A kantábriai barlangok titkai – Altamira felfedezése

„Az Altamira után minden dekadencia, semmit sem találtunk fel.” Ezekkel a szavakkal méltatta Pablo Picasso – a 20. század legikonikusabb festője – a spanyolországi Altamira-barlang festményeit, amik az emberiség történetének legősibb alkotásai, és amelyek mind a mai napig megmozgatják kutatók és laikusok fantáziáját egyaránt. De hogy hogyan is fedezték fel ezt a barlangot, ki volt a megtalálója, vagy milyen volt a felfedezés tudományos fogadtatása, az talán kevésbé ismert. Erről szól az Altamira felfedezése című film.

A film 2016-ban készült, spanyol–angol–francia koprodukcióban, Hugh Hudson rendezésében, létrejöttét több hivatalos szerv is támogatta, többek között a Spanyol Kulturális Minisztérium és Kantábria tartománya is. A film főszerepét a nemzetközi filmiparban is ismeretes Antonio Banderas játszotta. Az Altamira felfedezése című film főképpen azt vizsgálja, hogy hogyan hatott a de Sautuola család életére ez a hihetetlen jelentőségű felfedezés. A film emellett szól a tudomány mély tiszteletéről, a természet szeretetéről, a család fontosságáról, hitről, hazáról, de ami a legfontosabb az igazság kereséséről.


A film egyik plakátja
(Forrás: imbd.com)

A film elején narrációval kísérve megismerhetjük a történet egyik főszereplőjét Marcelino de Sautuolát, aki a kantábriai Santander városában él kis családjával, a 19. század második felében. Marcelino vagyonos földbirtokos családból származik, de valószínűleg egy családi tragédia miatt (a család két lánygyermekét elveszíti) elfordul a régi értékektől és a tudomány, főképpen az antropológia és a darwini evolúció elmélet felé fordul. Egyik ellenfele ezt nyilatkozza róla: „megcsapja a párizsi divat szele”. De mi is történik ekkor Párizsban?  Az 1878-ban megrendezett Párizsi Világkiállításon nemcsak a New York-i szabadságszobor fejét vagy a nagykanizsai óriáshordót csodálhatják meg a látogatók, de itt szónokol professzor Émile Cartailhac, a történelem előtti idők legifjabb, de ugyanakkor egyik legtehetségesebb kutatója is: ő volt az, aki az első ősrégészeti ásatásokat végezte Franciaországban, és felfedezését számos műben publikálta is. Marcelino de Sautuola mint amatőr régész érkezik a professzor előadásra, és elbűvöli Cartailhac munkássága, aki ráadásul bíztatja is Marcelinot kutatásainak folytatására, érdeklődésének fenntartására.


Marcelino Sanz de Sautuola
(Forrás: wikipédia)

Hazatérve Marcelino folytatja a birtokán korábban megkezdett régészeti ásatásokat, de nézeteivel már ekkor konfliktusba keveredik a tartomány másik kutató arisztokratájával de los Riós-sal. Egyik nap szolgálója jelenti, hogy mikor kutyáját egy domboldali mélyedésből próbálta kimenteni, egy barlangnyílást fedezett fel. Mivel Marcelino azon a területen már  több, a paleolitikumból származó  régészeti leletet talált, másnap ő és kilencéves kislánya Maria Justína  együtt mennek le a nyíláshoz, megnyitják a barlang száját  és leletek után kezdenek kutatni. Amíg Marcelino éppen a barlang előterében lévő leleteket vizsgálja, kislánya mélyebbre mászik. Ekkor lámpásával megvilágítva felfedezi a híres Altamira- barlangfestményeit. „Torros, torros!” – hangzik a felkiáltás. Az édesapa alig akar hinni a szemének. Nem tudja pontosan, milyen idősek lehetnek a falfestmények, de mivel a barlangban megtalált leletek, kivétel nélkül az őskőkorból származnak, sejtette, hogy a festmények kora is arra az időszakra tehető. Segítséget kér egy bizonyos Villanova professzortól, aki tanúsítja a barlangfestmények hitelességét és korát.


Maria Sautoula
(Forrás: wikipédia)

Marcelinonak azonban rögtön felfedezése után szembesülnie kell a kétkedők véleményével. Köztük van a saját felesége is. Conchita régi értékeket képviselő, Istenben mélyen hívő, egyszerű gondolkodású asszony, akinek rendkívül fontos a család egységének fenntartása. Férjével harmonikus viszonyban élnek, de kapcsolatukat felőrli a barlang felfedezése és az ezzel járó kétes hírnév. Conchita két tűz közé kerül. Tudja, támogatnia kell férjét, de ugyanakkor zavarja, hogy kislányát a hittan helyett, inkább a darwini tanítás és a természet érdekli. Úgy érzi, férje túl nagy befolyással van lányuk oktatására, ezért lelki tanácsért folyamodik a város vezető papi személyéhez. Szép lassan elárulja neki a család legbelső titkait is. A kétségek és a Marcelinot lejárató újságcikkek ellenére (különösen egy „Tablanca” álnéven író személy cikkei dühítik fel Marcelinot) a barlang töretlen népszerűségnek örvend. A Tartományi Gyűlésben de Sautuola eléri, hogy a barlang állapotára, karbantartására a Tartomány felelősséget vállaljon, a város összes lakosa számára megnyílik a barlang, még XII. Alfonz király is ellátogat Altamirába. Itt érdemes megismerkedni a film egy újabb fontos szereplőjével. Ő Paul Ratier a francia festő és restaurátor, aki művészettörténeti szempontból alátámasztja a barlangfestmények vélt korát, és aki a film tanúsága szerint gyengéd érzelmeket táplál Marcelino felesége iránt, s hamar a család legközelebbi barátja is lesz.

A feleség és a pap (Forrás: losinterrogantes.com)

A barlang felfedezésének híre eljut az egész világra, Marcelino pedig meghívást kap Lisszabonba a IX. Nemzetközi Antropológiai Kongresszusra. Ám, egyik nap Ratier és Marcelino lánya Maria Justína kísérleti rajzolást végeznek a barlangban, amikor is a festő egy kis vörösokker festékes gyapjút ott felejt a barlangban. A lisszaboni konferencia előtt, Marcelino vetélytársa de los Riós és egy párizsi szakértő megtekintik a festményeket, ám kétkednek annak hitelességében, ugyanis a festő vagy festők, a festés során, tökéletesen követték a mészkő vonalát, de gyakran aránytalanul rajzolták meg az állatokat. Feltűnő volt az is, hogy a festményeken még mindig nedves volt a festék, és hogy nem találtak semmilyen koromnyomot a falakon, pedig ha a festésnél fáklyákkal világították volna meg a falakat, annak nyoma kellett, hogy maradjon. A barlangot ért vádakra Maria Justína ráförmed a tudósokra, akik sértegetni kezdik a kislányt és apját, majd sértődve és felháborodva elhagyják Altamirát. Maria Justína a látogatás után, az események hatására súlyos beteg lesz, sorsa napokig bizonytalan. Felesége is szembefordul Marcelinoval. A férfi családi támogatás nélkül megy el Lisszabonba, ahol ugyan elsőnek sikeresnek tűnik fellépése, de Émile Cartailhac, felmutatva azt a festékes gyapjút, amelyet Paul a festő hagyott véletlenül a barlangban, nyilvánosan megvádolja és csalónak nevezi Marcelino de Sautuolát. Az amatőr antropológust kitagadja a tudós társadalom és otthon is megpróbáltatások elé néz. Számos újság rossz apának és őrültnek titulálja Marcelinot.  A családfő dühében elűzi családja közeléből Pault (aki azonban bevallja Conchitának, hogy nem hamisította meg a barlangrajzokat) elégeti írásait és felhagy a régészeti kutatással. Megkérdőjelezi, hogy valóban egy kiemelkedő felfedezést tett-e vagy csak saját nevének és országának akart-e hírnevet szerezni. Viszont kibékül feleségével, Conchitával, aki a film végére óriási jellemfejlődésen megy keresztül. Rájön ugyanis, hogy a „Tablanca” álnéven újságcikkeket író személy nem más, mint az a pap, akinek ő minden féltve őrzött titkát elmondta, és aki ezt kihasználva írt rágalmazó cikkeket a férjéről. Conchita ezek után mindenben támogatja hitvesét. A film végére még egy újabb felfedezésben az is kiderül, miért nem találtak koromnyomokat a falfestményeken. Az ősemberek a festéshez ugyanis nem fáklyákkal világítottak, hanem állatok velőjét gyújtottak meg, mely nem hagyott nyomot a falon. A felfedezés azonban már nem segített Marcelinon. A nyilvános megaláztatás és kiközösítés után egészsége vészesen romlott. 1889-ben halt meg otthonában kegyvesztetten.


Émile Cartailhac (1845–1921)
(Forrás: wikipédia)

1902-ben, miután Franciaországban elsőként fedeztek fel őskori barlangokat (pl. Lascaux-i barlangok), Émile Cartailhac ellátogatott a de Sautuola családhoz, hogy bocsánatot kérjen Marcelino feleségétől és lányától. Később publikálta nyilvános bocsánatkérő nyilatkozatát: „ Mea culpa d’un sceptique”; Szkepticizmus bűnében vétkes vagyok. Elismerte hibáit, így ezzel visszaállította Marcelino de Sautuola becsületét.

A film élvezetesen mutatja be az Altamira-barlang felfedezésének történetét és következményeit, lenyűgöző képi világgal. A jelmezek, díszletek korhűek. Különösen szépen, több világítással és más aspektusból mutatják meg a nézőknek a barlangfestményeket. A film befogadható, időtartama ugyanis mindössze 93 perc. Antonio Banderas profin alakítja Marcelino de Sautuola szerepét, végig hiteles a játéka. A többi szereplő is jó, de kiemelném a Maria Justína fiatalkori énjét alakító Allegra Allent, aki az egész film alatt hihetetlen energiával és bájjal varázsolja el a nézőket, és sok jelenetet az ő ügyessége tett még élvezhetőbbé. A film kritikájaként érdemes megemlíteni, hogy bár a film nem hosszú, de a nevek nagy halmaza miatt néha nehezen követhető. A film menete sem egységes. Rendkívül lassan indul a cselekmény, és az igazi nagy csattanó a végére marad. Dramaturgiai szempontból sok a felesleges párbeszéd, sőt a történet egy-egy ponton giccsbe hajlóvá válik pl. Maria Justina sokszor azt álmodja, hogy a falakon lévő bölények életre kelnek és megjelennek előtte.


A filmbéli Sautoula család
(Forrás: tronc.com)

Összességében az Altamira felfedezése fontos film, melyet minden történelemért, kultúráért lelkesedő embernek csak ajánlani tudok. A film nemcsak egy olyan műemlék bemutatására tesz kísérletet (nagyon jól), amely mára a világörökség részét képezi, de filozofikusan vizsgálja a tudomány–hit, család–individuum, változás–állandóság kérdésköreit.

Szűcs Adél

Néhány tény és érdekesség Altamiráról:

  1. Marcelino de Sautuola a barlang felfedezésekor a festmények korát kb. Kr. e. 10.000-re datálta, de modern vizsgálatok bebizonyították, hogy a barlang festményei 35.000 évesek.
  2. A kétkedők állítása szerint a barlang festményeit szökött római rabszolgák festették, amikor Hispánia római provincia volt.
  3. A barlangfestményeket sokáig majmok pingálásának tartották.
  4. A freskók az ún. magdalénien kultúra idején készültek Kr. e. 13 500 körül.
  5. Az Altamira mennyezete 18 m hosszú és 19 m széles, ezt a teret végig kitöltik a festmények.
  6. A falakon főként bölényeket ábrázoltak, de ugyanígy szarvasokat, vaddisznókat, vadlovakat is találhatunk.
  7. Az Altamira bölényeit csordaként ábrázolták, néhányuk befejezetlen maradt.
  8. A bölények közül néhányat nem csak állva, de fekve és porban hemperegve is ábrázolták.
  9. Bölényábrázolásokat nemcsak a falon, hanem kőbe vésve is találtak. Viszont a kutatók egyetlen bölénycsontot sem találtak a barlangban, így nem tudhatjuk pontosan, a barlangot mire használták.
  10. Az állatok mellett emberi kezeket is festettek a falakra.
  11. A festményeket vörösokker színnel és fekete mangánfölddel festették ki, a festéket a mészköveken fekvő csigákba tették.
  12. 1985-től a barlang az Unesco Világörökség része.
  13. 2001-ben megépült az Altamira-múzeum turisták számára, ami a barlang hiteles másolata.
  14. 2002-től az eredeti barlangot a turisták okozta károk miatt bezárták.
  15. 2015-től újra látogatható az eredeti barlang, de csak 30 perc erejéig.

Ezt olvastad?

  A 20. század történelme a nyilvánosságban sok esetben közvetett és közvetlen módon is kapcsolódik a politikához – leginkább az emlékezetpolitika