Ki a svábokkal! – Kerekasztal a kitelepítésről

2017. december 7-én az ELTE tudományos diákköre, az I. Tóth Zoltán Kör szervezésében a magyarországi német kitelepítés kérdését boncolgató kerekasztal-beszélgetésre került sor. Ezen részt vett Manherz Károly professor emeritus és Brenner Koloman egyetemi docens az ELTE BTK Magyarországi Németek Kutatási és Tanárképzési Központjától, Marchut Réka az MTA TK Kisebbségkutató Intézet tudományos munkatársa, valamint Slachta Krisztina az Andrássy Gyula Budapest Német Nyelvű Egyetem doktori iskolájának referense. A beszélgetést Rudolf Veronika moderálta, az ELTE történelem mesterszakos hallgatója, az I. Tóth Zoltán Kör alelnöke.

A II. világháború elvesztése után a németek ellen európai szintű kollektív büntetést terveztek a nagyhatalmak potsdami konferenciáján, amelyet Magyarországon is elfogadtak. 1946. január 19-én indult meg az első budaörsi szerelvény, melyet számos másik követett. Vitték a volksbundistákat, a Waffen-SS tagokat, és végül olyan svábok százait, akiknek semmi közük nem volt a háború szörnyűségeihez, csupán német nemzetiségűeknek voltak vagy 1941-ben német anyanyelvűeknek vallották magukat. 1948 februárjáig megközelítőleg 200 000 – 220 000 főt telepítettek ki. A beszélgetés során elhangzott kérdések számos aspektusból próbálták megvilágítani a kitelepítést: hogyan kezdődött a magyarországi németek kálváriája, hogyan jelent meg ez a trauma az irodalomban, beszélhetünk e nyelvvesztésről, és mekkora nemzetbiztonsági veszélyt jelentettek a már Kádár-rendszerben hazalátogatók.

(Fotó: Juriga Fanni )

Rudolf Veronika első körben a megnevezés problematikájáról kérdezte a résztvevőket. Az Aussiedlung (kitelepítés) és a Vertreibung (kiűzetés) egyaránt előfordul a szakirodalmakban, sőt a német szakirodalom következetesen a Vertreibung-ot használja. Mi a különbség, illetve melyik a helyes kifejezés? A kérdést illetően megoszlottak a vélemények. Felmerült olyan szempont, miszerint ez mindig is a politikai helyzet, és a kontextus függvénye volt, míg olyan is, amely szerint a kitelepítés kifejezés kissé eufemizál. A Bundesvertriebenengesetz-ben egyértelműen elűzöttekről van szó, szerencsésebb lenne a kiűzetés kifejezést használni. Azonban ezek a szavak németül egymásnak szinonimái, a különbség tehát a mi nyelvünkben jelenik meg csak. Ezért végül az a konklúzió született, hogy történészként értéksemleges kifejezést kell alkalmazni, hiszen a kiűzetés már önmagában egy értékelés, a történetíráshoz pedig elengedhetetlen az objektivitás.

A magyarországi németség szenvedésének a kitelepítés volt a csúcspontja, de már jóval korábban megindult az ellehetetlenítésük. A következő kérdés pedig ezekre az előzményekre irányult. A háború kezdetén még önkéntes SS-toborzásokat tartottak, de 1944-re már kötelező kényszersorozásról kell beszélni. Azokat az embereket, akiknek ilyen folt esett a múltjukon, a kitelepítéskor azonnal vonatra tették, és menniük kellett. 1944 után pedig már egyértelműen kényszerről volt szó. A következő lépcsőfok az év végére meginduló evakuálás volt: a Vörös Hadsereg útjából igyekeztek kiüríteni a településeket. A náci érzelmű lakosok és azok, akik egyszerűen féltek, természetesen menekültek, de számos adat van arról is, hogy az emberek inkább a helyükön maradtak, nem akarták elhagyni otthonaikat. Ugyanebben az évben beállt a teljes jogfosztottság állapota, megindult a deportálás a Szovjetunióba, illetve a kitelepítés is 1946-ban.

(Fotó: Juriga Fanni )

A Volksbundba lépés kényes kérdéséről is megkérdezték a résztvevőket. Alapvetően mindenki úgy gondolta, hogy nagyon nehéz megtalálni az igazi motivációt az ilyen döntések háttérben. Az interjúalanyok érthetően nem szívesen beszélnek róla, terelik a témát, a kényszer és nyomás pedig komoly tényezők voltak. A kérdéskörről jelenleg nem is alkotható komplex vélemény, további kutatásokat igényel.

A kitelepítés irodalmi vetületei is előkerültek a diskurzus során. A trauma rengeteg alkotást szült, amelyek közvetlenül a kitelepítés után nyilván nem jelenhettek meg, csak a 1970-es évektől indult meg a modern nemzetiségi irodalom. Előmozdulását nagyban segítette az 1975-ben meghirdetett Greift zur Feder! (Ragadjatok tollat!) című pályázat, amelyre ugyan nagyszámban műkedvelők jelentkeztek, de már itt felbukkantak olyan tehetségek, mint például Valeria Koch vagy Claus Klotz. Az elűzetés, kitelepítés témája a rendszerváltásig nem nagyon jelent meg, maximum utalások szintjén. A rendszerváltás után már szabadon megemlékeztek ezekről a személyes tragédiákról, számos prózai mű is született. A nemzetiségi irodalom főbb témáivá pedig az anyanyelv-kétnyelvűség, haza-szülőföld, identitás-hagyományok kettőségei váltak.

Az irodalommal együtt szóba jött a nyelvvesztés problematikája is. Ezt az időszakot egyszerre nevezik Zeit des Schweigen-nek (a hallagatás korának) és az Entdeutschung (németlenítés) korszakának. A dialektusok a Rákosi-korszak alatt teljességgel elvesztek, manapság csak az idősebb generációk beszélik ezeket a nyelvjárásokat egymás között, a fiataloknak már az irodalmi németet tanítják. Ez nagyban köszönhető az egyén félelmének, nem merték tovább adni gyermekeiknek a nyelvet. De nagy szerepet játszott az is, hogy tudományos körökben a gúnyosan emlegetett svabológia, mint tudományterület nem volt kívánatos. A beszélgetésen résztvevő Manherz Károly kandidátusi disszertációja volt az első olyan munka 1971-ben, amelyet elfogadtak a dialektusokról. Így sajnos a svábságot nyelvi, kulturális veszteség is érte az anyagi mellett, a nyelvismeret kihalóban van.

A beszélgetés vége felé járva Rudolf rákérdezett a kitelepítés utóhatásaira is. Számos család döntött a visszaszökés mellett, tudván, hogy javaikat már elosztogatták. Ők hazatértek, újrakezdték az életüket, 1949-ben pedig visszanyerték állampolgárságukat. Sokan azonban nem tértek vissza, viszont gyakran hazalátogattak. A kitelepítések során családokat választottak el, tehát természetszerűleg rokonlátogatóba érkeztek. Az első hazalátogatások 1954-ben indultak meg, és igen nagy felháborodást keltett a kitelepítettekben az, ami itt fogadta őket. Korábbi otthonaikat romokban, a szőlőt és a földeket műveletlenül találták. Joggal tették fel a kérdést, hogy akkor mi értelme volt az ő szenvedéseiknek?

1956 után beáll egy fordulat, akkor kicsit megálltak ezek a hazautazások, majd 1958-ban újraindultak. Az Állambiztonság a forradalom után csak az ellenforradalmárokat kutatta, számára ők jelenítették meg az ellenségképet. Ez a hajsza nagyjából 1961-re kifulladt, de az állambiztonsági szervezet létének legitimizálásához új ellenségképet kellett alkotni. Ekkor felébredt az Állambiztonság, hogy a nyugatról tömegesen hazalátogató rokonokat egy hírszerző szervezet pénzelheti. Önmagában már az egy ellenséges lépés volt, ha esetleg egy Volkswagennel érkeztek, vagy ajándékot hoztak. A magyar munkásdemokrácia propagandájának teljes megcáfolása volt ez. 1960-as években hamis bizonyítékokat kreáltak, tárgyalásokat rendeztek, és igen súlyos büntetéseket róttak ki. Nagyon jól jellemzi ezt az időszakot annak a majdnem félanalfabéta sváb bácsinak az ügye, akit kilenc évi fegyházra ítéltek katonai titkok kiszivárogtatásáért.

A diskurzus végül a témában rejlő lehetőségekkel zárult. A kitelepítés elismert kutatói is úgy gondolják, hogy még maga a kitelepítés problematikája sem egy lezárt kérdés, rengeteg potenciál van benne. A jelenkori kutatások egyik nagy előnye, hogy az események elszenvedőit, tanúit megszólaltathatják, így az egyéni sorsok vizsgálata is fontos lenne, amíg még van rá alkalom. Nyelvi kutatásokra is szükség lenne, a Volksbund körül is rengeteg még a kérdőjel, az Állambiztonság tevékenysége sem teljesen lezárt téma, illetve a Szovjetunióba való deportálás feldolgozása is várat még magára

Bachusz Dóra

A cikk az I. Tóth Zoltán Körrel való együttműködés keretében született. Borítókép: Fortepan.

Ezt olvastad?

Volt-e határa az Oszmán Birodalomnak? Mit értünk hódoltságon ma, és mit értettek rajta a kortársak? Hogyan tudtak az oszmánok tollal