Kételkedés, kitartás, következetesség – interjú Papp Klárával

Papp Klára nemcsak a Debreceni Egyetem, hanem a hazai történész szakma egyik meghatározó alakja. A kora újkori magyar történelem jeles kutatója, megannyi könyv, tanulmány viseli magán kutatási tevékenységének sikerét, mindezek megkoronázásaként pedig 2010-től már a Magyar Tudományos Akadémia doktora is. Jelenleg a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kar dékánja, a Történelmi és Néprajzi Doktori Iskola vezetője és a Történelmi Intézet igazgatója. Papp Klárával szakmai pályafutásáról, érdeklődéséről és fáradhatatlan munkabírásáról Császár Ildikó beszélgetett.

Újkor.hu: Mikor kezdett el érdeklődni a történelem iránt?

Szüleim történelmet tanítottak, ezért a könyvek, a dokumentumok, az emlékek gyermekkoromtól kezdve részei voltak az életemnek. Nem emlékszem olyan időszakra, amikor ne érdekelt volna a történelem, de mivel a világ sokszínű, érdekes és rengeteg izgalmas dolog történik benne, ezért a gimnáziumi évek alatt még több terület kérdései érdekeltek. Amikor az érettségi előtt a matematika tanárnőm mindenáron módosíttatni akarta velem eredeti terveimet, s arra akart rábírni, hogy az egyetemen matematika szakra menjek, akkor vált számomra egyértelművé, hogy a történelemmel kell foglalkoznom.

Milyenek voltak az egyetemi évei? Már akkor is a kora újkori magyar történelem volt a kedvenc területe?

Az egyetemi évek az orosz nyelv és irodalom, valamint a történelem szak között oszlottak meg, komoly összpontosítást igényelt, ha valaki alapos tudásra akart szert tenni. Kiváló tanáraink voltak (Orosz István, Ránki György, Niederhauser Emil, Menyhárt Lajos, vagy az orosz szakon Papp Ferenc, Veres József, Iglói Endre), akik akkor tudtak velünk vitatkozni, szakmai párbeszédet folytatni, ha mi felkészültek voltunk. Azt akarom mondani, hogy nagyobb kihívást jelentettek számunkra tudós példaképeink elvárásai, mint az egyetemi szórakozások. Egyetemi szemináriumokon izgalmas volt Balla Lajossal beszélgetni, tanulságos volt Ránki György harmadik világról szóló speciálkollégiumain részt venni, Irinyi Károly historiográfiai és művelődéstörténeti óráin közreműködni.

A 19. századi politika- és társadalomtörténetet, a 20. századi diplomáciatörténetet kedveltem és csak a szakdolgozatom írása közben hangolódtam át a 18. századi magyar történelem problémáira. Az orosz kultúra iránt mind a mai napig érdeklődöm, szívesen olvasok orosz szerzőktől és az ország művészeti világát is kedvelem.

Miből írta a doktori disszertációját? Milyen nehézségekkel kellett szembenéznie ennek megírása során?

Az én korosztályom legalább három disszertációt írt. Az egyetemi doktorit, amely megítélésem szerint a Kossuth Lajos Tudományegyetemen hasonló színvonalú volt, mint a mai PhD értekezés. A nehézség szót nem használnám, olyan problémáim voltak, mint a kezdő kutatóknak minden időben: megtaláltam a forrásokat, de azokat szisztematikusan fel kellett dolgozni, s időközben a feldolgozás kellő módszerét is meg kellett találni, emellett a szakmai háttér-információkat elsajátítása s az elemzés hatékony módjának megtalálása is komoly feladatnak számított. Mivel a bihari magánbirtokra vonatkozó összeírásokat kellett feldolgoznom, s a tanszéki kutatási témák közé beilleszteni, voltak illeszkedési pontok, de a saját utat nekem kellett megtalálnom. Nagy szerencsém volt, hogy lehetőségem nyílott többféle forrást megvizsgálnom ugyanarra a kérdésre, problémára vonatkozóan. Egyértelművé vált számomra, hogy a forrásadottságok jelentősen meghatározzák a kutatás irányait és lehetőségeit, ezzel együtt pedig időnként korlátozzák is azokat. A kandidátusi disszertációmat sokkal nagyobb önállósággal, saját elképzelés és több éves kutatás után írtam. Míg az egyetemi doktori elsősorban különböző típusú összeírások elemzése alapján született, az új kutatásban a magánbirtok uradalmaira, az egyes arisztokraták, vagyonos megyebeli birtokosok családjára, birtoklásának történetére, gazdálkodással kapcsolatos elképzeléseire vonatkozóan is kerestem forrásokat, elsősorban a családi iratok között, vagy a peres iratokban. Több helyen kutattam, a megyei és az országos levéltár több állaga mellett Kassán, Eperjesen, Lőcsén, a bécsi levéltárban, s Nagyváradon. A kutatás közel egy évtizedet tett ki, s végül az uradalmak történetével és a jobbágyi társadalom változásaival, szolgáltatásaival foglalkozó elemző munka készült el, amelynek végeredménye a „Biharország jobbágynépe” című könyvem lett. Ezzel párhuzamosan készült el egy hosszabb önálló kutatás a 18. századi szolgáltatási gyakorlatról, amely Bihar vármegye egészét ölelte fel. A Csákyakkal kapcsolatos kutatások az előző folytatásaként jelentek meg, hiszen a 17. században a Felvidékre (Szepes vára és uradalma az első megszerzett birtok) költözött családnak Bihar vármegyében voltak a család különféle ágai által közösen birtokolt uradalmai (körösszegi, adorjáni és margittai uradalom). Egy kolozsvári konferencia során tájékozódtam először a levéltár Csáky anyagairól, ami az erdélyi Csákyak kutatását indította el, alapvetően a rokonsághoz tartozó Jósika család hitbizományi levéltárának igen gazdag anyagára támaszkodtam. Ebből az élvezetes kutatásból született meg az akadémiai doktori értekezésem és az „Erdélyi Csákyak” című könyvem.

Miért pont Bihar vármegyét választotta kutatása témájául?

Bihar országrésznyi vármegye volt, amely ma két ország területén fekszik. Az egyetem két világháború közötti történetében is az egyik fő kutatási terület a megye múltjával foglalkozott. Bihar vármegye 18. századi parasztságtörténete OTKA kutatási téma volt, a tanszék több munkatársa vett részt benne, s ebben a munkában kaptam én is feladatot. De Biharnagybajom, vagy Konyár önkormányzatának felkérésére is dolgoztam, ahogyan így írtam meg Miskolc 18–19. századi művelődéstörténetét, vagy Tokaj birtoklástörténetét is.

1976 óta tanít a Debreceni Egyetemen. Oktatott más felsőoktatási intézményekben? Milyen tanárnak látja magát?

Mivel szüleim tanárok voltak, a családom mindennapjaihoz tartoztak az oktatással kapcsolatos élmények. Nekem középiskolás koromban már voltak „tanítványaim”, olyan osztálytársak, akiket matematikából, történelemből kellett a bukástól megmenteni. Amióta egyetemen tanítok, sok mindennel kísérleteztem, hiszen a hallgatókkal való foglalkozás specifikumait, az eredményességhez vezető utat mindenkinek magának kell kialakítania, erre vonatkozóan a felsőoktatás nem készíti fel a diákokat. Mindig úgy éreztem, hogy aki maga is foglalkozik kutatással és a saját élményei alapján beszél a történelemről, az nagyobb hatékonysággal képes tanítani. De azt csak a tanítványok eredményessége mutathatja meg, jó módszert választunk-e, s fel tudjuk-e kelteni diákjainkban az érdeklődést a tanulás, a kutatás iránt. Mivel több eredményesen szereplő TDK dolgozatot író, s 12 védett doktorandusz hallgatóm van, úgy gondolom, voltak olyanok, akikben sikerült az érdeklődést felébreszteni, s a komoly kutatómunkában útnak indítani.

Debrecenen kívül Nyíregyházán és a Miskolci Egyetemen is oktattam, az utóbbi helyen először kaptam arra lehetőséget, hogy szűkebb kutatási korszakom, a 18. század történeti folyamatairól is tarthassak előadást a hallgatóknak. De élveztem azt is, amikor Eperjesen, vagy Kolozsváron, Nagyváradon, vagy Csíkszeredán kellett hallgatóknak, vagy tanári továbbképzésen kollégáknak előadnom. Ugyancsak tanulságos volt számomra, hogy folyamatosan konzultálhattam az Ady Endre Nyári Akadémia határon túli tanáraival is.

2010-től már az MTA doktora. Az akadémiai doktori értekezését „Az erdélyi Csákyak” címmel védte meg, 2011-ben pedig monográfia formájában is megjelent. Mennyire volt nehéz megszerezni ezt a címet?

Ami a disszertáció megírását illeti, hosszú ideig tartott, de minden eddigi munkám között ez okozta a legtöbb élvezetet. A család erdélyi ágának története ugyanis csak nagyon vázlatosan volt ismert, ezért már önmagában ez a rekonstrukció fontos folyamat volt, nem is beszélve arról, hogy a 18. század közepétől milyen komoly szerepet vállaltak a család birtokainak megőrzésében, gyarapításában, a kapcsolatok építésében, az uradalmak tevékenységének megszervezésében a művelt arisztokrata nők.

Mivel évek hosszú során nem tértem ki a szakmai feladatok, megbízások elől, s igyekeztem megbízatásaimban eredményeket elérni, nem ítélem úgy, hogy nehézséget okozott volna számomra a cím megszerzése.

Jelenleg több pozíciót is betölt a Debreceni Egyetemen: dékán, intézetigazgató, doktori iskola vezető. Mennyire nehéz mindenütt helytállni?

Az egyetem közéletében különböző feladatokat vállaltam. Más egy kari testület tagjának lenni, a szakszervezet főbizalmijaként a munkatársak érdekeit képviselni, az egyetemi lakásbizottságban dolgozni, vagy a testületet vezetni. Szerencsének tartom, hogy fokozatosan, egymást követve kaptam megbízatásaimat, s így a megszerzett tapasztalatot képes voltam kamatoztatni. Szükségem volt a hosszú távon beérő tudományos munka mellett rövidebb idő alatt kisebb sikereket biztosító feladatokra is. Tanszékvezetői megbízatásom mellett lettem intézeti igazgatóhelyettes, ezt a pozíciót teljes odaadással végeztem, ennek köszönhetően nemsokára igazgató lettem. Hét év után vállalkoztam a megmérettetésre a dékáni pozícióért, amelynek jelenleg második ciklusát töltöm. Ez újabb hét évi feladat, igen összetett munka, kitartást, esetenként a kudarcok elviselésének képességét is megkívánja. A legnehezebb talán benne éppen az, hogy nem lehet minden egység érdekeit egyformán, s főleg ugyanazon időben érvényre juttatni, holott a törekvések megérthetőek. Jó problémafelismerőnek, s a megoldásra terveket ajánlónak kell lenni, miközben a lehetőségek – alapvetően anyagiakban – nem mindig kényeztetik el a bölcsészeket. A Doktori Iskola vezetésére nem készültem, Papp Imre kollégám halálával talált meg a feladat. Egészen más jellegű munka ez, mint az egységek vezetése, ebbe még bele kell tanulnom.

Kevés nő mondhatja el magáról, hogy ennyi pozíciót tölt be a tudományos életben. Mit gondol, mennyire nehéz nőként érvényesülni?

A statisztikák is azt mutatják, hogy lányok és fiúk érvényesülése között nincs sok különbség az egyetem elvégzéséig. Ezzel azt akarom mondani: természetes, hogy aki szorgalmas és tehetséges, nemtől függetlenül kimagasló eredményeket tud elérni. Az egyetemen való bennmaradásnál viszont már azt lehet megfigyelni, hogy a bölcsészkaron magasabb arányban férfiak maradnak bent, pedig a karon nagyobb a női hallgatók létszáma. Egyébként úgy látom, hogy az adjunktusságig a nők nincsenek lemaradásban, a docensi szintet, vagy az egyetemi tanári beosztást viszont sokkal kevesebben érik el. Véleményem szerint ez függ az egyéntől is, hiszen nem lehet elvitatni azt, hogy a legtöbben előbb vagy utóbb gyerekvállalásra adják a fejüket és akárhogy nézzük, a családalapítás körüli feladatok mellett egy időben nehéz a tudományos pályán is előrelépni. Ráadásul az egyetemi életben történő szerepvállaláshoz nagy elszántságra és kitartásra van szükség, ha pedig valaki még magas pozícióba is akar kerülni, akkor komoly szakmai tapasztalatokra kell szert tennie.

A szakmai teendők mellett mivel foglalkozik még szívesen?

Édesanyám rajztanár volt, vászonszövésre tanított meg művészi fokon több mint kétszáz lányt, asszonyt és saját alkotásai alapján megszerezte a népművészet mestere címet. Vele együtt tanultam meg egy rajztanári alkotótáborban a tűzzománc képek készítését, amely 1983 óta elbűvöl. Magam is kiállítója voltam az őszi tárlatoknak, csoportos és egyéni kiállításokon vettem rész, s 2003-ban 35 zománcképemet Finnország több városában kiállították. A történészi és az amatőr művészeti pályám egyaránt meghatározta, hogy szívesen vettem részt fiatalok pályázatainak elbírálásában, a művészek lehetőségeinek gazdagításában.

Milyen tanácsot tud adni a mai fiatal történész generációnak?

Merjenek kételkedni az elődök eredményeinek láttán, de a korrekciót mindig sokoldalú forráselemzésre alapozva tegyék meg. Legyenek kitartóak és következetesek a kutatásban, s elképzeléseik valóra váltásában, de gondolják végig a legfájóbb kritikákat is.

Császár Ildikó

Kapcsolódó cikkek:

„Az értelmiségi felelősségnek súlya van” – interjú Orosz Istvánnal

Meddig tart Kelet-Európa? – Niederhauser Emil emlékére

Interjú Papp Imrével, a francia história hazai nagykövetével

„Mindig arra törekedtem, hogy a Horthy-korszak története iránti lelkesedésemet átadjam a hallgatóknak” – interjú Püski Leventével

„Még legalább egy generációnyi időre lesz szükség, hogy ezt az időszakot is „békévé oldja az emlékezés” – interjú Romsics Ignáccal

Rovatok: