Kaddish egy talán sosem volt gyermekért – a Saul fia című film történészszemmel

Aligha van olyan történelmi esemény, amelynek annyira nyomasztó lenne az emlékezete, mint a holokauszté. Amióta a nyugati filmművészet az 1970-es évektől felfedezte ennek a genocídiumnak a történetét, az egyik legfeldolgozottabb filmtörténeti témává vált. Így amikor úgymond történészszemmel foglalkozunk egy deklaráltan történelmi témájú filmmel – jelen esetben a Saul fiával –, akkor nem csupán a történeti valósághoz való viszonyát kell megvizsgálni, hanem azzal az emlékezetkultúrával való kapcsolatát is, amely az utóbbi hetven évben kiformálódott.

„Akiben van zsidó hit, az ideérkezése napján elkezdheti a halálelőtti tisztálkodás szertartását.” (Nyiszli, 31)

A film láthatóan Nyiszli Miklós visszaemlékezésére támaszkodik. Az erdélyi orvos 1946-ban megjelent Dr. Mengele boncoló orvosa voltam az auschwitzi krematóriumban című kötete – az azóta feltárt minden pontatlansága ellenére is – az egyik legjelentősebb mű Auschwitz működéséről. Megemlítendő, hogy a film szakmai megalapozásában Vági Zoltán holokauszttörténész vett részt.


A film plakátja (részlet)

A film első néhány perce emiatt hat erős intencióval a nézőre. A holokausztfilmek – és -elbeszélések – fokozatos, „ab ovo” elvével szemben „in medieas res” módon visz minket a cselekménybe. A klasszikus holokausztfilm elbeszélési sémája a nézőt olyan módon kívánja bevonni a cselekménybe, hogy fokozatosan teszi meg a holokauszthoz vezető lépéseket: a majdnem idilli, de mégis baljós előjelekkel teli „békeidőktől” a megalázások és jogfosztások folyamatán át az apokalipszisig, amely után vagy megvalósul a felszabadulás a szövetséges csapatok részéről, vagy pedig a tragédia eszköztárával zárja le. Viszont ez az apokalipszis is elmosódott, egy olyan tabu, ahová a néző nem kísérheti el a film hősét. Így a Jób lázadásában Jóbot csak a csendőrök általi elhurcolásáig, a Klein úrban Robert Kleint csak a Vélodrome d’Hiver-ből való deportálásáig követhetjük.

A Saul fiában már Auschwitzban találjuk a film hősét. A rendező nem ad teret annak, hogy a szenvedéstörténet végigkövetésével megismerjük hősünk történetét, hanem már csak az utolsó előtti fázisban találkozunk Saullal. Nem ad és nem is keres arra magyarázatokat, hogy Saul miért lett sonderes. Ausländer Saul rabbit keresve bolyongását aligha tekinthetjük hitelesnek –nem gondolom, hogy meg tudta volna ezt valósítani –, viszont arra megfelelő eszközt adott a rendező kezébe, hogy körbevezesse a film nézőit a megsemmisítés fázisain: a Kanadában a csomagok osztályozása, a krematóriumok világa, a nyíltszíni égetés, a hamvak folyóba szórása.

A film egésze a holokauszt és Auschwitz vizuális jelképrendszerének jelentős részével nem operál. Nem láthatjuk a bejárati őrtornyot, az Auschwitz-albumból jól ismert peront, az ikonikus „Arbeit macht frei” feliratot, a vörös téglabarakkokat, a krematórium kéményéből vészjóslóan kiáramló fekete füstöt. Nem találkozunk a filmben Auschwitz munkatábori funkciójával, s csupán megsemmisítő tábori működését láthatjuk – így ennek a filmnek a világa inkább igaz lehet Sobiborra, vagy Treblinkára, mint Auschwitzra.

A koncentrációs táborok visszatérő toposzai közül hiányzik az éhség motívuma. A Sonderkommando legénysége valószínűleg a legjobban táplált tagjai között voltak a koncentrációs tábornak. Ezt viszont inkább köszönhették annak, hogy az áldozatok hátramaradt holmijából tudtak lopni élelmiszert, mint a tábor által adott ételadagoknak. Emellett viszont nem találhatjuk meg azoknak a csonttá soványodott testeknek a képeit sem, amelyek uralják a holokauszt áldozatainak vizuális emlékezetét. Nincs a filmben szelektálási jelenet sem, s a koncentrációs táborokról szóló elbeszélésekből csupán az appelek, a létszámellenőrzések maradnak a hírhedt „Mütze ab!” és „Mütze auf!” felszólításokkal.


A láger orvosa (Zsótér Sándor) és Saul (Röhrig Géza) egy appel alkalmával.
Forrás: http://mno.hu/

Visszatérve a film első képkockáira, egy szállítmány megérkezését és gázkamrába kísérését követhetjük nyomon a sonderesek szemszögéből. Már itt látszik a film abbéli vonása, hogy a németekről, az SS-ekről, Mengeléről, a kísérletekről semmit nem tudunk meg. Ha jelen van egy német, csupán homályosan van előttünk, nem tudunk hozzákapcsolni tulajdonságokat. A film számára – úgy gondolom –, csupán egy keretet jelent az SS-felügyelők jelenléte, s a film drámája e nélkül is elmesélhető.

A deportáltak gázkamrához való kísérése sonderesként nem egyedi, Tadeusz Borowski Hölgyeim és uraim, parancsoljanak a gázba fáradni c. elbeszélésében is megjelenik ez a szemléletmód. Mégis számomra a film egyik legerősebb jelenete a folyamat naturalizmusának megmutatásával. A filmben is látható viszonyokat érzékletesen festi le Filip Müller egykori sonderkommandósként:

„Amikor beléptünk az öltözőbe, szinte Nemzetközi Információs Központnak vélték a helységet. A falon ruhaakasztó, és mindegyik ruhaakasztó meg volt számozva. Alattuk fapadok, hogy az emberek, ahogy a németek mondták, »kulturáltan« tudjanak levetkőzni. A legtöbb tartóoszlopon pedig ott, a földalatti öltözőben, jelszavak voltak minden nyelven: »Légy tiszta« »A tetű – halál!« »Tisztálkodj rendesen!«” (Lanzmann, 121-122)

A gázosítás végeztével Saullal és a Sonderkommando többi tagjával együtt a film nézője is beléphet a gázkamrába. A film fenntartja azt a több mint hetven éves, de valószínűleg – tapasztalat és nyelv hiányában – felfejtetlenül maradó titkot, tabut, hogy mi történt a gázkamrában. Halljuk az utolsó szavakat, az ordítást, beléphetünk utána, de a gázosítást nem látjuk. A kamrában legfőképpen a padlót látjuk: a felmosóvedret, a rongyot, a vizet, a vért, esetleg egy-egy elhúzásra váró holttestet. A rendező játszik a nézővel, ugyanis a néző ebben a világban csupán „kukkoló”, illetéktelen behatoló lehet, de résztvevő nem. Csupán azt láthatjuk, amit Saul, egy átlag sonderes, akinek figyelmét már egyáltalán nem keltik fel az egymásba gabalyodó holttestek, a vér, a hányás, a húgy és a széklet keveréke, a letört körmök, az elharapott nyelvek, a stressztől megindult menstruációtól véres női altestek. De még így is ritkán látható közelségükben jelennek meg a holttestek a filmkockák hátterében és sarkában. A náci koncentrációs táborok vizuális emlékezetét alapvetően azok a fényképek és filmfelvételek határozták meg, amelyet a felszabadító angolszász és szovjet csapatok haditudósítói készítettek. Bármennyire is igyekeztek megörökíteni az igazságot, az 1945-ben készült sokkoló híradófelvételek inkább tanúskodtak a náci táborrendszer összeomlását követő tífuszról, mint emberek ipari megsemmisítéséről. A fekete-fehér felvételeken megjelenő halottak – hamisan – élénk fehér színűkkel alabástromszobroknak, vagy modern Laokoón-csoportnak látszanak. A Saul fiában a holttestek színe sárgába hajlik, mely jobban visszaadja a valóságot.

 

A film alapproblémáját a történelem egyik legnagyobb erkölcsi dilemmája, a Primo Levi „szürke zónájának” legszélsőségesebb esete adja, mégpedig a Sonderkommando működése. A Sonderkommando rabokból verbuvált tagjainak volt feladata segédkezni a deportáltak gázkamrához kísérésében, levetkőztetésében, hátramaradt holmijuk összegyűjtésében, a meggyilkoltak holttesteinek gázkamrából való eltávolításában és megsemmisítésében. A túlélők emlékezetében ezeknek a személyeknek a megítélése az ellenséggel paktáló és sajátjait legyilkoló szörnytől az Auschwitz fegyveres hőseiig terjed. A film – szerintem helyesen – nem foglal álláspontot a kérdésben. Nem tudjuk meg, hogy kit miért választottak, ki miért vállalta ezt a feladatot. Nem reflektál azokra az elbeszélésekre, ahol a sonderesek ezüst evőeszközökkel esznek és a táborőrséggel fociznak, de nem is hősök, akik élelmiszert csempésznek a női táborba. A Sonderkommando paradoxonja, hogy miközben a gyilkolási folyamatban való részvétel során a halottaktól eltulajdonított értéktárgyak és élelmiszerek olyan életkörülményeket tettek számukra lehetővé, amely biztosította a táborban való túlélést, eközben a megsemmisítő gépezet titkának birtokában maguk is halálra voltak ítélve, és a táborparancsnokság négy havonta likvidálta is őket. Az 1944 nyarán megszervezett Sonderkommando Nyiszli Miklós szerint a 12. volt, amelyben 450 magyar zsidó, 200 lengyel, 180 görög, néhány szlovák és német zsidó, illetve 20 szovjet hadifogoly szolgált.

Saul Birkenau négy krematóriuma közül az II. számú krematóriumban dolgozik a filmben, ami több tényezőből is kikövetkeztethető. Egyrészt Nyiszli Miklós boncterme ebben az épületben volt, másrészt a filmben látható, halottak mozgatatására használt teherlift-rendszer is ebben a létesítményben működött. (A krematóriumok interaktív bemutatását lásd: http://www.holokausztmagyarorszagon.hu/virt.html) Beazonosítható a lázadás esetében is, ugyanis amíg a IV. krematóriumnál a kint lévő SS őröket támadták meg, addig az II. krematóriumnál a filmben látható módon az őrségre támadt rá a Sonderkommando legénysége.

Ebből az alapállapotból a film felütését Saul fiának halála adja. Ezt a jelenetet a film készítője teljes egészében Nyiszli emlékiratából veszi át, csak a kamaszgyerek nemét változtatja meg. A filmből nem derül ki, de Nyiszli megoldást kínál arra, hogy ez a fiatal miképp élhette túl a gázosítást:

„Midőn körülötte minden sötétségbe borult, szippantott is a cyklon halálos leheletéből keveset, de csak azért keveset, mert törékeny teste a halállal vívódó tömeg taszításától arccal a kis helyen nedves betonpadlóra zuhant. Ez a kis nedvesség nem engedte, hogy tüdejét a gaz megfojtsa. Tudni kell. hogy a cyklongáz nedves médiumban nem hatásos!” (Nyiszli, 84.)

Primo Lévi ennek a cselekménysornak az értelmét abban ragadta meg, hogy „ezek az alkoholtól és a mindennapos emberirtástól elállatiasult rabszolgák egyszeriben megváltoztak; egyúttal nem a vagonokból kilépő névtelen, riadt emberfolyammal van dolguk, hanem valakivel.” (Levi, 66; kiemelés az eredeti szövegben)


Forrás: http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww2/konyv/n/_img/nyiszli.jpg

Miért is akarja görcsösen eltemetni ezt a fiút, aki – mint a film több pillanata is utal erre – lehet, hogy nem is a fia? A kevés dolgok egyike, amit megtudunk Saulról, hogy ungvári. Az 1940-es években a kárpátaljai zsidóság tartotta leginkább az ortodoxiát, így feltételezhetjük, hogy a rabbi általi temetés aktusa ebből az erős tradicionális zsidó közösségi létből fakadhat. A zsidó törvények értelmében a testet teljes egészében kell a földnek visszaszolgáltatni, ezáltal a hamvasztás tilos. A testet meg kell tisztítani, és tachrichimbe kell öltöztetni. Az erre való törekvések felismerhetőek a filmben.

Figyelmet érdemel a film nyelve, amely két szempontból is figyelemreméltó. Egyrészt megjelenik a náci megsemmisítő program kódolt nyelve. Így amikor a holttesteket ki kell húzni a gázkamrából, a németek következetesen a „Stücke”, azaz „darabok” szót használják az emberi holttestekre (használták még egyébként a Figuren, azaz bábuk, illetve a Schmaltes, azaz rongyok kifejezést is). Másrészt az Auschwitzban meglévő bábeli zűrzavart is megtapasztalhatjuk. Több esetben is előkerül a nyelv, mint probléma a kommunikációban. Hallhatunk magyar, német, orosz, lengyel beszédet, mondatokat, szavakat a filmben.

Kiemelném még a film talán egyik legmeghatározóbb jelenetét, amiben az egyik Sonderkommando tagjaként Saul a hamvak folyóba való lapátolásában vett részt. Az emberi hamvakat a Visztulába szórták, illetve az Auschwitzon keresztülfolyó Sola folyóba. De az elégetett áldozatok emberi maradványait felhasználták út- és gátépítésre, és trágyázásra is.

Ugyanezen a helyszínen a hamvak szórását felügyelő SS tiszt kérdezi meg a rabokat arról, hogy tud-e valaki magyarról fordítani németre. Ez a jelenet azért érdekes, mert könnyen előadódhatott volna olyan helyzet, hogy az SS tiszt is tudott volna magyarul. Így a máglyánál dolgozó Eckardt SS-Unterscharführer magyarországi származású volt, sőt magyarul is szólt a deportáltakhoz.

A film három, a Sonderkommando történetéhez kapcsoló eseményt elevenít fel: a Bunker 2 mögötti hírhedt „máglyát”, a sonderesek által készített fényképeket, és a Sonderkommando lázadását. A filmben ezeknek az eseménysoroknak egy időbe helyezése történelmietlen. A máglyákba történő agyonlövések 1944 nyarán történtek, a Sonderkommando-képeket augusztusban készítették, míg a lázadás októberben történt.

A filmben is látható máglya az auschwitzi halálkomplexum leghorrorisztikusabb jelenségeinek egyikeként értékelhető. Már a Höss-akció elején bebizonyosodott, hogy hiába építették és tökéletesítették mintegy egy éven keresztül Auschwitz krematóriumait, a gázkamrákban leölt emberek tömegeivel nem tudtak lépést tartani. Ennél is nagyobb gondot jelentett, hogy a magyar zsidók tömegeinek megsemmisítése során a Zyklon B-készletek is erősen megfogyatkoztak, így Höss parancsot adott arra, hogy a Bunker 2 mögötti területen lévő máglyába lőjék bele a deportáltakat. A náci végrehajtók közül is kiemelkedett Ott Moll SS-főtörzsőrmester szadizmusa, aki a máglya körüli kivégzéseket irányította. Nyiszli ekképp festi le a máglyát:

„Nagyrészt élve kerülnek az emberek a tűzbe és ezerszer jaj annak a Sonderkommandósnak, akinek hibájából a vetkezőtől a máglyáig áradó emberfutószalag valahol elakad, és a máglya szélen álló lövészek némelyike így néhány percig várni kénytelen újabb áldozatára. (…)Egy dörrenés, sokszor 40-50 méter távolságról es az akadékoskodó holtan esik ki a sonderes kezéből. (…) Sok Sonderkommandós karját lőtte mar át, ha elégedetlen volt munkájával, de mindig csak a karját, minden kiabálás, vagy előzetes figyelmeztetés nélkül.” (Nyiszli, 61-62.)

Ezt a poklot mutatja be a film is, amikor Saul rabbit keresve megy ki egy éjszaka érkező szállítmányhoz. A máglya ábrázolása esetében annyi kritikát kell tennem, hogy nem találkoztam arra vonatkozó adattal, hogy e máglyák tüzét a németek lángszórók használatával tartották volna fenn. Szólnak viszont arról források, hogy lángszórót használtak sonderkommandósok kivégzéséhez, illetve a cigánytábor felszámolásához.


A máglyánál – részlet a filmből

A halottégetés titkos lefényképezése is megtörtént esetre reagál. 1944 augusztusában egy Alex nevű görög zsidó sonderkommandósnak sikerült készítenie négy fényképet a halottégetésről a gázkamra előtt várakozó meztelen nőkről. Ezeknek az 1944 szeptemberében a lengyel ellenállásnak kijutatott képeknek az a jelentősége, hogy az ismeretlen német katona által készített Auschwitz-album mellett az egyedül hiteles képek, amely Auschwitzot működés közben mutatják. A film története szerint Saul is jelen van a halottégetést megörökítő fényképek elkészítésekor, a film reflektál arra, hogy az Auschwitz-Birkenau Állami Múzeum fotógyűjteményében lévő 280. számú felvételt egy ajtón keresztül készítették el.


A 280. számú Sonderkommando-fénykép.
Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/7/74/Auschwitz_Resistance_280.jpg

Az film végi Sonderkommando-lázadás 1944. október 7-én történt. A rabokat az a csapdahelyzet kényszerítette erre a lépésre, hogy tudvalévő volt, hogy a tábor parancsnoksága négy hónap alatt cseréli a Sonderkommandót, ugyanis – amiképp ez a keleti megsemmisítő táborok eltüntetésében, a kivégzőgödrök áldozatainak exhumálásában és elégetésében is megmutatkozott – túl sokat tudó tanúkként veszélyeztették volna a náci megsemmisítő program titkosságát. A filmben is megjelenik, hogy féltek a németek minden intézkedésétől, mivel tudták, hogy az előző Soderkommandok mindegyikét más-más átverés segítségével gyilkolták meg. A 4-es és az 5-ös krematórium kápói parancsot is kaptak, hogy írják össze annak a háromszáz sonderkommandósnak a nevét, akik „áthelyezhetők a gumigyárba” (a filmben ez direktebben megjelenik: azokat kellett összeírni, akiket – úgymond – tud mellőzni). A lázadás a filmben látható módon történt a II. krematóriumnál: a IV. krematórium lázadásáról tudó foglyok rátámadtak az ott lévő főkápóra (akit élve az égetőkemencébe dobtak) és SS-ekre. Ugyancsak megörökíti a film, hogy néhányuknak sikerült kiszökni a táborból, akik a közeli Rajsko felé menekültek, s ott érte őket – a filmben bemutatotthoz hasonló – halál.

A film végén a lengyel kisfiú megjelenése utal a környékbeli lakosság ambivalens viszonyára a táborhoz. Lanzmann Soah filmje vetette fel a közvélemény számára azt a kérdést, hogy a környékbeli lakosság mit tudhatott a nácik által üzemeltetett munka- és megsemmisítő táborokról. A lengyel hadsereg elhagyott kaszárnyabarakkjaiban berendezett tábor közvetlen közeléből ugyan 1940-41-ben kitelepítették a polgári lakosságot, a tábor környékét viszont nem ürítették ki teljesen. Jan T. Gross kutatásai rámutatnak, hogy amíg a lengyel társadalom túlnyomó többsége elutasította a német uralmat, addig ugyanez az egyetértés nem állt fenn a zsidókkal való szolidaritás kapcsán.

Üdvözlendő, hogy a filmben megjelenik a szovjet hadifogoly alakja is. A náci háborús bűnök kevéssé ismert fejezetét adják a szovjet hadifoglyok elleni intézkedések. A háború során a szovjet hadifoglyok több mint ötven százaléka halt meg a különböző német hadifogolytáborokban az erőltetett munka, a rossz élelmezési és egészségügyi viszonyok és az állandó kivégzések következtében. Az auschwitzi létesítményeket eleinte a politikai foglyok mellett hadifoglyok őrzésére használták. 1941. szeptember 6-i első gázosítás alkalmával hatszáz szovjet hadifoglyot öltek meg. A háború időszaka alatt mintegy tíz-tizenötezer szovjet hadifogoly halt meg ebben a lágerben. 1944 nyarán a kilencszáz fős Sonderkommandóban mintegy húsz szovjet hadifogoly szolgált.

Végül szólnom kell a film néhány kritikus pontjáról. Még ha dramaturgiailag elengedhetetlen elem is volt Saul bolyongása arra, hogy bemutassa a haláltábort, bizonyos fokon hiteltelennek is találhatja a néző, hogy aránylag könnyen tud egy rab mozogni a tábor különböző részei között. Ugyan számtalan túlélő megerősíti azt a tapasztalatot, hogy a náci koncentrációs táborokban élet és halál kérdése inkább függött véletlenek összjátékán, mint tudatos túlélési stratégián, a filmben Saul legalább háromszor kerül olyan szituációba, amit valós körülmények között aligha élhetett volna túl. Így a hamvak Visztulába szórásánál a német tiszt miért nem követeli meg Saultól, hogy mutassa meg azt a lapátot, ami után – elmondása szerint – ugrott? A boncolóteremben miért nem veti fel egyetlen német sem azt a kérdést Saulnak, hogy takarítás esetén hol található a rongy? Még ha el is fogadjuk azt a magyarázatot, hogy a boncolóterembe belépő németek ittas állapotban voltak, akkor is elképzelhetetlen, hogy elengedték volna Sault annak tükrében, hogy a boncoló szobából olyan tárgyakat lophatott volna el – pl. orvosi szikét –, amivel rátámadhatott volna később az őreire. Saul karakterét nézve erősen elgondolkodik a néző azon, hogy Auschwitz poklában, ahol az emberiesség határán túllépve valóban csak a „Homo homini lupus est” állapota uralkodik, miképp maradt életben eddig. Azt a fajta beállítódást, amit Saul követ, leginkább a „muzulmánok” (Muselman) lelkiállapotának lehet megfeleltetni, még ha fizikai állapota nem is indokolja ezt.

Hitelességi deficittel rendelkezett számomra az a jelenet is, amikor Saul feladatává teszi a német tiszt, hogy terítsen meg. Még ha ennek az SS tisztnek a mentalitása messze is lehetett a junker-porosz katonaeszménytől, elképzelhetetlen, hogy egy olyan emberrel végeztesse el a felszolgálás feladatát, aki esetleg néhány perce még meztelen holttesteket vonszolt, és azóta nem tisztálkodott. Különösen hihetetlen ez számomra annak tükrében – miképp arra a Schindler listájában is utal Helen Hirsch karaktere –, hogy a nácik mindenhol kialakították a maguk „házi rabszolga” rétegét. Egyes visszaemlékezések szerint az auschwitzi tábor őrei a Jehova Tanúi vallási felekezet követőit szerették erre a feladatra használni, mivel egyrészt a németek szemében nem voltak „fajilag alsóbbrendűek”, másrészt pacifizmusuk miatt nem kellett tartaniuk attól, hogy megtámadják őket.


A film plakátja (teljes)

Nemes Jeles László filmje többről szól, mint a holokauszt története. Nyomasztó világa olyan egzisztenciális kérdéseket feszeget az élet és a halál egymással való viszonyáról, a remény és a reménytelen kapcsolatáról, amely túlmutat – Heinz Thilo SS orvos kifejezésével élve – az „anus mundin”. Ennek megítélése viszont már filmesztétikai s nem történettudományi kérdés. Mindenesetre, aki csak a történelmi téma okán tekintené meg a filmet, annak is ajánlani tudom.

Fóris Ákos

Idézett művek:

Lanzmann                   Claude Lanzmann: Soah. Kossuth Kiadó, Budapest, 1999.

Levi                               Primo Levi: Akik odavesztek és akik megmenekültek. Európa Kiadó, Budapest, 1990.

Nyiszli                         Nyiszli Miklós: Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az Auschwitz-i krematóriumban. Reprint kiadás. Magyar Lajos Alapítvány, Budapest, 1994.

 

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket