Kanapé, kamera, kötszer – Női sorsok a filmvásznon II.

Folytatjuk múlt héten megkezdett 5+1 filmajánlónkat. A fókuszban ez alkalommal is olyan, a 21. században keletkezett, életrajzi ihletésű filmalkotások állnak, amelyek egy-egy rendkívüli, történelmi vonatkozás tekintetében is említésre méltó női sorsnak állítanak emléket. Válogatásunk a pszichoanalízis alkalmazásának kezdeteitől a 20. század második felének Chichagójáig ível.

Hisztériás páciensből pszichoanalitikus

Sabina Spielrein (1885–1942) rosztovi gazdag, értelmiségi zsidó családból származott. A pszichoanalízis egyik legelső nőalakjaként tartják számon. Skizofréniás tünetei miatt került be 1904-ben a híres, Zürich melletti, burghölzli klinikára, ahol a fiatal Carl Gustav Jung egyik első olyan betege volt, akit a Freudtól elsajátított pszichoanalízis módszerével kezelt. Jung és Spielrein között később szerelmi viszony alakult ki. Sabrina gyógyulását követően beiratkozott a zürichi egyetemre és doktorátust szerzett. Bécsben Freud tanítványaként az egyik első női tagja lett a bécsi Pszichoanalitikus Társaságnak. Mintegy tizenöt évig levelezett Freuddal és Junggal. A Szovjetunióba való visszatérése után gyermekpszichológiával foglalkozott. 1941-ben, amikor Hitler lerohanta Szovjetuniót, egy pogrom során két lányával együtt megölték. Elisabeth Márton Ich heisse Sabrina Spielrein című filmjében (2002) Spielrein 1977-ben felfedezett levelezése és naplója nyomán, fikció és dokumentumok segítségével rekonstruálta ezt az izgalmakban, ellentmondásokban és tragédiában bővelkedő életutat. Még ugyanabban az esztendőben dolgozták fel Sabina életét Olaszországban Lélekszakadva címmel, legutóbb pedig 2011-ben a Veszélyes vágy című filmben láthattuk élettörténetének bizonyos epizódjait.


Jung, Spielrein és Freud a Lélekszakadva című filmben (Forrás: Port.hu)

Az amatőr svéd fényképésznő

Agneta Ulfsäter-Troell svéd származású forgatókönyvíró családfakutatás közben bukkant egyik őse, Maria Larsson történetére, amely központi motívumát adja az Örök pillanatok (2008) című filmnek. A történet a 20. század elejére kalauzol minket. Stockholm közelében szociális bizonytalanság uralja a közhangulatot. Maria, egy alkoholista dokkmunkás felesége, több gyermek édesanyja sorsoláson egy Contessa fényképezőgépet nyer. Bár férje a nyremény pénzzé tételét szorgalmazza, Maria úgy dönt, hogy megtartja a masinát és rövidesen kiderül, hogy rendkívüli érzéke van a különleges pillanatok megörökítéséhez. Tehetségének kibontakoztatásában partnerre, mentorra lel a helyi fényképészben, akitől elismerést és munkát kap, tehát alkalmat az önmegvalósításra, az önálló egzisztencia megteremtésére. Mikor azzal vádolják, hogy művészi kiteljesedésének a gyermeknevelés látja kárát, majdnem felhagy szenvedélyével.


Maria Heiskanen Maria Larsson szerepében (Forrás: Port.hu)

 A lány a fronton

Vera Mary Brittain (1893–1970) angol származású, feminista író, aki 1933-ban Az ifjúság végrendelete címmel adta emlékiratait. A kötetben az első világháború során szerzett tapasztalatait foglalta össze és bemutatta útját a pacifizmus felé. 2014-ben naplóját a mozivászonra is átültették (Az ifjúság végrendelete).

Vera az Oxfordi Egyetemen volt ösztöndíjas és küzdött az íróvá válás lehetőségéért, amikor kitört a háború. Szerelmét és fivérét egyaránt a frontra vezérelték. A fiatal nő rögtön felismerte, hogy miközben szerettei minden nap az életüket teszik kockára, ő sem ülhet otthon ölbe tett kézzel, önkéntes ápolónőnek állt.


Roland és Vera a filmvásznon (Port.hu)

Az önpusztító költőnő

Az új-zélandi rendezőnő Christine Jeffs 2003-as Sylvia című filmje Sylvia Plath (1932–1963) amerikai költőnő élettörténetét leendő férjével, a szintén költő Teddel való 1956. évi megismerkedésétől Sylvia öngyilkosságáig követi végig. A bostoni születésű már iskolai évei alatt is számos magazinban publikáló Sylvia meglehetősen zaklatott, labilis lelkivilággal rendelkezett, különösen édesapja elvesztését követően. Halálvágya főiskolás korában sikertelen öngyilkossági kísérletet eredményezett, minek következtében egy ideig elektrosokk terápiával kezelték. A Cambridge-i Egyetemre nyert ösztöndíjnak köszönhette, hogy megismerkedett Ted Hughes költővel. Sylvia úgy érezte nehezen talál rá saját hangjára sikeres férje mellett, gyakran volt depressziós. Szuicid hajlamát csak fokozta férje hűtlensége.

A filmet ajánlják mindenkinek, akit vonz az 1950-es évek polgári világa, hiszen a film képi világának megalkotásakor nagy gondot fordítottak, hogy a „sminkektől, tweedkosztümöktől és kötött szvetterektől kezdve az autó és a rádiókészülék míves-bumfordin áramvonalas kialakításán keresztül a legutolsó fürdőruháig vagy szobabelső-részletig” minden összhangban legyen. Az angol nyelv szerelmesei pedig ékes angolsággal és óangol nyelven elszavalt versekkel egyaránt kényeztethetik hallószerveiket.


Sylvia és Ted a filmvásznon (Forrás: Port.hu)

Az „aranyos” hölgy unokahúga

Maria Altmannt (1916–2011) úgy tartják számon, mint a világ egyik legnagyobb műkincsperének győztesét, aki az osztrák kormány ellen kezdeményezett per következtében a nácik által a családjától eltulajdonított öt Gustav Klimt festményt kapott vissza. A bírósági ítélet nemzeti gyászt okozott Ausztriában, 2006 januárjában.

Maria Altmann nagynénje, Adele Bolch-Bauer a neves festő felesége, több műalkotáshoz is modellt állt, így a híres a Hölgy aranyban című kép is őt örökítette meg. Az azonos címet viselő filmben (2015) a festmények visszaperlésének történetét ismerhetjük meg, miközben bepillantást nyerhetünk abba, hogy miként vált egy boldog zsidó család élete rémálommá és ennek emlékezete miként hagyott nyomot a túlélőkben (Maria Altmann) vagy éppen a túlélők leszármazottjaiban (Randy Schoenberg, Altmann ügyvédje).


Maria Altmann és ügyvédje a filmvásznon (Forás: Port.hu)

Egy másik hölgy a kamera mögött

Vivian Maierről (1926–2009) csak halála után derült ki, hogy endkívüli tehetsége volt a fotógráfiához. Amerikai amatőr utcai fényképészként tartják számon. Életrajzának részletei csaknem teljesen a feledés homályába vésznek. New Yorkban született, de Franciaországban nevelkedett, az 1950-es években már ismét az Államokban élt. Chicagóban többnyire gyermekfelügyelőként kereste a kenyerét. 1959-ben és 1960-ban világkörüli útra indult egyedül. Volt Los Angelesben, Manilában, Bangkokban, Sanghaiban, Pekingben, Indiában, Szíriában, Egyiptomban és Olaszországban. Igen szerény körülmények között, egy bérlakásban élte utolsó napjait Chicagóban. Életműve negatívokban, papírmásolatokban és előhívatlan filmtekercsekben maradt az utókorra.


Vivian képe saját magáról
(1954)

A teljes feledéstől való megmenekülését John Maloof történésznek köszönhette, aki az anyagot Chicago múltjának kutatásához vásárolta meg. A képeket fokozatosan feldolgozta, közzétette és a felismerés, hogy mekkora tehetség életművének töredékeihez jutott, elkezdte szisztematikusan összegyűjteni a hagyaték többi részét. A művészvilág körében nagy siker a hagyaték, a belőle rendezett kiállításokat nagy érdeklődés övezi.

Vivian alakjának, munkássága jelentőségének és a történész szerencséjének több filmalkotás is emléket állít, köztük a Vivian Maier nyomában (2013).

Árvai Tünde

Ezt olvastad?

Szapor Judit a montreali McGill University oktatója. Angol nyelvű publikációival jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a nemzetközi szakma megismerhesse a