IX. (Szent) Lajos élete és keresztes hadjáratai

A keresztes háborúk a középkori Közel-Kelet meghatározó fontosságú vallási ellentétének leképeződése voltak. A 11. századra Jeruzsálem muszlim kézre került, ami meggátolta a keleti keresztényeket vallásuk teljes gyakorlásában, így Nyugat-Európától vártak segítséget. Ebből kifolyólag 1095-ben II. Orbán pápa hadba szólította a keresztényeket Jeruzsálem felszabadítására. 1099-ben a felszabadító hadművelet sikerrel zárult, azonban a térségben létrehozott keresztény államok folyamatos harcot vívtak a térség török és arab erőivel. A közel két évszázadig tartó, vallási buzgalomból és gazdasági okokból fakadó fegyveres harcokban (1095–1291) kilenc hadjárat is indult, amelyekben számos európai uralkodó (köztük II. András magyar király is) kardot ragadott, de a szent ügyért folytatott küzdelem sikertelen maradt. Az utolsó keresztes hadjáratokat a Francia Királyság Capeting uralkodója, IX. (Szent) Lajos vezette. Életéről és a hetedik keresztes hadjáratról átfogóan többek közt Jean de Joinville: Szent Lajos élete és bölcs mondásai című művéből olvashatunk, amely mű 2015-ben jelent meg teljes magyar fordításban Csernus Sándor, szegedi középkorász munkájának köszönhetően. Joinville IX. Lajos udvarában sénéchal-i[1] pozíciót töltött be, maga is részt vett a hetedik keresztes hadjáratban (1248–1254), így részletesen beszámolt az ott történtekről, valamint a király jelleméről. Habár az idén 750 éve elhunyt IX. Lajosnak a Szentföldet nem sikerült elfoglalnia, mégis egy jámbor, tiszteletteljes, igazságos, hithű keresztény uralkodóként emlékeznek rá.

IX. (Szent) Lajos személye

A Capeting-dinasztia kilencedik uralkodója 1214. április 25-én született Poissy-ben VIII. Lajos és Kasztíliai Blanka gyermekeként. Anyja szigorú katolikus nevelésben részesítette, így amikor 1226-ban VIII. Lajos meghalt, a mindössze 12 éves fiú hithű katolikusként foglalta el a trónt. Megkoronázására 1229. november 29-én került sor Reimsben.[2] Mivel Lajos még kiskorú volt, erőskezű anyja régensként vezette az országot 10 éven keresztül, illetve ez után is, ha fia távol tartózkodott. 1227-re azonban a francia bárók fellázadtak ellenük, és az angolok támogatásával fegyveres mozgalmat indítottak, de ezeket 1234-re sikerült leverni. Anyja tanácsára IX. Lajos gondoskodott arról, hogy további konfliktus ne alakulhasson ki közte és a bárók között, így bőkezűen megajándékozta őket, és ezentúl a bárók felé nem terjesztett olyan követelést, amely lázadásra adhatott volna okot.

IX. Lajos portréja. (Forrás: factsanddetails.com)

A királyt már élete során szentként tisztelték,[3] híres volt jószívűségéről, jámborságáról, hithű keresztény beállítottságáról. Őszintesége miatt a pápánál is jobb döntőbírónak számított. E tények azonban nem jelentették azt, hogy puhány vagy gyengekezű lett volna. Ha kellett, alkalmazta a megtorlás eszközét, emiatt az ideális keresztény uralkodót látták benne. A király naponta zsolozsmázott, esti ájtatosságra járt, és imádkozott az elhunytak lelki üdvéért. Feleségétől, Provence-i Margittól 11 gyereke született, akiket szintúgy keresztényként nevelt. Mély vallásossága ellenére azonban az egyház kérését nem volt hajlandó teljesíteni, ha azokat igazságtalannak tartotta.

A keresztény tanítások jegyében az igazságosságot szem előtt tartva uralkodott országában. Az útmutatásokat ehhez egy Hyéres-i ferences szerzetestől vette át, aki tanításában azt hangoztatta, hogyha így tesz, az Úr haláláig nem hoz veszedelmet az országra. Ennek jegyében a király a bírói döntéshozást is fellendítette: az ő idejében terjedtek el a Királyságban a kérvények és a beadványok. Az alattvalói ügyeinek megoldásában az uralkodó is személyesen részt vállalt: „Van itt olyan, akinek peres ügye van? […] Maradjatok csendben, s ügyeteket egyenként el fogjuk rendezni.” [4]

Intézkedései közül az egyik legfontosabb, hogy 1180-ig visszamenőleg kivizsgáltatott minden visszaélésre vonatkozó panaszt, és a jogtalanul elkobzott javakat visszaszolgáltatta. Elrendelte továbbá egy Saint-Denis-i szerzetesnek, hogy gyűjtse össze az akkori francia történelem addigi uralkodóházainak történetét, míg egy másikat latin krónikák francia fordítására kért meg. Emellett feleségével több apátságot, ispotályt és menhelyet alapított, közülük néhány még ma is áll. [5]

A király 1244-ben a halálos ágyán feküdve (maláriában szenvedett) megfogadta, hogy ha felépül, felveszi a keresztet és visszaszerzi a frissen muzulmán kézre került Jeruzsálemet. Az uralkodó évekig toborzott (mivel nem volt állandó hadserege és a kereszteseket önkéntes alapon toborozták), pénzt gyűjtött, és garantálta az ország biztonságát az angol korona ellen[6] a hadműveletek előtt. A hadjárat azonban stratégiai okokból nem Jeruzsálembe, hanem Egyiptomba tartott, mivel úgy vélték, hogy a Szentföldet csak a muszlimok meggyengítésével tudják elfoglalni, ehhez azonban a birodalom központját (Egyiptomot) kell célba venniük. A hadjárat sikertelennek bizonyult, a király 1249-ben Palesztinában fogságba esett, és csak magas váltságdíj fejében tudott kiszabadulni. A hetedik keresztes hadjárat kudarca és támogatói tanácsának ellenére 1269-ben újabb keresztes hadjáratot indított, ezúttal Tuniszba, de a hadseregben tomboló járvány őt is magával ragadta 1270-ben. Földi maradványait több helyen is őrzik (például Tuniszban és Párizsban), szentté avatását 1282-ben indítványozták, melyet 1297-ben VIII. Bonifác pápa hagyott jóvá.

IX. Lajos sikertelen egyiptomi keresztes hadjáratai: A pirossal jelölt útvonal a hetediket (1248-1252), a fekete nyolcadikat (1269-1272) jelöli. (Forrás: Történelmi Atlasz Középiskolásoknak, OFI, 2017.)

A VII. keresztes hadjárat (1248–1254)

A francia hadak 1248 augusztusában indultak útnak La Roche-de-Marseille kikötőjéből, és 1248. szeptember 17-én érték el Ciprust. Itt IX. Lajos egy gyűlést hívott össze, ahol a templomosok nagymesterével és a palesztin hűbérurakkal Egyiptom megtámadása mellett döntöttek. A szigeten megvárták a hadsereg hátralevő részét, és itt vészelték át a telet. 1249. május 21-én indultak útnak Damietta (majd Manszúra) felé.

IX. Lajos elindul a VII. keresztes hadjáratra. (Forrás: weaponsandwarfare.com)

Június 4-én napfelkeltekor szálltak partra, Lajos hadai pajzsaikból és lándzsáikból masszív falat formáltak a szaracénokkal (észak-afrikai arabok, mórok) szemben, akiket már messze a vízről lehetett látni. Mikor már a sereg túlnyomó része partot ért (de a király nem), néhány szaracén rájuk rontott, akiket a keresztesek véresen lekaszaboltak. Látván a partraszállást, IX. Lajos állítólag a hajójáról vízbe ugrott (noha súlyos beteg volt), hogy ő is harcba szállhasson a szaracénokkal. A király érkezését a szaracénok megüzenték a szultánnak, aki nem válaszolt,[7] így bár rárontottak a keresztesekre, nem tudták legyőzni a fegyelmezett keresztény hadakat. A szaracénok emiatt kivonultak a városból, és a keresztesek különösebb ellenállás nélkül június 6-án elfoglalták az üres várost.

Dicsőséges bevonulás Damiettába (20. század eleji Liebig kártyalap).
(Forrás: lookandlearn.com)

Noha Damietta városát sikerült bevenniük, a szaracénok menekülés közben felgyújtották a keresztesek élelmiszer-ellátmányainak egy részét, és a bárók is hatalmas lakomákat tartottak, melyek a későbbiekben súlyos hibának bizonyultak. A hadak Damiettában maradtak, megvárták, hogy a Nílus visszahúzódjon, ez viszont hónapokba tellett. A sereg éhezett, és tehetetlen volt a nagy hőséggel szemben. A szultán, Asz-Szálih Ajjúb hajlandó lett volna Jeruzsálemet átadni Damiettáért cserébe, de mivel Lajos nem tárgyalt vele, ezért a szultán ellentámadást indított a szárazföld felől. Esténként betörtek a francia táborba, és megölték azokat, akik aludtak. A király a történtek hatására úgy döntött, csak középső fivére, Poitiers-i Alfonz seregének megérkezése után hagyja el a várost, a fivér azonban csak október 24-re ért el csapataival a kikötővárosba.

A fivér érkezését követően a seregek Kairó felé vették az irányt, 1249 decemberében Manszurah erődjénél jártak. Mielőtt elérték volna, a Nílus egyik mellékfolyója, a Tinnis miatt meg kellett állniuk, ezt elrekesztve, gátépítéssel tudtak csak átkelni a túloldalra, ahol viszont a szultán 500 fős lovassága feltartotta őket. A keresztény hadak többször kijutottak a partra a szaracénokhoz, de jelentős áttörést nem tudtak elérni. Ez abból adódott, hogy a király megtiltotta az ellenfél lerohanását, és a hadrendben maradást rendelt el, ezt pedig a muzulmán hadak kihasználták. A franciák erre válaszul ostromgépeket és „macskavárakat” építettek, de a szaracénok bevetették a görögtüzet, ami nemcsak a gépeket, de a hetekig épített gátat is lerombolta.

Gyújtóbombát hajító ostromgép. (Forrás: Hunyadi, 2011.)

Egy helyi paraszt (beduin) 500 bizantinusért (bizánci arany-, és ezüstpénz) cserébe segítséget nyújtott a mellékfolyón való biztonságos átkeléshez. A gázlón 1250. február 8-án keltek át a hadak, a templomosok és Artois-i Róbert (a király legidősebb öccse) vezetésével. Az átkelés után sikeresen rajtaütöttek egy szaracén őrsön, így Manszurah városán keresztül Kairó felé vehették az irányt. A győzelemtől felbuzdulva az előreküldött keresztes hadak az elmenekült szaracén csapatok után eredtek, az üldözés közben azonban betévedtek Manszurah keskeny utcáiba, ahol a szaracénok megölték őket.

A hadsereg többi része (a király derékhadával együtt) szintén átkelt a folyón, és felkészült az ellentámadásra. Lajos a sereget a part mentén szerette volna a szemközti táborba eljuttatni, ahol be tudtak volna kapcsolódni a Manszurah-i harcba, a törökök azonban túlerőben voltak, a királyt is bekerítették. A kereszteseket visszaverték őket a folyóig, de a hadak egy része el tudott menekülni. Egy másik részük – Joinville-lel együtt – a harctérhez közeli hidat védte, ami meggátolta azt, hogy a muszlimok bekerítsék őket. A folyón a harc előrehaladtával egyre több hullát sodort el a víz, az emberveszteséget felmérve a szaracénok visszavonulást hirdettek. Így a Manszurah-i ütközet február 11-én a keresztesek győzelmével zárult, a király azonban nem tudott örülni a győzelemnek, mert öccse halálhírét a győzelem időpontjában hozták meg neki. A következő napokban még több, kisebb ütközetre került sor, melyet a keresztesek visszavernek ugyan, de a táborban éhínség és járvány terjedt el.

A hetedik keresztes hadjárat hadszíntere. (Forrás: Hunyadi, 2011.)

Két héttel később a törökök újabb élelemszállítmány megérkezését akadályozták meg, mely a keresztesek kiéheztetését célozta meg. A hadsereg leromlott állapota (harci sebesülés, betegségek, éhínség) miatt a franciák márciusban a Damiettába való visszavonulás mellett döntöttek. Április 5-én visszaindultak, és kísérletet tettek a betegek elszállítására is, erre azonban a szaracénok lecsaptak, és a betegeket lekaszabolták. A kimerült, megtizedelt seregre a szaracénok többször rajtaütésszerűen lecsaptak, magát IX. Lajost is foglyul ejtették 1250. április 7-én, és egy hónapig fogva tartották. A király – nem tartva a szaracén kínvallatástól – április végén kiegyezett a szultánnal, az egyezségben leírtak szerint 800.000 bizantinusért és Damiettáért cserébe a franciák visszakapták őt és további hadifoglyokat; így Damietta 1250. május elején megadta magát a szultáni erőknek.

A fogságba esett király. (Forrás: Harpur, 2005.)

1250. május 6-án a hadak útnak indultak Akkonba (egy közel-keleti keresztes városba), ahol júniusban a király arra kérte embereit, térjenek vissza a Francia Királyságba, és védjék az országot, ha szükség van rá. Lajos tartott attól, hogyha elhagyja a Szentföldet, a jelenlegi keresztény városok is elvesznek, ezért még évekig nem tért vissza az országba. A szentföldi tartózkodása alatt tárgyalásokat folytatott azzal kapcsolatban, hogy az akkor még Damiettában levő volt katonáit bocsássák szabadon, és hogy a váltságdíj ki nem fizetett részétől tekintsenek el. Emellett igyekezett diplomáciai kapcsolatokat kiépíteni a tatárokkal, városok megerősítésén munkálkodott. Feltett szándéka volt a frank államok megerősítése, hogy velük újult támadást indíthasson a szaracénok ellen, de ez a próbálkozása sikertelennek bizonyult. A király 1253-ban Jaffa (valamint később Szidón) erődítésén dolgozott, amikor értesült anyja haláláról. Bár nem akarta elhagyni a Szentföldet, a haláleset mégis távozásra késztette, hiszen az ország uralkodó nélkül maradt. A francia hajók – rajta a királlyal és egész családjával – 1253 áprilisában Ciprusnál jártak, ahol azonban zátonyra futottak, majd tíz hétnyi hajózás után sikerrel elérték a francia partokat.

A VIII. keresztes hadjárat (1269–1272)

A hadjárat meghirdetése előtt IX. Lajos összehívatta összes báróját, és felszólította őket, hogy vegyenek részt egy újabb harcban. A hadba vonulók száma csökkent, Lajos kabinetje a döntést nem támogatta, maga Joinville is megtagadta a hadjáratba vonulást. A király egyik tanácsadója így nyilatkozott a döntés előtti napokban:

„Ha keresztesnek áll a király, akkor ez lesz a leggyászosabb nap, amelyet Franciaország valaha is megért. Mert ha nem állunk mi is keresztesnek, elveszítjük a király jóindulatát; ha pedig követjük őt, Isten szeretetét veszítjük el, minthogy nem Isten kedvéért állunk keresztesnek, hanem a királytól való félelmünkben.”[8]

A király 1267. március 25-én meghirdette a VIII. keresztes hadjáratot (Tuniszba), ahova 1270. március 15-én indultak el hajóikkal. A cél az volt, hogy Tunisz kalifáját, Emir Musztansirt keresztény hitre térítsék, a kalifának azonban nem állt módjában áttérni, így harcra került sor. Július közepén Cagliariba értek, onnan a keresztesek néhány nap alatt elfoglalták Tuniszt. A harcban mindkét oldalon jelentékenynek bizonyult a veszteség. A király eleve betegen indult a hadjárata, amely csak súlyosbodott, így 1270. augusztus 25-én vérhasban meghalt. Halála előtt fiát, a későbbi III. Fülöpöt hazaküldte, hogy vegye át a trónt. Károly, Lajos legfiatalabb fiú testvére, november 1-jén békét kötött a kalifával. A király halála után a francia keresztesek egy része folytatta a harcot Anglia leendő királya, Angliai Eduárd zászlaja alatt, maradandó sikereket azonban ő sem tudott elérni, így a Szentföld muszlim kézen maradt.

A király halála. (Forrás: Bartlett, 2008.)

Értékelés, kitekintés

IX. Lajos fiatalon került a francia trónra, de anyja – és hozzá hű grófjai – segítségével sikerült magánál tartania a hatalmat. Jelleme miatt a korban általános köztiszteletnek örvendett, amelyet keresztes hadjáratai – noha sikertelenek voltak – tovább növeltek. Jacques Le Goff francia történész így jellemzi őt:

Külső megjelenésén túlmutatóan tekintélyt parancsoló személyiség volt, a weberi értelemben vett karizma legmegragadóbb illusztrációja; a hatalom egyik típusának, egyik kategóriájának legfigyelemreméltóbb megtestesülése: minden adottság megvolt benne ahhoz, hogy ideális fejedelem váljék belőle; kivételes tehetsége révén egyszerre volt mélységesen idealista és megfontoltan realista; egyaránt nagy a győzelmekben és a kudarcokban is; harmóniát teremtett az egymással látszólag szembenálló vallás és politika mögött; békeszerető harcos és államépítő volt, akit nyugtalansággal töltött el az állam képviselőinek magatartása; magas rangja ellenére mindvégig megmaradt a szegénység iránti vonzalma; szenvedélyesen kereste az igazságot, miközben egy mélységes egyenlőtlenségen alapuló rendet tisztelt […][9]

Tóth Judit

Felhasznált irodalom

Bartlett, W. B.: Az utolsó keresztes hadjárat. Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen, 2008.

Bloch, Marc: Gyógyító királyok. Osiris Kiadó, Budapest, 2005.

Bradbury, Jim: The Routledge Companion to Medieval Warfare. Routledge, New York. 2006.

Billing. Malcolm: A keresztes hadjáratok. Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen, 2007.

Csernus Sándor: A középkori francia történetírás és Magyarország (13-15. század). Osiris Kiadó, Budapest, 1999.

Harpur, James: A keresztes hadjáratok. Egmont, Budapest, 2005.

Hunyadi Zsolt: A keresztes háborúk világa. Tóth Könyvkereskedés és Kiadó, 2011.

Joinville, Jean de: Szent Lajos élete és bölcs mondásai; (szerk. és ford. Csernus Sándor, Cs. Tóth Annamária). Balassi, Budapest, 2015.

Le Goff, Jacques: Szent Lajos. Következtetések (ford. Csernus Sándor). In: Joinville, Jean de: Szent Lajos élete és bölcs mondásai; (szerk. és ford. Csernus Sándor, Cs. Tóth Annamária). Balassi, Budapest, 2015. 265-274.

Molnár Péter: „Államépítés” Angliában és Franciaországban: események és intézmények. In: Európa ezer éve II. (szerk.: Klaniczay Gábor). Osiris Kiadó, Budapest, 2005.

Wertzberger Péter: Várak a Szentföldön. Várak, várromok, erődítmények a Szentföldön a keresztes hadjáratok korából. Xante Librarium Kft., Biatorbágy, 2016.

[1] Latin-frank eredetű szó, jelentése: „a királyi udvar legfőbb szolgája, az udvartartás vezetője, a király általános helyettese” (Joinville, 2015. 9.)

[2] Az akkori szokásoknak megfelelően királlyá koronázni csak lovagi címmel bíró személyt lehetett, így a 12 éves Lajost a koronázási ceremóniára tartva lovaggá ütötték Soissons-ban.

[3] Ehhez hozzájárult az is, hogy a korban a francia uralkodókat csodatevőknek tartották, akik érintésükkel gyógyítani tudtak. IX. Lajos is többször segített beteg görvélykóros embereken. (görvélykór= tuberkulotikus mirigygyulladás)

[4] Joinville, 2015. 32.

[5] Például: Maubuisson apátsága (Notre-Dame-la-Royale, Kasztíliai Blanka, 1241), vernoni ispotály (IX. Lajos, 1260), Párizsi vakok menhelye (Hospice des Aveugles, IX. Lajos, 1260 körül) – ma is működik.

[6] IX. Lajos diplomáciai támogatást kapott a Pápai Államtól, az állam garanciát vállalt a keresztesek javainak védelmére, akár külső támadás (III. Henrik angol király) ellen is.

[7] A babilóniai szultán (al-Malik asz-Szálih Nadzsm ad-Dín-Ajjúb ibn-Kamil) ekkor már súlyos betegségben szenvedett, halálára gyanakodva vagy a szultáni vezetés alkalmatlanságára hivatkozva adhatták fel a várat. Júniusban azonban még élt, novemberben egyik szolgája mérgezte meg.

[8] Joinville, 2015. 253–254.

[9] Le Goff, 2015. 266.

 

Ezt olvastad?

IV. Bélát (1235–1270) a jelesebb középkori uralkodóink között tartjuk számon, annak ellenére, hogy amikor 750 évvel ezelőtt végleg lehunyta a