Jelenetek egy internálótábor életéből – szerb civilek elleni erőszak Vácon 1917-ben

Az első világháború alatt az egymással hadiállapotba kerülő államok a hadüzenet pillanatában területükön tartózkodó ellenséges országok állampolgárait internálótáborokba zárták. (Ez a gyakorlat 1914-ben a szerb állampolgárokat azonnal érintette Magyarországon. – a szerk.) Az internálás célja elsősorban az ellenség potenciális katonáitól való megfosztása volt, de biztonsági szempontok is szerepet játszottak. Így internálótáborba kerültek nemcsak a kémgyanús, de a felforgató elemek is.

A táborokba kerültek jogait – ellentétben a hadifoglyokéval – nem szabályozták egyértelműen a háborút megelőzően létrejött nemzetközi egyezmények. Ettől függetlenül a háború alatt több semleges ország diplomatái (Dánia, Spanyolország), az USA és a Nemzetközi Vöröskereszt Egylet képviselői is gyakran meglátogatták a fogvatartottakat, ellenőrizték életkörülményeiket, illetve a velük való bánásmódot.  Habár hivatalosan tilos volt minden fajta indokolatlan erőszak alkalmazása a táborokban élőkkel szemben, olykor mégis előfordult, hogy az őrség durván lépett fel. A külföldön internált osztrák-magyar állampolgárok esetében ezeket az eseteket a magyar sajtó igyekezett a lehető legteljesebben kihasználni propaganda célokra. Így értesülhettek a magyar olvasók például az 1915. november 19-én, a Nagy-Britanniához tartozó Man-szigeten létesített egyik internálótáborban történt incidensről, amit a magyar sajtó némi túlzással tálalt. Hasonlóan igyekeztek kihasználni a francia – elsősorban a garaisoni – internálótáborokban tapasztalható visszaélésekből eredő, az ellenséget lejárató „lehetőségeket.” Erre kiváló alkalmat adott egy 1915-ben hazaengedett, főleg nőkből álló csoport tagjainak tanúvallomása, valamint néhány, a táborokból hazacsempészett kétségbeesett hangvételű levél. Ezekből kiderült, hogy az osztrák-magyar állampolgárokkal a francia hatóságok meglehetősen rosszul bántak, többször indokolatlanul veréssel és zárkával büntették őket, beleértve a nőket is. A hírek komoly felháborodást okoztak mind a magyar külügyminisztérium illetékesei között, mind a hazai közvéleményben.

A tárgyilagos szemlélet megköveteli, hogy feltegyük magunknak a kérdést: vajon a Magyarországon internált külföldieket illetőleg minden megfelelően és jogszerűen zajlott? Érte-e őket valamilyen atrocitás a táborokban való tartózkodásuk alatt?

A válasz: igen. Habár a magyar közigazgatásban keletkezett dokumentumok nem bővelkednek az kapcsolatos információkkal, mégis előfordult, hogy fény derült túlkapásokra. Az egyik ilyen, szinte teljes terjedelmében fennmaradt vizsgálat a váci internálótáborban készült 1917-ben. A különféle visszaéléseket és atrocitásokat a jelentés 1916 végétől rögzíti, magát a vizsgálatot 1917 kora tavaszán folytatta le a belügyminisztérium megbízásából Kálló Antal városi rendőrkapitány. Gyaníthatóan már korábban is előfordultak túlkapások az őrség részéről, de a tábor csak azután került a hatóságok látóterébe, hogy a fogvatartottaknak sikerült kijuttatni két, kétségbeesett hangú levelet a belügyminisztérium és az Amerikai Egyesült Államos budapesti konzulátusa részére.


Váci külső laktanya. (Forrás: Héjjas Pál-Horváth M. Ferenc: Vác. Régi képeslapok 1896-1950. Vác, 2001. 45. o.)

Internáltak Vácon

A Vácra internáltak elhelyezésére az ún. külső huszárlaktanya épületét jelölték ki. A laktanya voltaképpen egy impozáns, szecessziós elemeket is magán viselő, egyemeletes saroképület volt, amely 1894-ben készült el. Hatalmas kiterjedésű udvarral rendelkezett, amelyen a téli lovaglóiskola és az istállók is álltak. Tervezői Ullman Gyula és Kármán Géza Aladár építészek voltak. Az itt állomásozó 6. honvéd huszárezred 1913-ban kiürítette, így a háború kitörésekor üresen állt.

Ebbe az épületbe szállították 1914. szeptember 7-én az esztergomi fogolytáborból a Schönbrunn gőzösön, az internálás alá eső külföldi állampolgárok első, 500 fős csoportját, akiket nemzeti hovatartozásuk és politikai megbízhatatlanságuk miatt tartóztattak le a háború kitörése után. A fogvatartottakat mind Magyarországon vették őrizetbe.

A táborban a szerbek, számukat tekintve, a háború ideje alatt végig felülreprezentáltak voltak. A más táborokba történő szétosztások után a létszám 1914 novemberében 308 fő, ezek döntő többsége szerb nemzetiségű volt. Sajnos, nem kerültek elő teljes listák, amelyekből meg lehetne állapítani, hány főt őriztek pontosan Vácon, de a fogva tartottak számozása arra mutat, hogy volt olyan időszak, amikor 1400 fő feletti létszámról beszélhetünk. Mivel a tábornak használt katonai létesítmény internáltak számára kijelölt részlege rövidesen megtelt, a hatóságok úgy döntöttek, hogy a börtön és fegyház egy épületszárnyát is internáltak fogva tartására rendezik be.

Komoly fejtörést okozott az illetékeseknek az internálótábor őrzésének megszervezése. A sorozatos behívások miatt alig maradt ember, aki az őrfeladatokat elláthatta volna.

A problémát többféleképpen próbálták megoldani, végül 1915. március 13-tól egy 26 fős katonai (népfelkelő) különítmény vette át a tábor őrzését. A különítmény vezetője Krauze Kornél hadnagy volt.

Krauzéval, aki Vácra kerülése előtt a szerb fronton harcolt, igen elégedettek voltak. Új állomáshelyén „rendet tett” az internáltak között, megszilárdította a fegyelmet. Munkáját felettesei is elismerték, így amikor 1915. június 22-én visszatért ezredéhez, már főhadnagyi rangot viselt. Utódja Quoilin Lajos hadnagy lett. E tisztről sajnos nem sokat lehet tudni, mindössze annyit, hogy őt 1916 májusában váltotta Ágoston Károly népfelkelő hadnagy. Ágostonnal is elégedettek lehettek parancsnokai, mert amikor 1917. szeptember 12-én felváltotta őt Halász Aladár, már főhadnagyi rangot viselt.

1917-ben a tábor már három éve létezett. Az itt fogva tartottak csak ritkán hagyhatták el a tábor területét, napjaik szigorú időbeosztás szerint, ám meglehetősen egyhangúan teltek. A sivár hétköznapokból csak a szerencsés kevesek részére a városban vállalható munka, a szigorúbb őrizet alatt lévőknek (a döntő többségnek) a laktanya udvarán eltöltött – egyébként szigorú időkeretben szabályozott – szabadidős tevékenység hozott némi változatosságot. Az említett év elején azonban a szabadban eltöltött időt jelentősen lerövidítették. Ennek oka az volt, hogy a városba helyeztek egy géppuskás és egy kerékpáros századot, amelyeket a laktanya internáltak által nem lakott szárnyában helyeztek el. Korábban az internáltak a laktanya udvarán reggel 6 órától este 8 óráig tartózkodhattak. A katonák odahelyezésével az udvaron eltölthető idő napi fél órára (!), vagy kevesebbre csökkent.

A tisztálkodás a tábor fennállása alatt végig neuralgikus kérdés volt. Már 1915-ből vannak adatok, amelyek arra utaltak, hogy a hatóságok nem tudtak, vagy nem akartak segíteni ezen a problémán. A laktanyában nem lehetett megfelelően tisztálkodni, ennek eredményeképpen megjelentek és erőteljes szaporodásnak indultak a ruhatetük. Az élősködők terjedésének az is kedvezett, hogy egyes szobákba 25 embert zsúfoltak be, és gyakran három felnőttre jutott két szalmazsák. A fogvatartott polgári személyek ruhával való ellátása is a magyar hatóságok feladata lett volna. Vácon erről a feladatról jó időre megfeledkeztek, emiatt az internáltak saját ruháik teljesen elkoptak. Az alsónemű tisztítására és cseréjére sem volt lehetőség, ami igen kellemetlenül érintette a laktanya lakóit.

Az élelmezés megoldása sem ment zökkenőmentesen. Természetesen nem lehetett elvárni, hogy az ellenséges ország állampolgárait valamiféle fejedelmi étkezésben részesítsék nap mint nap, különösen az egyre magasabb élelmiszer árak mellett, de az étel fogyasztható minőségének alapkövetelménynek kellett volna lennie. A rabok elmondása szerint a kiosztott élelem mennyisége kevés, minősége rossz volt. A mennyiség növelésén az illetékesek úgy próbáltak „segíteni”, hogy a leveseket és főzelékeket (ezek alkották az étrend nagy részét), illetve a kávét többnyire vízzel öntötték fel. Visszatérő panasz volt, hogy a kiadott ételt sokszor nem főzték meg kellőképpen.


Gúzsbakötés egyik módja (forrás: tumblr) 

Az őrség magatartása

Szó volt arról, hogy az őrzés feladatát csak 1915 tavaszára sikerült véglegesen megoldani. Ekkor egy népfelkelő alakulat tagjai vették át az internáltak őrzését. Általánosságban elmondható, hogy a frontszolgálathoz képest a táborokban ellátott őrszolgálat kimondottan nyugodt és kiváltságos szolgálatnak minősült. A tábor őrzésére kirendelt katonák a királyi budapesti honvédgyalogezred parancsnoksága alá tartoztak. 

Bár a hivatalos álláspont szerint az internált polgári személyeket semmilyen indokolatlan inzultus nem érhette a fogva tartás ideje alatt, a gyakorlatban – legalábbis Vácot illetően – ez teljesen máshogy nézett ki. A hétköznapi kisemberekből álló népfelkelő alakulat tagjai gyorsan „ráéreztek” a hatalom ízére és a fogva tartott polgári személyek nyomorúságos helyzetéből adódó „üzleti lehetőségre.”. A kihallgatások során az internáltak több népfelkelőre, de különösen egy Hirschberg József nevű szakaszvezetőre panaszkodtak sokat. Vácott az őrség számláján meglehetősen sok rovás szerepelt az önkényeskedéstől kezdve a fizikai erőszakon át az üzérkedésig. A hatalommal visszaélésre jellemző, hogy gyakran minden ok nélkül megtagadták a laktanya elhagyását azoktól, akik munkára mentek volna. A távozást (legyen az külső munka, orvosi kezelés vagy bevásárlás) a szabályoknak megfelelően kérvényezni kellett a táborparancsnoktól és a városi rendőrkapitánytól. A kérvények már Hirschbergnél elakadtak, akinek nem lett volna más feladata, mint azok továbbítása az illetékesek felé. Akik nagyon szerették volna, hogy kérvényük a parancsnok, illetve a rendőrkapitány elé kerüljön, Hirschbergnek és társainak pénzt kellett adnia. Az őrség néhány tagja „gyümölcsöző” kereskedelmi kapcsolatot tartott fenn az olykor az éhezés szélén álló internáltakkal: a nekik járó gyengébb minőségű „kincstári” kenyeret a piaci ár többszöröséért adták el nekik, ők pedig a városban vásároltak jobb minőségű kenyeret. Miután a kerékpáros és géppuskás alakulatok a laktanyába kerültek, a pénzzel rendelkező internáltaknak lehetőségük nyílt tőlük kenyeret vásárolni. A katonák 80 fillérért adták a kenyeret, ám az üzletelést Hirschberg és társai megakadályozták. Az internáltaknak (már aki megtehette) továbbra is tőlük kellett vásárolni a kenyeret 2 koronáért, illetve 2 korona 50 fillérért. Szintén a kenyérrel üzérkedtek azok a népfelkelők, akiket a városba vásárolni induló internáltak kíséretével bíztak meg. Őrzési feladataik ellátása mellett ők maguk is bevásároltak: egyenként három darab kenyeret vettek 94 fillérért, amit a laktanyában már két koronáért adtak el a civileknek

A kenyér mellett a másik jelentős „bevételi forrás” az őrség számára a dohány volt. A nikotin utáni kielégítetlen vágy kiaknázására egész kis szövetkezetet hoztak létre: az üzletben részt vevő őrök dohányvágó géppel is rendelkeztek, az elkészített cigarettákat pedig százas csomagokban vitték be esténként a laktanyába eladásra. Egy internált szerint 23-szoros haszonra tettek szert ezzel. Egy másik fogva tartott elmondta, hogy az őrök 12 fillérért adták nekik a cigarettát darabonként, míg a piaci ára 10 fillér volt. Azt már csak a rend kedvéért jegyezzük meg, hogy az élelmes népfelkelők az ellátmányként kapott pipadohányt, az ún. komiszdohányt árulták cigarettadohányként. Az illegális kereskedelemmel és a visszaélésekkel maga az őrség járult hozzá a tábori fegyelem lazulásához. Találóan fogalmazta meg a kihallgatások során az egyik szerb fogvatartott, hogy

A népfelkelők a laktanyában az internáltakkal szemben kenyérrel és dohánnyal, illetve cigarettával, valamint a déli étkezésre kapott élelmiszerekkel is nagy ár megfizetése mellett üzletet csináltak, miből kifolyólag az internáltak között meglazult fegyelmet ez is nagy mérvben elősegítette.”

Az őrség önkényeskedésének fizikai megnyilvánulása a polgári fogvatartottakkal szemben a gyakran indokolatlan bántalmazásokban és igazságtalan büntetésekben öltött testet. Bár a szabályok szerint csak a szükséges mértékben lehetett erőszakot alkalmazni, a vizsgálat során napvilágra került esetek másról tanúskodnak. Egy Stefan Jovanovics nevű szerb internáltat az őrség több tagja berángatta a pincébe, ahol puskatussal megverték. Jovanovics azt a hibát követte el, hogy nem akart vizet hordani a katonák részére, mondván, az nem az ő feladata. A Jovanoviccsal való bánásmódot tette szóvá Radovan Ignatovics, szintén szerb internált. Erre Hirschberg szakaszvezető – több internált, illetve tiszt jelenlétében – arcul ütötte, majd őt is a pincébe rángatták, ahol szintén megverték. Ignatovics a verés mellett még további két és fél napig gondolkozhatott a pincében, vajon érdemes volt-e társáért szót emelni.

1917 januárjában Hirschberg – ismeretlen okból kifolyólag – négy napon keresztül csak fél adag kenyér kiosztását engedélyezte. Ennek okáról érdeklődött Itman Izidor, akit ezért a szakaszvezető megbilincselve több órára a pincébe záratott. Hogy Itman internált tisztában legyen az alá és fölérendeltségi viszonyokkal, jól meg is verték az összebilincselt kezű embert, aki ezután nyolc napot töltött a gyengélkedőn.

Néha egészen apróságnak tűnő dolgokért is büntetés járt. Így például egy utcára néző ablak kinyitásáért, feltételezett (!) lopásért (az eltűnt ruhadarabokat és cipőt később megtalálták egy másik internáltnál), pár percnyi késésért az ételosztásról. Előfordult, hogy valakit ruhaszárító kötél birtoklásáért büntettek meg, mivel azt szökésre is felhasználhatta volna. A büntetések közé tartozott a pincébe zárás, volt olyan eset, amikor valaki tizenhét napot töltött elzárva. Az elzárás alatt a fogva tartott személyt gyakran több órára gúzsba kötötték. A testi fenyítéseket igyekeztek „szemérmesen” nem a többi internált szeme láttára elvégezni, így ennek színhelye szintén a pince volt. A testi erőszakhoz, amelyekben Hirschberg József szakaszvezető csaknem minden alkalommal részt vett, puskatus és vessző szolgált eszközül.  


Népfelkelő. Forrás: militiahungarorum.roncskutatas.hu/

Epilógus

A vizsgálat lezárulta után az azzal megbízott rendőrkapitány a problémákat létezőnek ismerte el. Megoldásként javasolta az őrkülönítmény lecserélését egy másikra. Az őrség tagjainak ügyével az illetékes katonai parancsnokság foglalkozott. Figyelembe véve a vizsgálat eredményeit egy népfelkelőt egyszeri háromnapos elzárással, két őrvezetőt és huszonkét népfelkelőt tizennégy napi laktanyafogsággal sújtottak. Az egyes megbüntetett személyek nevei sajnos nem derültek ki az iratokból.

Furcsa módon a hatóságok legnagyobb gondja az volt, hogy az őrség és az internált személyek közötti kapcsolatot csak a legszükségesebb mértékre redukálják. Az elkövetett visszaélésekről és bántalmazásokról szó sem volt a vizsgálat eredményeit összegző iratokban. A tettlegességgel kapcsolatban meg kell említeni, hogy azt az illetékesek nem vették túlságosan komolyan. Ez tükröződött abban a döntésben, hogy a Kálló Antal rendőrkapitány által javasolt, az őrszemélyzet lecserélésére vonatkozó javaslatot kategorikusan elvetették.

Érdemes megjegyezni, hogy a kihallgatások alatt visszatérő elem volt, hogy az internáltak milyen módon juttatták ki a feljelentést. Az biztos, hogy nem lehetett egyszerű, hiszen a leveleket cenzúrázták, ráadásul Hirschbergék minden valószínűség szerint eredményesen akadályozták bármilyen feljelentés vagy panasz eljuttatását a parancsnoksághoz. A panaszok kijuttatását tehát homály fedi, bár az egyik kihallgatott internált a laktanyába beszállásolt katonáknak tulajdonította. További kérdésként merül fel a tábor parancsnokának, Ágoston főhadnagynak a szerepe. Minden bizonnyal tudott az ott zajló eseményekről, ám a vizsgálatot lezáró dokumentumok nem említik felelősségét. Az pedig már több mint furcsa, hogy egy szakaszvezető, nevezetesen Hirschberg József, hogyan tehetett szert ekkora hatalomra a táboron belül. A tábort egyébként az eset után nagyjából megszüntették, a fogva tartott civilek jelentős részét Ceglédre és Tápiósülyre, az ottani internálótáborokba szállították át.

Az eddig kutatások alapján elmondható, hogy magyarországi internálótáborokban elzárt külföldi állampolgárokkal szembeni atrocitások léteztek, azonban nem nevezhetők mindennaposnak. A hatóságoknak elemi érdekükben állt a túlkapások mielőbbi megoldása, hiszen azok a külföldön internált magyarok sorsára igen negatív hatással lehetettek. Ugyanakkor tisztában kell lenni azzal, hogy a világháború alatt Magyarországon rendőri felügyelet alá került, a Monarchiával hadiállapotban lévő államok polgárait – akárcsak a külföldön internált magyar (és osztrák) állampolgárokat – érték fizikai bántalmazások az internálótáborokban. Ezek felderítése, gyakoriságának feltérképezése, valamint az ebből fakadó diskurzusok lebonyolítása jövőbe mutató feladat.

Somogyi László

Felhasznált Irodalom:

Levéltári források:
Vác Város Levéltárának (VVL) iratai. V. 98. Vác város Rendőrkapitányának iratai 1435/1917

Szakirodalom és sajtó:
Váci Történelmi Tár I. 561-562. o.
Váci Hírlap. Helyi és vidéki érdekű társadalmi hetilap

Ezt olvastad?

A magyarországi Tanácsköztársaság és a békekonferencia kapcsolatáról számos legenda terjedt el, ezért a Clio Intézet Tanácsköztársaság 100 év után című,