Izrael másképpen: Két nemzetiség, egy állam – A héber humanistákról

A Donald Trump amerikai elnök által januárban bemutatott izraeli–palesztin béketerv, a Deal of the Century ismét reflektorfénybe helyezte az izraeliek és a palesztinok évtizedes konfliktusát, és vele együtt a különböző egy-állami és két-állami elképzeléseket. Jelen írásban a cionizmus mozgalmán belül az 1920-as években megfogalmazott elképzelés kerül bemutatásra. A héber humanisták a mainstream felfogás mellett, sok tekintetben azzal szemben alakították ki álláspontjukat, és egy kétnemzetiségű állam létrehozását célozták, amelyben palesztinai zsidók és arabok békésen élhetnek egymás mellett. Pacifista álláspontjuk a mainstream cionista vélekedéssel szemben zsidók és palesztinai arabok egyenrangú nemzeti közösségként történő elismerését képviselte. Noha a jelenlegi izraeli és amerikai vezetés homlokteréből teljes mértékben kikerült ez a hozzáállás, az ideológia mind izraeli, mind palesztin oldalon a különböző békepárti elképzelések gondolati hátterét adta és adja mind a mai napig.

A binacionális gondolat hívei, szembehelyezkedve az etatista cionizmus nézőpontjával, egy kétnemzetiségű államiság létrehozása mellett törtek lándzsát. Az ezen nézeteket valló értelmiség első jelentős szervezete az 1925-ben a Jeruzsálemben Arthur Ruppin vezetésével létrehozott Brit Shalom, azaz a Béke Szövetsége volt. A szervezet alapítói elsődlegesen európai hátterű zsidó értelmiségiek voltak. Első csoportjukat olyan, a jisuvba (a brit mandátum idején Palesztinában létrejött zsidó pre-állami struktúrákba) érkezett, többnyire kelet-európai gyökerű zsidók alkották, mint maga Ruppin, Jichak Epstein, Haim Kalvaryski és Rabbi Binyamin (Yehoshua Radler-Feldman). A szervezethez később olyan neves európai liberális zsidó gondolkodók csatlakoztak, mint Martin Buber, Gershom Scholem vagy Ernst Simon. A kétnemzetiségű állam ideológiának a palesztin oldalon is voltak hívei úgy, mint például Fawzi Darwish el-Husseini és Sama Taha.

A palesztinai brit mandátum területe 1922 után (forrás: edmaps.com)

A pacifista, héber humanista, a kultúrcionizmus szellemi örökségéből táplálkozó csoport a cionizmus és vele együtt az izraeli–palesztin ellenállás történetének mindenképp érdekes színfoltja. Noha, a Brit Shalom csupán pár évig (1925–1933) létezett és nézeteik gyorsan, már 1947-ben kiszorultak a cionista mozgalom főáramából, a palesztin közösséggel kapcsolatos cionista elképzelések tekintetében mindenképp érdemes szót emelni róluk. A Brit Shalom szellemi köre egy kétnemzetiségű, egyenlő jogokkal rendelkező arab–zsidó állam létrehozásában hitt. Egyes tagjai már a húszas évek elejétől fogva tanulmányozták az őket körülvevő palesztinai arab kultúrát, nyelvet és elkezdték kiépíteni kapcsolataikat a jeruzsálemi palesztin értelmiséggel. Meglátásuk homlokterében az a gondolat állt, hogy a cionizmus története a Palesztinába érkezéssel végérvényesen összekapcsolódott a palesztin lakosságéval. A főirányú cionista vezetés vádjaival szemben fontos megemlíteni a binacionalisták ideológiájának két sarokkövét: azon következetes alapvetésüket, melyben mindvégig kiálltak amellett, hogy a zsidóságnak történelmi jogai vannak Palesztina földjén, valamint azt a holokausztot követően felerősödő gondolatot, hogy a biztonságos otthon létrehozása Cionban csak úgy lehet sikeres, ha az ott élő palesztin arab lakossággal szemben méltányos és egyenrangú hozzáállást tanúsítanak.

Ez a szűk értelmiségi csoport szembehelyezkedett a kizárólag zsidó nemzetállam létrehozásának gondolatával és reflektált a palesztinai arabok jelenlétére, sőt azon túlmenően nemzeti önrendelkezésének kérdésére is. Humanista meglátásuk szerint az, ha az egyik népcsoport dominanciára törekedne a másikkal szemben, háborúhoz vezetne Izrael Földjén, és emiatt derékba törné a cionizmus célkitűzéseit. A mozgalom elsősorban tengerentúli tagjai a húszas évek eleji univerzalista, wilsoni vízió optimizmusában bízva hittek elképzelésük sikerében. Olyan nemzetközi példák lebegtek szemeik előtt, mint a svájci vagy a finn államiság többnemzetiségű berendezkedéseinek sikeressége. Olyan konföderatív berendezkedést szeretett volna létrehozni Palesztinában, amelyben egy vegyes, paritás elvén nyugvó arab–zsidó testület látja el a törvényhozást.

Martin Buber és Rabbi Binyamin (forrás: en.wikipedia.org)

Az 1929-es, ún. Buraq-felkelés[1] vízválasztó eseményként hatott a Brit Shalom és az egész ideológia jövőjét tekintve. Az összecsapásokat követően a jisuv közvéleményében egyre inkább háttérbe tolódtak a békepárti hangok, ekkortól erősödtek meg jisuv-szerte és a diaszpórában is a militáns hozzáállást hirdető revizionista-maximalista szervezetek. Mindez jelentős szerepet játszott a békepárti tábor szervezeti eróziójában. A békepárti gondolatiság magva azonban ezzel nem tűnt el teljesen a jisuvon belüli cionista gondolkodásból. A Brit Shalom felbomlását követően a szocialista HaShomer HaTzair (Fiatal Őrzők Szervezete) tagjainak egy csoportja tűzte zászlajára a kétnemzetiségű államiság, a békés, egyenrangú egymás mellett élés gondolatát. A harmincas évek végétől pedig újból nagyobb népszerűségnek örvendve, a binacionális elképzelés egyre aktívabb képviselőjévé, az ún. ötök csoportja, azaz Judah Magnes, Gad Frumkin, Moshe Smilansky, Pinḥas Rutenberg és Moshe Novomeysky vált. 1939-ben a Brit Shalom egykori tagjaiból létrejött a League for Jewish-Arab Rapprochement and Cooperation, amely szervezetnek később jelentős nemzetközi hírnevet szerezve, aktív szószólója lett a Németországból Jeruzsálembe emigrált világhírű zsidó gondolkodó, Martin Buber is.

A Buraq-felkelés idején, 1929 augusztusában menekülő családok a jeruzsálemi óvárosban

(forrás: en.wikipedia.org)

1942-ben Buber, Judah Magnes és Moses Smilansky részvételével létrejött az Ihud, azaz Unió szervezete. Az Ihud megalakulásával úgy tűnt, hogy a binacionalizmus gondolata ismét szerepet játszhat a Palesztinával kapcsolatos cionista elképzelésekben. Az Ihud a Brit Shalom programját továbbfejlesztve egy olyan, régiós tervet dolgozott ki, melyben zsidók és arabok közötti unió létrehozását sürgette, amely idővel Palesztina, Transzjordánia, Szíria és Libanon gazdasági és politikai konföderációjává alakul át. Judah Magnes ezt taglalva egy 1943-ban megjelent kiáltványában amellett érvel, hogy a Versailles utáni nemzetközi rendben keserű tapasztalatok rajzolódtak ki a kisebbségekkel kapcsolatos gyakorlatokat tekintve, ezért Palesztinában arra kell törekedni, hogy se arab, se zsidó nemzeti többség ne jöjjön létre. Azt, hogy háború alakuljon ki arabok és zsidók között, és hogy ezáltal veszélybe kerüljön a zsidók számára biztonságos terület létrehozása, szerintük csak egy kétnemzetiségű államszövetség létrehozásával lehetséges. Magnes szerint csak így válhat megoldhatóvá a zsidó kérdés egésze. Az Ihud tagjai élesen kritizálták a cionista establishment politikai elképzeléseit a zsidó állam mint nemzetállam kérdésében, és egyre inkább arra törekedtek, hogy a nemzetközi, főképp tengerentúli cionista zsidó közvéleményt meggyőzzék álláspontjukról. A szervezet élesen kifogásolta az 1942-es Biltmore-programot[2], amely a korábban a britek által kiadott Fehér Könyvben foglalt bevándorlási korlátozások teljes mértékű elvetését és egy zsidó nemzetállam mihamarabbi létrehozását sürgette Palesztinában. Az Ihud köré csoportosuló értelmiség abból indult ki, hogy a holokauszt után mindennél fontosabb a zsidóság számára egy biztonságos otthon létrehozása, mintsem az állami keretek biztosítása. Úgy gondolták, hogy Palesztinában a zsidóság előtt két reális forgatókönyv áll: vagy békét kötve a helyi palesztin lakossággal, egy egyenlőségen alapuló kétnemzetiségű arab–zsidó államszövetséget hoz létre, vagy háborúzik az arabokkal, veszélybe sodorva a zsidóság Palesztinába történő bárminemű visszatérését.

1946-tól kezdve a cionista politikai vezetés naiv és megvalósíthatatlan elképzelésként kezelte és tálalta Magnesék megoldási javaslatát. Tette ezt azzal együtt, hogy ebben az időszakban az Ihud egyre nagyobb sikereket ért a nemzetközi közvélemény meggyőzésében. A főáramú vezetés erősödő kritikája nem volt véletlen: az időszakban valóban úgy tűnt, hogy Buberék elképzelése valódi politikai alternatíva lehet a főirányú cionista elképzelésekkel, illetve a militáns cionizmussal szemben. Az etatisták kritikáival szemben fontos megemlíteni, hogy a mozgalom továbbra sem kérdőjelezte meg a zsidó nép különleges kapcsolatát Izrael földjéhez, azt csupán együttesen értelmezte a palesztinok megkérdőjelezhetetlen nemzeti jogainak elismerésével. A binacionalizmus képviselői következetesen szálltak síkra amellett, hogy a cionizmus sikere csak az arab lakossággal történő békés együttműködés révén valósulhat meg, olyan kétnemzetiségű állam keretein belül, ahol sem az arabok, sem a zsidók nem lesznek a másik fölött álló domináns csoport.

Judah Leon Magnes (forrás: en.wikipedia.org)

1947-ben bemutatott állásfoglalásukban a szervezet tagjai úgy értékelték a helyzetet, hogy habár addigra a mandátum korábbi éveiben nem tapasztalt kiélezett viszony alakult ki és a zsidó–arab együttműködés nem egyszerű feladat, de a két nemzeti közösség között még mindig nem tapasztalható olyan mély rasszista gyűlölködés, ami miatt ez megvalósíthatatlan lenne. „Minden megvalósítható egy olyan kétnemzetiségű államban, ahol a két nemzet (arabok és zsidók) egyenlő szabadsággal, függetlenséggel veszik ki részüket a kormányzati munkából és egyenlő képviselettel rendelkeznek” – fogalmazták meg az Ihud vezetői. Elképzelésüket tágabb nemzetközi horizonton szembeállították az egynemzetiségű államok kisebbséggel kapcsolatos gyakorlataival. „Az ilyen uniók, föderációk jelentik a béke útját” – írja Magnes. Univerzalista narratívájuknak megfelelően a zsidóság számára csak egy ily módon megszervezett államiságon belül valósulhat meg az, hogy valahol ne kisebbségben, hanem mint nemzetalkotó közösség élhessenek békében.

Az etatista cionista kritikákkal ellentétben elképzelésük annak pacifista, liberális, humanista jellegével együtt sem tekinthető utópisztikus víziónak. Az Ihud ideológiájában jelentős szerepet játszott a holokauszt világégéséből fakadó aggodalom mint a diaszpóra zsidóságának legfőbb történelmi tapasztalata és annak figyelembevétele, hogy a túlélők számára mindenáron létrehozzanak egy olyan entitást, ahol biztonságban élhetnek. Humanizmusuk nem csak világnézetükből fakadt, hanem abból a pragmatikus megfontolásból is, hogy a humanista-pacifista berendezkedés garantálja a zsidók biztonságos jelenlétét Palesztinában. Mindvégig azt a véleményt képviselték, hogy a Palesztinában élő arabokkal a viszony elmérgesedése a jisuvot és vele együtt a zsidók számára biztonságos otthon megteremtésének lehetőségét veszélyezteti.

A binacionlisták elképzelései az ENSZ 1947-es felosztási tervét, az 1948-as eseményeket, és az állam kikiáltását követően háttérbe szorulva, anticionista, illetve posztcionista ideológiává alakultak. Mindezek ellenére összegzésként kiemelhető, hogy még ha a héber humanisták által megfogalmazott kétnemzetiségű állam ideája 1948-ra le is került a főáramú napirendről, ezzel egyidejűleg az izraeliek és palesztinok közötti kétállami-megoldást hirdető békefolyamat kisiklása okán olyan alternatíva maradt, amelyet sokan a zászlajukra tűznek az izraeli posztcionista és a palesztin békepárti táboron belül egyaránt.

Mousa Aida Zsófia

[1] 1929-ben olyan információk kaptak lábra a palesztinok körében, hogy a jisuv magához kívánja venni a jeruzsálemi Templom-hegyet. Ennek okán 1929 augusztusában Jeruzsálemben és Hebronban erőszakos felkelés tört ki a palesztinok körében, amely hullám továbbterjedt Safad és Tiberias városra is. Mindez vízválasztóként hatott a konfliktus későbbi alakulására. Ezt követően hozták létre a Haganah tagjaiból az Irgun Bet militáns zsidó szervezetet, amely innentől kezdve végig azon volt, hogy a Hagana, felfüggesztve korábbi defenzív stratégiáját, agresszívabb lépéseket foganatosítson az őshonos palesztin lakossággal szemben. Ld.: „The Troubles of 1929” in: Benny Morris: Righteous Victims: A History of the Zionist-Arab Conflict 1881-2001. (New York: Vintage Books, 2001), pp. 111–120.

[2] Az 1942 május 6–11. között, New Yorkban tartott Rendkívüli Cionista Konferencián elfogadott program értelmében a cionista mozgalom korlátozás nélküli zsidó bevándorlás mellett állt ki, hogy Palesztinából mihamarabb zsidó nemzetközösség válhasson.

Felhasznált irodalom:

„A cionista „Biltmore”-Program, A cionista ügyek amerikai rendkívüli Bizottsága Konferenciájának Határozatai, New York, 1942. május 11.” in.: Lugosi Győző, ed.: Dokumentumok a Közel-Kelet XX. századi történetéhez. (Budapest: L’Harmattan kiadó, 2006)

Burak Erdenir: „The Idea Of A Bi-National State in the Israeli-Palestinian Conflict” in: Turkish Policy Quarterly (Vol. 7, 4.) pp. 25–32.

Judah Magnes: Toward Peace in Palestine: Union Pamphlets. (Jerusalem: Ihud (Union) Association, 1943)

Leila Farsakh: „Time for a bi-national state” in: https://mondediplo.com/2007/03/07binational

M. Reiner – Lord Simon – E. Simon: Palestine Divided or United: The Case for a Bi-National Palestine before the United Nations. (Westport: Praeger, 1983)

Martin Buber – Judah Magnes – Moshe Smilansky: Palestine a Bi-National State. (Jerusalem: Ihud, 1946)

Memorandum by the Brith Shalom Society on an Arab Policy for the Jewish Agency (Jerusalem: 1930).

„The Troubles of 1929” in: Benny Morris: Righteous Victims: A History of the Zionist-Arab Conflict 1881-2001. (New York: Vintage Books, 2001), pp. 111-120.

Susan Lee Hattis: The Bi-National Idea in Palestine in Mandatory Times. (Haifa: Shikmona, 1970)

Ezt olvastad?

1914 nyarán kitört az első világháború, vagy más néven a „Nagy Háború” az antant és a központi hatalmak államai között.