Kerekasztal-beszélgetés a határontúli magyarok állampolgárságának kérdéseiről a 20–21. században

2015. december 10–11-én zajlott a PI-NET (Postgraduates’ International Network) nevű, nemzetközi hatáskörű doktoranduszszervezet éves konferenciája, melynek keretében a Doktoranduszok Országos Szövetsége Történelem-és Politikatudományi Osztály (DOSz TePo) és a TéKa – Szlovákiai Magyar Fiatalok Tudományos és Kulturális Társulása közös rendezvénye is helyet kapott. A két szervezet együttes munkájának köszönhető kerekasztal-beszélgetésre Az állampolgárság kérdése a magyar kisebbség 20–21. századi történetében: identitás-és lojalitásformák, integrációs-és asszimilációs stratégiák címmel került sor a konferencia második napján. A rendezvénynek az MTA Domus Vendégház adott otthont. A kerekasztal-beszélgetés – amely a DOSz Café elnevezésű rendezvények sorát gyarapította – célja az volt, hogy a határontúli magyarok állampolgársági kérdéseit vizsgálja az 1918-as államváltástól napjainkig. Ennek megfelelően a kerekasztalhoz felkért négy szakember a négy legfontosabb határon túlra került régiót képviselte.

A mai Szerbiához tartozó területeken (Délvidék) felmerülő kérdéseket A Sajti Enikő, a Szegedi Tudományegyetem professzora mutatta be. A ma Szlovákiához tartozó területek (Felvidék) ügyeiről Filep Tamás Gusztáv, az MTA Kisebbségkutató Intézetének munkatársa és Öllős László, a Fórum Kisebbségkutató Intézet kutatója tájékoztatta a jelenlévőket. A ma Romániához tartozó területek (Erdély és a Partium) helyzetét Bárdi Nándor, a ma Ukrajnához tartozók (Kárpátalja) esetét pedig Fedinec Csilla történészek vizsgálták, akik szintén az MTA Kisebbségkutató Intézetének munkatársai. A beszélgetés moderálására Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója vállalkozott.

A rendezvényt Hevő Péter, a DOSz TePo elnöke konferálta fel, aki egyúttal ismertette a TePo eddigi tevékenységét is. Kiemelte, hogy ez a TéKával közösen szervezett DOSz Café a tízedik a sorban, azaz jubileumi rendezvényről van szó. Ezt követően Bóna László, a TéKa alelnöke mondott pár szót az általa képviselt szervezetről. Hangsúlyozta, hogy a TéKa elsősorban a társadalomtudományokra fókuszál A történelem, ezen belül az identitás kérdésének a vizsgálata pedig kiemelten fontos a szlovákiai magyar doktorandusz szervezet számára, s ennek egyik érzékeny pontja az állampolgárság kérdése, amely motivációt jelentett a kerekasztal témájának megválasztásában.


Bóna László és Hevő Péter köszönti a résztvevőket. Fotó: Czene Gréta 

Kántor Zoltán moderátorként kiemelte, hogy az állampolgárság dilemmái egyszerre tartoznak a kultúra, a tudomány és a politika kérdéskörébe. Felkérte a résztvevőket arra, hogy három sarkalatos időszakot elkülönítve, nevezetesen 1918–20-ig, az 1945-ös fordulatot követően, és 1989, a rendszerváltozás után ismertessék a kiválasztott térségek magyar lakosságának helyzetét az állampolgárságra fókuszálva.

A. Sajti Enikő ismertette, hogy a Vajdaságban a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (1929-től Jugoszlávia) megalakulását követően a magyarok automatikusan elveszítették magyar állampolgárságukat, s jugoszláv állampolgárságot kaptak helyette. Felvetődött az optálás – azaz a magyar állampolgárság választásának – lehetősége, amelyre a magyarság eleinte kitűnő lehetőségként tekintett. Hamar nyilvánvalóvá vált azonban, hogy az optánsoknak el kellett hagyniuk Jugoszlávia területét, amely azt jelentette, hogy korábbi birtokaikról, lakhelyükről távozni kényszerültek. Ennek ellenére hozzávetőlegesen 40 ezer ember optált. A Jugoszláviához került területeket egyébként a szerb kormányzat teljes mértékben nacionalizálni kívánta.

Erdély és Szlovenszkó kapcsán Bárdi Nándor elmondta, hogy ezekről a területekről a két világháború közötti időszakban mintegy 400 ezer személy menekült Magyarországra. Sok magyar nemzetiségű lakos állampolgárság nélkül maradt 1919-re, mivel azoknak, akik 1918 végéig a fronton tartózkodtak katonaként, nem állt módjukban időben igazolni, hogy nem éltek az optálás lehetőségével, vagyis megilletné őket a román állampolgárság. A második világháború alatt a Maniu-gárdisták megakadályozták a háború alatt Magyarországra menekülő székelyek Erdélybe való visszatérését. 1945 után a román törvénykezés kimondta, hogy nem lehet házassággal állampolgárságot szerezni Romániában.

Bárdi Nándortól Fedinec Csilla vette át a szót, aki elmondta, hogy 1920-ban független Ukrajna még nem létezett, s Kárpátalja 1919-ben Csehszlovákiához került. A fegyverszünet és a békeszerződések megkötése közötti időszakban a határvonalat a demarkációs vonal jelentette, amely szabadon átjárhatónak bizonyult, s amely úgy lett kialakítva, hogy vasúti szempontból Románia számára legyen kedvező. A határok véglegesítését követően a viszonylag ellenőrizetlen határátkelés megszűnt, és a határátkelés hosszú procedúrává vált, már csak az útlevélszerzés bonyolult volta végett is. A két világháború közötti időszakban az állampolgárság kérdése Kárpátalján voltaképpen rendezetlen maradt. 1944 végén a szovjet hadsereg elérte Kárpátalját, s az újabb békekötésig ismét átjárhatóvá váltak a határok. A szovjetek csökkenteni kívánták a magyarság lélekszámát a térségben, amit az úgynevezett „háromnapos Malenkij-robot” által tartottak kivitelezhetőnek. Ezzel az intézkedéssel a szovjetek a szláv lakosság növelését célozták meg. A csehszlovák–szovjet szerződésbe foglalt optálási jog a magyarokra nem vonatkozott. Ezt a helyzetet úgy kívánták megoldani, hogy amikor 1946-ban – Szekfű Gyulával az élen – Moszkvában magyar követség létesült, egy kárpátaljai származású követségi dolgozó elintézte a kárpátaljai magyaroknak, hogy magyar nemzetiségükre hivatkozva átköltözhessenek Magyarországra.

Csehszlovákia esetét Filep Tamás Gusztáv mutatta be, aki úgy véli, hogy az állampolgárság kérdése egyszerre jogi és gazdasági kérdés, ugyanis Csehszlovákiában erősen törekedtek arra, hogy eltávolítsák az országból az állami tisztviselői szférában dolgozó magyarokat. A szlovák törvény csak az 1910 előtt is bizonyítottan Csehszlovákiában élőket jegyezte be a községi nyilvántartásokba, így sok magyar nemzetiségű személy hontalanná vált, nem rendelkezett állampolgársággal. Mivel az útlevél igényléséhez is csehszlovák állampolgárságra volt szükség, a hontalannak minősített emberek nem birtokolhatták ezt a dokumentumot, ami miatt kitoloncolták őket. A helyzetben csak 1925-ben, a Szlovák Nemzeti Koalíció bukását követően mutatkozott enyhülés. 1945 és 1948 között, a kommunista éra bevezető éveiben áttelepítések zajlottak.


A résztvevők: Kántor Zoltán, Öllős László, Fedinec Csilla, A. Sajti Enikő, Filep Tamás Gusztáv. Fotó: Czene Gréta

A felvidéki helyzetet folytatva Öllős László emelkedett szólásra, aki politológusként az 1989-et követő időszak jellemzőit ismertette. Az 1993-ban önállóvá vált Szlovákia vissza kívánta hívni hazájukba a szlovák emigránsokat, aminek érdekében könnyített állampolgársági törvény lépett életbe. Ez azt jelentette, hogy bárki kaphatott szlovák állampolgárságot, aki hajlandó volt szlováknak vallani magát. A magyar nemzetiségűek abban bíztak, hogy ők is kieszközölhetnek Magyarországon ehhez hasonlatos törvényt. 2010-ben a honosítási törvénnyel erre lehetőség is nyílt, s ennek hatására lépett érvényre Szlovákiában az új állampolgársági törvény, amely kimondja, hogy amennyiben egy szlovákiai lakos felveszi más állam polgárságát, úgy hűtlenné válik Szlovákiához, ami a szlovák állampolgárság elvesztését vonja maga után.

Korábbi gondolatait  A. Sajti Enikő kiegészítette azzal, hogy Délvidéken 1941-ben visszaállították a magyar közigazgatást, amely egészen a második világháború végéig, 1945-ig érvényben volt. Ezt követően a jugoszláviai kisebbségeket kollektíven megfosztották minden joguktól, és bevezették a nemzetiségi és politikai megbízhatatlanság fogalmát.

Kántor Zoltán úgy összegezte az eddig elhangzottakat, hogy mind 1918-at, mind 1945-öt követően jellemző volt a nemzetiségi alapon történő kirekesztés a határon túlra került területeken. Ezt követően megkérte a résztvevőket az 1989 utáni helyzet bemutatására.

Bárdi Nándor válaszában kifejtette, hogy vigyázni kell a magyar kisebbségek általánosításával. Az erdélyi magyarokat például megkülönbözteti a többiektől az, hogy körükben nem tapasztalható a második világháború eseményei által okozott traumatikus érzés, azonban az 1990 márciusában Marosvásárhelyen zajló események (fekete március, etnikai zavargások a magyar és a román lakosok között) maradandó nyomot hagytak bennük. Bárdi kiemeli, hogy a határontúliakban a két identitás – a magyar és a szülőföldi – egyszerre van jelen, s az adott élethelyzet függvényében hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe.

Filep Tamás Gusztáv hozzáfűzte, hogy az állampolgárság kérdéséről érdemesebb lenne az egyes államelméletek függvényében beszélni, mivel azok eltérő válaszokat adnak a kérdésre. Míg ugyanis az egyik elmélet az állampolgárt a nemzeti hovatartozás alapján határozza meg, addig a másik az egy országban élőket tekinti azonos állampolgárságúnak.

A. Sajti Enikő véleménye szerint a határontúli magyarok esetében nemcsak a kettős állampolgárság jelent identitásformáló tényezőt. Például a délvidéki magyarok felé a magyar kormány mindig is azzal az elvárással fordult, hogy illeszkedjenek be a jugoszláv (szerb) keretek közé, ám ezzel egy időben őrizzék meg a magyar kultúrát, hagyományokat is. A délvidéki magyarság a rendszerváltozást megelőzően egyfajta utat jelentett az összmagyarság számára Nyugat felé, hiszen Jugoszláviából nem volt tilos nyugati államokba utazni. Josip Broz Tito a délvidéki magyaroktól két dolgot várt el. Az egyik a rezsim tiszteletben tartása, a másik pedig az 1944-es délvidéki vérengzés „elfelejtése” volt. E két dolog fejében Tito a vajdasági autonómia biztosítására is vállalkozott. A 2004-es népszavazás eredményét (a határontúli magyaroknak biztosítandó magyar állampolgárságra adott nemleges válasz) a délvidéki magyarság „második Trianonként” élte meg, amit a kettős állampolgárság megadása a későbbiekben némileg orvosolt. Habár korábban a vajdasági identitás önálló közösségformáló tudatként létezett, manapság a délvidékiek egyre nagyobb számban a magyar nemzet részeként definiálják magukat.

Fedinec Csilla Kárpátalja kapcsán elmondta, hogy az ott élő magyarok egészen az 1970-es évekig hittek az adott rendszerek megváltoztathatóságában, s csak ekkor kezdtek a szovjet határra véglegesként tekinteni. 1990-re azonban a Szovjetunió felbomlott, és Ukrajna függetlenné vált. Az új államban úgy vélték, hogy az államhoz való lojalitás csak akkor lehetséges, ha az ott élők csak egy állampolgársággal bírnak. 2014-ben, a háborús helyzet hatására sokan távoztak Ukrajnából, ami felvetette a többes állampolgárság megengedésének lehetőségét. A legfrissebb adatok tanúsága szerint Kárpátalján körülbelül 160 ezer magyar él, s 100 ezren magyar állampolgársággal is rendelkeznek. A kárpátaljai magyarokra jellemző, hogy a két állam közül mindig az iránt tanúsítanak lojalitást, amelyiknek területén éppen tartózkodnak.

A felvidéki helyzethez Öllős László hozzátette, hogy Felvidéken a magyarok csak akkor gyakorolhatnak befolyást a politikai életre, ha a kormánynak magyar tagjai is vannak.

A beszélgetést összefoglalásaként Bárdi Nándor kifejtette, hogy Európa manapság egyre inkább az európai integrációs modellben gondolkodik, ami mellett a nemzetiségi politika szerepe elenyésző. Magyarországon nincs konszenzus a határontúli magyarok ügyeit illetően a különböző pártok között. Mindent egybevetve úgy véli, hogy Közép-Európában a többes állampolgárság gyakorlata szokványos.

Fedinec Csilla és A. Sajti Enikő zárógondolatként voltaképpen hasonló véleményt fogalmaztak meg. A. Sajti Enikő a délvidéki magyarságot értékelve bezárkózó magyar kisebbségi társadalomról beszélt, Fedinec Csilla pedig Kárpátalja lakosságát egy tömbben élő, nyelvüket megtartó nemzetiségi-etnikai csoportokként definiálta.

A teltházas rendezvény zárásaként Kántor Zoltán azt a tanulságot vonta le a beszélgetésből, hogy a határontúli magyarok állampolgárságának kérdését történelmi és társadalmi folyamatok összefüggésében érdemes vizsgálni.

Hamerli Petra

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket