Kép-történeti vágányokon – Az oral history mint műtörténet

Egy valamiféle albumot látsz, művészeti-szerű könyvet, festményfotókkal, névsorral, interjúkkal, históriával. Szöveg, képek-képek-képek, szöveg, lajstrom, jegyzék, mutató… Szakkönyv ez, vagy műtörténet… (!?) A címlap alapján a Vasutasoké. Egy közösségé. Közösségé, mely a múlté, s az emlékezeté, mely ugyanakkor mindig a jelenért létezik. Örökség, hordozható emléktár, kellékei egy időnek, adattárai egy létformának. Világnézeti és élménygyűjtemény, mikrohistória, közösségtanulmány egy szakmai kör, alkotói társulás, művészeti oktatási miliő adott időszakából.

De az-e, s „csak” az-e? Ez sem lényegtelen kérdés, kinek szól, kik a szereplői és főszereplői, ki a „színpadmester”, ki a szcenikus, a díszlettervező, a berendező. Itt a sok hang mintha egyfelé mutatna, vagy maximum kétfelé: Kirchmayer Károly mutatkozik a színen, az Ő emlékezete is ott lebeg a műtárgyak, a művészéletrajzok, a pályaképek, a díjak, s maga a Kör fölött, aki a másik főszereplő. Kis körnek tetszik ez, de nagykörű a hatása, széleskörű a sikere, bensőséges körben él tovább a megértés, az együttlétek, a viták, a pályázatok, díjak, hatások, impressziók egészen szélesen hullámzó köre révén. És sok kör van. Egyben is, egymás után is, egymásba kulcsolódva is, listába szedve és históriába burkolva, lábjegyzetelve és körvonalakkal pontosítva, vallomásokba ékelve és kibomlásokba ültetve, virágzásban és hervadásban egyaránt.

Kirchmayer Károly. Kép forrása: Fortepan

Mily képtelenül, flegmán arisztokratikus is tud lenni az ember, amikor művészetről van szó. Egy Brera-képtár, egy Leopold Múzem…, az igen. De ami kisközösségi térben, egy budapesti munkáskerületben található…, az már csak épphogy. Pedig…

A hajdani „körök kora” elmúlt, s ma inkább a körök emléke, megidézhetősége, mentális öröksége a korhangulat. Az itt közölt „oral history”, az invokáló, a fotókban elbeszélt, a vizuális megnyilatkozásokból kiteljesedő és kapcsolati tőkékben érvényesülő história az, ami az élményközösség alapja lehetett. Alkotási, tanulási, átélési, élményépítési folyamat emlékei mindezek, melynek bázisa, talpköve és máig hatásosként minősíthető benyomásai a Vasutashoz kapcsolódnak. Ki rajzolni, ki szobrani, ki inspirálódni, valahová tartozni, önerőből alkotóvá válni akart ott, ki karriert, fejlődési esélyt, pályát építeni került a Vasutasba. Ki házasságot, ki függőséget, ki pályaívet épített belőle, ki meg csak alkalmi élményt, alkotó lelkek okos gyülekezetének és dolgos hétköznapjainak, barátságainak és vizuális kalandjainak egyvelegét – de valamiképpen Mindenki a művészetközelséget, a mintaadást, a kemény megmunkálás eredményét, az elismerések, visszajelzések, díjak, szakmai táborok érintés-közelségét, közösség-fontosságát idézi föl, ha a Vasutasról szól. Kapcsolatok és stílusok, törekvések és remények, sikerek és pályaképzetek összegződnek az interjúk alapján is (Tibori Timea ebbeni kitartó közreműködése révén ugyancsak), de a ma már hazai és nemzetközi szinten is elismert alkotók tekintélyes körei adnak visszajelzést a Vasutasban meglelt inspirációk, a főiskolára nyert felvételi, a pályaorientáció és kulturális tőkeátruházás legkülönb formái kapcsán is.

Tibori Tímea és T. Kiss Tamás. Kép forrása: Napló.hu

Ez a monográfia példátlan kísérlet egy hazai művelődés-szociológiai és felnőttoktatási értelemben kezelt intézmény privát történetének feldolgozására. Példátlan egyfelől annyiban, hogy nem létezik a Vasutas képzőművészet ismert vagy elismert alkotókörének korábbi, ezzel vetekedő szakirodalma, mely historikus értelemben is kezdeteitől bomlásáig, szereplőitől hatóköréig, alkotóitól befogadói hátteréig dolgozta volna föl a csoport eseménytörténetét. Példátlan továbbá abban az értelemben, hogy a hazai művészeti-művelődési életvilág föltárására a 20. század során sokféle kísérlet született, de a hosszú időtartamú kutatás mindvégig hiányzott: a művészeti produktumok föltárt valóságán túli közösségi élmény és alkotói aktivitás még ebben a számos föltáró kezdeményezésben is csak marginális szerepet kapott művészettörténész sokaknál. Itt pedig egyfelől egyedi életutak, sikertörténetek, kudarcok és életesemény-értelmezések összegződtek, másfelől meg az egyedek alkotta közösség negyed-félévszázados intézménytörténete is hangsúlyt kapott, az egyedek között neves/jeles alkotók és később elismert pályakövetők éppúgy akadtak, mint útelhagyók, kiteljesedési közeget váltók vagy társadalmi csoport-hovátartozásban másfelé elkalandozók. Egyedi erénye e témacsokor teljesebb kidolgozásának a vegyes kutatásmódszertan, mely korabeli levéltári forrásközléstől az időközbeni sajtószemlén át a személyes visszaemlékezések privát történetéig rétegzetten öleli fel egy szakmai képzési forma, egy közösségi haladástörténet és az ehhez kapcsolódó életvilágok tágabb, gazdasági-politikai-művelődéspiaci relációit is… A portrékban, alkotói vagy művésztanári életutakban és életművekben derül igazán fény arra a sokszorosan rétegzett életélményre, amit maguk az amatőr körök, a csoportszervező normák, az akár időlegesen kapcsolódó további alkotók hoznak létre és tartanak fenn. S ez a legdirektebb cáfolat arra, ami az amatőr művészeti körök felszínes-előítéletes-ismerethiányos kezelési aspektusában, vagy akár konkrétan a Vasutas működését illetően is fényesen megmutatkozik.

A kötet talán a legfelszínesebb olvasatban – mondhatnánk „lapozgatás közben” – nem körvonalaz (igaz, nem is ígér…) nagyvolumenű áttekintő elemzést egy kis históriáról, nincs benne világnagy teóriák sürgető újragondolási kényszere sem, így anyaga kívülállóként talán mondható „unalmasnak”, „parciálisnak”, „kisszerűnek” is. Hisz a harsány, celeb-korszaki olvasmányvilág megannyi forrásanyaga Nagy Nevekről, Kivételes Kevesekről szóló, Harsány Népszerűségre hangolt iromány… – akkor hát „kit is érdekelne” valami ismeretlen, „ki tudja miféle…” művészeti alkotókör, amilyet „ismerünk” sok tucatnyit, ha egyáltalán ismeretre-ismerésre méltó az…

Ám a helyi, és szűk érdekkörbe rajzolható, a makro-történéseket csak kicsiben és szeszélyesen tükröző közösségi rendbe a Szerző és munkája révén bepillantva úgy vélhetjük: szinte minden ilyen zárt határú monografikus témaválasztás valahol az érdektelenség határain húzhatja meg saját bűvkörét, s nehezen is tudható, „kinek szól”, de mégiscsak szólnia kell valakikről és valamiképpen…! Nem valami világnagy sodrásokban, inkább kicsit beljebb merészkedve – de nem a távolságtartásról lemondó ítész aspektusából – műtörténeti vizsgálódás szempontjából is mégiscsak figyelmet fókuszál valamire, amiről alaposabb ismeretünk nemigen van. A művelődéskutatás és a kulturális „blokkok” nyolcvanas évek közepéig látványos eredményei már akkor is figyelemre méltó köröket rajzoltak a kor porába. Ugyanakkor az amatőr mozgalom, amatőr művészet, amatőrök körei, „vállalati művészpalánták” sokan és kitartóan még az öndefinícióig is alig jutottak, s még nehezebb volt bármikori művészeti besorolásuk, s még a látványos állami művészeti mecenatúra idején is – hát mit is gondolhatnánk akkor róluk ma…?! Ezt a felszínes és külsődleges „mércét” még a könyv egyik-másik szöveg-idézetében is megtaláljuk egyszer-párszor, hivatásos ítésztől, főiskolai Mestertől, közéleti Nagyságtól…: fél, ha amatőrökhöz hívják (Somogyi József és Bereczky Loránd is mondja ezt a kötet interjú-anyagában), mert „olyanok” – aztán pedig mégsem „csak” olyanok. Az idővel alaposabb rangra jutva, nagyobb népszerűségi körbe illeszkedve azonban mégsem lehet tán legyinteni jelentőségükre…! Mert, mit lehet tudni, a műtörténet változékony politikai alrendszer, hát még minden megtörténhet itt is, ahogyan a naiv művészet, a kísérletező alkotók, a világképi magányban dolgozó kreatívok is példázzák…

Kép forrása: VOKE

De talán… – s ezt épp a monográfia maga bizonyítja – mindezzel együtt és mindentől függetlenül: az „olyanság” is élet! Annyi, amennyi, de életek élete. Mondjuk: bár művészeti kör, s nem lettek mindannyian Miro vagy Picasso, Jean Lurçat vagy ki más, de ennyi jutott, élvezték, próbálták, s kis körben, belülről megbecsült értékrendben mégiscsak voltak Valakik, Egyvalakik, egy Alkotó a sok-sok közül. Kevés ez…? Intimitás ez? Puszta „magántörténelem” ez? Nehéz megítélni, s a kötet Szerzője, munkatársai sem vállalkoznak erre. Viszont sugallják ezt – hol jelzőkkel, hol kérdésekkel, hol tényközléssel. Ráadásképpen: az elemző és interjúkészítő Tibori Timea épp a nem is egy helyen szóba kerülő Művelődéskutató Intézet munkatársaként volt egykor a művészeti amatőr körökben a képzőművészet-kutatási érdeklődés tartósítója, miközben T. Kiss Tamás meg aktív tagja volt e művészeti alkotókörnek…! Hogy amatőrök-e? Hogy elkötelezett művészet-értelmezőként vállalják-e, ami e kötet tartalma? Nem lehet kérdés. Lehet álmok kérdése, s lehet ugyanakkor e folyamatszerűségben az állomások, léthelyzetek, perspektívák teresedésének helye-ideje-módja is – mint a kötet címe is sugallja.

Kétféle izgalmas tartalmi elem járult mindehhez. Egyik a hazai szocialista művelődéspolitika vonzáskörében, megrendelési és ellenőrzési, támogatási és korlátozási miliőjében jelen lévő makropolitikai/ideológiai hatások érzékeltetése egy formálisan alárendelt, sőt tudatosan a margón tartott („vasutas művészek”, „proletárkultúra”, önképzési forma, amatőr mozgalom, stb.) alkotóközösség belső reflektív szférájának tárgykörében. A másik elem a felnőttoktatás, felnőttnevelés egy sajátos ágazati világa, amely nemcsak a szocializmus virulens éveiben volt izgalmas színfolt, de egyben korai képződménye, „lenyomata” is a civil (eredendően polgári, alkotói, autonóm) önszerveződés, a „maga-ura művészet” minden egyéb világoktól függetlenedni képes intimitásainak bűvkörében. A művészeti alkotói kör, az alkotótáborok és kiállítások, az ezekre visszaemlékezni képes egyedek közvetlen megszólaltatása dokumentumok és visszaemlékező interjúk révén tovább növeli az elemzési rétegek számát és megemeli jelentőségük fölbecsülésének értékét. Csak marginálisan „művészeti” ez a szféra, s csupán előiskolája, felkészítő „konzervatóriuma” a vizuális művészeti területek felé induló számos jeles alkotó életpályájának, tehát a művészetszociológia S. Nagy Katalin vagy Józsa Péter, Losonczi Ágnes vagy Lőrincz Judit, a Kapitány-házaspár vagy Wessely Anna által le nem fedett világából hoz összehasonlításra is alkalmas korabeli körképet. Ezekben a portrékban, alkotói vagy művésztanári életutakban és életművekben derül igazán fény arra a sokszorosan rétegzett életélményre, amit maguk az amatőr körök, a csoportszervező normák, az akár időlegesen kapcsolódó további alkotók hoznak létre és tartanak fenn. S ez a legdirektebb cáfolat arra, ami az amatőr művészeti körök felszínes-előítéletes-ismerethiányos aspektusában, vagy akár konkrétan a Vasutas működésében is fényesen megmutatkozik. Ez lehet a művészet-szociológia és az önreflexióra is képes „amatőrség” közötti intim viszony bemutatásának legfőbb útja-módja. Nagy szavak nélkül, elbeszélő közvetettséggel, de a résztvevő hitelességével és a meginterjúvoltak megnyilvánuló elköteleződésével. Álmokkal és állomásokkal, életművekkel és életutakkal. Épp ezért (is) izgalmas a témakörben készült Oral History fejezet, melyben a befutott művészek életpályája sem oly vakítóan látványos sokszor, s éppúgy mint amatőr társaiké, sőt Őket sem kerülte el kiszorítás, megbélyegzés, kivételezés, elismerés vagy feledésbe merülés. Élet az Övéké is, ilyen, amilyen, s ez nem különb a „vasutasok” életvilágában, művészeti közegében sem. Tehát ha oly sokra tartanánk a Munkácsy- vagy Érdemes Művész díjakat, abban sem, sőt életút-formálás terén sem, s a végzettséghez, főiskolai diplomához kötött karrier-lehetőségekben sem más ez a világ, mint az Alkotó Emberé, a teremtő, gondolkodó, kísérletező autonóm személyiségé.

Látható itt továbbá még egy, eddig nem igazán említett rétege a szociológiai, oktatáskutatási, andragógiai rétegeknek: a munkáskultúra, „munkásművelődés”, világnézeti nevelés kérdésköre, amelyből világosan kitetszik, hogy bármely kor „mindennapi művészei” is „esztétikai alkalmazottak” valamiképpen, a különböző „realizmusok” és egyéb izmusok kreatív megformálói, ami talán még a műtörténeti vizsgálódások számára is új terület megszemélyesített bemutatását teszi lehetővé. Az, hogy névsor, portrék válogatása, életutak összefoglalója is része a kötetnek, adalék ahhoz a jelentés-együtteshez, amelyben (és amiként) ez alkotói kör egyedei a műalkotás bűvköréhez, társadalmi valóságához, témavilágához kapcsolódni tudnak, s abban nevelődni, szocializálódni, kiteljesedni képesek lehetnek, baráti körré terebélyesednek, ami talán a professzionális művészeti ágak esetében is ritkaság. E társadalmi-, életforma- és élményközösség be- és felmutatása a Szerző vállalása, egyúttal sikeres munkájának gyümölcse is.

A Vasutas képzőművészeti műhelyről szóló összefoglaló egyúttal reflexív is, s részben az Olvasó is arról kap megerősítést, hogy az alkotói közösség tagjai egymásra is jó hatással voltak, vannak. Az egyik interjúból ez így világlik ki az interjúkészítő Tibori Timea szavaival:

„Ez valóban nagyon fontos, hiszen kimondva, vagy kimondatlanul, de az iskola szellemiségét viszik tovább. Azt is feltételezem, hogy éppen az alapozó képzések eredményeként személyiségükben hordanak olyan igényességet, olyan rendezettséget, struktúrateremtést, ami szintén szükséges ahhoz, hogy az alkotásaik időt állók legyenek”.

Ezt az időtállóságot hordozza a kötet, melyben többszörösen, az alkotók, kortanúk, reflexiók által kimondva is az olvasható, hogy e szellemiség maradandósága és az alkotás alanyisága közös küzdelem részei, s ennek részesei mindannyian, akik számára ez is fölöttébb sok elismerésre, elfogadásra, belátásra ad módot. Ahogyan egymás emlékével bánnak, ahogyan a közös élményekre visszagondolnak, ahogy a barátságok, inspirációk külön-külön is megérintik Őket, az több mint meggyőző, s talán szép is. /Bár e jelző használata itt fölöttébb gyanús, hisz mi is a szép, ki szerint az, meddig az…?!/ De ezt a belső harmóniát, s ennek hátterében az alkotói műhely vezető tanárait, Kirchmayer Károly példátlan hatását, a Műhely példaadó személyiségeit is módunk van belátni…, nem pusztán a szűkebb kör alkotta-hordozta-módosította változatában, hanem a társadalmi közeg, a kor szellemisége felől is. Erről ugyancsak sok apró intimitás, részlet, összefüggés tárulkozik föl a könyv anyagában – beleértve a megszűnés lassú folyamatát, az ellenállás és értékmentés időszakát, s ennek nyomán az emlékezet szerepének meghagyott intim belső világot, emberi-alkotói szférákat is. Sok szereplős, sokfelé ágazó és sokfélét tartalmazó igézet ez, az álmok felé megtett csoportos és egyéni utak, ezek állomásai és végállomásai, remízei felé elérkezett kulturális miliő megjelenítésével. Nem is kevesebb – s ha lehet a teljesség felé vezető útnak mérföldköveit előre is belátni, akkor nem is több – most ez a kötet… De ennek súlya és jelentősége nem csekély, minthogy a Szerző roppant elszánt és kitartó oknyomozásának, történetbúvárlati vállalásának részletrajzokkal hitelesített portréja, csoportképe, folyamatrajza készült el.

A. Gergely András

Az ismertetés másodközlés. Első közzététel: Peri-Mikro-Szkóp

A kötet adatai: T. Kiss Tamás: Álmok – állomások (Vasutas Központi Képzőművészeti Szabadiskola). Kultúrkapu Kiadó, Budapest, 2018., 320 oldal. A melléklet DVD-n, az iskola vezetőjéről, Kirrchmayer Károly szobrászművészről készült portréfilm látható.

Ezt olvastad?

Hiánypótló munkaként jellemezhető a két éve, Kerekes Dóra főszerkesztése alatt megjelent Dunakeszi története I. A kezdetektől 1910-ig című helytörténeti monográfia.