(Jó)szomszédi viszony? – Trilógia Zsigmond király és Velence kapcsolatáról. I. kötet

A Magyar Királyság és Velence középkori kapcsolatát leginkább a dalmát partvidékért folytatott küzdelem határozta meg, a terület megszerzése I. (Nagy) Lajos külpolitikájának egyik legsikeresebb fejezete. E. Kovács Péter könyve a nagy uralkodó utáni korszakkal ismerteti meg az olvasót, a források segítségével rekonstruálni tudta az izgalmas és szövevényes kapcsolatrendszereket. Zsigmond és az oroszlán: igényes diplomáciatörténet, számos mellékszállal. E. Kovács Péterrel, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársával három évvel ezelőtt jelent meg egy interjú az Újkor.hu-n. A beszélgetés végén a történész kifejtette:

„Aki a történelemmel (középkorral) szeretne foglalkozni, annak a pályafutása alatt minimum egy forráskiadványt, néhány jó alapmunkát, és a >>töltelékek<< mellett legalább tíz alaptanulmányt kell megírnia, és kutya kötelessége az úgynevezett tudományos népszerűsítésben is részt venni – a tankönyveket is ide sorolom –, mert ezek hiányában elmarad a történeti tudat korszerűsítése.”

A most ismertetésre kerülő műről elöljáróban elmondhatjuk, hogy tudományos igénnyel készült, és olvasmányos stílusban adja közre a legújabb kutatási eredményeket. Ez utóbbi alapján akár be is sorolhatnánk a tudományos népszerűsítő alkotások közé, bár ennek látszólag ellentmond a 974 lábjegyzet, illetve az illusztrációk hiánya.

E. Kovács Péter korábbi kötetének budapesti bemutatóján. Kép forrása: MyLittleWalhalla.blog.hu

A kötet borítóján található cím – Zsigmond király és Velence (1387–1437) – abból a szempontból megtévesztő, hogy tovább lapozva az időhatár szűkítése tűnik fel: Az oroszlán ugrani készül (1387–1411), sőt a szerző már beharangozza a folytatást is: Az oroszlán ugrott (1412–1414), Az oroszlán győzött (1415–1437). Ez alapján egyértelmű, hogy a – kislányom szerint annyira cuki – oroszlánt ábrázoló könyv egy három kötetes munka első nagyobb része, a cezúrára az Overture ad magyarázatot. A korszakkal foglalkozók számára pedig az is egyértelművé válik, hogy bizonyos részeket már olvashattuk valahol, mint például Mária királyné kiszabadítását (Századok, 140. (2006.) 4. szám 925–937.), vagy Himfi Margit rabszolgasorsát (Honoris causa. Tanulmányok Engel Pál tiszteletére. Szerk. Neumann Tibor–Rácz György. Budapest–Piliscsaba, MTA Történettudományi Intézete, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 2009. 105–123.). A tanulmányok „újrafelhasználása” azonban a kontextus miatt teljes mértékben indokolt.

Az Ad lectores című fejezet módszertani és kutatástörténeti szempontból tartalmaz fontos információkat. Egyrészt hangsúlyozza az adatbázisokban rejlő lehetőségeket, kiemelve a Mohács előtti oklevelek világhálón való elérését. Másrészt rávilágít arra a sajátságos helyzetre, hogy Magyarországon még nem született olyan, a két ország kapcsolatát bemutató munka, amely alapkutatások – azaz a források szinte teljes körű feldolgozása – eredményeit foglalta volna össze, igaz ezen a területen Teke Zsuzsa gazdaságtörténeti publikációi üdítő kivételeket jelentenek. Harmadrészt E. Kovács Péter felvázolja a téma kutatástörténetét, a források problematikáját, illetve röviden ismerteti a magyar kutatás számára több-kevésbé hasznosított forráskiadványokat.

A szerző az általa vizsgált korszakot öt fejezetben mutatja be. Az első a boldog békeidőké, amikor Velence és Zsigmond kapcsolatát az együttműködés és a segítő szándék jellemezte. Ez egyértelműen tetten érhető Mária királyné kiszabadításában, az akcióban ugyanis a Köztársaság („szárnyas”) oroszlánrészt vállalt. E. Kovács érzékletesen mutatja be a királynék (Erzsébet, I. Lajos özvegye, és Mária, I. Lajos leánya) elfogásának a történetét, az asszonyok gyakorlatilag belesétáltak az oroszlán (jelen esetben az ellenük lázadó Horvátiak) barlangjába. Ugyanakkor Mária királyné elfogása megnyitotta az utat Zsigmond előtt: a királynék megmentésére tett kísérlet tekinthető az első jelentős és önálló politikai lépésének. A szerző jól kormányoz az olykor ellentmondó források között, sajnos azonban elfelejti „meghalasztani” Kotromanić Erzsébetet, akit valamikor 1387. január 13. és 15. között fojtottak meg Novigrád várában, állítólag leánya szeme láttára. A nagypolitika mellett a szerző figyelmét az apróbb gesztusok sem kerülték el, így például Velence milyen módon segítette Zsigmond és Mária gyóntatóját, vagy a magyar király rokonának szentföldi zarándokútját.

Az ifjú Mária királynő ábrázolása a Thuróczy Krónikában. Kép forrása: 24.hu

Meghatározó szerepet játszott az 1381-es torinói béke, amely a velencei háborút zárta le. A megegyezés pontjai között szerepelt, hogy a Köztársaság évente mindig köteles „7000 jó és igaz súlyú, jó aranyból való dukátot” fizetni a magyar királynak, a felek a szállítás körülményeiben is megállapodtak. A szakmunkák általában ennyit említenek, illetve azt, hogy később Velence igyekezett megszabadulni ettől a jelentős anyagi tehertételtől. A szerző ezt a folyamatot részletezte igen aprólékosan, kitérve arra is, hogy Zsigmond milyen módon rendelkezett a hadisarc elköltése felől. A problémák a nikápolyi csata után kezdődtek, majd 1400-tól a lagúnák városa „egy vasat sem fizetett”. A magyar király próbálkozott ugyan az összeg behajtásával, igényének alátámasztása érdekében még nemzetközi kapcsolatait is latba vetette. Mindhiába, Velence Burgundia hercegének bevonása ellenére sem volt hajlandó a pénz átadására. A történet egyébként rendkívül érdekes adalékkal szolgál Zsigmond pénzügyi manővereihez. Természetesen azért Velencét sem kellett félteni.

A következő nagyobb fejezet már a nyílt konfrontáció eseményeit ismerteti, ami végül Dalmácia elvesztéséhez vezetett. Ezt a magyarországi belpolitikai válság is elősegítette: a Zsigmond-ellenes erők Nápolyi Lászlót, a meggyilkolt II. (Kis) Károly fiát szerették volna a Magyar Királyság élén látni. Velence kivárt, de azért kölcsönadtak 30 ezer aranyat a trónkövetelőnek. László 1403. július 9-én érkezett Zárába, ahol a megfelelő fogadtatás után augusztus 4-én Kanizsai János megkoronázta. Nápolyi László kísérlete kudarcba fulladt, de a dalmáciai birtokai megmaradtak, és a városok is Velence kegyét keresték. A kortársak – így Zsigmond – számára nyilvánvaló volt, hogy a nápolyi király előbb-utóbb fel fogja ajánlani területeit a Köztársaságnak. A magyar uralkodó természetesen megpróbálta ezt megakadályozni, de a követjárásai nem hoztak eredményt. Ellentétben Velencével, a városállam végül 100 ezer dukátért megszerezte a régóta vágyott dalmát partvidéket. Maga a szerző is hangsúlyozza, hogy nem kíván foglalkozni a régió további sorsával, ugyanakkor néhány jellemző következményre felhívja a figyelmet. Többek között Velence közelebb volt, mint a magyar főváros, így az itáliaiak „törődését” sokkal intenzívebben érezhették.

Velence szimbóluma a szárnyas oroszlán a velencei Szent Márk bazilika homlokzatáról. Kép forrása: Venicepedia.it

A harmadik fejezet Zsigmond Dalmácia visszaszerzésére irányuló törekvéseit mutatja be. A szerző felhívja a figyelmet a sok önként jelentkező közvetítőre, akik politikai és anyagi hasznot reméltek közbenjárásukért. A konfliktus a lengyel-magyar kapcsolatokra is rányomta a bélyegét, a források alapján ezek igen szövevényesen alakultak, sőt egy idő után II. (Jagelló) Ulászló mediátorrá lépett elő, ami összefüggésben áll azzal, hogy Zsigmond a lengyelek és a Német Lovagrend közötti viszályban inkább az előbbieket támogatta. Diplomáciatörténész legyen a talpán, aki ezeket a fordulatokat ki tudja bogozni, szerencsére E. Kovács Péternek sikerült. Szintén jól lehetett rekonstruálni az 1410-ben megválasztott XXIII. János szerepét, támogatására Velence és Zsigmond egyaránt számított, a Szentatya érdekei azt kívánták, hogy inkább a magyar király mellett tegye le a voksát.

A negyedik rész kissé eltávolodik a politikatörténettől, és a mindennapok világát hozza közelebb az olvasókhoz. Ide tartozik a Frangepán család históriája, a família erős emberei mindig érezték a magyar-velencei „harapófogó” veszélyét, kapcsolati hálójukat is ez határozta meg: a Frangepánok megpróbáltak egyensúlyozni a hatalmak között. A szerző számos adat felvonultatásával világít rá a régió sajátos helyzetére. A másik történet egy magyar rabszolganő sorsát mutatja be. Himfi Margit elrablása már korábban is foglalkoztatta a kutatókat, E. Kovács Péter is inkább amellett foglal állást, hogy a leány valamikor az 1390-es évek elején kerülhetett az oszmánok fogságába. Tulajdonosa az a Giorgio Darvisio lett, aki velencei polgárként Krétán élt, végrendeletét elemezve kiderül, hogy a férfinak több ágyasa is lehetett. A szerző nem elégszik meg azzal, hogy felvázolja a különböző szereplők életútját, megpróbál belelátni az egymáshoz való kapcsolatba. Vajon rekonstruálni lehet Margit és Giorgio érzelmeit? E. Kovács szerint az asszonyt rabszolgának nevelhették, és az sem lehet véletlen, hogy helyzetéből ki akart törni: valahogy értesítette rokonait, akik két leányával együtt végül Magyarországra juttatták. A lezárás a szerző részéről teljes mértékben emberi:

reménykedem, lányaiban sok örömöt talált, és ők sokkal boldogabban és szerencsésebben éltek, mint édesanyjuk.”

Kályhacsempe a Himfi-család címerével. Kép forrása: Magyar Művelődéstörténet, második kötet. (Arcanum)

Az utolsó fejezet a Velence ellen indított háborút mutatja be. Logikusnak tűnt a szárazföldi támadás, mivel a Köztársaságot a tengeren nem lehetett legyőzni. A casus bellit az Aquilejai Pátriarkátus védelme jelentette, igaz, hogy a „rendrakás” a környező hatalmaknak is érdekében állt. Ráadásul a német királlyá választott Zsigmond Itáliát is be kívánta tagozni Birodalomba, bár Dalmácia visszaszerzését a magyar uralkodói célok közé sorolta. Az események rekonstruálásában a szerző támaszkodott az Ernesto Degani által összegyűjtött leveleskönyvre. A támadásra Velence is felkészült, Zárára az előretolt helyőrség szerepét bízták. Dalmácia helyett Zsigmond végül Friuli-t vette célba, ami az utókor számára érthetetlen, bár E. Kovács Péter szerint ezt a pillanatnyi erőviszonyokkal lehet magyarázni. Mindenesetre a források alapján a lagúnák városa megtette a tőle telhetőt: utászokat toboroztak, katonákat csoportosították át, megerősítették a falakat. Az események bemutatása Ozorai Pipo cividale-i megérkezésével ér véget, a folytatás a második kötetre maradt.

A kötet olvasmányosságához az is hozzájárul, hogy a szerző érdekes történeteket és megjegyzéseket oszt meg a nagyérdeművel. Ilyen például a magyar koronázás kritériumainak itáliai ismerete, vagy a „szürke” ló adományozásának kultúrtörténeti háttere. A lábjegyzetek böngészése közben újabb információkra bukkanhatunk, egyedül csak azt nem tudhatjuk meg, hogy mennyit ér egy hyperpera. Az Adattár két oklevelet közöl, mind a kettő Himfi Margitra vonatkozik. A kötet végén az impozáns bibliográfia mellett egy két részből álló függelék található. Az első a könyvben szereplő földrajzi nevek mai megfelelőit sorolja fel, ez a megoldás kétség kívül praktikus. A másodikban a kötetben szereplő kiemelkedő személyiségek uralkodási, vagy születési és halálozási dátumai szerepelnek (ez utóbbiakra a csillag hívja fel a figyelmet).

E. Kovács Péter alapvetően jó írói vénával rendelkezik, erre a tényre a nem szakmabeliek is felfigyeltek. Nem könnyű megtalálni az arany középutat, hiszen száraz, nehezen emészthető adatokat kell közérthetővé tenni. A fejezetcímek sem szokványosak, a szerző többször él a közismert mondások átalakításának eszközével. A könyvből az is egyértelműen kiderül, hogy E. Kovács Péter érzelmileg is közel áll a korszakhoz. Továbbá markáns véleményt is képes megfogalmazni (pl. MTMT), sőt egy velencei ösztöndíj miatt még annak a bizonyos embernek is köszönetet mond. Ötleteket ad az EU-s források kreatív elköltéséhez (Hévkút). Persze ezeket akár „ki(be)szólásoknak” is lehetne nevezni, ugyanakkor jobban megismerjük a történész gondolatvilágát, személyes állásfoglalását. (Igaz, hogy a könyv hátsó borítóján található szöveg minden bizonnyal a bennfentesek számára íródott.) E. Kovács Péter azt sem titkolja el, ha egy problémát nem tudott feloldani, vagy ha kételyei merültek fel: többször utal arra, hogy minden igyekezete ellenére felbukkanhatnak még olyan források, amelyek módosíthatnak az általa tett megállapításokon.

A munka az MTA–DE „Magyarország a középkori Európában” Lendület Kutatócsoport egyik műveként jelent meg. A kutatócsoport s középkori Magyarország európai politikai szerepét, dinasztikus-diplomáciai kapcsolatrendszerét vizsgálja többek között levél- és kézirattári alapkutatások révén. E. Kovács Péter kötete ezeknek a kritériumoknak minden szempontból megfelel. Érdeklődve várjuk a folytatást!

Szende László

A kötet adatai: E. Kovács Péter: Zsigmond király és Velence (1387–1437) I. Az oroszlán ugrani készül (1387–1411). Budapest, Tarsoly Kiadó, 2017. 206 pp.

Ezt olvastad?

Másfél évszázaddal ezelőtt, 1868. október 18-án két hadihajó indult útnak Triesztből Japánba, rangos diplomáciai küldöttséggel a fedélzetén. Mai szemmel nézve