Kártyatörténet: A kártyajátékok és társadalmi megítélésük

A polgárosuló 19. században a társasági érintkezésekben Európa-szerte kitüntetett helyet foglaltak el a kártyajátékok, bár a különböző társadalmi rétegek körében eltérő kártyakultúra alakult ki. A kártya társadalmi megítélése változó volt attól függően, hogy hazárd vagy kommersz játékról volt szó, amelyek a gyakorlatban két eltérő játékostípust, hozzáállást és magatartásformát követeltek meg.

 

Bihari Sándor: Vasárnap délután (Forrás: kartya-jatek.hu)

Kártyatípusok és jellemzőik

A kommersz kártyajátékok jellemzője, hogy társadalmilag nagyobb presztízzsel bírtak, elfogadottabb volt, sőt a társas érintkezés egyik kiemelt eseményévé is válhattak. A kommersznek nevezett játékok során a játékos célja a rendelkezésére álló információkból az ellenfél stratégiájának megfejtése, és ezzel párhuzamosan a saját stratégiájának az elrejtése. Ebben a saját képességei mellett a lelkiállapota és a játék (a hazárdjátéknál szigorúbb) szabályrendszere, valamint a konvenciók vannak a segítségére. A szabályrendszer szigorának a célja egyértelműen a játékból a véletlen lehető legnagyobb mértékű kiküszöbölése, ami által a játék az egymás ellen játszó játékosok szellemi párbajává válik. A párbaj során a két fél a saját helyzetéről viszonylag pontos információkkal rendelkezik, ezáltal válik kiegyensúlyozottá, egyenlővé kettejük viadala.

 

Ferraris Artúr: A históriai tarokkparti (Forrás: kartya-jatek.hu)

A kommersz játékokhoz képest a hazárd kategóriába sorolt kártyajátékok társadalmilag elítéltek, s olykor tiltottak, de épp ezért felettébb divatosak is voltak. A hazárdjátékok negatív megítélésének ékes példája Alvincy Sándor 1899-ben a kártyákról írott könyve, amelyben a szerző élesen elítélte azokat a társadalmi romboló erejük okán:

…a jelenleg mindjobban elharapódzó kártyaszenvedéllyel szemben pedig időszerűnek láttam, hogy eme sajátlagosan magyar társadalmi kórra fölhívjam mindazoknak figyelmét, kik rendelkezéseikkel megfékezhetik a hazárdjátékot, megrendszabályozhatják legalább a kártyaszenvedélyt, miután már annak teljes kiirtásáról szó sem lehet. Múlt évben a jég elverte huszonkilenc megyénk termését; az ilyen kivételes elemi csapásoknál is nagyobb arányúak nálunk a kártya pusztításai.[1]

Gyakorlatban a hazárdjáték alapját nem egy másik emberrel folytatott szellemi viadal képezi, hanem a véletlennel, a szerencsével folytatott bizonytalan kimenetelű párharc. A bizonytalanság eredete a játékosok információhiányából fakad. A hazárd szó maga is a francia hasard, azaz véletlen szóból ered, amely egy régi kockajáték elnevezése volt eredetileg. Maga a játék jellege hozzájárult a szó jelentéstartalmának a szerencsével, kockázattal, véletlennel és a rizikóval való bővüléséhez.

 

Játékosideálok és magatartások

A két játéktípus másik alapvető különbsége a tét volt, amiben játszották. A kommersz játékokban még ha pénzben is játszották, olyan alacsony volt a tét, hogy a játékosok számára a nyereség nem „gazdasági” szempontból volt fontos. (Gondoljunk csak arra, hogy sok helyen napjainkban is forintos alapon játsszák az ultit és a tarokkot is.) A hazárdjáték viszonylag egyszerű szabályaiból eredően kevés figyelmet és összpontosítást igényel, de a nagy nyereség lehetőségének izgalma egy másfajta kihívás elé állítja a játékost.

 

Giacomo Ceruti: Két fiú játszik a kosáron (Forrás: conceptualfinearts.com)

A hazárdjáték egyik sajátossága, hogy a csalás kiküszöbölése érdekében minden egyes partit új, felbontatlan kártyával játszanak. Érdekes az a párhuzam, hogy míg a kommersz játékok a szerencse kiküszöbölése érdekében igyekeznek bonyolult szabályrendszert létrehozni, addig a hazárd a csalás kiküszöbölése érdekében tesz lépéseket. A két szándék közti különbségben érhető tetten a két játék által megkövetelt eltérő játékosideálok. A kommersz játékos számára a logika, tervezés, az eshetőségek reális felmérése a legfontosabb. A hazárdot játszók számára ezzel szemben sokkal nagyobb szerepe van az olyan tulajdonságoknak mint a hidegvér, a kitartás, a férfiasság, a játékból fakadó határhelyzetekben való méltóság megőrzése.

 

Paul Cézanne: Kártyajátékosok (Forrás: wikipedia.org)

Talán ennek az értelmezésnek is volt köszönhető az a társadalmi megítélés, ami a hamiskártyásokat körülvette. A hamiskártyások elsősorban a hazárdjátékokban igyekszenek a szabályokat tudatos, előre megtervezett módon megszegni. Alapvetően két fajtájuk létezett, a magányosan és a segítővel dolgozó. A magányos hamiskártyás elsősorban a kézügyességére, álzsebeire és cinkelt pakli gyűjteményére támaszkodott, míg a csapatban dolgozó, a játékosok mögött álló, vagy köztük ülő társának finom jelzéseire. A két hamiskártyás-magatartás tette indokolttá a már említett szabályt az osztásonkénti új pakliról, illetve az asztalnál való, szigorú szabályokon alapuló kommunikációról. Ennek ellenére a kor társadalma sokkal megengedőbb volt egy köztudottan hamiskártyással szemben, mint egy olyan valakivel, aki megfutamodott a párbaj elől, vagy közpénzeket herdált el, netán végrendeletet hamisított. Ez a megengedő magatartás annak tudható be, hogy a hamiskártyásra inkább tekintettek a saját sorsát a kezébe vevő, az isteni segítségre feleslegesen nem váró emberre mint egy becstelen, a közösség normái ellen vétő személyre. Az isteni gondviselésben megrendült hit így a játékosok figyelmét a csalás különböző kifinomult technikáinak elsajátítása, és a matematika bizonyos ágai (valószínűség-számítás, logika) felé fordította. Az effajta társadalmi megítéléssel párhuzamosan a kártya már nemcsak a pénzszerzés egyik módozataként jelent meg, hanem mint a társadalmi felemelkedés egyik lehetséges útja. A kártya tehát összemosódott a siker és hatalom megszerzésével.

 

A kártyakultúra kialakulása Magyarországon

A kártya történetével foglalkozó szakirodalmak mindegyike megegyezik abban, hogy a kártya eredetének és elterjedésének kezdeteit illetően csupán találgatni lehet. Ennek a nagyfokú bizonytalanságnak a források hiányos volta és a fennmaradt korai kártyák csekély száma az oka. A helyzet a magyarországi kezdeteket illetően sem sokkal rózsásabb. A legrégebbi fennmaradt kártyalapjaink illetve játszmáink[2] Mátyás korából valók.

 

Kártyázók, 1923-as felvétel (Forrás: nyest.hu)

Annak, hogy ilyen csekély számban maradtak meg hazánkban a régi kártyák, két oka van. Az egyik, hogy a kártya (bár kezdetben a nemesi réteg kiváltsága volt) használati tárgy és mint ilyen gyorsan tönkremegy, elhasználódik, illetve a kortárs használói sem tartották feltétlenül megőrzésre méltónak. A másik ok, hogy 1945-ben a Magyar Nemzeti Múzeum kártyagyűjteménye szinte teljes mértékben megsemmisült. A korai időkre így az egyik legfőbb forrásunk a különböző egyházi és uralkodói rendeletek sora, melyek hol tiltják, hol pedig korlátozzák egyes játékok űzését.

Az egyház minden alkalmat megragadott, hogy gátat vessen a hazárdjátékok terjedésének. Ennek a harcnak van magyar vonatkozású története is, mely 1419-ből maradt ránk. A történet szerint egy ferences szerzetes Nürnbergben prédikált a szerencsejátékok ellen, minek hatására az összegyűlt hívek közel negyvenezer kockát, több ezer ostáblát és számos kártyapaklit máglyán égettek el. A híveit a szerencsejátékok ellen sikeresen toborzó szerzetes 37 évvel később, 1456-ban, Nándorfehérvár alatt a török ellen hasonlóan eredményesen tüzelte fel keresztes seregét. Ez a kártyaellenes szerzetes nem volt más, mint Kapisztrán János.

 

Kártyások (Forrás: kartya-jatek.hu)

A kevés forrás ellenére is abban biztosak lehetünk, hogy a kártya magyarországi elterjedése hasonló módon ment végbe, ahogyan Európában másutt is. Eleinte a királyi udvarokban, a főpapok és gazdag nemesek körében terjedt el, csak ezután vált ismerté a gazdagabb polgárok között és csak a folyamat végén vált elérhetővé az alacsonyabb rétegek számára is. Ennek igen egyszerű az oka, a kártya kezdetben kézimunkával készült és igen drága volt. Kolb Jenő Régi Játékkártyák című könyvében a kártya terjedését a dohányzás kultúrtörténetével állítja párhuzamba. Hiszen annak iránya is a társadalom felső rétegeitől haladt a szegényebbek irányába. Másfelől sem a dohányzás, sem pedig a kártya terjedését nem sikerült rendeletek útján megállítani; a kártya és a dohányzás sokáig a férfiak privilégiuma volt. Magyarországon az egyik első kártyával kapcsolatos adatunk az 1279-ben összehívott budai zsinat egyik rendelete, mely megtiltja a papok számára, hogy jelen legyenek olyan eseményeken, ahol kockán vagy kártyán játszanak.

 

Thorma János: Kártyázók (Forrás: kartya-jatek.hu)

A kártya drágaságát Magyarország esetében az is növelte, hogy a királyságban ekkor még nem voltak kártyakészítők. Mivel Itáliából és német területekről kellett behozni a játékszert, ezért ez időtájt csupán a társadalmi elit számára vált elérhető ez a szórakozás. Ahhoz, hogy a kártyázás szélesen elterjedt népszórakozássá válhasson, szükség volt a 15. században elterjedt új nyomdászati technikákra, a fa-, és később a rézmetszésre.

Az első fennmaradt lapok az 1560-as évekből valók és Pesti Gábor szótárának egyik példányából, a kötéstáblából kerültek elő. Az előkerült négy lapon az „156…” felirat mellett a készítő monogramja, a H. R. is szerepelt. A monogram és az évszám ismeretében a kártya készítője minden bizonnyal Hoffhalter Rafael, lengyel származású nyomdász lehetett. Hoffhalter Magyarországon három ízben is alapított nyomdát, 1563-ban Debrecenben, 1565-66 között Nagyváradon, 1567-ben pedig Gyulafehérváron. A következő írásos adatunk a kártyával kapcsolatosan 1714-ből származik, amikor egy összeírás során a kártyafestő mester is bekerült a lajstromba. A lejegyezett kártyafestő műhelyek nagy számban voltak az ország teljes területén, szinte megegyezően a korabeli nyomdaműhelyek elhelyezkedésével. Így találunk Pesten, Budán, Sopronban, Pozsonyban, Győrben, Kassán és Aradon is kártyakészítőket. A nyomdákkal való szoros együttélés annak köszönhető, hogy a kártyakészítés kezdetben a nyomdai munkák egyik mellékes kiegészítése volt, és viszonylag kevés presztízzsel is bírt.

 

Nicolas Regnier: Hamiskártyás (Forrás: pokerakademia.hu)

Később az egyre növekvő igényeknek megfelelve, a kártyakészítés igényesebbé válásával számos művészi igényű kártyaillusztráció látott napvilágot, kivívva a nyomdászok elismerését. Az egyik leghíresebb kártyafestőműhelyt Giergl Károly alapította meg Pesten. A dinasztia alapítója nevéhez elsősorban állatábrázolásos tarokkok fűződnek. István, Károly fia, 1852-ben önállósulva saját műhelyt indított, és később alapító tagja lett 1869-ben az Első Magyar Kártyagyár Részvénytársaságnak. Az ő munkásságából jós- és játékkártyák maradtak fenn. A század végére egyre jobban megnőtt a bécsi befolyás a kártyakészítés területén is. A Giergl István által alapított Első Magyar Kártyagyár Részvénytársaságot 1896-ban a Piatnik cég felvásárolta. A gazdasági befolyás növekedése a kártyák művészi megformáltságára is rányomta a bélyegét. Ebben a korban terjed el hazánkban is az úgynevezett bécsi tarokk, melyet kisebb változtatásokkal a mai napig is használunk. A bécsi befolyás ellenére is születtek egyedi kártyák hazánkban. Az egyik ilyen a Chwalowszky Ödön és Scheider József közreműködésével megalkotott Tell-kártya. A Tell-kártya a köznyelvben „magyar kártyának” nevezett német színjelzésű játékkártya. Chwalowszky Ödön a század elején érkezett Prágából hazánkba, és 1840-ben kapja meg a Pest polgára címet. További érdekesség vele kapcsolatban, hogy 1850-ben átadja műhelyét Giergl Jánosnak, aki a család legifjabb kártyakészítőjeként többek között Tell- és Tarokk-kártyákat is készített.

 

Carl Ostersetzer: Kártyajáték a fogadóban (Forrás: lamachild.wordpress.com)

A kártyakultúra meghonosodásának a különböző tiltó rendeletek és törvényi szabályozások mellett a másik jele, ha kártyáról szóló könyvek íródnak, hogy a kártya világában járatlanok számára segítséget nyújtsanak. Hazánkba az első ilyen könyv 19. század első feléből, 1824-ből, Pozsonyból való, melynek címe „A’ Vhyst, vagy-is Csitt játék…” volt. A másik korai kártyakönyv a század közepén, 1840-ben, „Az ügyes és mulattató kártyamester” címen megjelent, kassai kiadvány volt. Érdekes továbbá, hogy a kártyával kapcsolatos ismereteket annyira fontosnak tartották a 19. század első felében a társas életében, hogy a társas-összejövetelekkel kapcsolatos tanító könyvecskékben is helyet kapott. Az egyik ilyen könyv a Cytherens Zaubergürtel címet viselte és 1836-ban Grazban látott napvilágot. A könyvecske az illemszabályok mellett fontosnak találta a kártyamesterséggel kapcsolatos tanácsokkal ellátni az olvasókat.

 

Caravaggio: Kártyások (Forrás: wikipedia.org)

Az első magyarul megjelenő tarokk-könyvre még közel fél évszázadot kellett várni, ugyanis csak 1889-ben adták ki. A kártya széleskörű elterjedése a 19. század elején fejeződött be, hiszen ekkor merül fel az igény, hogy könyvet írjanak a közkedvelt játékokról. A kártya magyarországi aranykorának kezdete így a biedermeierrel esik egy időbe és tart egészen a második világháború befejezéséig. A kártyával foglalkozó szakírók egyetértenek abban, hogy a szocialista berendezkedés nem tett jót a kártyakultúrának. A központosított államhatalom csorbította az emberek szabadságát és megszüntette a kártyázás számára kialakított „intézményesített” tereket, hiszen ekkoriban szűnnek meg a kávéházak és kaszinók. Az egyik emblematikus magyar kártyajátékot, a tarokkot pedig a szocialista rendszer mint a kizsákmányoló réteg játékát számos módon ellehetetlenítette. A helyzetet érzékletesen példázza egy 1957-ben megjelent kártyakönyv, melyben a bridzsről egy hetven oldalas ismertető került be, szemben a tarokkról írt tizennégy sorral.

 

William Sidney Mount: Kártyajátékosok (Forrás: alamy.com)

Összegzés

A kártyajátékok két eltérő típusának alapvető különbsége tehát abban rejlik, hogy a játékosok a játék során mennyi információval rendelkeznek, és a döntéseiket mennyire befolyásolja a stratégia és mennyire a szerencse. Ebből fakadóan a két csoport különböző játékostípusokat és magatartásformákat követel meg, s ezzel együtt eltérő társadalmi megítélés alá esnek. A kártya mint társadalmi jelkép az idők során számos változáson ment keresztül. Kezdetben a prédikátorok dörgedelmeiben a kártyázás egyet jelentett a lelki pusztulással és a züllöttséggel. A 17. századtól az erkölcsi kifogások egyre inkább másodlagossá váltak, amikor a festőművészet majd a szépirodalom beemelte témái közé a kártyakultúrát. A kártyabarlangok egzotikus világának ábrázolása ettől kezdve gyakran került például Caravaggio, Cézanne alkotásai közé, ugyanakkor a kártyások élete a 19. századi magyar irodalom fókuszába is bekerült Krúdy Gyula és Jókai Mór elbeszélései nyomán.

 

Napjainkban a kártya továbbra is a közösségi élet szerves részét képezi. Bár az internet megjelenésével a kártyakultúra személytelen jelleget öltött és a szalonok félhomálya is eltűnt a játékélményből, de a kártya divatossága és népszerűsége cseppet sem kopott meg. Sőt a hazárdjátékok társadalmi elfogadottságát és térhódítását tükrözik a lakosság körében hódító pókerszenvedély, a kártyára specializálódott boltok megnyitása, illetve a televíziós versenyközvetítések is. Korszaktól függetlenül a hazárdkártya értelmezhető a lázadás szalonképes változataként is, amely a vagyoni előrelépést vagy a valós élet problémáinak megoldását – a társadalom által megszabott kereteket és módokat megkerülve – a szerencsén keresztül próbálja elérni. Ennek ellenére a hazárdjátékok romboló hatásával ellentétes, az anyagi létet nem veszélyeztető, és így a közösség és a család életét negatívan nem befolyásoló, kommersz játékok mindvégig elfogadottabbak maradtak. Az internet által kínált virtuális játékszalonok révén azonban egyszer s mindenkorra kikerültek a közítélkezés fennhatósága alól.

 

Perjés András

Szakirodalom:

Berend Mihály, Jánoska Antal, Kártyalexikon A – Z, Akadémiai Kiadó: Budapest, 1993.

Jánoska Antal, Tarokk album, Pallas: Budapest, 1998.

Kolb Jenő, Régi játékkártyák, ÁKV: Budapest, 1984.

Lotman, Jurij, A kártya, Holmi: Budapest, 1997.

Marton János, A magyar tarokkjátékok kézikönyve, Kráter: Pomáz, 2006.

Miklós István, Kártya-kézikönyv, Minerva: Budapest, 1957.

Zolnay Béla, A magyar biedermeier, Holnap: Budapest, 1994.

[1] Alvincy Sándor, Kártyások és játékbarlangok, Budapest, 1899, 8. 

[2]  Játszmának a szakirodalomban a befejezett játék mellett a csomag kártyát is szokás nevezni.

 

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

Ezt olvastad?

Sokan ismerik az Orient Expresszt például az Agatha Christie tollából származó Gyilkosság az Orient Expresszen című regényből, amelynek főszereplőjét, Hercules Poirot