Kényszerű rabság, kettétört sorsok, jelöletlen sírok

Kényszerű rabság, kettétört sorsok, jelöletlen sírok címmel, a Gulag-kutatás fehér foltjai alcímmel tartott nagyszabású, teltházas, egésznapos konferenciát a Gulágokban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány 2020. február 25-én. A Kommunizmus Áldozatai Emléknapja alkalmából a Magyar Nemzeti Múzeum Dísztermében rendezett szakmai tanácskozáson a határon inneni és túli történészek kutatásai hangoztak el, értékes előadások formájában.

A konferenciát Nagyné Pintér Jolán, a Gulag Alapítvány elnöke és Varga Benedek, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója nyitotta meg, Szalay-Bobrovniczky Vince államtitkár – külföldi hivatalos távolléte miatt – írásban küldte el üdvözlő beszédét. Mindannyian felhívták a figyelmet a konferencia tematikájának fontosságára és Gulag-kutatás relevanciájára.

(Fotók: Hámoros Viktor)

Az első szekcióban – Lönhárt Tamás elnök vezetésével – Palasik Mária, Kovács Emőke, Domonkos László, Bertalan Péter és Csarnai Márk előadását hallgathatta meg a nagyszámú érdeklődő közönség. Palasik Mária, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Hivatalának tudományos munkatársa Karig Sára egykori Gulag rabról beszélt. Karig Sára költő, műfordító, szerkesztő sorsát meghatározta a rövid 20. század, amelybe beleszületett az első világháború első évében. Ám ő olyan ember volt, aki nem hagyta magát sodródni, igyekezett maga választani a történelem kínálta alternatívák között: amikor kellett, árva gyermekeket mentett és hamis anyakönyveket gyártott. S amikor az 1947. augusztus 31-i országgyűlési választásokon az ún. kék cédulás választási csalásokat leleplezte, és a megszálló szovjet hatóságok – valószínűsíthetően nem saját kezdeményezésükre – lefogták és elrabolták, akkor sem omlott össze. Több mint hat évet töltött szovjet fogságban – ennek többségét az északi sarkövezetben, Vorkután. Előadásomban bemutatom, hogyan igyekezett Emberként túlélni ezeket a kegyetlen éveket, és segített másoknak is a túlélésben. A fogságban is életre szóló barátságokat kötött, kitartó szorgalommal tanult meg ukránul, majd oroszul – mindezt rabsága pozitív hozadékának tekintette. Palasik Mária átfogó előadás keretében mutatta be a szerencse lányának is nevezett, Karig Sára tartalmas életútját.

Kovács Emőke, a VERITAS Intézet tudományos munkatársa szintén egy Gulag-rab portréját vázolta fel 21. századi kitekintéssel. Rózsás János ugyanis egyike a legtöbbet elszenvedett magyar Gulag-raboknak. Megjárta a legszörnyűbb táborokat, közel egy évtizedig raboskodott a Szovjetunió távoli területein, 9000 km-re lakóhelyétől, Nagykanizsától. Az egykoron leventeként, 18 évesen elhurcolt fiatal kamasz 1953-ban térhetett csak vissza szülőhazájába, elsajátítva az orosz nyelvet, megismerve az orosz irodalmat és barátságot kötve a legnagyobb orosz íróval, Alekszandr Szolzsenyicinnel. Szenvedésén felülemelkedve, hatalmas gyűjtőmunka eredményeként állította össze a Gulag-lexikont és írta meg a rabságról szóló memoárjait. Nehéz élete során, hazatértét követően folyamatosan az állambiztonsági szervek célkeresztjében élt. Az előadás elsősorban az állambiztonsági iratok tükrében mutatta be Rózsás János nehéz sorsát, a keserű valóságot és cáfolta azt a nemrégiben megjelent, meglehetősen megalapozatlan és szakmaiatlan állítást, amely őt besúgóként, az állambiztonsági hálózat aktív tagjaként tűntette fel.

Domonkos László író Szovjet Spartacusok című előadása egy érdekes témakört járt körül. A Gulag-táborok lázadásait mutatta be. Holott úgy gondolhatnánk: a Gulag-táborok poklában lázadni, egyáltalán: az ellenállás bármiféle nyílt formáját kimutatni a teljes lehetetlenségek, az  elképzelhetetlen abszurdumok világába tartozott. Azonban az emberi lélek fensége nem ismer határokat: noha iszonyú áron – hiszen hírmondó is alig maradt belőlük –, mégis megtörténtek, megvalósultak a csodák – mondta el az előadó. Ismereteink szerint ugyanis 33 év alatt, 1923 és 1956 között összesen 18 lázadás – nagyszabású éhségsztrájkoktól a fegyveres felkelésekig – zajlott le Vorkutától Ekibasztuzig, Kolimától Krasznojarszkig. Előadásában az eddigi kutatások alapján ezekről a szinte emberfeletti hősiességről és bátorságról tanúságot tevő, teljesen ismeretlen huszadik századi rabszolgafelkelésekről igyekezett áttekintést adni. 

Bertalan Péter, a VERITAS Intézet tudományos főmunkatársa nemzetközi kitekintést tett  A kollektív büntetéstől a szuperhatalmi státuszig című expozéjában. Az előadás új megközelítés szerint elemezte a 20. és a 21. század geopolitikai hálózatait. Bemutatta azt az ellentmondásos politikai folyamatot, ahogy a táborok országának helyzetéből a Szovjetunió szuperhatalmi státuszba került. Az előadó párhuzamot vont a globalizáció folyamata, valamint a geopolitikai dimenziók és hálózatok evolúciója között, eddig ismeretlen vagy kevesek által ismert tudományos modellek bemutatásával.

Csarnai Márk történész a határon túli magyarság, azon belül is a kárpátaljai református közösség és az elhurcolások relációját tárta fel. Református lelkészek kárpátaljai tragédiája című elődásában az alábbiakat összegezte. Az 1944-es esztendő sorsfordító volt a református többségű kárpátaljai magyarság számára. A Vörös Hadsereg közeledésére a magyar hatóságok 1944. október 15-én elrendelték Ungvár kiürítését, és ezzel Kárpátalján gyakorlatilag megszűnt a magyar közigazgatás. A lelkészekről gyűjtött adatok után meghatározták azt is, hogy ki álljon az egyház élére, végül megtörtént az egyházközségek szovjet szabályok szerinti regisztrálása is. A szovjet államhatalom útjában álló lelkészeket félreállították: 1946 és 1951 között tizenkilenc lelkipásztort tartóztattak le koholt vádak alapján, és ítélték őket – koncepciós eljárásban – sokévnyi lágerfogságra. Az elhunytak hozzátartozói évtizedekig nem állíthattak emléket szeretteiknek, a túlélőknek pedig hosszú éveken keresztül hallgatniuk kellett mindazokról, amelyeket a szovjet lágerekben átéltek.

A második szekció előadói, Rácz János, Máthé Áron, Dunajszky Géza, Földváryné Kiss Réka, Lönhárt Tamás – Kovács Emőke elnökletével – szintén értékes előadásokat tartottak. Rácz János, a VERITAS Intézet tudományos munkatársa Az angolszász álláspont és a szovjet táborok című előadásában feltérképezte azt, hogy Amerikai Egyesült Államok és Egyesült Királyság miképpen vélekedett a GULAG táborairól. A The New York Times és a The Times felhasználásával kiderül ugyanis, hogy a II. világháború előtt és azt követően hogyan gondolkodtak a szovjet táborokról; az elhallgatás és a szemtanúk, visszaemlékezők vallomásai folyamatosan váltakoznak az évek során. Az Amerikai Egyesült Államokban komoly politikai vita bontakozott ki a II. világháború végén, amely a Moszkvával való együttműködés vagy a szovjet kommunizmus feltartóztatásának ellentétében csúcsosodott ki. Ez a sajátságos vita a Demokrata Pártban különösen az 1944-es elnökjelölés során volt meghatározó. Ennek köszönhetően egyes politikusok emlegették, mások ellenben kerülték a szovjet kényszermunkatáborok történetét. Az előadás kontextusba helyezte a GULAG kérdését az éppen aktuális washingtoni politikával.

Dunajszky Géza felvidéki író, helytörténész, A nuzali GULÁG felvidéki áldozatairól tartott szemléletes és személyes hangú előadást, melyből az alábbiakat idézzük: „Apámat, dr. Flórián László jogászt, a háború végén, 1945. március 6−án civilként valamilyen ürüggyel berendelték akkori lakhelyén, Késmárkon a katonai parancsnokságra (NKVD), s családja (felesége s épp csak 1 éves kisfia) csak 1948 júliusában látta viszont. A közbeeső éveket a Kaukázusban töltötte, „kényszerüdülésen”, a Nuzal nevű internálótáborban. Internálták, mert Szlovákiában magyarnak vallotta magát, s nem volt hajlandó erről lemondani. A táborba három barátjával együtt került: dr. Fiedler Viktorral, az orvossal, Pásztor Géza mérnökkel és Kovács Gyula gépésszel Poprádról. A táborban lévő internáltak és hadifoglyok többnyire a közeli ólombányákban dolgoztak, de a négy barát közül hármat kiemeltek, mert szükségük volt tudásukra, szervezőképességeikre. Így lett Fiedler a tábor (és a környék) orvosa, Pásztor a minden technikai dologhoz értő mérnökember az ólombánya műszaki felelőse, s apám, az ügyvéd pedig – ahogy emlegette – az „adjutant nacsalnyika staba bataliona”, tehát a tábor őreként ott állomásozó szovjet zászlóalj főnökének adjutánsa. Szépen hangzik, de tulajdonképpen azt jelentette, neki kellett megszerveznie a tábor életét, mert a „nacsalnyik” mással volt elfoglalva (gondolom, a vodkával). Az alábbi emlékek főleg Pásztor Géza Németországban kiadott emlékiratain alapulnak (igyekszem az eredetit hű fordításban visszaadni), de időnként−helyenként beleszövöm azokat az emlékeket is, amelyeket Apám hagyott ránk (ezek majd dőlt betűvel jelennek meg).  Tény azonban, hogy nagyon keveset beszélt a tábori életről, arról, hogyan bírta ki a szinte három és fél esztendőt, inkább csak egy−egy anekdota az, amire mi – gyerekek – emlékszünk. Valószínűleg nem volt kellemes visszaemlékezni az ott átéltekre, no meg nem is volt szabad arról beszélni, amit a „nagy” Szovjetunióban megéltek.”

(Fotók: Hámoros Viktor)

Máthé Áron, a NEB elnökhelyettese a Kommunista stratégiák a nemzeti kisebbségek körében című előadása az észak-erdélyi magyar és a koszovói albán kommunista csoportok stratégiáit hasonlította össze a deportálásokra vonatkozóan. Míg a magyar lakosság egy részét listák alapján hurcolták el Kolozsvárról (az elhurcoltak közül számosan a GULAG-ra kerültek!), a koszovói albán elhurcoltakat Crna Gora területén egyszerűen meggyilkolták a jugoszláv partizánok – bár a vajdasági példákból tudjuk, hogy a koncentrációs táborok működtetése nem hiányzott a gyakorlatukból. A párhuzamos szisztémákat és az eltéréseket is bemutató előadás ismét rávilágított a kommunista ideológia embertelenségére.

Földváryné Kiss Réka, a NEB elnöke A GULAG-kutatás lehetőségei és perspektivái című előadásában a Gulag-kutatás módszertani kérdéseiről és az emlékezés színtereiről beszélt. Kitért a nemrégiben Moszkvától megkapott közel 700.000 ezer digitális kartonról, mely a magyar elhurcoltakról fog teljesebb képet adni. Felvázolta a kutatások jövőbeni terveit, az európai összefogás szükségességét és a magyar kutatók munkájának fontosságát.

Lönhárt Tamás, a kolozsvári BABES Bolyai Tudományegyetem egyetemi docense A kisebbségek a táborok évszázadában című előadásában a kolozsvári magyarság szisztematikus elhurcolását mutatta be, történeti források alapján.

A záró szekcióban, Bertalan Péter elnökletével Kiss Dávid, Hajagos Csaba, Kovács Kálmán Árpád és Vigóczki Máté tartották meg előadásukat. Kiss Dávid, a VERITAS Intézet tudományos munkatársa Az MKP hadifogoly-politikáját mutatta be. A Magyar Kommunista Párt ugyanis a többi politikai erőhöz hasonlóan kiemelten kezelte a hadifoglyok ügyét a második világháborút követően. Lényeges volt számukra mindez azért, mivel több millió ember sorsát érintette családtagjaik távolléte. A párt politikájában a hadifogolykérdés kiemelt szerepet kapott az 1945-ös választásokra történő felkészülésénél is, amelynek során azt sulykolták a közvélemény felé, hogy jelentős ráhatással vannak a szovjetekre ebben a kérdésben. Ez részben igaz is volt, hiszen saját, a táborokban sínylődő kádereiknek a hazahozatalát igyekeztek minél előbb elintézni a SZEB szovjet vezetőin keresztül. A kommunista propaganda a szovjet táborokban is jelen volt, de az ottani helyzet nyilvánvalóan szöges ellentétben állt azzal, amiről a kommunisták a foglyokat meggyőzni igyekeztek. 

Hajagos Csaba, a kecskeméti Katona József Múzeum muzeológus-történésze a Kecskeméttől Novoszibirszkig című előadásában a kecskeméti elhurcolások történetét mutatta be az írott források tükrében. Az előadás Kecskemét szovjet megszállásának körülményei mellett a kényszermunkára történő elhurcolás részleteibe nyújtott betekintést, mely szerint Nagy-Kecskemét közigazgatási területéhez tartozó tanyavilágban, 1944. november 1. után foglyul ejtett személyeket igazolási eljárás alá vonták, amelyet – a hivatkozások szerint – az Állami Főreáliskolában hajtottak végre. A civilek közül sokakat internálás útján – egészen 1946 márciusáig – a Matkói úti volt Városi Téglagyár Trafó utcai munkáslakásaiból (mint internálótábor) vitték magyarországi elosztólágereken keresztül a Szovjetunió egyes kényszermunkatáboraiba. A GULAG Emlékbizottság által támogatott kutatás eredményeként készült nyilvántartás szerint 1945 decemberében 433 fő civil személy hiányzott a kecskeméti családok köreiből. A leventék, a fegyver nélkül munkaszolgálatra 1944 októberében kirendeltek, az iskoláskorúak, egyetemisták tömegesen estek szovjet fogságba.

(Fotók: Hámoros Viktor)

Kovács Kálmán Árpád, a VERITAS Intézet tudományos munkatársa A GULAG-ra való elhurcolások magyarországi református forrásokban című előadásában a reformátusok elhurcolását járta körül. Közkeletű tévedés, miszerint a vallásüldözés Magyarországon csak 1948 karácsonyán vette volna kezdetét. A vallásüldözés kezdete valójában a megszálló szovjet csapatokkal érkezett az országba 1944 végétől. Bár látszólag elszigetelt egyes esetekről volt szó, ha a pap- és lelkészgyilkosságokat, elhurcolásokat, népbírósági pereket a térképre visszük, az események rendszerré látszanak összeállni, melyből a kor minden szereplőjéhez már akkor eljutott az okulásul szolgáló elégséges információ, hogy mi folyik az országban és mi fog következni még. Súlyosbította a helyzetet a reformátusság világi egyház jellege. Míg ugyanis a papi állás a szovjet megszállás alatt valamennyi (ha nem is túl sok) védelmet biztosított az atrocitásoktól, azok kiemelt mértékben sújtották korábbi egyházfenntartó elemét, a presbiteri réteget is adó, hagyományos társadalmi elithez tartozó, úri, értelmiségi és gazdaréteget. Ezen atrocitások végrehajtásához a szovjet hadsereg mindig megtalálta a megfelelő magyar segéderőt, akik között például baloldali érzelmű (kommunista- és szovjetbarát) Békefi Benő nyíregyházi lelkész exponálta is magát. Ahogy  a kor kommunikációs viszonyai terjesztették szovjet megszállás valós híreit, úgy szegényedtek el a hivatalos egyházi források, és tolódtak el az átélt események valós megörökítései a magánemlékezések és iratok, valamint a pszeudobeszéd terére.

A konferenciát Vigóczki Máté geopolitikai szakértől tanulságos – A GULAG megítélése a mai Oroszországban című – előadása zárta. A tiltott-tűrt-támogatott kategóriákban gondolkozva, a GULAG emlékezete az első kettő mezsgyéjén mozog a jelenkori Oroszországban. Amellett, hogy természetesen vannak megemlékezések, múzeumok, emlékhelyek, mégsem képezi a történelemszemlélet fontos részét. Ez nem csak az állami emlékezetpolitika következtében van így – derült ki az előadásból –, hanem az orosz emberek számára sem bír különösen nagy jelentőséggel.

A konferenciával egyidőben a látogatók a Keskenyúton Alapítvány megrázó tablókiállítását tekinthették meg, Délvidéki Magyar Golgota (1944-45) címmel.

Az Alapítvány a jövőben tervezi a konferencia folytatását és a jelen előadások kötetben történő megjelentetését.

Kovács Emőke

Ezt olvastad?

2023. szeptember 7-én és 8-án rendezte meg a NEPOSTRANS, vagyis „Negotiating post-imperial transitions: From remobilization to nation-state consolidation. A comparative
Támogasson minket