„A jósok, boncok és ferde vajákosok nem az internetkorszak termékei” – interjú Bagi Dániellel

Bagi Dániel a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történettudományi Intézet egyetemi tanára, a Középkori és Koraújkori Történeti Tanszék tanszékvezető-helyettese, illetve az MTA Magyar–Lengyel Történész Vegyesbizottság alelnöke. Kutató-oktatói pályájáról, tudományos karrierjéről, az életét átszövő zenéről, valamint a történelemtudomány és a társadalom között kialakult ambivalens viszonyról Bandi Bálint beszélgetett vele.

Fotó: Bagi Balázs

A középiskolai évek után magától értetődő volt, hogy a Pécsi Tudományegyetemre fog jelentkezni? Mikor és hogyan került látókörébe a történelem szak?

Olyan családból származom, ahol szüleimmel és nagyszüleimmel folytatott beszélgetésekben állandóan téma volt a történelem. Már gyerekkoromban is érdekelt, és az átlagnál többet olvastam, így szerettem volna ebben az irányban továbbtanulni. Ráadásul a gimnáziumban jó társaságba keveredtem, a történelemtanárom, Frank Gábor, magas színvonalon, jó szellemben adta elő és tanította a történelmet. Azonban a bölcsészeti tárgyú érdeklődésemnek volt egy nagy vetélytársa az életemben: a zene. Hét éves koromtól zongorázom, a gimnázium mellett elvégeztem a konzervatóriumban a szolfézs-zeneelmélet szakot, jazz-zenekarokban játszottam, versenyeken indultam és néha nyertem is. Sokáig gondolkodtam azon, hogy zenei pályára menjek. Aztán végül először Szegedre jelentkeztem történelem–germanisztika szakra, de oda néhány iskolai reáltárgyból fakadó pontvesztés okán nem vettek fel az akkori igen szigorú felvételi követelmények miatt. Utána már Pécsett próbálkoztam, mert vonzónak tűnt az akkor újnak számító egyetemi szintű történelem képzés, és így a zenélés is megmaradhatott. Végül tehát maradtam Pécsett, amit nem bántam meg, mert tényleg magas színvonalú volt a képzés. Ám az igazsághoz hozzátartozik, hogy közben ösztöndíjakkal fél évet Szalonikiben tanultam újgörögöt és bizantinológiát, fél évet pedig Lipcsében germanisztikát, utána pedig még Tübingenben és Krakkóban eltöltöttem egy kis időt. Végül 1993-ban tanársegédi állást kaptam az akkor még Janus Pannoniusról elnevezett Pécsi Tudományegyetemen.

Történelem–német szakos diplomát szerzett, mégis a kutatói karrier felé fordult. Mi motiválta erre a döntésére? Miért épp a krónikakutatás mellett tette le a voksát?

A kutatás már az egyetem elején érdekelni kezdett, az érdeklődésem felkeltésében nagy szerepet játszott számos kedves tanárom is, akik közül itt most csak néhányat szeretnék név szerint megemlíteni. Nagy szeretettel emlékszem vissza a sajnos tragikusan korán elhunyt Barta Gáborra, akinek kora újkor történeti szemináriumait látogattam. Hihetetlen nagy tudással és jó szellemiségben vezetett be bennünket a Jagelló-kor és az utána következő korszak történetébe. A középkor, azon belül is Kelet-Európa története, illetve az elbeszélő források kutatása iránti érdeklődésemet Font Márta keltette fel, a lengyel középkori történeti témákra Petneki Áron hívta fel a figyelmemet, aki mindig péntek ebéd után tartotta legendás művelődéstörténeti szemináriumait. Tekintettel az időpontra, nem tolongtak a hallgatók az óráin, de nem véletlen, hogy a három odajáró közül ketten ezen a pályán kötöttünk ki. Emlékezetesek voltak Zimányi Vera forrásolvasási kurzusai. A német szakosokat ő vezette be a késő középkori és kora újkori német paleográfia nem egyszerű világába, és közben alapvető kutatásmódszertani ismereteket is közvetített. Végül, de legkevésbé sem utolsósorban, Katus László nevét kell megemlítenem, aki elsősorban az újkortörténet kutatójaként ismert, de hihetetlenül széles műveltséggel rendelkező valódi polihisztor volt, aki fiatalon középkorkutatónak készült. Csak hát az ő fiatalkorában a középkorkutatást éppen visszanyesni igyekezett a hatalom, így az újkori történeti stúdiumok felé fordult, de a középkor iránti szeretete élete végéig megmaradt. Előadásain, óráin, és a ma már széles körben ismertté vált középkortörténet kézikönyvének előkészítése során rengeteg dolgot tanulhattunk meg tőle, különös tekintettel a középkor kultúrájára és szellemére. Ezek az egyetemi kurzusok nem puszta tananyag-közvetítésből álltak, sőt nem is mindenféle modern pedagógiai módszerekkel operáló emelt szintű iskolai órák voltak, hanem klasszikus egyetemi szemináriumként kérdés- és problémaspecifikusan felépítve, a kutatás alapvető kérdéseibe is betekintést adtak, az órákon megbeszéltekről pedig nyugodtan lehetett vitatkozni.

A középkori elbeszélő történeti források problémakörével első alkalommal az egyetemi szemináriumokon találkoztam, majd amikor dolgozni kezdtem, folyamatosan erősödött az ilyen irányú érdeklődésem, és németországi tanulmányaim során döntöttem el végleg, hogy ebben az irányban szeretnék tovább haladni. Az elbeszélő források kutatása komoly szemléleti változásokon ment keresztül az elmúlt néhány évtizedben. Mára sikerült feloldani azt a kutatásban egyébként mesterségesen keltett ellentmondást, hogy csak szépirodalomnak, vagy „valódi történeti forrásnak” tekintsük-e őket. A 19. században még megkérdőjelezhetetlen volt az elbeszélő kútfők tekintélye, javarészt belőlük rekonstruálták a nemzeti történelem középkori eseményeit. Aztán a 20. században több kísérlet is történt a dekonstrukiójukra. Eközben voltak, akik annyira végzetesen eltávolodtak a források történeti kontextusától, addig rombolták és relativizálták a jelentésüket, amíg maguk is úgy jártak, mint a Brian élete című filmből jól ismert Júdeai Nemzeti Front Elit Öngyilkos Alakulata. Többek között ez a túlhajtott elméleti megközelítés, a filozófiának a filológia fölé helyezése vezetett el odáig, hogy a történészek közül nem kevesen az okleveles és egyéb nem elbeszélő forrásanyaggal szemben alkalmatlanabbnak vélték az elbeszélő forrásokat a történeti rekonstrukció céljaira. Mára ez, ahogy mondtam, szerencsére megváltozott. Az elmúlt évtizedekben Nyugaton reneszánszát éli a narratív források kutatása, és az is kiderült, hogy legalább olyan jól alkalmazhatók a társadalomtörténet kutatására, mint az oklevelek, csak máshogyan, más módszerekkel, kérdésfeltétellel, egyre inkább elterjedő komparatisztikai igénnyel, és egy új, de nem önkényesen használt filológiai megközelítéssel. Sokkal jobban megrajzolhatóvá vált az egyes szerzők életútja, műveltségük vizsgálatán keresztül a történetszemléletük, vagy éppen a művelt elitcsoportok közötti kommunikáció főbb sarokpontjai, vagy a szövegekben felbukkanó politikai és egyéb érdekviszonyok.

Fotó: Árvai Tünde

Nem sokan mondhatják el magukról, hogy felsőfokú lengyel nyelvismerettel rendelkeznek. Mikor és milyen körülmények között került kapcsolatba a lengyel nyelvvel illetve kultúrával?

Részben a zenélés hozta ezt is. 1985-ben Magyarországról egyedüliként meghívták a dixieland zenekarunkat egy nemzetközi ifjúsági zenei fesztiválra Bydgoszczba. Gimnazistaként hatalmas élmény volt az ottlét, azt hiszem, hét nap alatt körülbelül egy órát aludtam. Ráadásul a saját kategóriánkban második helyezést értünk el, ami igen nagy szó volt, tekintve a körülményeket, hogy egy tizenévesekből álló amatőrzenekarként vettünk részt egy nemzetközi profi fesztiválon. A fesztivál alatt „úgy emberileg, mint művészileg” igyekeztem kapcsolatokat létesíteni a verseny résztvevőivel. Művészeivel nem is volt olyan nagy gond, mert ugye a zene az mindenütt zene. Ám az emberi kapcsolatokhoz meg kellett találni a közös nyelvet. Az rögtön kiderült, hogy porosz múlt ide-vagy oda, a 19. században még Brombergnek nevezett Bydgoszczban senki sem akart németül beszélni, aminek nyilván megvolt a maga oka. Ahogyan persze annak is, hogy 1985-ben sem mi, sem a bydgoszcziak nem szerették az orosz nyelvet, meg ráadásul a rengeteg iskolai oroszóra ellenére senki sem beszélte jól. Az angol pedig akkoriban még nem vált olyan egyértelmű közös nyelvvé, mint a rendszerváltozás után. Mivel Lengyelország az ott tapasztalt, és a korabeli magyar állapotokhoz képest sokkal elkeserítőbb gazdasági és életviszonyok ellenére nagyon megtetszett, idehaza vettem egy tankönyvet, és elkezdtem saját magam lengyelül tanulni. Ennek később jó hasznát vettem, amikor 1989-ben, már egyetemistaként az évfolyamunk szerette volna elérni, hogy szűnjön meg a kötelező egyetemi orosz záróvizsga. Ezt azzal engedélyezték, ha jól emlékszem, hogy el kellett menni egy másik szláv nyelvből nyelvvizsgát tenni. Felkészültem, és nyelvvizsgát tettem lengyel nyelvből az egyetlen akkori vizsgahelyen, az ELTE Rigó utcai nyelvvizsgaközpontjában. Aztán továbbképeztem magamat, 1995-ben hosszabb időt töltöttem a krakkói Jagelló Egyetemen, ahol elvileg a magyar szakosoknak kellett volna magyar történelmet tanítanom magyarul, de hát kiderült, hogy a hallgatók csak azért járnak oda, mert nem kellett felvételizni, és fél év után automatikusan átiratkozhattak a jogi karra vagy közgázra. Így kénytelen voltam lengyelül tartani az órákat, melyekből a közönség motiváltságát tekintve leginkább én profitáltam… A doktori értekezésemet már Nagy Lajos krakkói uralmáról írtam, amihez el kellett olvasnom az egész korábbi vonatkozó lengyel nyelvű szakirodalmat. 2003-ban Bolyai János kutatói ösztöndíjat kaptam arra, hogy lefordítsam és kommentárokkal kiadjam a lengyel őskrónikát, Gallus Anonymus gesztáját. Ehhez még többet kellett lengyelül olvasnom, mert a 18. század vége óta jelennek meg elsősorban lengyel nyelvű munkák a szövegről és szerzőjéről. Végül két könyv született a Bolyai ösztöndíj segítségével: a forrásszöveg kiadásán kívül írtam egy monográfiát a szerző magyar adatairól és forrásairól is. Bevallom, nagyon büszke vagyok rá, hogy ez utóbbi tanulmányt 2007-ben a Lengyel Történeti Társulat és a Jagelló Egyetem méltónak találta a Pro Historia Polonorum díjra. Ezt az elismerést csak Lengyelországon kívül megjelent, nem lengyel szerzők által írott munkák kapják meg. Arra pedig még büszkébb vagyok, hogy a könyvet a Krakkói Lengyel Tudományos Akadémia 2008-ban kiadta lengyel nyelven (az én fordításomban, persze kiadói javításokkal) egy olyan sorozatban, amelyben már a 19. század utolsó harmada óta jelennek meg tanulmányok. Eleinte persze féltem, hogy nyilvános autodafé főszereplőjévé válok, mivel nem egy olyan tételt cáfolni igyekeztem ebben a könyvben, amely a lengyel történetírás szent tehenei közé tartozik. Ám ez elmaradt, sőt – és nem tagadom, ez is jólesik –, még ha nyilván nem is értenek velem mindenben egyet, a nagyobb lengyel egyetemeken tananyagként használják a könyvemet. Szóval lassan belejöttem a lengyelbe, még ha tökéletesnek a legkevésbé sem mondanám a tudásomat, de már többször meghívtak egyetemi kurzusokat tartani Lengyelországba, amelyeken nem papírról kell olvasnom a szöveget. A lengyel nyelvbe történt befektetésem egyébként már csak azért sem volt hiábavaló, mert így mellékesen megtanultam szlovákul olvasni, és kissé lassabban és körülményesebben csehül is, ami nem vált káromra, mert a környékünkön a lengyel mellett a cseh a másik legfontosabb történetírás.

Permben egy jazz fesztiválon

Ön szerint melyek azok a kutatási tendenciák, amelyek ma meghatározzák a hazai történettudományt?

Az egész történettudományt teljes mélységében nem látom át, legfeljebb lelkes olvasóként tudnék nyilatkozni a legújabbkori vagy éppen az ókortudomány új kutatási eredményeiről. A középkorkutatás, amelyet valamelyest jobban ismerek, véleményem szerint reneszánszát éli. Amikor 1988-ban egyetemre kezdtem járni, jóval szerényebb keretekben folyt a munka. Mára ez szerencsére megváltozott. Újabb korosztályok, felettébb tehetséges fiatalok kapcsolódtak be a kutatásba, számos területen indult meg vagy lendült fel a korábban elhanyagolt forráskiadás, beleértve a filológiai vizsgálatokhoz nélkülözhetetlen szótárszerkesztést is, néhány korszakra nézve pedig, mint pl. a Jagelló-kor, lassan ott tartunk, hogy alapvetőnek gondolt, kőbe vésett tételek dőlnek meg. Jellemző a helyzetre, hogy évente egyszer, decemberben rendeznek egy nagy középkoros könyvszemlét a Magyar Nemzeti Levéltárban, ahol bemutatásra kerülnek az adott évben publikált középkori tárgyú könyvek és tanulmányok. Nemcsak a kiadott írások listája szokott hosszú lenni, hanem a megjelentek magas száma is azt mutatja, hogy szerencsére van érdeklődés, ráadásul a fiatalabb korosztályok részéről is. Mindez azzal a reménnyel kecsegtet, hogy az utánpótlás-nevelés talán nem lesz olyan nehéz. És talán ez a legfontosabb az egészben, még ha persze az álláshelyek száma soha nem lesz annyi, mint amennyi jelentkező lenne rájuk.

Ami a szűkebb érdeklődési területemet illeti, nagyon örülök neki, hogy megindult pl. a Gombos F. Albin, a magyar középkorkutatók számára nélkülözhetetlen katalógusának kritikai felülvizsgálata. Ismeretes, hogy ehhez az eltérő minőségű, hosszúságú és különböző nyelvű szöveget tartalmazó alapvető munkához a maga idején nem készült el a kritikai apparátus. Az elmúlt időben több olyan doktori értekezés is született, amelynek középpontjában a Catalogus valamilyen forráscsoportjának kritikai vizsgálata állt. Ezek az új tanulmányok reményeim szerint újabb lökést adnak majd a forráskutatásnak is. De ez csak egy szelete a középkorkutatásnak: azt hiszem, túllépnénk ennek az interjúnak a terjedelmi határait, ha az egyháztörténettől a jogtörténeten át a gazdaságtörténetig mindenről beszélni akarnánk. Összegezve tehát bizakodó vagyok, hogy van jövője ennek a munkának.

A Divisio regni… című munkájával kapcsolatban arról szeretném kérdezni, hogy a kelet-közép-európai korai dinasztikus konfliktusok történetének feldolgozása miért váratott eddig magára? Ki volt Önre legnagyobb hatással e téma vonatkozásában?

Tényleg nem jelent meg még olyan könyv, amely az országmegosztások és a trónviszályok kérdését együtt kezeli, a magyar, a lengyel illetve a cseh ügyeket szinkronban tárgyalva, bár Kristó Gyula, a dukátus egyik legjelentősebb kutatója maga is arra törekedett, hogy széles összehasonlításban mutassa be az európai részfejedelemségek történetét. Ez egyébként már csak a historiográfiája miatt is egy izgalmas téma, mert a magyar, lengyel és cseh elméletek – eltekintve néhány békülékenyebb hangtól – jellemző módon egymás véleményeinek cáfolatára születtek, és a 19–20. század területi, államjogi kérdéseit vetítették vissza a 11. századra. Nem hiszen, hogy újat mondanék azzal, hogy itt elsősorban arról van szó, hogy a 11. századi eleji hatalmi-uralmi struktúrák visszavetíthetők-e a Karoling-korra, illetve az ómorva „államra”, vagy nem.

Magával a munkával 2009-ben kezdtem el foglalkozni, amikor egy évet Németországban dolgoztam. A gießeni Justus-Liebig-Universität Kelet-Európa Történeti Intézetében tevékenykedtem, ahol mindenféle „lógus” működött a szociológustól a kremlinológusig, csak akkor éppen a Nagymorva Birodalom és a humanizmus közötti időszakra nem volt senki, aki Kelet-Közép-Európa történetét tudta volna oktatni német nyelven. Így egy évre én lettem a középkorászuk, ami nekem már csak azért is nagyon hasznosnak bizonyult, mert rengeteg időm maradt a kutatómunkára is. Mivel ez nem ösztöndíj, hanem egy professzori állás volt, hivatalból részt kellett vennem az egyetem történettudományi intézetében folyó közös kutatási projektben, amely a magyar nyelven csak nehezen visszaadható Gewaltgemeinschaften, azaz „erőszakközösségek” vagy „hatalmaskodó csoportok” névre hallgatott, és mint az ilyen projektek általában, a vandáloktól a Waffen-SS-ig nagyon sokféle témát felölelt. Engem arra kértek meg, hogy tartsak előadást egy olyan témáról, amely megfelel a projektcéloknak, és bemutatja a középkori kelet-közép-európai „erőszakközösségek” valamelyikét. Én a 11. századi dinasztikus trónharcokat választottam, és elkezdtem olvasni a könyvtárban elérhető lengyel és cseh, meg persze német szakirodalmat. Visszatérve a kérdésére, akkor derült ki számomra végleg, hogy szükség lenne egy olyan tanulmányra, amelyben összehasonlítva jelennének meg a térségben előforduló 11. és korai 12. századi országmegosztások és dinasztikus konfliktusok, az őket leíró elbeszélő források elemzésével együtt. Aztán évekig olvastam és dolgoztam a témán, amelyet végül disszertáció formájában az MTA doktori cím elnyerése érdekében nyújtottam be 2014-ben.

Áttérve a másik kérdésére, a munka során nagyon sokan voltak rám nagy hatással. Kristó Gyuláról volt már szó, de a teljesség igénye nélkül hadd említsem meg itt Gerics József, Koszta László vagy éppen a híres cseh medievista, František Graus nevét, aki 1968-ig Prágában, majd utána Németországban és Svájcban működött. Ki kell még emelnem Helmut Beumannt, aki a háború utáni német középkorkutatás egyik legjelentősebb alakja volt, és Korveyi Widukundról, a 10. századi bencés történetíróról írott hajdani doktori értekezése még most sem vesztette el az aktualitását.

Georges Duby szavai jutnak eszembe, amikor azt érzékelem, hogy a társadalom elvárásai illetve a történettudomány céljai között láthatóan egyre mélyebb szakadék keletkezik. Ön szerint mi a történész feladata? A társadalom hogyan tekint napjainkban a történelemre?

Ez egy régi probléma, amely a nemzetközi és a magyar történetírásban is többeket foglalkoztatott korábban. Kétségtelen, hogy a történettudomány szaktudománnyá válásával a szaktörténetírás egyre inkább leszakadt a szépirodalom-írásról, így közönséget vesztett, nyelve és stílusa is bonyolultabbá vált. A nagyközönséget, legyen szó akár az iskolázottabb, műveltebb, a történelem iránt fogékony olvasókról, vagy csak egyszerűen az izgalmasabb események, történeti személyiségek iránt érdeklődőkről, vélhetően nem fogja érdekelni egy-egy forráskritikai szakkérdés tudományos háttere, a bizonyításhoz vezető út. Ők sokkal inkább az eredményekre kíváncsiak. Továbbá olyan irdatlan méretű információ-cunami zúdul ránk nap mint nap, köztük áltudományos, félrevezető hírek, hogy az átlagolvasó elveszti a tájékozódó képességét, és nem egyszer egyenértékűnek tekint dilettáns, megalapozatlan állításokat komoly kutatómunka eredményein alapuló nézetekkel, különösen, hogy az előbbiek könnyen emészthető és látszólag logikus magyarázatokat adnak egyébként igen és nemmel csak nehezen megválaszolható kérdésekre. Ráadásul a műkedvelő elméletek kiötlői és terjesztői nem ritkán történészellenesek, szabályszerű hadjáratot folytatnak a „hivatalos”, „akadémiai”, „céhbeli” stb. névvel illetett történészek ellen. Hozzáteszem, ilyen mindig is volt, és nemcsak a történettudomány problémája ez. A Kosztolányi Marcus Aureliusából ismert jósok, boncok és ferde vajákosok nem az internetkorszak termékei, csak most az információszerzés felgyorsulása miatt az áltudományos szirénhangok is hangosabbá váltak. A demokráciába persze belefér, hogy ilyen hangok is megszólaljanak, csak a megfelelő helyiértéken kell tudni őket kezelni. A dilettantizmus terjedése ellen – és ezzel nyilván nem mondok újat – csak úgy lehet védekezni, hogy az erre a célra szánt fórumokon, kommunikációs csatornákon a szaktörténészeknek közérthetően kell bemutatniuk saját eredményeiket. A baj ugyanis az, hogy míg a forradalmian újnak tűnő álelméletek tetszetős és izgalmas megoldásokat nyújtanak, a cáfolatuk unalmas és semmitmondó szócséplésnek tűnik. Az persze már egy társadalomlélektani kérdés, hogy miért gondolják sokan azt, hogy az autógumiszervizben folyó tevékenység szakmunka, olyan, mint az orvosé, a történelemhez pedig alanyi jogon ért mindenki. Persze – hangsúlyoznom kell – tudománynépszerűsítésnek is csak akkor van értelme, ha van alapkutatás és a szakma számára készült írások, amelyeket a megfelelő fórumokon meg lehet vitatni, ezzel is új eredményekre jutva, és ezeket közvetítve a nagyközönség felé. A komoly tudománynépszerűsítés Magyarországon működik is, megvannak a megfelelő csatornái, az erre a célra kiadott folyóiratokat tudomásom szerint sokan olvassák.

Mint krónikakutató, a kutatásai közben a régmúlt idők történelemszemléletével is elkerülhetetlenül szembe találkozik, azonban – ahogy Ön több szemináriumán is megjegyezte – a valóság és a leírtak között gyakran nagy az eltérés. Hogyan képes ezt a történész áthidalni?

Egyetemi tanulmányaim elején rögtön belém verték a szemináriumokon, hogy forráskritika nélkül nincs történettudomány, és a források kritikai vizsgálata nélkül nem lehet újat mondani. Én hiszek ebben az alapelvben, és így – kérdésére válaszolva – egészen pontosan azt szoktam mondani az óráimat megtisztelő hallgatóknak, hogy próbálják meg annak a kornak a kontextusában értelmezni az egyes kútfőket, amelyben keletkeztek, és mindig igyekezzenek kritikai szemlélettel vizsgálni a szövegeket. Arra is igyekszem felhívni a figyelmüket, hogy annak ellenére, milyen korszakot értünk alatta közkeletűen, a romantika az ókorban és a középkorban is létezett olyan értelemben, hogy nem egy szerző a maga korának történeti, politikai vagy egyéb problémáit romantikus szemléletű történeti elbeszélésben oldotta meg, amelyben a díszletek és a szereplők szájába adott nem ritkán fiktív kijelentések néha többet elárulnak a szerzőről és koráról, mint maga a történet fő cselekményszála.

Kérem meséljen az aktuális kutatási projektjeiről!

Múlt évben újabb kutatásba kezdtem, amelyre – nagy örömömre – NKFIH-pályázatot is sikerült elnyernem. A középkori Magyar Királyság történelme számos középfelnémet és kora újfelnémet nyelvű elbeszélő forrásban is nyomot hagyott. Nagyon különböző stílusú, szerkezetű és különböző nyelvjárásban ránk maradt szövegről van szó, amelyeknek általában magyar fordítása sincsen. Ráadásul nem egy közülük maga is fordítás, ami még bonyolultabbá teszi a helyzetet. Kiragadott példaként említem meg Mügelni Henrik német krónikáját. Ennek a 14. században keletkezett munkának a kézirataival utoljára 1938-39-ben foglalkoztak behatóan, azóta előkerült egy újabb, igaz töredékes kézirat is, amely – több ponton is eltér a többitől, de csak német germanisták foglalkoztak vele, ráadásul csak nyelvészeti szempontból. De van olyan szöveg is, amely ugyan Stájerországban keletkezett, ám olyan mennyiségű magyar vonatkozású anyagot tartalmaz, hogy pusztán a szöveg magyarra fordítása is komoly befektetést igényel. Munka tehát van elég, nem is beszélve a rengeteg szakirodalomról, amelyet elkezdtem már olvasni.

Bandi Bálint

Ezt olvastad?

A Közép-európai Egyetem és az MTA második világháború története albizottság közös podcast sorozatában az albizottság tagjaival és szerzőkkel készül beszélgetés