állt latin nyelven:

Ebben a sírban fekszenek élettelenül a nevezetes Katalin és ragyogó Margit, IV. Béla király és Mária Lascaris görög királynő leányai. Az istentelen tatárok elől menekültek, meghaltak Klisszában, és ide hozták őket Spalatumba, az Úr 1200. évében, és adj hozzá még 42-t, amikor ezt olvasod.” (Bedécs Gyula: Horvátország és tengerpartja. Ami az útikönyvekből kimaradt. Magyar emlékek és látnivalók. Szombathely, 2004. 173.)

A velencei uralom során azonban a koporsót eltávolították és a kőlap helyére Velence szárnyas oroszlánját tették. Ezután került a főkapu párkányára helyezett szarkofágba.

1884-ben bizottság vizsgálta meg a tetemeket, s megállapították, hogy a két csontváz minden valószínűség szerint IV. Béla lányaival azonos, de a csontok hiányosak, tehát már korábban megbolygatták a koporsót. Ezután áthelyezték a püspöki palota kápolnájába, majd a közeli keresztelőkápolnába. Ekkoriban Simor János esztergomi érsek kérte a spalatói püspöktől a maradványok kiadását, de kérését elutasították. 1908-ban, a templom renoválása után a szarkofágot visszatették korábbi helyére, a főbejárat fölötti párkányzatra. Az egyszerű koporsón a következő felirat olvasható latinul: „Bélának, Magyarország királyának leányai nyugosznak itt, akik a tatárok elől menekülve 1242. március 13-án hunytak el.”

A székesegyház bejáratánál még egy magyar emlék található. Az oszlopokat őrző oroszlánok mellett eredetileg három-három alakból álló szoborcsoport állt. A bal oldali ma is teljes. Középen Laszkarisz Mária, IV. Béla felesége áll, két magyar nemes társaságában. A jobb oldalon középen maga a király állt, őt azonban a megszálló velenceiek eltávolították. Így akarták az emlékezetből is eltüntetni a magyar fennhatóság bizonyosságait. Helyén ma egy görög álarc látható.


Szoborcsoport Laszkarisz Máriával, Spalato és szoborcsoport a hiányzó IV. Béla királlyal. Fotó: Udvarhelyi Nándor

Trau (Trogir) kapcsán idézzük tovább Tamás főesperest:

A tatár csapatok istentelen vezérükkel a traui parton állapodtak meg. Amikor a király látta, hogy a tatár sereg az ő bujdosásának menedékhelye előtt szállt meg, nem tartotta elég biztonságosnak a közel fekvő szigeten tartózkodni, ezért a királynét fiával és minden kincsével együtt bérelt hajókra szállíttatta, ő maga pedig beült egy csónakba, s miközben ide-oda evezgetett, figyelte az ellenség csapatait, és várta a dolgok kimenetelét.” (Spalatói i. m. 234.)

Kádán hírvivőt küldött a városba, és a király és kísérete kiadására szólította fel Trau lakóit. A kapuőrség azonban nem is válaszolt, készült a védelemre, s egy hajót állandóan készenlétben tartott, hogy ha a tatároknak mégis sikerülne bejutni a szigeten álló városba, a király tovább menekülhessen. A támadás azonban elmaradt, a tatár sereg váratlanul tovább indult Dél felé. Batu kán ugyanis elrendelte a hadjáratok félbeszakítását és csapatai visszavonulását.

A hagyomány szerint IV. Béla a várost hűségéért, kitartásáért megajándékozta koronázási palástjával. A Szent Lőrinc székesegyház kincstárában több más egyházi emlék között őrzik IV. Béla koronázó palástjának kámzsáját. Az igazgyöngyökkel díszített, hímzéses pajzs alakú csuklyán Pannónia védőszentje, Szent Márton látható, amint köpenyét kettévágja, és egy koldusnak adja. Bár egyes kutatók szerint a kámzsa csak a XIV. vagy a XV. században készült, a hagyomány erősen él (lásd: a címlapon).

Ugyanígy a szájhagyomány őrizte meg, hogy a közeli kis Kraljevac-sziget IV. Béla királyról kapta nevét, aki itt várta meg a tatárok elvonulását (kralj = király). Béla királyhoz az Adria partján több helyi hagyomány is fűződik. A Trau melletti Bua (Čiovo) szigetén is úgy mondják, oda menekült át a király Trauból. A távolabbi Cres sziget (Kvarner-öböl) Beli nevű települése úgy tartja, hogy a tatárok elől menekülő és itt megpihenő királyról kapta nevét. Egy kissé megkopott, kőből faragott szoborfejet IV. Béla arcmásának vélnek.

Visszatérve Trau székesegyházába, még egy magyar vonatkozást kell megemlíteni. A főoltár alá temették 1242 áprilisában a király kíséretében tartózkodó unokaöccsét, Omeri Vilmost. A sír az oltár előtt jelöletlen, és egykori felirata sem olvasható már. Több mint egy évszázaddal ezelőtt így írták le a sírverset:

E sírkő alatt nyugszik a nemes Vilmos,

Nyugszik a derék hős, kit a föld takar.

III. Bélának a magyarok királyának unokája,

Margitnak a görögök úrnőjének szülötte:

A mondott király leányának,

Aki a görögök fejedelemnője volt,

Konstantinápolyban jogarral uralkodott.

Az elvetemedett barbártól, a mérhetetlen számú

Tatároktól, a hadi balszerencse folytán szorongatva,

IV. Bélát az ő unokabátyját kísérvén

Végre a Dalmát tengerig jutott

Ahol a felsőbb élettel egyesülendő,

A teremtő rendeléséből a halál adóját lerótta.

1242 esztendő tűnt el, mint olvasgatva számítom,

Április 20-ik napjának nyugtával,

Melyen Vilmos lelke visszatért az egekbe.” (Közli: Bedécs i. m. 166.)

Trau, Spalató és Klissza szerepe vitathatatlan a tatárjárás eseményei során. A városok később is bizonyították a Szent Korona iránti hűségüket, ragaszkodásukat. 1387-ben Trau vezetői így írtak a Velencének küldött oklevelükben:

mi egész tehetségünkkel iparkodtunk a Magyarország Szent Koronája iránti hűségünket tettekkel is romlatlanul és mocsoktalanul megtartani, és iparkodni fogunk, amíg lélek lesz testünkben; s annak felmagasztalásáért személyünket és vagyonunkat szándékozunk kockára tenni és magunkat semmiben sem kímélni az említett korona gyarapodására, mintegy a mi természetes urunk érdekében. És vajha oly nagy hatalmunk lenne, hogy Magyarország koronáját felemelhetnők, mivel most szenved, bármennyire is mocsoktalanul megőriztük vele szemben tiszta hűségünket.” (Eckhart Ferenc: A Szentkorona eszme története. Bp., 1941. 133.)

A két dalmáciai város 1420-ig játszott szerepet a magyar történelemben, ekkor közel négy évszázadra Velence uralma alá került. Klisszát 1537-ben a törökök foglalták el. Ezután innen fenyegették a tengerparti városokat, de szerencsére azokat nem sikerült megkaparintaniuk.

Udvarhelyi Nándor

Ezt olvastad?

Mi köti össze II. Rákóczi Ferencet, Bernard Montgomeryt, Hugyecz Lászlót és Józef Piłsudskit? Hát nem más, mint a BBC History