“Két pogány közt” – Szabó Zoltán és a revízió

Írásunkban a népi íróként számon tartott Szabó Zoltán (1912–1984) írásain keresztül vizsgáljuk meg a revízió kérdését, tágabb értelemben pedig azt, hogy miként látta A tardi helyzet és a Cifra nyomorúság szerzője Magyarország helyét Közép-Európában a második világháború idején.

Észak-Erdély, 1940 (Fortepan)

A magyar népi mozgalom és Szabó Zoltán

Az 1930-as évek elején színre lépő magyar népi mozgalom képviselői (pl. Illyés Gyula, Kodolányi János, Féja Géza, Kovács Imre, Erdei Ferenc, Szabó Zoltán) a magyar bel- és külpolitika kérdéskörét szerves egységben kezelték. Németh László nyomán a fiatal írónemzedék tagjai azt vallották, hogy a magyar belpolitika megújítása lehet az alapja egy új, a szomszédos országok felé nyitott külpolitikának is. A szegényparasztság felemeléséért küzdő írók a Márciusi Frontba tömörülve hirdettek programot 1937-ben. Március 15-én a Nemzeti Múzeum kertjében összegyűlt mintegy ötezer fős tömeg előtt a népiekhez tartozó – akkor 24 esztendős – Kovács Imre ismertette a Horthy-rendszerrel szemben megfogalmazott követeléseket. A pontok közül négy Magyarország demokratizálásával, hat gazdasági és szociális kérdésekkel, egy pedig az oktatás kérdésével foglalkozott. Az utolsó, azaz 12. pont így hangzott:

Magyar revíziót: a Duna-völgyi népek számára a hova tartozandóság kérdésébe az önrendelkezési jog tiszteletben tartását. A pánszláv és pángermán imperialista törekvésekkel szemben a Duna-völgyi öncélúság és konföderáció gondolatának megvalósítását.

Azaz a fiatal népiek a két nagyhatalom (Szovjetunió, Németország) közé ékelődött Magyarország esetében a Duna-menti országok szövetkezését, a határok kérdésében pedig legfeljebb az etnikai revíziót tartották reális alternatívának.

A program meghirdetésekor Szabó Zoltán mindössze 25 esztendős volt. A Budapesten született író személye azért is lehet fontos, mert a 20. századi magyar történelemben kevés olyan politikai szereplővel találkozunk, aki napjainkig integráló erővel bír. Tanárai közül nagy hatást gyakorolt rá Sík Sándor, akinek hatására útja a cserkészethez vezetett. 1933-ban – Sík Sándor támogatásával – Boldizsár Ivánnal megalapította a Fiatal Magyarság Szociográfiai Munkaközösségét és annak folyóiratát Fiatal Magyarság címmel. Részt vett a Márciusi Front előkészítésében, 1937. március 15-én jelen volt annak megalakulásánál. Ugyanebben az évben jelent meg Cifra nyomorúság c. szociográfiája a „Magyarország felfedezése” sorozat részeként.

A Horthy-rendszer kritikusa, miközben tiszteli Teleki Pál németellenességét. Nem minden népi íróra igaz, de az ő esetében elmondható: sem a zsidó-, sem a későbbi németellenes hullám nem érinti meg. A német megszállásig a Magyar Nemzet publicistája, a második világháború után a Magyar Közlöny és a Valóság szerkesztője. 1947-től a párizsi magyar követségen második feleségének édesapja, Károlyi Mihály mellett a magyar művelődés ügyeit intézte. 1949-ben, a kommunista fordulatot követően több írótársához hasonlóan ő is az emigrációt választotta. Többé már nem is tért haza, de külföldön is a magyar ügyet szolgálta, többek között a Szabad Európa Rádió és a Látóhatár munkatársaként. Franciaországban hunyt el 1984-ben, s egy festői breton kisvárosban, Josselinben helyezték örök nyugalomra.

Szabó Zoltán Visegrádi úti emléktáblája (Wikipedia)

A német birodalom árnyékában

A magyar külpolitika Gömbös Gyula 1932 és 1936 közötti miniszterelnöksége időszakában kezdett Németország felé orientálódni, ami elvezetett a második világháborúban a németek oldalán történő belépéshez. Ez a külpolitikai irány nem jelentett feltétlen németorientáltságot, és számos vitára került sor a német és a magyar fél között, ugyanakkor az elsődleges magyar külpolitikai cél, a revízió terén Magyarország elsősorban Németországra számíthatott.

A megerősödő német külpolitikai aktivitásra reflektált a népiek közül elsőként Németh László 1932-ben a Tejtestvérek című írásában. Németh az írás végén Kelet-Európa jelenére térve jelzi, hogy a két nagyhatalom közül „Oroszország kiszakadt ebből a területből, Németország belesüllyedt”. A befejező metaforikus mondat pedig még egyértelműbb figyelmeztetést jelentett a Volksdeutsch terjeszkedés veszélyére. Egy évvel később Gál Istvánnak írva Németh László a következőképpen jellemzi az általa Duna-Európának jellemzett térség politikai viszonyait: „Tarka föld ez itt Németország, Olaszország és Oroszország közt; éppoly tarka, mint amilyen egyszínűen vörös, fekete s barna szomszédai. Kérdés, hogy erényt csinál-e a tarkaságból, vagy elönti a szomszéd színek valamelyike.” Azaz az itt élő népek kettős veszélyben vannak: a nagyhatalmi terjeszkedés mellett a különböző diktatúrák is veszélyeztetik függetlenségüket.

Szabó Zoltán a Fiatal Magyarság c. folyóiratban reagált a megváltozott külpolitikai helyzetre. A kül- és belpolitikai eseményeket kommentáló széljegyzetek közül jelentőségének megfelelően az elsőben a fiatal publicista felteszi a kérdést: „Ó mikor érünk végére annak a hitnek, hogy a németek nacionalizmusa Magyarországnak is jó?” Ezt követően a magyarság nacionalizmusáról szólva kifejti, hogy a

„mi kis házi nacionalizmusunk elsősorban külsőségekben nyilvánul meg (nem-nem-soha jelvény az ajtónk felett), holott a nacionalizmus letéteményese nem az egyenruha, nem a nacionális párt jelvénye, hanem az, amin a nemzet épül és él: az ország. S annak nyelve, irodalma, művészete és építészete, egyszóval kultúrája jelentené az igazi nacionalizmust. A kultúráknak – így a magyarnak is – pedig hasznára van egy bizonyos fokú nemzetköziség.”

Azaz a bezárkózás helyett Szabó Zoltán egy nyitott kultúrnemzeti felfogást javasolt olvasóinak, amely különbözött a hivatalos Magyarország – sok esetben külsőségekben kimerülő – nemzetfelfogásától.

A német terjeszkedés veszélyére figyelmeztetett Illyés Gyula is, amikor híres cikkében (Pusztulás, 1933) az egykéről szólva a probléma vizsgálatát egyfelől a földbirtokviszonyok kritikájával, másfelől a németesítő törekvések veszélyére való figyelmeztetéssel köti össze. A Pusztulás-vita nyomán fellángoló népi-urbánus vitában a népi tábort az urbánus írók több esetben is a hitlerizmus vádjával illették, azok kirekesztő – kizárólag a parasztságra fókuszáló – nemzetfelfogása miatt. A szakirodalom megállapította, hogy a náci terjeszkedés jelentette reális veszély kapcsán Illyés túlzó megállapításokat tett említett cikkében a magyarországi „belső” német „térhódítás” apropóján. Ugyanakkor Illyés nép-nemzet fogalmának nem volt köze a völkisch ideológiához. Illyés 1935-ben élesen elhatárolja magát a völkisch eszmeiség misztikumától, valamint a völkisch és a népi jelző összemosásától. Reform és irodalom c. írásában a – külső és belső – német terjeszkedés kapcsán pedig kijelenti, hogy az nem úgy védhető ki, hogy „a németeket igyekezzünk gyengíteni, hanem úgy, hogy a magyarságot erősítsük.” A faj, fajta szavainkat ő sem embertani, hanem erkölcsi fogalomként használja, a nép sorsával való azonosulás szinonimájaként.

Az első bécsi döntés megmutatta, hogy a magyar revíziós igényeket (legalábbis részben) Európában Németország és Olaszország támogatta. Kárpátalja 1939 tavaszi visszaszerzése pontosan érzékeltette a szűkülő magyar külpolitika mozgásterét: a második Teleki-kormány egyfelől törekedett a revízió folytatására, másfelől Kárpátalját azért akarta megszerezni, hogy az így megnyíló magyar-lengyel összefogás révén Berlinnel szemben nagyobb mozgástérhez jusson.

Krasznahorka, 1938 (Fortepan)

Szabó Zoltán három hónappal a kárpátaljai bevonulást követően a Magyarság és Közép-Európa c. írásában a duna-völgyi népek kilátásain töprengve azon kesergett, hogy a térség népei nem egymásban találják meg a szabadságukat a nagy népek ellen, hanem a nagy népek pártfogásában keresik „szabadságukat” egymás ellen. Szabó Zoltán a közép-európai kibontakozás lehetőségének meghiúsulását a trianoni szerződés következményének tartja. Szabó Dezső és Németh László nyomdokain haladva javasolta Szabó Zoltán 1939-ben, hogy a magyarság dolgozza ki az ún. „kis nép” ideológiát. Ennek (is) alaptétele, hogy egy kis nép elsőként a belső megújulásra kell összpontosítson.

Mielőtt részleteiben is megvizsgáljuk Szabó Zoltán revízióhoz és a dunai térség sorsához kapcsolódó írásait, elöljáróban megemlítjük, hogy a Cifra nyomorúság szerzőjének nemzeti sorskérdésekről szóló írásai főként 1945 előtt, illetve az 1970-es évek elején jelentek meg. Gyurgyák János szerint az első és az utolsó írások között eltelt negyven év ellenére Szabó Zoltán nemzetre vonatkozó gondolatai – bár a részletek, megközelítések terén természetesen mutatkoznak különbségek – meglepő állandóságról tanúskodnak. Szabó ugyanis élete végéig zsinórmértéknek tekintette fiatalságának cserkészmondását, a ‘magyarabb magyar’ imperatívuszt; ez a célkitűzés nála szervesen kapcsolódott az európai humanista hagyományokhoz. A magyarabb magyar jelszó nála nem mások ellen irányult, hanem a magyarságtudat megerősítését szolgálta. A nemzetet renani értelemben használta, a Szerelmes földrajzban így írt erről:

A közös emlék általában a közös halálveszedelmek emléke; múltunkból jelenünkbe egy sereg lázálom, nehéz válság, ijesztő pillanat emléke szól át.”

Szabó Zoltán külpolitikáról alkotott véleményét befolyásolta, hogy miként vélekedett a magyar múlt sorskérdéseiről. Az író múltképét három, egyaránt 1939-ben született írása – A magyar és a múlt, A magyarság és Közép-Európa, valamint a Két pogány közt című – alapján foglaljuk össze.

A magyar és a múlt című írásának visszatérő motívuma, hogy a magyar múlt visszatérő, a jelent és a jövőt is befolyásolni képes tényező. A nemzet veszélyeztetettsége idején őseinek példájából merített és meríthet erőt – Vörösmarty Árpádot, Arany János Attilát, Petőfi Rákóczit, Ady pedig a kurucokat hívta elő korábban „vezérül”. A nagy magyar államférfiaknak, hadvezéreknek a múltban szerinte két ellenféllel kellett viaskodniuk: a külső ellenféllel és a belső tunyasággal. Más népeknek „csak életük első századaiban problémája a megmaradás és megerősödés, azután már a terjeszkedés.” A magyaroknak ellenben – mondja Illyéssel együtt – kezdettől fogva maga a megmaradás és megerősödés a problémánk, a „népek történetének második fejezetéhez még eddig alig tudtunk eljutni.”

Szabó Zoltán Két pogány közt című írásában is az irodalmi nemzetkarakterológiával találkozunk. Ebben a „gyengülő török és áruló német” között élő Zrínyi Miklósról mint a „legmagyarabb magyarról” ír. Zrínyi küzdelmében – „küzdés a szabadságért köznek részvétele nélkül” – tipikus magyar sorsot lát. A „legmagyarabb magyarság” meghatározó tulajdonságait látja Zrínyiben, kiemeli az őszinteséget, a keserűséget és a tevékeny életet. Zrínyi életművének  a maiaknak szóló üzenetét így foglalja össze röviden: „(…) küzdés fátum ellen. Szakadatlan helytállás, vigyázás, őrtállás kegyetlen ellenség ellen és önös célú barát között, „két pogány között”. A magyarság kilátásait szinte reménytelennek tartja, hisz segítséget senkitől nem várhatunk, magunkban pedig gyöngék vagyunk. De – Németh László híres metaforájához hasonlóan („Marathónnál a reménytelenség győzött”) – hozzáteszi: „magunkban az akarat is, a csoda lehetősége, a menekülés arasznyi útja is…

A Budapesti Nemzetközi Vásárra Erdélyből népviseletben érkező küldöttség, 1942 (Fortepan)

Szabó Zoltán Magyarság és Közép-Európa című írása az 1939. június 18. és 26. között Szántódon megrendezett kisebbségi kongresszuson elhangzott előadás szövege. Ebben a Németország és a Szovjetunió – Szabó megfogalmazásában „a két pogány” – közti világ, Közép-Európa helyzetét elemzi az író. Az Északi-tengertől Adriáig húzódó „mozaikos tájat” a szociográfus a Kárpátok mentén osztja egy északi, illetve déli részre. A déli, „Kárpát alatti táj” múltját elemezve megállapítja, hogy a magyarok, románok, szlovákok, horvátok, szerbek és dalmaták lakta területen a magyarság legnagyobb eredménye az volt, hogy hivatástudatot, feladatot tudott adni a térség népeinek. Ezt a szerepet pedig – véli Szabó – csak magyarul lehetett megtalálni.

A magyar úgy gondolkozott – írja – hogy gondolatát szlovák, román és horvát, mint e táj fia, végsőfokon magáénak ismerhette. A magyar népek helyett vitte a dávidi harcot a Góliátok ellen. S a többi nép legjobbjai, Hunyadiak és Zrínyiek, Petőfiek és Martinuzziak úgy találták meg e terület természetes ellenfeleit, hogy megtanultak magyarul gondolkozni.”

A magyarok és nemzetiségek viszonylatában ellenségeskedést hozó változást a herderi eszmék nyomán bekövetkező – kis népeket elérő –  nemzeti ébredésekben találja meg a szerző. „Mert” – írja a német filozófus által közvetített kultúrnacionalizmusra utalva – „arra tanította őket, hogy szabadságukat nem egymásért és egymás mellett, hanem egymás ellen kell keresniök.” Erre első példaként az 1848–49-es szabadságharcot említi, ahol a most már „mostohatestvéreknek” nevezett öntudatra ébredő nemzetiségek szembefordultak a magyarsággal. A nacionalizmus térhódítása mellett a Trianonhoz vezető út másik problémáját abban látja a fiatal publicista, hogy a nemzetiségek nagyhatalmi támogatásra tettek szert, így jutván a sorstól „kiérdemeletlen ajándékokhoz”. Szabó Zoltán – Bibóval ellentétben, de a korabeli közvélemény álláspontját követve – nem tesz különbséget a trianoni békeszerződésben elveszített magyarlakta területek és a nemzetiségi többségű területek között. Holott a történelmi Magyarország felbomlását vizsgálva számos olyan tényezőre világít rá (pl. az egyes nemzetiségi törekvéseket felkaroló nagyhatalmak és a nacionalizmusok szerepe), amelyből ez a következtetés akár levonható is lenne. A magyarság és a nemzetiségek tekintetében a magyarságnak (a jelenben is)  fenntartott „primus inter pares” szerepéről is tanúskodnak a következő metaforikus sorok:

Mikor mi már rég felnőtt, bölcs és higgadt szavakat mondottunk magunk elé, ők még gyerekcipőben, egy gyerek ádázságával fenekedtek – kényelmetlen szomszédságunk ellen, és a gyerek szokása szerint a nagyobb fiú ellen támogatásért a szomszéd nagy emberhez fordultak, ami egykor Ausztriát, ma kétes „világnézeti elv” szerint  Németországot vagy Franciaországot, vagy Angliát jelenti. (…) Az idő nem egyformán múlt felettünk. Minket felnőttebbekké érlelt, s mert nem ajándékokkal, hanem csapásokkal látogatott, sokra megtanított.”

Ezek a mondatok – többek között a Bethlen István szócsövének számító Ottlik László koncepciójához hasonlóan – pontosan érzékeltetik, hogy a magyarság kárpát-medencei vezető szerepének gondolatától a  hivatalos Magyarország közvéleménye – azaz a véleményformáló értelmiség egy része – mennyire képtelen volt szabadulni 1945-ig.

Boldogkő vára irredenta felirattal, 1939 (Fortepan)

Szellemi Honvédelem

Szabó Zoltán 1939 tavaszán cikksorozatot indított a Szellemi Honvédelem ügyében a Magyar Nemzet c. napilapban. Ennek szükségességét később azzal indokolta, hogy az idegen eszmék hatására – főleg a középosztályban – a független politikai gondolkodás és magyar öntudat elhalványult. Szabó írásai egyértelműen a nácizmus szellemi befolyása és a magyarországi szélsőjobb ellen irányultak. A tardi helyzet szerzője a társadalmat és a nemzetet írásaiban kettős értelemben fogta fel: „apánk az állam, de anyánk a nemzet”, írta Illyés nyomán. A kulturális értelemben felfogott nemzetet megpróbálta elválasztani az államtól, illetve a társadalomtól, a hazát pedig az országtól. Véleménye szerint a nemzet – Németh László ekkori kifejezésével a „magyar oldal” – fölötte áll a baloldalnak és jobboldalnak. Volt ebben szerepe annak, hogy ő maga nemigen tudta besorolni magát se jobbra, se balra, ami azzal járt, hogy a baloldaliak gyakran jobb-, a jobboldaliak pedig többnyire baloldalinak tartották. Szabó tehát a nemzetet képzelt közösségnek gondolta, s nem társulásnak, mint a társadalmat, az államot vagy az országot. Ez a lelki-szellemi jelenségként felfogott nemzet képes áthidalni szerinte a pártok által megjelenített ellentéteket.

Féja Géza, Szabó Zoltán nyomán, a Magyarország című napilapban tette közzé A „szellemi honvédelem” c. írását, amelyben hét pontban foglalta össze javaslatait a közművelődés megőrzése és fejlesztése érdekében. A cikk nyomán Szabó Zoltán levelet írt Féjának, amelyben megköszönte, hogy ő is a Szellemi Honvédelem ügye mellé állt. Féja tervét „befejezett, kész és sokoldalú” koncepcióként írja le, s megkéri a Viharsarok szerzőjét, hogy hadd idézze azt a következő rovatban. Féja cikkének „időzítésével” kapcsolatban ezt írja:

„Éppen jó pillanatban kaptam, mert már kezdtem hinni, hogy rosszul kapálózom, hogy nem jöttök a segítségemre. Addig is, amíg régóta esedékes beszélgetésünket nálunk megtartjuk (…) Mannának kézcsókját, Neked hálás kézszorítását küldi igaz híved Sz. Zoltán”

Az 1939-es év sajtójának népi vonatkozásait áttekintve, valóban Féja Géza volt a népiek közül az első, aki reflektált Szabó Zoltán kezdeményezésére, sőt a következő hetekben újabb javaslatokkal is előállt. A népiek közül Féján kívül egyedül Darvas József kapcsolódott be ebbe a diskurzusba. Szabó Zoltánnak a Szellemi Honvédelemben vitt meghatározó szerepe mellett Féja és Darvas írásai is alátámasztják, hogy az antifasiszta Magyar Nemzet köre a Szellemi Honvédelem ügyét a középosztály mellett a parasztságra is ki szerette volna terjeszteni. Emiatt is fogadta a lap pozitívan Féjának a közművelődés reformjára vonatkozó írását.

Féja Géza (MaNDA)

A második bécsi döntés

Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett német-olasz döntőbírósági ítéletnek megfelelően Erdélyt kettéosztották, ennek következtében Észak-Erdély és Székelyföld ismét Magyarország része lett.

Az erdélyi bevonulásról szóló korábbi írásainkat lásd:

,,A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert” – az 1940-es erdélyi bevonulás

Zalai honvédek Erdélyben – Recenzió

Észak-Erdély visszacsatolása: “horthysta-fasiszta terror” vagy rosszul finomhangolt adminisztráció?

A népiek közül – az ebben a témakörben legtöbbet publikáló Féja Géza mellett – Németh László, Tamási Áron, Szabó Pál és Szabó Zoltán nyilvánítottak véleményt az erdélyi kérdésről. Az ekkor Svájcban tartózkodó Szabó Zoltán is örömének ad hangot a második bécsi döntésre utalva. A cserkész-szociográfus kiemeli az esemény kapcsán, hogy hálával gondol „Teleki tanár úrra”. Emellett Svájc és Erdély népeinek hasonló múltjára utalva hangsúlyozza, hogy a két „országot” alkotó népeket áthatotta és áthatja a tolerancia szelleme.

Szabó Zoltán a délvidéki revízióra már nem reflektált. Későbbi, a második világháború alatt született Kelet-Közép-Európát érintő írásaiban a többi népi íróhoz hasonlóan ő is a dunai népek megbékélését szorgalmazta. Így Darvas József Erdélyi naplójából, valamint Kovács Imre Erdélyi utazás című, Magyar Nemzetben megjelentetett cikksorozatából ugyanúgy a megbékélés hangja olvasható ki, mint Szabó Zoltán Kárpátaljai jegyzőkönyvéből.

Összegezve megállapíthatjuk, hogy Szabó Zoltán írásaiban úgy gondolta, hogy a két diktatórikus nagyhatalom közé szorult kelet-közép-európai államok számára a függetlenség elvesztése nagyobb veszélyt jelent, mint a határok kiigazítása által elérhető nyereség. Fontos gondolata volt az ebből következő állítás is, hogy a „két pogány” (náci Németország, kommunista Szovjetunió) közt küzdő kis népek egymással összefogva, s ne egymás ellenében, egyik vagy másik nagyhatalom mellé állva keressék szabadságukat, boldogulásukat.

 

Ajánlott irodalom:

Gyurgyák János: „Ezzé lett magyar hazátok.” A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Budapest, Osiris, 2007.

Juhász Gyula: Uralkodó eszmék Magyarországon 1939-1944. Bp., 1983.

Szabó Zoltán írásai közül: Széljegyzetek (1933), Magyarság és Közép-Európa (1939), Szellemi Honvédelem (1939), Zágon felé (1940), Kárpátaljai jegyzőkönyv (1940)

Szabó Zoltán: Szerelmes földrajz. Budapest, Osiris, 1988.

Szabó Zoltán: A magyarság Európában Európa a magyarságban. Szerk.: András Sándor. Budapest, Természet- és társadalombarát Fejlődésért Közalapítvány – Kortárs kiadó, 2002.

Papp István: A magyar népi mozgalom története – 1920-1990. Bp., Jaffa, 2012.

Péterfi Gábor: Szabó Dezső és Féja Géza Trianon-reflexiója és külpolitikai nézetei. Bp., L’Harmattan, 2011.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Bp. Osiris, 2010.

 

Péterfi Gábor

 

Ezt olvastad?

2017. december 7–8-án immár harmadik alkalommal rendezett első világháborús hétköznapokkal foglalkozó tudományos konferenciát a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, valamint