Kártyatörténet: A kártyajátékok és társadalmi megítélésük

A polgárosuló 19. században a társasági érintkezésekben Európa-szerte kitüntetett helyet foglaltak el a kártyajátékok, bár a különböző társadalmi rétegek körében eltérő kártyakultúra alakult ki. A kártya társadalmi megítélése változó volt attól függően, hogy hazárd vagy kommersz játékról volt szó, amelyek a gyakorlatban két eltérő játékostípust, hozzáállást és magatartásformát követeltek meg.

 

Bihari Sándor: Vasárnap délután (Forrás: kartya-jatek.hu)

Kártyatípusok és jellemzőik

A kommersz kártyajátékok jellemzője, hogy társadalmilag nagyobb presztízzsel bírtak, elfogadottabb volt, sőt a társas érintkezés egyik kiemelt eseményévé is válhattak. A kommersznek nevezett játékok során a játékos célja a rendelkezésére álló információkból az ellenfél stratégiájának megfejtése, és ezzel párhuzamosan a saját stratégiájának az elrejtése. Ebben a saját képességei mellett a lelkiállapota és a játék (a hazárdjátéknál szigorúbb) szabályrendszere, valamint a konvenciók vannak a segítségére. A szabályrendszer szigorának a célja egyértelműen a játékból a véletlen lehető legnagyobb mértékű kiküszöbölése, ami által a játék az egymás ellen játszó játékosok szellemi párbajává válik. A párbaj során a két fél a saját helyzetéről viszonylag pontos információkkal rendelkezik, ezáltal válik kiegyensúlyozottá, egyenlővé kettejük viadala.

 

Ferraris Artúr: A históriai tarokkparti (Forrás: kartya-jatek.hu)

A kommersz játékokhoz képest a hazárd kategóriába sorolt kártyajátékok társadalmilag elítéltek, s olykor tiltottak, de épp ezért felettébb divatosak is voltak. A hazárdjátékok negatív megítélésének ékes példája Alvincy Sándor 1899-ben a kártyákról írott könyve, amelyben a szerző élesen elítélte azokat a társadalmi romboló erejük okán:

…a jelenleg mindjobban elharapódzó kártyaszenvedéllyel szemben pedig időszerűnek láttam, hogy eme sajátlagosan magyar társadalmi kórra fölhívjam mindazoknak figyelmét, kik rendelkezéseikkel megfékezhetik a hazárdjátékot, megrendszabályozhatják legalább a kártyaszenvedélyt, miután már annak teljes kiirtásáról szó sem lehet. Múlt évben a jég elverte huszonkilenc megyénk termését; az ilyen kivételes elemi csapásoknál is nagyobb arányúak nálunk a kártya pusztításai.[1]

Gyakorlatban a hazárdjáték alapját nem egy másik emberrel folytatott szellemi viadal képezi, hanem a véletlennel, a szerencsével folytatott bizonytalan kimenetelű párharc. A bizonytalanság eredete a játékosok információhiányából fakad. A hazárd szó maga is a francia hasard, azaz véletlen szóból ered, amely egy régi kockajáték elnevezése volt eredetileg. Maga a játék jellege hozzájárult a szó jelentéstartalmának a szerencsével, kockázattal, véletlennel és a rizikóval való bővüléséhez.

 

Játékosideálok és magatartások

A két játéktípus másik alapvető különbsége a tét volt, amiben játszották. A kommersz játékokban még ha pénzben is játszották, olyan alacsony volt a tét, hogy a játékosok számára a nyereség nem „gazdasági” szempontból volt fontos. (Gondoljunk csak arra, hogy sok helyen napjainkban is forintos alapon játsszák az ultit és a tarokkot is.) A hazárdjáték viszonylag egyszerű szabályaiból eredően kevés figyelmet és összpontosítást igényel, de a nagy nyereség lehetőségének izgalma egy másfajta kihívás elé állítja a játékost.

 

Giacomo Ceruti: Két fiú játszik a kosáron (Forrás: conceptualfinearts.com)

A hazárdjáték egyik sajátossága, hogy a csalás kiküszöbölése érdekében minden egyes partit új, felbontatlan kártyával játszanak. Érdekes az a párhuzam, hogy míg a kommersz játékok a szerencse kiküszöbölése érdekében igyekeznek bonyolult szabályrendszert létrehozni, addig a hazárd a csalás kiküszöbölése érdekében tesz lépéseket. A két szándék közti különbségben érhető tetten a két játék által megkövetelt eltérő játékosideálok. A kommersz játékos számára a logika, tervezés, az eshetőségek reális felmérése a legfontosabb. A hazárdot játszók számára ezzel szemben sokkal nagyobb szerepe van az olyan tulajdonságoknak mint a hidegvér, a kitartás, a férfiasság, a játékból fakadó határhelyzetekben való méltóság megőrzése.

 

Paul Cézanne: Kártyajátékosok (Forrás: wikipedia.org)

Talán ennek az értelmezésnek is volt köszönhető az a társadalmi megítélés, ami a hamiskártyásokat körülvette. A hamiskártyások elsősorban a hazárdjátékokban igyekszenek a szabályokat tudatos, előre megtervezett módon megszegni. Alapvetően két fajtájuk létezett, a magányosan és a segítővel dolgozó. A magányos hamiskártyás elsősorban a kézügyességére, álzsebeire és cinkelt pakli gyűjteményére támaszkodott, míg a csapatban dolgozó, a játékosok mögött álló, vagy köztük ülő társának finom jelzéseire. A két hamiskártyás-magatartás tette indokolttá a már említett szabályt az osztásonkénti új pakliról, illetve az asztalnál való, szigorú szabályokon alapuló kommunikációról. Ennek ellenére a kor társadalma sokkal megengedőbb volt egy köztudottan hamiskártyással szemben, mint egy olyan valakivel, aki megfutamodott a párbaj elől, vagy közpénzeket herdált el, netán végrendeletet hamisított. Ez a megengedő magatartás annak tudható be, hogy a hamiskártyásra inkább tekintettek a saját sorsát a kezébe vevő, az isteni segítségre feleslegesen nem váró emberre mint egy becstelen, a közösség normái ellen vétő személyre. Az isteni gondviselésben megrendült hit így a játékosok figyelmét a csalás különböző kifinomult technikáinak elsajátítása, és a matematika bizonyos ágai (valószínűség-számítás, logika) felé fordította. Az effajta társadalmi megítéléssel párhuzamosan a kártya már nemcsak a pénzszerzés egyik módozataként jelent meg, hanem mint a társadalmi felemelkedés egyik lehetséges útja. A kártya tehát összemosódott a siker és hatalom megszerzésével.

 

A kártyakultúra kialakulása Magyarországon

A kártya történetével foglalkozó szakirodalmak mindegyike megegyezik abban, hogy a kártya eredetének és elterjedésének kezdeteit illetően csupán találgatni lehet. Ennek a nagyfokú bizonytalanságnak a források hiányos volta és a fennmaradt korai kártyák csekély száma az oka. A helyzet a magyarországi kezdeteket illetően sem sokkal rózsásabb. A legrégebbi fennmaradt kártyalapjaink illetve játszmáink[2] Mátyás korából valók.

 

Kártyázók, 1923-as felvétel (Forrás: nyest.hu)

Annak, hogy ilyen csekély számban maradtak meg hazánkban a régi kártyák, két oka van. Az egyik, hogy a kártya (bár kezdetben a nemesi réteg kiváltsága volt) használati tárgy és mint ilyen gyorsan tönkremegy, elhasználódik, illetve a kortárs használói sem tartották feltétlenül megőrzésre méltónak. A másik ok, hogy 1945-ben a Magyar Nemzeti Múzeum kártyagyűjteménye szinte teljes mértékben megsemmisült. A korai időkre így az egyik legfőbb forrásunk a különböző egyházi és uralkodói rendeletek sora, melyek hol tiltják, hol pedig korlátozzák egyes játékok űzését.

Az egyház minden alkalmat megragadott, hogy gátat vessen a hazárdjátékok terjedésének. Ennek a harcnak van magyar vonatkozású története is, mely 1419-ből maradt ránk. A történet szerint egy ferences szerzetes Nürnbergben prédikált a szerencsejátékok ellen, minek hatására az összegyűlt hívek közel negyvenezer kockát, több ezer ostáblát és számos kártyapaklit máglyán égettek el. A híveit a szerencsejátékok ellen sikeresen toborzó szerzetes 37 évvel később, 1456-ban, Nándorfehérvár alatt a török ellen hasonlóan eredményesen tüzelte fel keresztes seregét. Ez a kártyaellenes szerzetes nem volt más, mint Kapisztrán János.

 

Kártyások (Forrás: kartya-jatek.hu)

A kevés forrás ellenére is abban biztosak lehetünk, hogy a kártya magyarországi elterjedése hasonló módon ment végbe, ahogyan Európában másutt is. Eleinte a királyi udvarokban, a főpapok és gazdag nemesek körében terjedt el, csak ezután vált ismerté a gazdagabb polgárok között és csak a folyamat végén vált elérhetővé az alacsonyabb rétegek számára is. Ennek igen egyszerű az oka, a kártya kezdetben kézimunkával készült és igen drága volt. Kolb Jenő Régi Játékkártyák című könyvében a kártya terjedését a dohányzás kultúrtörténetével állítja párhuzamba. Hiszen annak iránya is a társadalom felső rétegeitől haladt a szegényebbek irányába. Másfelől sem a dohányzás, sem pedig a kártya terjedését nem sikerült rendeletek útján megállítani; a kártya és a dohányzás sokáig a férfiak privilégiuma volt. Magyarországon az egyik első kártyával kapcsolatos adatunk az 1279-ben összehívott budai zsinat egyik rendelete, mely megtiltja a papok számára, hogy jelen legyenek olyan eseményeken, ahol kockán vagy kártyán játszanak.

 

Thorma János: Kártyázók (Forrás: kartya-jatek.hu)

A kártya drágaságát Magyarország esetében az is növelte, hogy a királyságban ekkor még nem voltak kártyakészítők. Mivel Itáliából és német területekről kellett behozni a játékszert, ezért ez időtájt csupán a társadalmi elit számára vált elérhető ez a szórakozás. Ahhoz, hogy a kártyázás szélesen elterjedt népszórakozássá válhasson, szükség volt a 15. században elterjedt új nyomdászati technikákra, a fa-, és később a rézmetszésre.

Az első fennmaradt lapok az 1560-as évekből valók és Pesti Gábor szótárának egyik példányából, a kötéstáblából kerültek elő. Az előkerült négy lapon az „156…” felirat mellett a készítő monogramja, a H. R. is szerepelt. A monogram és az évszám ismeretében a kártya készítője minden bizonnyal Hoffhalter Rafael, lengyel származású nyomdász lehetett. Hoffhalter Magyarországon három ízben is alapított nyomdát, 1563-ban Debrecenben, 1565-66 között Nagyváradon, 1567-ben pedig Gyulafehérváron. A következő írásos adatunk a kártyával kapcsolatosan 1714-ből származik, amikor egy összeírás során a kártyafestő mester is bekerült a lajstromba. A lejegyezett kártyafestő műhelyek nagy számban voltak az ország teljes területén, szinte megegyezően a korabeli nyomdaműhelyek elhelyezkedésével. Így találunk Pesten, Budán, Sopronban, Pozsonyban, Győrben, Kassán és Aradon is kártyakészítőket. A nyomdákkal való szoros együttélés annak köszönhető, hogy a kártyakészítés kezdetben a nyomdai munkák egyik mellékes kiegészítése volt, és viszonylag kevés presztízzsel is bírt.

 

Nicolas Regnier: Hamiskártyás (Forrás: pokerakademia.hu)

Később az egyre növekvő igényeknek megfelelve, a kártyakészítés igényesebbé válásával számos művészi igényű kártyaillusztráció látott napvilágot, kivívva a nyomdászok elismerését. Az egyik leghíresebb kártyafestőműhelyt Giergl Károly alapította meg Pesten. A dinasztia alapítója nevéhez elsősorban állatábrázolásos tarokkok fűződnek. István, Károly fia, 1852-ben önállósulva saját műhelyt indított, és később alapító tagja lett 1869-ben az Első Magyar Kártyagyár Részvénytársaságnak. Az ő munkásságából jós- és játékkártyák maradtak fenn. A század végére egyre jobban megnőtt a bécsi befolyás a kártyakészítés területén is. A Giergl István által alapított Első Magyar Kártyagyár Részvénytársaságot 1896-ban a Piatnik cég felvásárolta. A gazdasági befolyás növekedése a kártyák művészi megformáltságára is rányomta a bélyegét. Ebben a korban terjed el hazánkban is az úgynevezett bécsi tarokk, melyet kisebb változtatásokkal a mai napig is használunk. A bécsi befolyás ellenére is születtek egyedi kártyák hazánkban. Az egyik ilyen a Chwalowszky Ödön és Scheider József közreműködésével megalkotott Tell-kártya. A Tell-kártya a köznyelvben „magyar kártyának” nevezett német színjelzésű játékkártya. Chwalowszky Ödön a század elején érkezett Prágából hazánkba, és 1840-ben kapja meg a Pest polgára címet. További érdekesség vele kapcsolatban, hogy 1850-ben átadja műhelyét Giergl Jánosnak, aki a család legifjabb kártyakészítőjeként többek között Tell- és Tarokk-kártyákat is készített.

 

Carl Ostersetzer: Kártyajáték a fogadóban (Forrás: lamachild.wordpress.com)

A kártyakultúra meghonosodásának a különböző tiltó rendeletek és törvényi szabályozások mellett a másik jele, ha kártyáról szóló könyvek íródnak, hogy a kártya világában járatlanok számára segítséget nyújtsanak. Hazánkba az első ilyen könyv 19. század első feléből, 1824-ből, Pozsonyból való, melynek címe „A’ Vhyst, vagy-is Csitt játék…” volt. A másik korai kártyakönyv a század közepén, 1840-ben, „Az ügyes és mulattató kártyamester” címen megjelent, kassai kiadvány volt. Érdekes továbbá, hogy a kártyával kapcsolatos ismereteket annyira fontosnak tartották a 19. század első felében a társas életében, hogy a társas-összejövetelekkel kapcsolatos tanító könyvecskékben is helyet kapott. Az egyik ilyen könyv a Cytherens Zaubergürtel címet viselte és 1836-ban Grazban látott napvilágot. A könyvecske az illemszabályok mellett fontosnak találta a kártyamesterséggel kapcsolatos tanácsokkal ellátni az olvasókat.

 

Caravaggio: Kártyások (Forrás: wikipedia.org)

Az első magyarul megjelenő tarokk-könyvre még közel fél évszázadot kellett várni, ugyanis csak 1889-ben adták ki. A kártya széleskörű elterjedése a 19. század elején fejeződött be, hiszen ekkor merül fel az igény, hogy könyvet írjanak a közkedvelt játékokról. A kártya magyarországi aranykorának kezdete így a biedermeierrel esik egy időbe és tart egészen a második világháború befejezéséig. A kártyával foglalkozó szakírók egyetértenek abban, hogy a szocialista berendezkedés nem tett jót a kártyakultúrának. A központosított államhatalom csorbította az emberek szabadságát és megszüntette a kártyázás számára kialakított „intézményesített” tereket, hiszen ekkoriban szűnnek meg a kávéházak és kaszinók. Az egyik emblematikus magyar kártyajátékot, a tarokkot pedig a szocialista rendszer mint a kizsákmányoló réteg játékát számos módon ellehetetlenítette. A helyzetet érzékletesen példázza egy 1957-ben megjelent kártyakönyv, melyben a bridzsről egy hetven oldalas ismertető került be, szemben a tarokkról írt tizennégy sorral.

 

William Sidney Mount: Kártyajátékosok (Forrás: alamy.com)

Összegzés

A kártyajátékok két eltérő típusának alapvető különbsége tehát abban rejlik, hogy a játékosok a játék során mennyi információval rendelkeznek, és a döntéseiket mennyire befolyásolja a stratégia és mennyire a szerencse. Ebből fakadóan a két csoport különböző játékostípusokat és magatartásformákat követel meg, s ezzel együtt eltérő társadalmi megítélés alá esnek. A kártya mint társadalmi jelkép az idők során számos változáson ment keresztül. Kezdetben a prédikátorok dörgedelmeiben a kártyázás egyet jelentett a lelki pusztulással és a züllöttséggel. A 17. századtól az erkölcsi kifogások egyre inkább másodlagossá váltak, amikor a festőművészet majd a szépirodalom beemelte témái közé a kártyakultúrát. A kártyabarlangok egzotikus világának ábrázolása ettől kezdve gyakran került például Caravaggio, Cézanne alkotásai közé, ugyanakkor a kártyások élete a 19. századi magyar irodalom fókuszába is bekerült Krúdy Gyula és Jókai Mór elbeszélései nyomán.

 

Napjainkban a kártya továbbra is a közösségi élet szerves részét képezi. Bár az internet megjelenésével a kártyakultúra személytelen jelleget öltött és a szalonok félhomálya is eltűnt a játékélményből, de a kártya divatossága és népszerűsége cseppet sem kopott meg. Sőt a hazárdjátékok társadalmi elfogadottságát és térhódítását tükrözik a lakosság körében hódító pókerszenvedély, a kártyára specializálódott boltok megnyitása, illetve a televíziós versenyközvetítések is. Korszaktól függetlenül a hazárdkártya értelmezhető a lázadás szalonképes változataként is, amely a vagyoni előrelépést vagy a valós élet problémáinak megoldását – a társadalom által megszabott kereteket és módokat megkerülve – a szerencsén keresztül próbálja elérni. Ennek ellenére a hazárdjátékok romboló hatásával ellentétes, az anyagi létet nem veszélyeztető, és így a közösség és a család életét negatívan nem befolyásoló, kommersz játékok mindvégig elfogadottabbak maradtak. Az internet által kínált virtuális játékszalonok révén azonban egyszer s mindenkorra kikerültek a közítélkezés fennhatósága alól.

 

Perjés András

Szakirodalom:

Berend Mihály, Jánoska Antal, Kártyalexikon A – Z, Akadémiai Kiadó: Budapest, 1993.

Jánoska Antal, Tarokk album, Pallas: Budapest, 1998.

Kolb Jenő, Régi játékkártyák, ÁKV: Budapest, 1984.

Lotman, Jurij, A kártya, Holmi: Budapest, 1997.

Marton János, A magyar tarokkjátékok kézikönyve, Kráter: Pomáz, 2006.

Miklós István, Kártya-kézikönyv, Minerva: Budapest, 1957.

Zolnay Béla, A magyar biedermeier, Holnap: Budapest, 1994.

[1] Alvincy Sándor, Kártyások és játékbarlangok, Budapest, 1899, 8. 

[2]  Játszmának a szakirodalomban a befejezett játék mellett a csomag kártyát is szokás nevezni.

 

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

Ezt olvastad?

„Mi részünkről csak annyi akarunk megjegyezni: ne legyen fővárosunk olyszerű, amilyen Páris és London: azaz ne legyen bolondító fényüzésnek, roppant