Jogtörténetírás európai színvonalon: Eckhart Ferenc

Eckhart Ferenc a huszadik századi magyar történetírás kiemelkedő, rendkívül sokoldalú képviselője volt. Munkái megkerülhetetlen részét képezik a magyar történetírás történetének. Érdemes azonban a mögöttük rejlő tudóst is megismernünk.

Jellemző volt rá a szigorúan forrásokra építő történészi eljárás (a részben a 19. század végén kialakult professzionalizmus), a gazdaság- és társadalomtörténeti érdeklődés, valamint a jogi, alkotmánytörténeti kérdésekben való jártasság. Mindezeket európai tudományos szinten művelte, hiszen nem csak angolul, (öccse, a francia nyelv szakértője, Eckhardt Sándor révén) franciául, németül, csehül, de lengyelül, s később oroszul is tanult, hogy lépést tudjon tartani a különböző tudományterületek külföldi eredményeivel.

Eckhart 1885-ben született Aradon, itt járt népiskolába és gimnáziumba is, amelyeket jeles eredménnyel végzett el. 1904-ben felvételt nyert a Budapesti Tudományegyetemre, egyúttal az Eötvös József Collegiumba is, ahol szintén sikerrel végezte tanulmányait: 1909-ben magyar történelemből és történeti segédtudományokból doktorátust, valamint történelem-latin szakos tanári oklevelet szerzett. Külföldi ösztöndíjakkal Berlinben a közigazgatás-történetben úttörő Otto Hintze, Bécsben pedig Alfons Dopsch alkotmány-, gazdaság- és társadalomtörténész óráit látogatta. Az osztrák történetkutató intézmény, az Institut für Österreichische Geschichtsforschung tagjaként levéltárosi tanulmányokat is folytatott, majd később a bécsi udvari kamara gyakornoka lett, aminek köszönhetően lehetősége nyílt a bécsi levéltári anyag alapos megismerésére.


Kép forrása: majt.elte.hu

Ebből az időszakból való első műve (1908), amely 1323-ig tárgyalta a magyar királyi adózás történetét: gazdaságtörténettel tehát igen korán kezdett foglalkozni, s ez irányú érdeklődése élete végéig megmaradt. A középkori magyar oklevelekkel, valamint az azokat előállító hiteleshelyekkel kapcsolatban több tanulmányt, a külföldi, hasonló témájú művekről számos recenziót közölt a történelem segédtudományaival (is) foglalkozó Turul című folyóiratban, amelyekben igyekezett programot megfogalmazni a magyar történetírás számára, sürgetni az okleveles anyag kiadását, kutatását. Ezen tanulmányainak eredménye a németül megjelent, a középkori magyar hiteleshelyek történetével foglalkozó értekezése (Die Glaubwürdigen Orte Ungarns im Mittelalter), de ugyanekkor kisebb, genealógiai és diplomáciatörténeti témájú írásai is megjelentek a Turul mellett a Századokban. Röviden a dualizmus korában zajló osztrák-magyar közjogi vitákhoz is hozzászólt. Ezek a viták jogászok, történészek, politikusok részvételével egy jól körülírható osztrák, a Monarchia (természetesen osztrák vezetéssel történő) centralizálását célzó csoport (Harold Steinacker, Friedrich Tezner, Gustav Turba), illetve egy, a magyar közjogi különállást hangsúlyozó tábor (Apponyi Albert, Csekey István, Wlassics Gyula, Timon Ákos) között zajlottak. Eckhart és barátja, Szekfű Gyula e két álláspont között igyekeztek meghatározni magukat. Ennek megfelelően elvetették a magyar nemzeti romantikus jogtörténészek álláspontját a töretlen, ezeréves, az európainál tökéletesebb, demokratikusabb magyar alkotmányfejlődésről, és ezeket a kérdéseket társadalomtörténeti, intézménytörténeti megközelítésekkel igyekeztek új, történeti alapra helyezni. Ugyanakkor nem értettek egyet az osztrák változattal sem, amely a magyar alkotmányfejlődés európaitól elmaradott, az osztrákhoz képest politikailag (Tezner), vagy kulturálisan (Steinacker) alsóbbrendű voltát hirdette. Erre a mindkét álláspontot szakmailag elítélő véleményére jó példa egy részlet Eckhart 1915-ben írt nyílt leveléből a Századokban: „Többnyire meddő vitatkozás helyett jobb volna a magyar történelmet egyáltalán nem, vagy csak hiányosan ismerő doctrinairek ellen néhány világos történeti adatra épített visszautasítás. Tekintettel arra, hogy közjogászaink […] a történeti anyag összegyűjtését teljesen elhanyagolták, új és meg nem támadható érvek közlése csak levéltári kutatások alapján történhetik.” Eckhart minden történeti kérdésben az alapos, eredeti forráskutatást szorgalmazta. Az 1910-es években a középkori oklevélkiadás tanulmányozása mellett egy másik jelentős témába kezdett bele: az osztrák-magyar közös vámterület kialakulását, történetét, valamint Mária Terézia gazdaságpolitikáját vizsgálta. Számos előtanulmány után, 1922-ben született erről a kérdésről monográfiája (A bécsi udvar gazdasági politikája Mária Terézia korában). A könyv fő tézise szerint az osztrák gazdaságpolitika Szilézia poroszok javára történt elvesztése (1748) után az épp csak kialakulóban lévő magyar ipar lenullázására, az osztrák örökös tartományok iparának pedig a felfejlesztésére törekedett, aminek következtében a magyar területek lényegében az osztrákok gazdasági gyarmataivá váltak. Ezzel a véleménnyel Eckhart inkább egykori tanárához, Marczali Henrikhez állt közelebb, ugyanis Szekfű Gyula nem értett egyet a Habsburgok törekvéseinek ilyen ábrázolásával, sőt a 18. századot a magyar történelem fejlődő, virágzó periódusának ítélte meg.

Eckhart Ferencet a bécsi levéltári munkakörének, az ott szerzett érdemeinek, kapcsolatainak köszönhetően 1921-ben magyar királyi külügyi levéltárnokká nevezték ki. Ilyen minőségében óriási szerepe volt az Ausztria és Magyarország között létrejött badeni levéltári egyezmény (1926) előkészítésében. 1928-ban a Bécsi Magyar Történeti Intézet igazgatójának nevezték ki, 1929-től (egészen 1957-ig) pedig a Pázmány Péter budapesti egyetem egyik, megüresedett magyar jogtörténeti tanszékének élére került, s haláláig nyilvános rendes tanárként dolgozott itt. Jog- és alkotmánytörténeti munkásságához kapcsolódik az ún. Eckhart-vita, amelynek során Eckhart politikai és szakmai támadások kereszttüzébe került és kis híján az állását is elvesztette. 1931-ben alkotmánytörténeti, programadó jellegű írást publikált egy Hóman Bálint által szerkesztett, a történetírást modernizálni célzó írásokat tömörítő kötetbe (A magyar történetírás új útjai). Ebben a nemzeti romantikus jogtörténetírást, elsősorban az 1891–1925 között magyar alkotmánytörténetet oktató Timon Ákost támadta meg. Ennek az iskolának jellemző gondolata volt, hogy a magyarok a honfoglalás korától kezdve egy minden más európai népnél demokratikusabb és jobb jogi „meggyőződést” hordoztak magukban, s ez a király és az egyenlő állású nemesek egyetértésén alapuló, magyar sajátosságként organikus (ahol a nemzet testének a feje a király, tagjai a rendek, de természetesen minden tekintetben egyenlők) szentkorona-tanban nyilvánult, nyilvánul meg azóta is a legjobban. Eckhart szerint azonban a magyar alkotmánytörténelem csak úgy ismerhető meg jól, ha európai kontextusban vizsgálják meg és feltárják annak forrásait, valamint társadalmi, gazdasági hátterét: így érthetők meg a magyar sajátosságok és a külföldi vonások, továbbá az azokat befogadó, alakító társadalmi rétegek. Bár a szentkorona-tan kérdésébe nem ment bele részletesen, egy mondatban mégis megjegyezte, hogy a koronatan valójában Werbőczy István egyéni produktuma, és nem a magyar „jogmeggyőződésben” több száz éven át uralkodó közjogi eszmeiség. A Timon tanítványai közül kikerülő bírálói figyelmét különösen ez a megjegyzése keltette fel, de nem segített a helyzetén az sem, hogy a két világháború között, a feszült magyar-csehszlovák politikai viszonyok idején a magyar alkotmányfejlődés cseh-lengyel párhuzamaira utalt. Eckhart optimista várakozása („Túl vagyunk azon az időn, mikor politikusok is fontosnak tartották és nagy buzgalommal, de kevesebb szakértelemmel művelték közjogunk fejlődésének történetét.”) ellenére rövidesen parlamenti felszólalók követelték a történész eltávolítását a tanszék éléről, írását pedig materialistának bélyegezték. Kálnoki Bedő Sándor parlamenti képviselő például egy újságcikkben kifejtette, hogy inkább százszor vágatná le a kezét, minthogy tudományos meggyőződésből Eckharthoz hasonlóan írjon. Végül a politikában Klebelsberg Kunó, szakmai részről pedig Mályusz Elemér, Domanovszky Sándor vették védelmükbe Eckhart írását és emelték ki annak tudományos érdemeit. A vita nagy hatással volt Eckhartra, ugyanis tíz évnyi elmélyült kutatómunka után elkészült a magyar koronaeszméről szóló történeti munkájával (A szentkorona-eszme története, 1941). A mű szerint a koronát idővel nem pusztán tárgynak tekintették, hanem először a királyi hatalmat, később a királytól elváló entitást reprezentáló elvont fogalomnak. Ezt a jelenséget egy, a királyi hatalmat gyengíteni igyekvő, Európa történelmében máshol is (például, de nem kizárólag a csehek, lengyelek esetében) megtalálható rendi eszmének tartotta, hiszen elsősorban a megerősödött rendeknek volt az érdeke a király hatalmának korlátozása azáltal, hogy a koronától leválasztják hatalmát. Ezt az eszmét egyesítette Werbőczy egy szintén európai jelenségnek számító, egyházi eredetű organikus személettel, amivel létrehozta a szentkorona-tant a Tripartitumban, azonban Eckhart szerint a koronaeszme ebben a formában nem játszott akkora szerepet a magyar történelem későbbi évszázadaiban, mint Timonék gondolták.

Eckhart alkotmánytörténeti kutatásai mellett más téren is aktív volt. 1919-től levelező, majd 1934-től rendes tagja volt az Akadémiának. Számos írása jelent meg az 1927-től induló, az értelmiséget megcélzó Magyar Szemlében, ahol szabadabb stílusban publikált újonnan megjelent kötetekről (pl. az általa emberileg tisztelt Ferenc József családi levelezéseinek kiadásáról), vagy aktuális témákról. Írt egy rövidebb, összefoglaló könyvet Magyarország történetéről. A kötetnek kilenc magyar kiadása született, de lefordították francia, angol, olasz nyelvekre is. Egyetemi szemináriumán számos kiváló történeti munka született tanítványai tollából: Eckhart felfedezettje volt a később szintén kiváló műveket író, társadalomtörténeti megközelítésekkel élő Bónis György is. Eckhart 1941-ben a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank megbízásából elkészített egy monográfiát az ország gazdaságtörténetéről, felölelve az 1841–1941 közötti időszakot (A magyar közgazdaság száz éve): művében számos statisztikai adatra, de egykorú leírásokra is épített. A Századok főszerkesztője 1943 és 1945 között, a háború után, 1946-tól 1949-ig pedig a Magyar Történelmi Társulat elnöke. Az 1945 utáni helyzet nem okozott alapvető fordulatot, törést munkásságában és szemléletében. 1948-ban olyan művet publikált (1848, a szabadság éve) az 1848-as szabadságharcról, amely szerint a harcot eleve lehetetlen volt megnyerni, és a kommunista történetírás jelentős alakja, Táncsics Mihály helyett pedig inkább Görgeyt ábrázolta pozitívan, ezért több marxista recenzens „tudományos formába bújtatott ellenforradalmi propagandának” minősítette könyvét. 1949-ben a Magyar Történelmi Társulat élén Andics Erzsébet váltotta, sőt az Akadémia rendes tagságából „tanácskozó taggá”, azaz jelentéktelen pozícióba fokozták le. A jogi karon is felelősségre vonták politikailag. Az 1955-ben korábban ügyvéd, akkor már marxista jogtörténész Sarlós Márton kifogásolta Eckhart 1941-es művében a szentkorona-tan keresztény forrásaira való utalást, mondván, ezzel nem csupán nacionalista, de klerikális szemléletű könyv íródott Eckhart tollából. Eckhart mindezek ellenére élete végéig igyekezett maximális erőfeszítéssel művelni szakmáját, így amikor 1957-ben elhunyt, óriási szakmai teljesítmény maradt utána.

Eckhart Ferenc a magyar történetírás három különböző korszakában is komoly történettudományos eredményeket produkált, s ebben a különböző oldalakról érkező szakmai, és kevésbé szakmai támadások sem tudták teljesen megakadályozni. Jelentős szerepe volt a magyar történetírás európai színvonalra való emelésében, tanítványai révén példája pedig nem maradt követők nélkül.

Törő László Dávid

Ezt olvastad?

Törő László Dávid fiatal kutató, a historiográfia lelkes művelője 2018 tavaszán szerezte meg doktori fokozatát a Debreceni Egyetem Történelmi és