Kéjnők és lövészárok-lotyók az első világháború alatt

Kéjnők és lövészárok-lotyók – Prostitúció az I. világháború alatt címmel rendezett kerekasztal beszélgetést a Politikatörténeti Intézet (PTI) 2017. november 29-én A háború peremén címet viselő első világháborús beszélgetés-sorozat utolsó eseményeként. A téma kuriozitásának és provokatív figyelemfelhívásának köszönhetően előzetesen is nagy érdeklődés övezte a beszélgetést, amelyen Kaba Eszter, a PTI Tudományos Osztályának főlevéltárosa beszélgetett Kiss Gáborral, a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténeti Levéltárának levéltárvezetőjével és Szécsényi Mihállyal, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Központi Könyvtár és Levéltárának levéltárosával.

Kaba Eszter, Szécsényi Mihály, Kiss Gábor. Fotó: Politikatörténeti Intézet

A beszélgetés felvezetéseként Kaba Eszter felkérte Szécsényi Mihályt, hogy néhány gondolatban ismertesse a civil prostitúció 1914 előtti helyzetét. Szécsényi előadásának elején kiemelte, hogy a vonatkozó időszakra úgy tekinthetünk, mint a prostitúció aranykorára. Kutatása alapján a fennmaradt források ismeretében Dévaványa és Miskolc városok példáján keresztül kaphatjuk a legvalóságosabb képet az első világháború előtti Monarchiabeli viszonyokról és tendenciákról. Szécsényi a levéltári forrásokból kinyerhető adatok és térképvázlatok segítségével mutatott rá a prostitúció legjellemzőbb vonásaira.

Dévaványán az 1903 és 1906 közötti adatok szerint a két helyi bordélyban hetvenegy nő dolgozott, akik a település 15–20 kilométeres vonzáskörzetéből alkalomszerűen érkeztek, és adott időpontig tartózkodtak csak ott, a földrajzi adottságokból adódóan főként akkor, amikor nem volt mezőgazdasági munka. Az vizsgált időszakban Szolnok megyéhez tartozó Dévaványára átjáró prostituáltak negyvenhét különböző településről érkeztek, ahová a szomszédos megyékből a közelség ellenére sok idő alatt, a vasúthálózat sajátosságai révén csak több átszállással jutottak el, Szécsényi szerint ez nem véletlen, hiszen itt senki nem kereste őket. Ami a családi hátteret illeti, a források nem erősítették meg azt a közkeletű feltevést, hogy ennek domináns szerepe lett volna a nők prostituálódására. A rendelkezésekre álló források szerint húsz fő származott csonka családból, míg huszonheten teljes családból érkezve dolgoztak a bordélyházakban hajadonként, majd asszonyként is, a család és a férj tudtával vagy akár anélkül is.

Miskolcon a források szerint 1901 és 1911 között több mint hatszáz prostituált dolgozott, többségük egy-egy kisebb településről és a Felvidékről érkezett. A dévaványai példával ellentétben a közvetlen környékről sokkal kevesebben jöttek Miskolcra dolgozni, de többen voltak azok, akik előtte már máshol dolgoztak bordélyházakban vagy szolgáltak cselédként. A dévaványai prostituáltak többsége otthonról, a családi házból járt dolgozni. Szécsényi a miskolci vonatkozású adatok fényében rávilágított arra is, hogy prostituáltak nagy része átmeneti kereseti lehetőségként tekintett a munkára, évente 25–30%-uk kiment a rendszerből. Ennek okait a szégyenreakcióban kellett keresni, ami komoly visszatartó erő volt a korszakban, és magyarázatul szolgált arra is, hogy miért mentek lakóhelyüktől egyre távolabbra dolgozni.

Szécsényi az általa vizsgált forrásokból két másik tévhitet is igyekezett eloszlatni: nemcsak a szegények és nemcsak azok lettek prostituáltak, akiknek valamilyen magánéleti problémájuk, traumájuk volt. Az utóbbi logikáját kifordítva megállapíthatjuk, hogy ha mindenki ezt az utat választotta volna, a valóban prostitúcióból élők sokszorosa választotta volna ezt a munkát. A prostituáltként dolgozó nők társadalmi piramisa kicsit laposabb volt, mint a korabeli társadalomé, de a forrásokból kiderült, hogy szolgabírók vagy arisztokraták lányai is voltak köztük. A vallási felekezeteket illetően felülreprezentáltak voltak az izraeliták és katolikusok.

A prostitúció rendszerének fejlődése és népszerűségének növekedése nagyban köszönhető a Monarchia fejlett vasúthálózatának. Ezt igénybe véve állandóan vándorolhattak a nők, ráadásul a vonalak mentén sok nagy laktanya volt, illetve a háború kitörésekor is vasúton szállították a frontra a katonákat, ami a kereslet és kínálat egymásra találását jelentette.

Budapesten a századforduló környékén a Kecskeméti utcában és Magyar utcában működtek a legismertebb bordélyházak, itt csinált karriert a leghíresebb magyar prostituált, Pilisi Róza is. Ismert volt még a Képíró utcai garniszálló, melynek szobáit előszeretettel vették igénybe hasonló célból. A prostituáltak természetesen nemcsak a tehetősebb rétegek között volt népszerűek, erről tanúskodik a Kender utca 15. (ma: Eszperantó utca) szám alatt működő másfélszobás munkáslakásokból kialakított kéjnőtelep. Itt mindenki maga intézte ügyeit madám nélkül. A Monarchia legmagasabb színvonalú szolgáltatásait nyújtó luxusbordélyháza Aradon működött.

Szécsényi Mihály. Fotó: Politikatörténeti Intézet

Szécsényi szerint a prostitúció egyre szélesebb körben való elterjedése természetesen magával vonta az igényt annak szabályzásra is, mely a fővárosban hosszútávon a bordélyházak megszűnéséhez vezetett. Az 1879-ben hozott, ezt szabályozó törvény a prostitúciót, mint kihágást említette, akár egy hónap börtön is járhatott érte. Ezekben az ügyekben a törvényhatóságú városok rendelkeztek döntési jogkörrel. Fontos változás volt még, hogy 1900-tól budapesti főkapitányi rendelet egészségügyi lap meglétéhez kötötte a legális prostitúciót. Ennek köszönhetően Budapesten a magánkéjnők és a találkahelyek népszerűsége nőtt meg. A fővárossal ellentétben a bordélyházak vidéken megőrizték szerepüket.

Kiss Gábor a prostitúció katonaságra vonatkozó szabályozását illetően elmondta, hogy békeidőszakból nem lelhető fel jogi dokumentum, hiszen a háború kitörése előtt senki nem tudhatta, hogy ez majd problémákat okozhat a haderőnek. Továbbá előzetesen azért sem tulajdonítottak a szabályozásnak különösebb jelentőséget, mert nem számítottak hosszú háborúra, így arra sem, hogy a frontra kivezényelt katonák ilyen sokáig lesznek el- és összezárva.

A beszélgetés moderátora, Kaba Eszter erre a gondolatra ráfűzve kérdezte Kiss Gábort, hogy az 1915-ös tábori bordélyokról szóló rendeletet milyen okok hívták életre, megelőző célzatú volt-e, vagy szempont volt-e a nemi betegségek okozta esetleges utódnemzési problémákat előrevetítő félelem.

Kiss a válaszában, folytatva az elkezdett ismertetést, emlékeztetett, hogy 1915 nyarára vált világossá a hadviselő felek számára, hogy a háború állóháborúvá vált, ahol a katonáknak hosszú heteket kellett összezárva lenniük egymással. A jogalkotói szándék oldaláról vizsgálva a rendeletet megállapítható volt, hogy emberanyag-oldalról közelített a problémához. Kiss szerint megelőzés volt a célja: nemi betegség okán a katonák ne essenek ki több hétre az állományból, és a túlzott önkielégítés, illetve a homoszexualitás veszélye ne okozzon zavart a pszichéjükben. Az 1911-es adatokhoz képest ekkorra a hadsereg 5-6%-a helyett 12%-ra emelkedett a nemi betegségekkel fertőzöttek aránya, melyek közül a legenyhébb is akár egy-két hétre kivonta a katonákat a forgalomból. A probléma fajsúlyát jól jelezte, hogy Bécsben létrehozták a tábori bordélyházak tanácsát, akinek a vezetője udvari tanácsosi rangban működött.

Kaba Eszter a folytatásban arról kérdezte Kiss Gábort, hogy nézett ki a tábori bordélyházakban dolgozó átlagprostituált, milyen szabályok vonatkoztak rá, volt-e katonai értelemben vett felettese, foglalkoztak-e azzal, ha nemi betegséggel fertőzött lett.

Kiss a forrásokra hivatkozva kifejtette, hogy a prostituáltakat egy bizottság választotta ki, és három csoportba osztotta őket. Arra vonatkozóan, hogy milyen szempontok alapján sorolták be a prostituáltakat nincsenek forrásaink, csak feltételezni tudják a kutatók, hogy a küllem, fogazat, iskolázottság szerepet játszott az osztályozásban. A hölgyek közül első osztályúnak besorolt prostituáltak voltak a tiszti kéjnők, míg a másik két csoportba a rendfokozat nélküli katonák igényeit kiszolgáló legénységi kéjnők tartoztak. A hadtápterületeken létrehozott bordélyházakban csak 18 évnél idősebb, testileg alkalmas, hajadon hölgyek dolgozhattak, akik a szolgálatuk idejére egyenruhát is kaptak. Erről kép nem, csak írásos forrás áll a kutatók rendelkezésére. A kéjnők uniformisa hasonló volt a nővérekéhez, színük szürke volt. Az öltözetük között a besorolásuk alapján nagy különbségek lehettek, amíg a tiszti kéjnők harisnyája selyemből, addig a legénységi kéjnőké pamutból készült, és színében is eltért. A tiszti kéjnőkön belül elkülönült csoportot alkottak a tábornoki kéjnők, akiket a harisnyájuk oldalán futó piros csíkról lehetett megismerni, a tábornokok rangjelzéséhez hasonlóan.

Kaba Eszter. Fotó: Politikatörténeti Intézet

Kiss szerint amennyiben egy kéjnő nemi betegséggel fertőződött, két dolog történhetett vele. A humánusabb megoldás szerint a beteg kéjnőt elszállították a legközelebbi erre szakosodott egészségügyi intézetbe, míg másokat amolyan biológiai fegyverként az ellenséges vonalak mögé küldtek. A tábori bordélyházakba a közeli városok kéjnőit gyűjtötték össze, a munkavállalásért cserébe fedelet kaptak a fejük fölé, de heti kétszer orvosi vizsgálatnak kellett alávetniük magukat, szabott áron dolgozhattak és igazodniuk kellett nyitva tartási rendhez. Utóbbira vonatkozóan a források szerint komoly eltérések mutatkoztak a különböző rangú kéjnők között: a tiszti kéjnőknek éjjel-nappal rendelkezésre kellett állniuk, a legénységi kéjnők este 9-ig fogadhatták vendégeiket.

Kiss szerint a tábori bordélyházak mellett létezett titkos prostitúció, akiket rajtakaptak, kitoloncolták a területről. A kéjnők között hatalmas különbségek voltak abban is, hogy naponta hány vendéget és mennyi ideig fogadhattak: a tiszti kéjnők esetében az ügyfelek száma napi hatban volt limitálva, a legénységiek esetében tíz-tizenkettőben, de a beszámolók alapján nem volt ritka, hogy akár napi harminc vagy akár száz katona megfordult náluk. Ezért többek menekültek öngyilkosságba, fordultak az alkoholhoz vagy egyéb tudatmódosító szerekhez. A tábornoki kéjnőknek százhúsz perc, a tiszti kéjnőknek rendfokozat szerint kilencven-hatvan-harminc perc, míg a legénységi kéjnőknek tizenöt perc volt az időlimite.

Kaba Eszter következő kérdése a tábori kéjnők kilépési lehetőségeire, és a szolgálatuk letelte utáni sorsukra vonatkozott, illetve arra, hogy volt-e számukra bármi mobilitás az osztályok között.

Kiss Gábor szerint annyit biztosan tudhatunk, hogy a testi betegséggel rendelkezők számára biztosítva volt a gyógykezelés, de a pszichés problémáikra vonatkozó terápiáról nincs rendelkezésre álló forrásunk. A kéjnőknek az osztályok között felfelé lépésre nem volt lehetőségük, minél inkább „elhasználódtak”, annál lejjebb csúsztak a besorolásban. A haderőt nem különösebben foglalkoztatta a kéjnők további sorsa.

Ezt követően Kaba Eszter Szécsényi Mihályhoz címzett kérdésében arról érdeklődött, hogy mi jellemezte a civil prostitúciót a háború évei alatt, erős volt-e a megélhetési kényszer. Érdeklődött továbbá a felől is, hogy mit tudunk a garniszállók razziáiról, illetve jellemző volt-e az, hogy a nők háború hatására prostituálódtak.

Válaszában Szécsényi kifejtette, hogy az adott időszakban a laktanyákban és a kórházakban is nőtt a prostituáltak száma, míg a városi bordélyházak sorra zártak be. A prostituáltak követték a keresletet, így főként a már korábban említett nagyvárosokban (Budapest, Miskolc) dolgoztak, de jelentős részük inkább vállalta a tábori munkát. Az ok világos volt: időre szóló szerződést kaptak, és biztos bevételre számíthattak. A civil prostitúció a háború alatt lényegében ugyanolyan volt, mint előtte, leszámítva a kisebb mértéket. Ebben az időszakban a garniszállók számítottak a legnépszerűbb találkahelyeknek, sokszor razziáztak itt a rendőrök, ahol, ha bármilyen büntetést ki kellett szabniuk, az csak a nőkre vonatkozott kéjelgés bűntette miatt. Jellemző módszer volt az, hogy maguk a rendőrtisztek vették igénybe a kiszúrt és gyanúsnak tartott kéjnő szolgáltatásait, aztán a kijáratnál a kollégái az előzetesen egyeztetett, majd a hölgynek adott bankjegy sorszáma alapján lebuktatták a kéjnőt.

Kaba Eszter következő kérdését Kiss Gábornak címezve arról érdeklődött, hogy megfigyelhető volt-e az öncsonkítás analógiáján a katonák között a nemi betegségek szándékos megszerzése vagy azok bármely tünetének provokálása, és ha igen, milyen módszerek léteztek erre.

Kiss kiemelte, hogy a nemi betegségek gyűjtőszó alatt a nemi úton betegségeket értjük, ebben közösek, de nagyon sok különbség van köztük a tüneteiteket és súlyosságukat illetően. A szifilisz például nem volt gyógyítható, csak tünetmentessé lehetett válni. Kevésbé súlyos, de jellemző betegség volt a húgycsőkankó, melynek gennyes váladékot produkáló tünetét a katonák tudták imitálni maróanyag húgycsőbe vagy bőr alá való fecskendezésével. Egy idő után már a biztos lebukás tudatában is fordultak ehhez a módszerhez a katonák, mert egy-két hetet így is nyerhettek. Kiss hozzátette még, hogy a tábori orvosok többsége nem rendelkezett a nemi betegségekre vonatkozó szaktudással, de a fentihez hasonló esetek elkerülése és megelőzése érdekében tanfolyamokat indítottak a katonaorvosoknak.

A katonák változatos módszereire vonatkozóan Kiss felidézett egy bécsi levéltárban talált temesvári esetet 1916 januárjából két magyar honvédről. A dokumentum szerint elhatározták, hogy szándékosan olyan prostituáltak szolgáltatásait vennék igénybe, akik fertőzöttek. A bírósági tárgyalásukon azonban nem tudtak pontos személyleírást adni a kéjnőkről. A környékbeli kéjnők kihallgatásakor kiderült, hogy a szembesítésre behívott hölgyek egészségügyileg rendben voltak, és törvényesen dolgoztak. Az egyikük vallomása szerint a honvédek pénzt is ajánlottak nekik, hogy ajánljanak olyan bordélyházat, ahol fertőzött kéjnő szolgáltatásait vehetnék igénybe. A dokumentum azonban itt véget ért, így egyelőre nem derült ki, hogy milyen büntetést szabhattak ki a katonákra.

A beszélgetés végéhez közeledve Kaba Eszter az 1918 utáni állapotokról kérdezte Szécsényi Mihályt. Arra volt kíváncsi, hogy mi történt a háború után a prostituáltakkal, hogyan alkalmazkodtak a megváltozott viszonyokhoz, és mit okozott a hátországban maradt nőknél a férfihiány.

Szécsényi kutatása szerint a hátország 1917–18-ra súlyosbodó viszonyai természetesen hatással voltak a prostituáltakra is. Megélhetési gondjaikat megoldandó szisztematikus bűncselekmény-sorozatokat követtek el, az ügyfelektől fehérneműt, ágyneműt, függönyt, falvédőt vagy pokrócot loptak. A módszer minden esetben hasonló volt, a derekuk köré tekerték őket azt a látszatot keltve, hogy terhesek. Ezen ellopott tárgyak értéke 90-300 korona között mozgott. A korból ismert legnagyobb értékű lopás egy összehangolt akció eredménye volt, két kéjnő egymással összejátszva 20000 korona kézpénzt lopott el egy tehetős sertéskereskedőtől. Amíg az egyik az ügyféllel volt elfoglalva, a másik a tapétaajtón bekúszva ellopta a pénztárcát. Szécsényi hozzátette, hogy a háború alatt nagyon sok nő maradt férfi nélkül, akik közül többen kerestek átmeneti partnert, az ilyen kapcsolatból származó gyermekekkel szemben a hazatérő katonák elnézők voltak.

Kaba Eszter utolsó kérdésében arra várt választ a beszélgetés résztvevőitől, hogy az első világháború időszakában milyen volt a prostituáltak és a társadalom viszonya, és erről milyen írásos források, esetleg levelezések állnak rendelkezésre.

Először Kiss Gábor válaszolt, aki a katonaság szempontjából vizsgálva a helyzetet, aláhúzta, hogy a katonaság (különösen a hadvezetés) szükséges rosszként tekintett a prostitúcióra, magánjellegű írásos források nem nagyon maradtak fenn, lévén, hogy a hadsereg nem moralizált. Ezzel szemben inkább olyan praktikus dolgokra hívták fel a katonák figyelmét, hogy miként kerülhetik el, hogy magukra szégyent hozva nehogy nemi betegséget vigyenek haza. Ez azért is fontos volt, mert a rendelkezésre álló források szerint 1917-ben a regisztrált nemi betegek 41%-a házas volt.

Szécsényi szerint a társadalom és a prostitúció kapcsolata jónak volt megítélhető, ezt pedig leginkább a nők közötti kapcsolat milyenségén lehetett szemléltetni. Ezzel kapcsolatban felidézett két megtörtént és bírósági dokumentumokban is rögzített esetet, amikor a prostituáltak szomszédjuktól kölcsönkapott értéktárgyakat, főként ruhákat és ékszereket nem szolgáltattak vissza jogos tulajdonosaiknak. A tárgyaláson a kéjnők elismerték, hogy ezeket eladták, de békés körülmények között rendezték a konfliktust, és kártalanították a kölcsönadókat. Általánosságban a háború után, a Monarchia felbomlásával a korábbi színes világ megváltozott, az 1926-os belügyminisztériumi rendelet betiltotta a bordélyházakat, a prostituáltaknak szigorú feltételeket szabott. A bordélyházakat felváltották a nyilvános házak.

A beszélgetés végén a közönség is lehetőséget kapott a kutatóktól való kérdezésre. Az első kérdés arra vonatkozott, hogy a háború utáni magyar forradalmak hogyan viszonyultak a prostitúció kérdéséhez. Szécsényi Mihály válaszában elmondta, hogy a Tanácsköztársaság idején lakásrendelettel igyekeztek rendezni a helyzetet, a korábbi bordélyházakba proletárokat költöztettek. Kísérletet tettek szakszervezet megalakítására is, siker nélkül.

Az utolsó kérdező arra volt kíváncsi, hogy miért vándoroltak a prostituáltak városról városra, és jellemző volt-e, hogy bárkit kényszerítettek-e arra, hogy a tábori bordélyházakba menjen dolgozni. Szécsényi Mihály szerint a vándorlás oka az volt, hogy ennek köszönhetően sehol sem tudták kizsákmányolni őket, ha nem tetszett nekik a madám vagy tudomásuk volt arról, hogy máshol jobbak a munkakörülmények, továbbállhattak. Ennek köszönhetően a bordélyházak tulajdonosai váltak kiszolgáltatottá, komoly veszteségük származhatott a vándorlásból. A vonatkozó időszakban egyébként nem volt ritka, hogy egy-egy hölgy egy-két év alatt visszaért oda, ahonnan elindult, miközben országosan ismert prostituálttá vált. Kiss Gábor pedig arra mutatott rá, hogy a prostituáltakon inkább pszichés kényszer volt a tábori bordélyházakban való munkára. Prostitúcióra senkit nem kényszerítettek, a már dolgozó kéjnőket szerették volna bevonni.

Kiss Gábor. Fotó: Politikatörténeti Intézet

A másfél órás beszélgetés résztvevői olyan témában szolgáltattak kimerítő részletgazdagsággal információkat a hallgatóság számára, melyről az első világháború történeti diskurzusaiban kevés szó esik. Az ily módon hiánypótló körüljárása a témának nemcsak történeti szempontból lehet fontos, hanem kiválóan illusztrálja azt is, hogy érdemes bátran nyúlni a tabuként kezelt témákhoz, értékes és hasznos tudás ajtajai nyílhatnak ki ekkor. Ez pedig nem csak a szakemberek, hanem az érdeklődők, sőt nagy távlatokban a társadalom figyelmét irányíthatja olyan problémákra, melyekről ma is ritkán beszélünk, holott meghatározó tényezői voltak a korábbi évtizedek, évszázadok történéseinek.

Sujtó Attila

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket