Jámbor királyné vagy „rosszakarat mérgével teli vipera”? Gizella királyné eltérő megítélései a krónikáshagyományban

 „Gizella királyné, valahányszor valamelyik magyarországi egyházhoz érkezett, az Úr házában levő valamennyi fölszerelést bemuttatta magának, s minden évben fölújította, ami selyemben és bársonyban fölújításra szorult” (Bollók János fordítása)

– olvashatjuk a Képes Krónika 67. fejezetében I. (Szent) István a hagyomány szerint kegyes, többek között az óbudai és a székesfehérvári egyházak felszereléséről is gondoskodó hitveséről.

István és Gizella megalapítják az óbudai prépostságot. A Képes Krónika minitúrája (Wikipedia)

Egészen eltérő királynéportré rajzolódik ki ugyanakkor azokból a krónikafejezetekből, amelyekben a trónutódlás kérdéséről esik szó:

Közben pedig testi ereje [ti. Istváné] csökkenni kezdett, s midőn érezte, hogy rendkívül súlyos bágyadtság nehezedik rá, sietve egy követet küldött, mégpedig Egiruth fia Budát, hogy Vazult, apai nagybátyjának fiát – akit mint király annak ifjonti léhasága és bohósága miatt lecsukatott, hogy megjavuljon – hozza ki nyitrai börtönéből, és vezesse hozzá, hogy mielőtt még meghal, királlyá tehesse. Hallva ezt Gizella királyné, egyezkedni kezdett Budával, ezzel az elvetemült emberrel, és a lehető leggyorsabban követet küldött a börtönbe, amelyben Vazult fogva tartották, név szerint Seböst, ennek a Budának a fiát. Sebös tehát megelőzte a király követét, kivájta Vazul szemét, fülének járatait ólommal tömte be, majd Csehországba távozott. (…) Gizella királyné (…) Budával, bűnsegédével együtt elhatározta, hogy a német vagy inkább velencei Pétert, a királyné fivérét teszik királlyá, azzal a szándékkal, hogy Gizella királyné kénye-kedve szerint kitölthesse szeszélyeit, és a magyar királyságot, miután szabadságát elvesztette, akadálytalanul a németek hatalma alá vessék.” (Bollók János fordítása)

A fondorlatai révén Vazul megvakítását elérő királyi hitves – aki állítólagos öccsét, a magát később idegenekkel körülvevő Orseolo Pétert kívánta István utódjául – semmiben sem emlékeztet arra a kegyes Gizellára, akit a krónika megelőző fejezetei elénk állítanak. Azt, hogy a Gizellát jámbor királynéként ábrázoló tradíció állhat közelebb a történeti valósághoz, mint a cselszövő asszonyt megjelenítő hagyomány, aligha vonja kétségbe a kutatás. A történészeknek azonban máig nem sikerült megnyugató választ találniuk arra a kérdésre, hogy mikor és mi okból feketíthette be az ismeretlen krónikás Szent István hitvesét.

Vazul megvakíttatása és Imre herceg temetése. A Képes Krónika ábrázolása (Wikipedia)

Akad vélekedés, amely szerint a bajor származású királyné sötét tónusú portréja kései eredetű, és ahhoz az 1213-ban meggyilkolt Merániai Gertrúd alakja szolgáltathatta a mintát. Mivel a II. András hitvese ellen irányuló gyűlölet okairól a kor historikusa – az egykori királyné férjének, illetve fiának életében – aligha merhetett volna beszámolni, az idegen asszony vétkeit a 11. században élt királyi feleségre ruházta. Bár a teória első pillantásra csábítónak tűnhet, el kell ismernünk, hogy lényegét tekintve igencsak eltér egymástól a két német származású asszony históriája. II. András uralkodása idején magyar földre érkeztek ugyan a királyné fivérei – míg a Sváb Fülöp német király (1198–1208) meggyilkolásával meggyanúsított Ekbert bambergi püspök (1203–1237) és Henrik isztriai őrgróf (1204–1228) rövid ideig tartózkodtak csupán az országban, addig Berthold fiatal kora ellenére kalocsai érsek (1206–1218) lett –, ám szó sincs arról, hogy Gertrúd bármelyiküket is trónra kívánta volna juttatni. A 11. századi eseményeket elbeszélő történet ezzel szemben az utódlás kérdése köré épül. Gizella az elbeszélés szerint azért vakíttatja meg Vazult, hogy – a Szent István által kiszemelt várományos alkalmatlanná válásával – az a Péter maradjon az egyetlen lehetséges jelöltként porondon, akit a krónika a királyné fivéreként tüntet fel. Mindezt ki kell egészítenünk azzal, hogy az újabb kutatások nyomán a Gertrúdról alkotható kép is módosult. Forrásaink nem támasztják alá, hogy az idegenek, a már említett Berthold kivételével, különösebben teret nyertek volna II. András környezetében. A királynét nem annyira az ellene vagy a németjei iránt táplált általános gyűlölség okán, mint inkább személyes indíttatástól vezérelve – esetleg hirtelen felindulásból – gyilkolhatták meg, így alakja még kevésbé rokonítható a 69–70. krónikafejezetek ármánykodó Gizellájával, mint ahogyan azt korábban vélhettük.

Valóban el kell-e azonban vetnünk, hogy a krónikakompozíció megfelelő fejezete – a Gizellát negatív színben lefestő tradíció – a 13. század első felében, esetleg éppen Gertrúd alakjával összefüggésben keletkezett? Írásom erre a kérdésre keresi a választ.

Merániai Gertrúd. A Hedwig-kódex (1353) ábrázolása (Wikipedia)

A kérdés megválaszolásának nehézségei

A 14. században két krónikaszerkesztés is készült Magyarországon. Az I. Károly-kori fogalmazatot a budai ferences kolostorban állíthatták össze az 1272-ig ívelő korábbi gesták felhasználásával és folytatásával. Szövegét négy kézirat és egy ősnyomtatvány tartotta fenn: utóbbi nyomán nevezzük a szövegegyüttest a Budai Krónika családjának. A Nagy Lajos-kori krónika a Károly-kori szerkesztés alapján készült. Az 1358-ban tollat ragadó szerkesztő, akit Kálti Márk székesfehárvári őrkanonokkal, a királyi levéltár őrével szokás azonosítani, egy napjainkra elveszett régi krónika felhasználásával (interpolációk, vagyis betoldások) bővítette az elbeszélés a 11–12. századra vonatkozó anyagát. A variánst ugyancsak öt kódex tartotta fenn: ezek egyike a Bécsi Képes Krónika díszesen illuminált kézirata. A szövegcsoportot a Képes Krónika családjaként ismerjük. A két krónikacsalád kódexeiben ránk hagyományozódott, a magyar történelmet a kezdeteitől tárgyaló szövegváltozatok összességét a krónikakutatás irodalma a 14. századi krónikakompozíció terminussal jelöli.

A krónikaszerkesztmény különböző korú rétegekből tevődik össze. Bár szövegállományában a filológusok több szerkesztési fázist is megkíséreltek elkülöníteni, ezek keletkezési idejével és lehetséges tartalmával kapcsolatban számos bizonytalanság merül fel. Sem azt nem tudhatjuk bizonyosan, hogy mikor készült az ősgestaként megjelölt, feltételezett korai szerkesztés – egyesek I. András idejére, míg mások Szent László vagy Könyves Kálmán korára helyezik a történeti irodalom magyarországi kibonatkozását –, sem azt, hogy szükséges-e (és ha igen, milyen mértékű) átdolgozással számolnunk a Gertrúd-merényletet követő években, a 13. század első felének Magyarországán.

Az elmondottaknak megfelelően a most szóban forgó fejezetek is több átszerkesztés eredményeképpen nyerhették el előttünk ismert formájukat. A kétféle Gizella-portréval kapcsolatban csupán azt jelenthetjük ki határozottan, hogy az eltérő ábrázolások különböző krónikások tollán kerülhettek be az elbeszélésbe; arról azonban, hogy az egyes elemek mikor tűnhettek fel a krónika szövegében, legfeljebb hipotéziseket fogalmazhatunk meg.

A Képes Krónika kezdőlapja (Wikipedia)

A befeketítés lehetséges okai, a sötét tónusú portré feltételezhető mintái

A történetkutatás több lehetőséget is felvázolt azzal kapcsolatban, hogy mikor jelenhetett meg az a tradíció, amely Vazul megvakíttatásáért Gizella királynéra hárította a felelősséget. Míg egyesek a 11. századra, addig mások a 12. vagy a 13. századra tették az elbeszélés azon változatának kialakulását, amelyben a nyitrai történésekért István helyett a Péter nővérének mondott Gizellát terhelte a felelősség. Attól függően, hogy mely korra helyezzük a portré keletkezését, eltérő motivációkat gyaníthatunk a királynét fondorlatos asszonyként megjelenítő ábrázolás hátterében.

Ha az átdolgozásra a 12. század folyamán vagy a 13. században került sor, akkor adódik a feltételezés: a régen élt királyné históriájának megmásítása révén nem csupán Szent István kezét kívánta a krónikás a vértől tisztára mosni (ha csupán ez lett volna célja, elég lett volna Budát vagy Seböst felelőssé tennie), de saját korát is igyekezett valamilyen módon a múltbéli történetbe belevetíteni. Az ármánykodó Gizella portréja mögött ennek megfelelően olyan királynét kell keresnünk, akit Magyarországon nem kedveltek. Amennyiben Gizella ábrázolása mögött nem a „meráni asszony”-t próbáljuk fellelni, hanem valamely más 12. századi királynét – esetleg II. (Vak) Béla hitvesét, az aradi gyűlésen a férje egykori megvakíttatásáért véres bosszút álló Ilonát vagy II. Géza feleségét, a fiainak a trónért folytatott küzdelmeibe beavatkozó Eufrozinát –, hasonlóan gyenge lábakon állónak érezhetjük érvelésünket, mint a Gertrúd–Gizella azonosítás esetében.

Álmos és fia, Béla herceg megvakíttatása a Képes Krónikában (Wikipedia)

Elgondolkodtatónak bizonyulhat az a feltevés, amely szerint 69–70. krónikafejezetek előadását Álmos és fia, a későbbi II. (Vak) Béla (1131–1141) Könyves Kálmántól való megvakíttatásának históriája ihlethette. Egy II. István-kori (1116–1131) gestaíró számára aligha lett volna tanácsos, hogy a trónon ülő uralkodó atyjának kegyetlenségét hangoztassa, és a bátyjával szembeszegülő, majd az uralkodásra alkalmatlanná tett Álmos sorsa kétségtelen hasonlóságot mutat Vazuléval. Ha azonban a krónikás a közelmúlt történéseit – mivel Kálmán bűnösségét nem mondhatta ki – múltbéli históriába ágyazva kívánta volna előadni, nem lett volna szüksége arra, hogy az eredetileg a szent királyt a Vazul-merényletért felelősnek tartó tradíciót módosítsa, és a véres cselekedet ódiumát Gizellára hárítsa.

Ha azt feltételezzük, hogy a szóban forgó Gizella-tradíció 11. századi eredetű, nem kell olyan események után kutatnunk, amelyeket a krónikás a múltba kívánt volna visszavetíteni. Míg a 12–13. század fordulóján a királyné alakja aligha foglalkoztathatta a közvéleményt, addig a 11. század második felében, amikor a Vazul-ági királyok uralkodtak, nagyon is súlya lehetett annak, ami Szent István uralkodásának végén történt. Milyen célzattal írhatták át ekkor a Vazul-történetet? Mi okból háríthatta a Vazultól származó királyok krónikása István bűnét az uralkodó hitvesére?

A történetíró egyrészt tisztára akarhatta mosni a vértől Szent István kezét: lényeges kérdés lehetett ez rögtön az 1083. évi kanonizáció körüli időkben, Szent László vagy Kálmán uralkodása alatt. Ezzel a magyarázzattal számolva nehéz azonban belátnunk, hogy miért éppen a szentéletűként megjeleníteni kívánt uralkodó hitvese, a legendák kegyes Gizellája, Imre herceg anyja lett a történet bűnbakja – ahogyan azt már említette, a felelős a királyné bűnsegédeként megjelölt Buda vagy Sebös is lehetett volna.

A (feltételezett) történeti valóság elferdítésének hihetőbb magyarázatát lelhetjük abban, hogy a krónikás a Vazul-ági királyok hatalmát kívánhatta oly módon legitimálni, hogy úgy állította be, mintha István a nagybátyját (majd pedig az ő utódait) kívánta volna halála után a trónon látni. Ez okból volt szükség arra, hogy a krónikakompozíció előadásában Vazul – akit a szent király szabadon kíván bocsátani – csupán ifjonti bűnei miatt raboskodjék Nyitrán, és a rokona megvakíttatásán kesergő idős uralkodó maga szorgalamzza, hogy annak fiai, András, Béla és Levente életüket az országot elhagyva menteni igyekezzenek. Ahhoz, hogy az elbeszélés ily módon történő módosítása nagyon is aktuális lehetett a 11. század második felében, amikor Vazul fiai és unokái foglalták el a Magyar Királyság trónját, nem fér kétség. Ennek megfelelően akad olyan történészi álláspont, amely szerint a Gizellát befeketítő hagyomány az államalapítást követő évszázad termékének kell tartanunk.

II. (Vak) Béla és Ilona az aradi gyűlésen. A Képes Krónika miniatúrája (Wikipedia)

Válasz(kísérlet) a filológus szemével: egyéb elbeszélő források tanúsága

A fent elmondottak nyomán kínálkozik tehát egy logikusnak ítélhető megoldás, amely szerint a negatív királynéportré megjelenését a korai időkre, a 11. századra kell helyeznünk. A következőkben azt tekintem át, hogy mennyiben igazolhatják vagy cáfolhatják ezt a teóriát egyéb források, amelyeket a krónikakompozíció mellett érdemes vallatóra fognunk, ha az ármánykodó Gizella portréjának lehetséges keletkezési idejét kutatjuk. A szövegek, amelyek során végig kell tekintenünk, részint magyar, részint külhoni kútfők; akad azonban egy közös jellemzőjük. Mivel összefüggésbe hozhatók a krónikakompozícióban olvasható hagyománnyal, fogódzót kínálhatnak a bennünket érdeklő Gizella-hagyomány datálásához.

A királynét pozitív színben feltüntető források

Szent István legendái

István király 1083 táján – az uralkodó szentté avatásához kapcsolódóan – lejegyzett Nagyobbik Legendája a jámbor királyné alakját állítja az olvasó elé:

Hogy ez Isten tiszteletének csinosításában miképp viselkedett, az Istennek szolgálók gyülekezetei iránt mely buzgónak s jótevőnek mutatkozott, arról a mai napig tanúskodnak számos egyház keresztjei, edényei és csodálatos mesterséggel készített vagy szőtt oltári ékességei. Mindenekelőtt pedig a veszprémi püspökség épülete, melyet alapkövétől kezdve minden Isten szolgálatához szükséges arany- vagy ezüstneművel és sokféle ruhával nemesen felékesített.” (Kurcz Ágnes fordítása)

Az egyházakat megadományozó Gizellával kapcsolatos híradást utóbb az a Hartvik püspök is átvette, aki a Nagyobbik és a Kisebbik Legenda felhasználásával Könyves Kálmán megbízásából állította össze a szent király sorban a harmadik életrajzát. A kanonizáció körüli időkben nagyon is tudatos politikai döntés eredménye lehetett az uralkodópár legendáris portréjának kidolgozása, így nem tartom valószínűnek, hogy a szentté avatások légkörében és Kálmán udvarában olyan tradíció született volna, amely az István-életrajzok beállításának ellentmondott. A Vazult megvakíttató Gizella históriája (legalább a szóbeliség szintjén) vagy jóval korábban kiformálódhatott már – hogy az ábrázolást azután éppen a szent király kultuszának hatására váltsa fel a jámbor asszony históriája –, vagy csupán később kerülhetett be az elbeszélő hagyományba.

Az Altaichi Évkönyv

Arra, hogy milyen kép élhetett Gizelláról Magyarországon a 11. század derekán – a szentté avatásokat megelőzően –, egy német forrás kínálhat választ. A bajorországi Niederaltaich Szent Móric-apátságának évkönyvére, amely csupán Johannes Aventinus bajor humanista 1517. évi másolatában maradt ránk, a Szent István halálát követő trónharcok és a német–magyar háborúk egyik legjelentősebb forrásaként tekint a középkorkutatás. Az 1075 táján lejegyzett elbeszélés szerint István halálát követően – akit a forrás a krónikakompozíció előadásával szemben Vazul megvakíttatójaként tart számon – Péter rosszul bánt Gizellával:

Először is azokat a birtokokat, amelyeket férjétől annak életében kapott, s azt a pénzt, amivel még külön rendelkezett, erőszakkal elvette tőle, s arra kényszerítette, hogy megesküdjön: a jövőben az ő engedélye nélkül senkinek semmit sem fog adni. Egy várban helyezte el őt, s olyan őrséggel vette körül, hogy sem neki nem volt lehetősége sehova sem eltávoznia, sem az odaérkezők közül senkinek sem volt lehetősége vele találkoznia”. (Makk Ferenc fordítása)

Több teória közül válogathatunk, ha arra vagyunk kíváncsiak, honnan tudhatott krónikásunk – akinek az előadását hiteles beszámolóként kell értékelnünk – a magyarországi eseményekről. A hírekről feltételezte a kutatás, hogy azok Szent István özvegyének, az életét Passauban befejező Gizellának a környezetéből származtak, ám olyan elképelés is napvilágot látott, amely szerint az információk I. András özvegyének és fiának, Salamonnak a közvetítésével kerülhettek német földre. Ha előbbi lehetőséggel számolunk, akkor nem kell úgy tekintenünk, hogy az Altaichi Évkönyvben előadása kiformálódott magyarországi hagyományt tükrözne; a második esetben azonban igen. Ha a történet András Nyugatra menekült hitvese révén az események után két évtizeddel ebben a formában jutott Niederaltaichba, akkor a Vazul-fiak nagyon is Istvánt – s nem pedig Gizellát – tartották apjuk megvakíttatójaként számon, és szimpatizáltak az államalapító király özvegyével.

A niederaltaichi bencés apátság temploma (Wikipedia)

Mügelni Henrik Magyar Krónikája

Azt, hogy az udvari szerkesztés egy ránk nem maradt variánsa Gizella sorsával kapcsolatban a niederaltaichi évkönyv tudósításához hasonló beszámolót őrizhetett, a Nagy Lajos udvarában is megfordult Mügelni Henrik német nyelvű Magyar Krónikája (Ungarische Chronik) tanúsíthatja. Az elsősorban IV. Károly császár allegorikus dicshimnuszával (Der meide kranz) hírnevet szerző német dalnok jelzi, hogy Péter az özvegyen maradt Gizellát megfosztotta javaitól: „elvette Kesla királynétól minden birtokát és hatalmát, amije a királyságban volt, és megfosztotta minden méltóságától”. A filológiai irodalom megállapítása nyomán elfogadhatjuk, hogy a magyarországi forrásait németre fordító szerző egy, a 12–13. század fordulóján keletkezett magyar krónikából merítette a kérdéses infomációt. Kizártnak kell tartanunk, hogy az az elbeszélés, amely hangot adott az özvegy királyné és az új uralkodó kényes viszonyának, egyben tartalmazta volna azt a hagyományt is, amely Gizellát Péter trónra segítőjeként és a Vazul-merénylet kitervelőjeként festette le. Az Istvánt Vazul megvakítattójaként számon tartó tradíció – amelyet a történelmi valóságnak megfelelő(bb) hagyományként értelkelhetünk – III. Béla korában vagy II. András uralkodásának idején szerepelhetett tehát egy krónikában.

Mügelni Henrik tiszteletére emelt kút a németországi Mügeln városában (Joachim Zehme, 2005) (Wikipedia)

A királynét negatív színben feltüntető források

Magyar–lengyel Krónika

A királyné negatív vonásokkal felruházott portréjának legkorábbi jelentkezése egy lengyel szerző mondai elemekben bővelkedő elbeszéléséhez kapcsolható. A Szent László koráig ívelő regényes mű, amely az Árpádok históriáját – valós vagy a szerző fantáziája ihlette – lengyel összefüggéseiben tárja elénk, alighanem Kálmán szlavón herceg (1226–1241), illetve hitvese, a krakkói Salomea környezetéhez köthető, és a kutatásban leginkább elfogadott nézet szerint az 1220-as évek végén – az 1230-as évek elején keletkezhetett. Bár az inkább irodalmi, mint történetírói alkotásként értékelhető szöveg az Árpádok genealógiáját is zavarosan adja vissza, a forrás egyértelmű áthallásokat mutat a magyar elbeszélő hagyománnyal. A Magyar–lengyel Krónika két feleséget tulajdonít Szent Istvánnak: elképzelhető, hogy a szerző azért alakította így elbeszélését, mivel úgy vélte, a Gizelláról hallott – esetleg olvasott – ellentétes vélekedések, a pozitív és a negatív jellemvonások nem férnek meg egyetlen személyben. Az özvegyen maradt második királynéval kapcsolatban az ismeretlen szerző tollán az a motívum is megjelenik, hogy a fondorlatos asszony fivérét kívánta hatalomhoz juttatni:

S miként a rosszakarat mérgével teli vipera, fájlalni kezdte, hogy egyetlen fiút sem tudott szülni; töprengeni kezdett és azt hányni-vetni magában, hogyan adja át fivérének, Henrik hercegnek Magyarországot örökös birtoklás végett, hogyan hajtsa azt a saját hatalma alá, István király fiait, akiket Kaul fejedelem nevel, hogyan vesse a folyóba, hogyan adja életüket a halálnak és törölje el az emlékezetüket.” (Tóth Péter fordítása).

Trois-Fontaines-i Alberik világkrónikája

Alberik a champagne-i Trois-Fontaines ciszterci apátságának szerzeteseként 1232 táján kezdte el összeállítani a teremtéstől az 1241. évig ívelő világkrónikáját, amelyen még 1251/1252 táján is dolgozhatott. A francia földön keletkezett elbeszélés különösképpen gazdag magyar vonatkozású bejegyzésekben: a forrásban mintegy nyolcvanhét különböző évnél találunk a magyarokkal kapcsolatos hírt. A szerző értesülései részben egyéb külhoni elbeszélő forrásokból, így például Freisingi Ottó világkrónikájából kerültek be a munkába, számos adalék azonban a magyarországi ciszterci rendtársak közvetítésével juthatott el az Észak-Franciaországban működő szerzeteshez. A 13. századi krónikás közléséből arra következtethetünk, hogy magyar informátorai nyomán ismerhette az ármánykodó Gizellával kapcsolatos krónikáshagyományt:

(…) ama Gisla királyné – mint mondják, sok gonoszságot tett ama földön és végül a szent király halála után érdemei szerint megölték”. (Latzkovits László fordítása).

A források során végigtekintve láthatjuk egyrészt, hogy a kegyes Gizella portréja 1083 táján, a Nagyobbik István-legenda lejegyezésének idején már bizonyosan létezett (ha az Altaichi Évkönyv kiformálódott magyar hagyományból merített, akkor már korábban is), és a tradíció, amely a királynét nem Péter támogatójaként, hanem hatalomra kerülésének elszenvedőjeként tünteti fel, Mügelni Henrik tanúsága nyomán a 12–13. század fordulójának Magyarországán is adatolható. Leszögezhetjük másfelől, hogy a negatív portré a 13. század első feléből, illetve derekáról származó forrásokban (Magyar–lengyel Krónika, Trois-Fontaines-i Alberik) tűnik fel első ízben. A kínálkozó legegyszerűbb megoldási lehetőség szerint a befeketítés tehát a Mügelni Henrik nyomán körvonalazható krónika születése és a torz portrét már tartalmazó források lejegyzése között, vagyis éppen a Gertrúd-merénylet időszakában mehetett végbe. Mivel azonban a 12–13. századok folyamán aligha egyetlen használatban lévő krónikaszöveggel kell számolnunk – különböző, egymástól kisebb-nagyobb mértékben eltérő szövegekben egymással ellentétes hagyományok is élhettek egymás mellett –, nem vethetjük el a lehetőséget, hogy a Vazul megvakíttatásában bűnös Gizella históriája (a kegyes királyné portréjával párhuzamosan) a 12. század végét megelőzően is létezhetett.

A trois-fontaines-i ciszterci apátság templomának romjai (Wikipedia)

Akad azonban érv, amely azt valószínűsíti, hogy a szóban forgó ábrázolás nem lehet a legkorábbi magyarországi írásbeliség terméke. A trónutódlás kérdését tárgyaló krónikabeli elbeszéléssel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy az nehezen formálódhatott volna ki a szóbeli hagyományban. Mivel a história túlságosan komplex, azt inkább vélhetjük tudatos történetírói alkotásnak, mint valamiféle, az írásbeli hagyományba is bekerült mendemondának. A történetnek több fontos momentuma van, amelyek egymással szoros logikai kapcsolatban állnak: a) Vazult csupán ifjúkori vétkei miatt börtönzik be Nyitrán: az uralkodásra korántsem lenne méltatlan, és Szent István is őt kívánja utódjául; b) Gizella királyné azonban Seböst bűnsegédül véve férje unokaöccsét megvakíttatja; c) cselekszi pedig mindezt azért, hogy saját fivérét, Pétert juttassa hatalomra; d) az uralkodó a merényletet követően maga javasolja a hercegeknek a menekülést. Egy effajta bonyolult történetet nehezen alkothattak volna meg a 11. század közepén, amikor az elbeszélő irodalom még alig indulhatott kibontakozásnak, és jobbára rövid, évkönyvszerű feljegyzésekre korlátozódhatott. A  sztori kidolgozására alkalmasabbnak vélhetnénk a Kálmán-kort, amikor már bizonyosan készült részletesebb krónika, ám valószínűtlennek kell ítélnünk, hogy egy, a király környezetében készült szerkesztés a legendákétól eltérő Gizella-képet tükrözött volna.

A sötét színekkel megfestett Gizella-portré kialakulását ezen megfontolások alapján a Kálmán uralkodása utáni időszakra, és a teóriával kapcsolatban jelzett bizonytalanságok ellenére is legvalószínűbben az 1213 utáni periódusra kell helyeznünk. Álljon itt mindehhez egy további adalék, amely talán elgondolkodtató lehet! A magyar krónikástradícióban nem találkozunk a királyné halálhírével, ám Trois-Fontaines-i Alberiknél azt olvashatjuk, hogy Gizellát gonosz cselekedetei miatt meggyilkolták. A királyné elleni merénylet motívuma egyértelmű párhuzamot mutat a Gertrúd-históriával. A francia kútfő fordulata magyarázható lenne oly módon is, hogy a szóbeli hírek alapján dolgozó champagne-i szerzetes kiszínezte elbeszélését, avagy rosszul emlékezett, és a Gertrúdról hallottakat Gizellánál is feljegyezte. Elvethetjük-e azonban teljesen azt a lehetőséget, hogy a francia krónikást magyar informátora tájékoztatta ily módon? Aligha. Ha pedig elfogadjuk, hogy a királynégyilkosság motívuma esetleg részét képezte a magyarországi tradíciónak, akkor nehezen utasíthatjuk el a párhuzamot Gertrúd históriájával.

 

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma ÚNKP-18-4 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának támogatásával készült.

A szerző az MTA BTK Történettudományi Intézet tudományos munkatársa és az ELTE BTK kutatói ösztöndíjasa. A szöveghez fűzött észrevételeiért Zsoldos Attilának tartozom köszönettel. A kérdéskör részletesebb tárgyalását l. Kegyes királyné vagy rosszakarat mérgével teli vipera? Megjegyzések Bajorországi Gizella krónikásirodalombeli portréjához. Századok 152. (2018) 3. sz. 543–590. (a tanulmány elkészítését az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatta).

 

Források

Altaichi Évkönyv. Ford., bev. jegyz. Makk Ferenc. In: Az államalapítás korának írott forrásai. Szerk. Kristó Gyula. Szeged 1999. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 15.) 237–256.

Catalogus fontium historiae Hungaricae aevo ducum et regum ex stirpe Arpad descendentium ab anno Christi DCCC usque ad annum MCCCI. I–IV. Ed. Albinus Franciscus Gombos (– Csaba Csapodi). Bp. 1937–1943. [repr. Bp. 2005–2011]

Chronica Hungaro–Polonica. Pars I. (Textus cum varietate lectionum). Ed. Béla Karácsonyi. In: Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Acta Historica XXVI. Szeged 1969. 60–61.

Chronici Hungarici compositio saeculi XIV. Ed. Alexander Domanovszky. In: SRH I. 217–505.

Lengyel–magyar vegyes krónika (XIII. század 2. fele). Ford. Tóth Péter. In: Krónikáink magyarul. Vál., ford. Kulcsár Péter. III/1–3. Bp. 2006–2008. (Történelmi források) III/3. 7–21.

Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. I–II. Ed. Emericus Szentpétery. Bp. 1937–1938. [repr.: Az utószót és a bibliográfiát összeállította Szovák Kornél – Veszprémy László. Bp. 1999]

Szent István király legendái. Ford. Kurcz Ágnes. In: Árpád-kori legendák és intelmek. Szentek a magyar középkorból. I. Szerk. Érszegi Géza. Ford. Csóka J. Gáspár – Érszegi Géza – Kurcz Ágnes – Szabó Flórián. (Millenniumi magyar történelem. Források) Bp. 2004. 11–46.:

Irodalom

Bagi Dániel: Az oroszlán, a sas, a szamár és az Igaz Mester. Mügelni Henrik két magyar krónikájának keletkezési körülményei. Századok 152. (2018) 3. sz. 591–622.

Csákó Judit: Néhány megjegyzés Albericus Trium Fontium krónikájának magyar adataihoz. In: Tiszteletkör. Történeti tanulmányok Draskóczy István egyetemi tanár 60. születésnapjára. Szerk. Mikó Gábor – Péterfi Bence – Vadas András. Bp. 2012. 515–526.

Csákó Judit: Volt-e krónikása II. Andrásnak? Megjegyzések gestaszerkesztményünk 13. század eleji átdolgozásának problematikájához. Századok 149. (2015) 2. sz. 301–332.

Csóka J. Lajos: A latin nyelvű történeti irodalom kialakulása Magyarországon a XI–XIV. században. (Irodalomtörténeti könyvtár 20.) Bp. 1967.

Domanovszky Sándor: Mügeln Henrik német nyelvű krónikája és a Rímes krónika. Századok 41. (1907) 1–2. sz. 20–35., 119–142.

Domanovszky Sándor: A Budai Krónika. Századok 36. (1902) 7. sz. 615–630., 8. sz. 729–752., 9. sz. 810–831.

Gombos F. Albin: Szent István a középkori külföldi történetírásban. In: Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján. Szerk. Serédi Jusztinián. III. Budapest 1938. 279–324.

Gerics József: Az 1040-es évek magyar történetére vonatkozó egyes források kritikája. I–II. Magyar Könyvszemle 98. (1982) 3. sz. 186–197., (1982) 4. sz. 299–313.

Grzesik, Ryszard: Kronika węgiersko-polska. Z dziejów polsko-węgierskich kontaktów kulturalnych w średniowieczu – The Hungarian–Polish Chronicle. Studies of the Polish–Hungarian culture relationship in the Middle Ages. Poznań 1999. (Wydawnictwo Poznańskiego Towarzystwa Przyjaciół Nauk. Wydział Historii i Nauk Społecznych Prace Komisji Historycznej 56.)

Hóman Bálint: A Szent László-kori Gesta Ungarorum és XII–XIII. századi leszármazói. Forrástanulmány. Bp. 1925.

Körmendi Tamás: A Gertrúd királyné elleni merénylet körülményei. In: Egy történelmi gyilkosság margójára. Merániai Gertrúd emlékezete, 1213–2013. Tanulmánykötet. Szerk. Majorossy Judit. Szentendre 2014. (Ferenczy Múzeum kiadványai. Monográfiák 2.)  95–124.

Kristó Gyula: Források kritikája és kritikus források az 1040-es évek magyar történetére vonatkozóan. I–II. Magyar Könyvszemle 100. (1984) 3. sz. 159–175., (1984) 4. sz. 285–299.

Kristó Gyula: Szent István és családja az Árpád-kori történetírásban. In: Uő.: Írások Szent Istvánról és koráról. Szeged 2000. 195–227.

Kristó Gyula: Magyar historiográfia I. Történetírás a középkori Magyarországon. Bp. 2002. (A történettudomány kézikönyve)

Latzkovits László: Alberik világkrónikájának magyar adatai. Forrástanulmány. Szeged 1934. (Kolozsvári–szegedi értekezések a magyar művelődéstörténelem köréből 23.)

Thoroczkay Gábor: A magyarországi legendairodalom és történetírás a 14. század közepéig. In: Uő.: Ismeretlen Árpád-kor. Püspökök, legendák, krónikák. Bp. 2016. 184–208.

Uzsoki András: Az első magyar királyné, Gizella sírja. Vár ucca tizenhét 8. (2000) 1. sz. 112–153.

Váczy Péter: A Vazul-hagyomány középkori kútfőinkben. Forráskritikai tanulmány. Levéltári Közlemények 18–19. (1940–1941) 304–338.

Veszprémy László: Magyarország és az első keresztes hadjárat. Aacheni Albert tanúsága. Hadtörténelmi Közlemények 118. (2005) 3. sz. 501–516.

Zsoldos Attila: Gertrúd és a királynéi intézmény az Árpád-kori Magyarországon. In: Egy történelmi gyilkosság margójára. Merániai Gertrúd emlékezete, 1213–2013. Tanulmánykötet. Szerk. Majorossy Judit. Szentendre 2014. (Ferenczy Múzeum kiadványai. Monográfiák 2.) 17–28.

Csákó Judit

Ezt olvastad?

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt
Támogasson minket