Japán utazók a Monarchia Magyarországán – Operettfigurák és bájos nippek 3. rész

A sorozat első részét ott hagytuk abba, hogy egy századfordulós japán utazó ismerkedési szokásaiba tekintettünk bele. Ám voltak olyan japán utazók is, akik elérték céljukat, vagyis sikerült meghódítaniuk egy magyar leánykát, s erre bizonyítékul álljon itt egy másik japán költő verse 1887-ből: „Letört vadrózsa emléke / Ruhámban virág illata.” Sorozatunk harmadik része a magyarországi Japán-képpel, és a korabeli utazások hátterének megvilágításával foglalkozik.

A magyar nyelvű, önálló tételeket tartalmazó, 1869 és 1913 közötti Japán-témájú, valós utazásokon és személyes tapasztalásokon alapuló utazási irodalom egy tucatnyi műből áll, ami nem rossz teljesítmény. (Az eddigi önálló munkák mellett az utóbbi években lassan már meg-megjelennek a korabeli kéziratos naplók utólagos kiadásai.) Az első világháborúig Japánban járt magyar utazók írásaiban felfedezhetünk néhány közös elemet a japánok jellemzésében. Japán a távol-keleti országok közül a leginkább vágyott úticél volt utazóink számára, akik kezdetben úgy tekintettek Japánra, mint egy elbűvölő tündérországra, ahol „barátságos játéknép” él. Idővel, az orosz-japán háború után a tündérország kép helyébe a dicsőséges Japán képe lépett. Az utazók írásaikban gyakran úgy emlékeztek meg a japánok hazaszeretetéről, mint a japánok „legnagyobb erényéről”. A japánokat egzotikus, békés, boldog, illedelmes, jóindulatú, finom műveltségű, előzékeny, rokonszenves, jókedvű népként jellemezték, akik „fogékonyak a szépnek szeretetére” és harmonikus életet élnek. Jellemvonásuk egyik legkimagaslóbbjának a tisztaságukat tartották. Az utazók emellett csodálták azt a gyorsaságot, amivel a nyugati fejlődést Japán magába szívta, ugyanakkor igen féltették az új Japánt a modernizálódás, nyugatiasodás minden következményétől. Természetesen voltak negatív vélemények is a japánokkal kapcsolatban: voltak utazók, akik a japánok zárkózottságáról, becsvágyáról is beszámoltak. Más jellegűek, de szintén negatív előjelűek a japánok antropológiai jellemzésében és leírásában (testmagasság, bőrszín, fej aránya a testhez, nyugati ruhákat öltő japánok) megfigyelhető dehonesztáló megjegyzések.

Az utazástörténettel, az utazási irodalommal való foglalkozás viszonylag fiatal kutatási terület, melynek a kultúrák közti kapcsolatokban betöltött kiemelkedő szerepét egyre növekvő elismerés kíséri az utóbbi években. Az utazástörténet kutatói elsősorban természetesen az utazási irodalom forrásanyagaiból dolgoznak, így tehát lényegesen felértékelődnek azok az utazók, akiktől valamiféle írásbeli beszámoló született. Őket – Peter Burke szerint – pszichológiai szempontból is csoportosíthatjuk: az érzékenytől a kolerikusig; az érdekmentes kíváncsiság hajtotta, a helyi erkölcsök és szokások iránt érdeklődő „filozofikus” utazóktól a különböző gyárakat meglátogató, tanulmányutakat tevő, „technológiai” utazókig. Ez alapján elmondhatjuk, hogy a századforduló idején az előbbi kategória a magyar utazókra, míg az utóbbi kategória a japán utazókra illik.

A japán utazókra különösen nem volt jellemző a rekreációs, a mindennapi élettől való kiszakadás igényével végzett, pusztán az utazás élvezete miatt történő helyváltoztatás (pl.: Föld körüli út), különösen a drágának számító Európába nem. A Meidzsi-kor külügyi statisztikái is ezt támasztják alá, bár a számokkal óvatosan kell bánni. Ebben a korban nyolc kategóriában állítottak ki útlevelet aszerint, milyen jellegű volt a kérelem: (1) közfeladat, (2) külföldi tanulás, (3) üzleti ügy, (4) halászat-mezőgazdaság, (5) szakmunka, (6) szolgálat, külföldi munka, emigráció, (7) utazás, (8) egyéb. Meidzsi negyvenharmadik évétől csak hat kategória maradt: míg az első négy nem változott lényegileg, az ötödik kategória lett a „minden egyéb”, a hatodik pedig az „emigráció”: vagyis az utazás kategória eltűnt. Az eddig kiadott 579 582 útlevél közül utazási céllal (7. kategória) kiállítottakból 1709 darab volt, ez az összes útlevél számának mindössze a 0,29%-a. Sajnos egyelőre nem tudható, hogy valójában hány olyan klasszikus utazás volt, amely Európába vagy éppen a Monarchiába irányult és jellegét tekintve nem tanulmány-, vagy kormányzati hivatalos útnak tekinthető. Arról nem is beszélve, hogy az új útlevél-rendszerből teljesen eltűnt az utazás kategória, de nem túl valószínű, hogy akkorra elfogytak volna azok az utazók, akik csak az utazás öröméért keltek útra, s nem valamiféle egyéb céllal. A japán utazók esetében – akárcsak a magyaroknál – azokkal foglalkozom elsősorban, akik valamilyen írásos beszámolót hagytak maguk után magyarországi útjukról, vagy akikről más beszámolókból biztosan tudni lehet, hogy a Monarchia Magyarországán jártak valamilyen okból. A Magyarországra látogató japán utazók elsősorban európai ösztöndíjasokból, kormányzati és minisztériumi küldöttekből, szakemberekből, üzletemberekből és művészeti csoportokból kerültek ki. Az, hogy sokan japán állami ösztöndíjjal jöhettek Európába, azt jelzi, hogy a korabeli japán társadalom elitjéből (vagy majdani elitjéből) kerülhetett ki a japán utazók egy jelentős része.

A Magyarországra is vezető japán utazások alkalmával sokszor három-tízfős csoportok jöttek hazánkba, különböző nemzetközi konferenciákra, a hazai intézmények meglátogatására, esetleg valamilyen művészeti előadás céljából. Ezek a csoportos utazások az összes utazás nyolcvan-kilencven százalékát tehették ki. Az egyéni utazások ezért kevésbé voltak jellemzőek, elsősorban bécsi japán diplomaták, vagy olyan ösztöndíjasok kirándultak egy-két napra Magyarországra, akik németországi és ausztriai tanulmányokat folytattak. A japán utazó átlagéletkora első magyarországi útjakor harminchét év volt, jellemzően szinte csak férfiak utaztak. Női utazót csak hármat ismerünk, mindnyájuk a férjét kísérte. A több alkalommal is Magyarországra utazók maximum kétszer keresték fel hazánkat, ők az összes utazó kb. három-öt százalékát jelenthették. A kutatások jelenlegi állása alapján név szerint hetven japánról tudunk, aki a Monarchiabeli Magyarországon járt vagy rövidebb ideig itt is élt az 1868 és 1913 közti időszakban. A Magyarországon eltöltött időre vonatkozóan három időintervallumot olvashatunk ki a rendelkezésünkre álló adatokból. (Sajnos, a japán utazók felének nemhogy a pontos nevét, de magyarországi tartózkodási idejét sem tudjuk.) Akiknél visszakereshetők a pontos adatok, azokról elmondható, hogy leggyakrabban két-három napig vagy egy-két hétig voltak Magyarországon; az esetek nyolcvan-kilencven százalékában főleg ezek az időtartamok lelhetők fel. A hosszabb, egy-hét hónapnyi, két évnyi tartózkodás csak az esetek tíz-húsz százalékára jellemző. A legtöbb japán 1906 és 1913 között lehetett a Monarchiabeli Magyarországon, e tekintetben a második legforgalmasabb időszak 1901 és 1905 közé tehető. Mivel a japánok sokszor csoportosan utaztak, így utólag már rendkívül nehéz megállapítani, hogy hány japán tölthetett hosszabb-rövidebb időt magyar területen 1868 és 1913 között. Az utazásokat a korabeli technológia- és tudástranszfer is elősegítette, lévén a japán kormánynak égető szüksége volt arra, hogy idegenben taníttassa fiataljait. E tekintetben szembetűnő a különbség, ha összevetjük a két ország korabeli ösztöndíj-rendszerét. A különbségre egy 1904-es cikk világít rá, ahol az olvasható, hogy

a japán kormány minden két évben százötven főiskolai hallgatót és más fiatal szakembert küld ki tanulmányútra, akik fejenkint tízezer jent, azaz harminczezer koronát kapnak útiköltségül s bejárják a földkerekséget. E tekintetben a magyar főiskolai oktatásügy messze áll a japánokétól. Nálunk ugyanis a Budapesti Tudomány- és Műegyetem együttvéve tíz főiskolai tanárjelöltet küld tanulmányútra, fejenkit ezer forinttal. Költségvetésünkben e czélra évenként húszezer korona van föltéve, míg a japán kormány évenként több mint két millió koronát fordít külföldi utazási ösztöndíjakra. Ez az adat világot vethet Japán áldozatkészségére kulturális czélok érdekében.” (Két japán geológus Budapesten címmel, 1904. februárjából. Forrás: Huszadik század internetes archívuma. http://www.huszadikszazad.hu/ )

Az európai japán ösztöndíjasokra felfigyelt Klebelsberg Kuno (1875–1932) magyar politikus is, aki később közoktatásügyi miniszterként alakította ki és tartotta fenn a külföldi tanulást finanszírozó magyar ösztöndíj-rendszert a húszas-harmincas években. Klebelsberg külföldi egyetemeken (pl.: Berlinben) találkozott néhány japán ösztöndíjassal az 1890-es években, s ezekből a találkozásokból eredően felismerte, hogy a japán fejlődés elsősorban a felsőfokú, elitoktatásba fektetett tőkének köszönhető:

Mikor én 30 évvel ezelőtt itt voltam Berlinben, 6-7 órát töltöttünk az egyetemen és utána a könyvtárakban dolgoztunk. Megismerkedtem japán diákokkal, s megkérdeztem őket, hogy naponta mennyit dolgoznak, s kiderült, hogy ők az erejüket jobban megfeszítették, mint mi, és amikor azt kérdeztem, hogy győzik-e, akkor azt válaszolták, hogy ők nem a maguk pénzén vannak itt külföldön, hanem a japán állam küldte őket ki, miután programjául tűzte ki, hogy egy ázsiai államból modern nagyhatalommá lesz, melynek szüksége van vezetőkre, mégpedig olyanokra, akiket külföldön képeztet ki. Ezek a diákok azt mondották, ők úgy érzik, hogy hűtlenül kezelik hazájuk pénzét, ha nem szolgálják erejük minden megfeszítésével hazájuk felvirágzását.” (Klebelsberg gróf kultuszminiszter háromnapos látogatása Berlinben. Magyar Szemle, 1925. nov. 1. )

A korabeli japán ösztöndíjak igen változatosak voltak a juttatás szempontjából. Például orvosi tanulmányok végzésére, két éves ösztöndíj keretében 1900 és 1902 között havi százötven jent fizetett a japán Oktatási Minisztérium egy Európába küldött japán diáknak, mely összegből csak nagyon szerény, szinte minimális életkörülményeket lehetett biztosítani. A katonai tanulmányokat ennél jobban fizették, ebben az esetben négyszáz jen volt a havi ösztöndíj. Itt röviden érdemes részletesebben kitérni a japán fiatalok és hivatalnokok külföldi tanulmányútjainak támogatási rendszerére, mely 1879-re készült el. A rendszer kidolgozása elemi érdeke volt a japán kormánynak, lévén le kellett dolgozniuk a tudományos hátrányokat, gyakorlati ismereteket kellett szerezniük és ki kellett váltaniuk a drágán, külföldről hozott professzorokat és szakembereket. A külföldi tanulás révén tudományos és technológiai szempontból önellátóvá kellett válniuk, saját embereiket kellett a fejlett nyugaton taníttatni azért, hogy erősödni tudjanak bizonyos stratégiai területeken. A jelentkezőknek szigorú előválogatáson kellett túlesniük, melynek során tanulmányi előmenetelüket és jegyeiket, jó magaviseletüket és ajánlóleveleiket is értékelték, a sikeres jelentkezőknek pedig évente jelentéseket kellett küldeniük a helyi nagyköveteknek. Ezenkívül minden egyes tanulóévért vállalniuk kellett két év közszolgálatot valamilyen kormányhivatalban vagy egyetemen. A korabeli statisztikák alapján 1867 és 1914 között 5 467 350 jen értékűre becsülhetőek a doktori fokozatú képzésben részt vevő 3143 főnyi japán fiatal külföldi taníttatására fordított költségvetési pénzek. Ami a célországokat illeti, az első hely Németországot illeti meg, ide az 1870-es években a tanulók 27%-a, 1880-ban 59%-a, 1890-ben 69%-a ment ki tanulni. Második helyen Anglia és Amerika voltak, az 1870-es években 20-35%-kal, de később ez az arány nagyon gyorsan lecsökkent kb. 10-11%-ra a németországi tanulmányok népszerűségének növekedésével. Franciaország volt a harmadik célország, viszont ide átlagban csak a tanulók kevesebb, mint 7%-a ment. A többi külhonban tanuló Olaszországban, Belgiumban, Svájcban, Hollandiában és az Osztrák-Magyar Monarchiában folytatta külföldi tanulmányait.

A következő részben a diplomáciai kapcsolatokat fogjuk részletesebben megvizsgálni.

Tóth Gergely Mátyás

 

 

Ezt olvastad?

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.
Támogasson minket