Kik működtették a proletárdiktatúrát 1919-ben?

Ha minden szembejövőnek feltennénk azt a kérdést, hogy kik irányították a 100 évvel ezelőtti proletárdiktatúrát, azaz a Magyarországi Tanácsköztársaságot, sokféle választ kaphatnánk. Lenne, aki neveket vágna rá, például Kun Béláét vagy Szamuely Tiborét. Lenne, aki csoportot nevezne meg, azaz a proletárokat, kommunistákat, netán a zsidókat. A kérdésre adandó válasz viszont természetesen jóval bonyolultabb annál, hogy egyetlen szóval el lehetne intézni. Ezért is szentelt a Clio Intézet önálló estet Tanácsköztársaság 100 év után című – Budapest Főváros Levéltárával közösen rendezett – előadás-sorozatában e témának 2019. szeptember 25-én Kik és hogyan vezették a Tanácsköztársaságot? – A proletárdiktatúra működése címmel, ahol Hatos Pál (igazgató, Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közép-Európai Kutatóintézet) és Bödők Gergely (társ-ügyvezető, Clio Intézet) előadásait hallgathatták meg az érdeklődők Gellért Ádám (társ-ügyvezető, Clio Intézet) moderálása mellett.

Hatos Pál

Hatos Pál véleménye szerint a Tanácsköztársaság 133 napja a magyar történelem második legrövidebb olyan időszaka az 1956-os forradalom és szabadságharc után, amelyet a történelmi emlékezet nem tudott megemészteni. Hatos szerint ez arra vezethető vissza, hogy 1918/1919 története rendkívül zavaros. Már maga a hatalomátvétel is problematikus, hiszen nehéz eldönteni, hogy forradalom vagy puccs zajlott le. A fogalomzavart jól példázza, hogy volt olyan konzervatívnak nevezhető politikus-gondolkodó, mint ifj. Andrássy Gyula, aki forradalomként hivatkozott rá, miközben a puccs szót elsőként a szociáldemokraták mondták ki a Tanácsköztársaság utáni újjáalakulásuk során. Megítélése, utólagos értékelése azért is nehéz, mert nem a belső ellenállás, hanem a román hadsereg – ami Hatos szerint kimutathatóan többszörös anyagi kárt tett Magyarországon a Tanácsköztársaság vagyon elleni bűncselekményeihez viszonyítva – döntötte romba.

Hatos Pál és háttal Bödők Gergely

Hatos Pál többször hangsúlyozta előadása során, hogy szerinte a proletárdiktatúrát voltaképpen nem személyek, hanem az események irányították. 1918-ban a Tisza István vezette párt nem úgy adta át a hatalmat, hogy ellenzéke kormányképes lett volna. Voltaképpen egyedül a szociáldemokratáknak voltak elképzeléseik – amelyek azonban nem álltak össze kész programmá – arról, hogy mit csinálnának, ők viszont semmilyen kormányzati tapasztalattal nem rendelkeztek, és úgy érezték, tömegbázisuk sem elég nagy ahhoz, hogy egyedül vegyék át a hatalmat. Így már az események sodrásából fakadt az is, hogy „összebútoroztak a kommunistákkal”. A proletárdiktatúra irányítóit folyamatos kihívások érték, gondolva a Vix-jegyzékre, a Smuts-misszióra, a csehszlovák és román támadásra, a termelés és az újraelosztás zavaraira: minderre ad hoc válaszokat adtak, ezért a Tanácsköztársaságot inkább anarchikus, véres és néhol tragikomikus rendszernek nevezhetjük inkább, mint monolit diktatúrának. A Forradalmi Kormányzótanács mellett létezett a Tanácsok Országos Gyűlése, amit egyszer hívták össze, továbbá a Központi Intéző Bizottság, a Forradalmi Törvényszékek hálózata, különböző politikai megbízottak, a sokszor magukat önállósító Lenin-fiúk, helyi direktóriumok, valamint megkerülhetetlenül a Budapesti Forradalmi Központi Munkás és Katonatanács 500-as bizottsága és 80-as intézőbizottsága. Azt, hogy a proletárdiktatúra rendszere nem működött olajozottan, Hatos szerint éppen a sokszor emlegetett, szimbólummá vált, de központi szerepét tekintve túlértékelt Szamuely Tibor példája mutatja meg, akinek önjáró, véres tetteit nem tolerálta volna egy centralizált irányítás. Az előadó arra is felhívta a figyelmet, hogy Szamuelyre még akkor is csak tömeggyilkosként lehet tekinteni, ha rá vonatkozó kutatások szerint szerette a málnaszörpöt, és gyerekek táboroztatásával is foglalkozott. Ami a többi irányítót illeti, mindenkinek megvolt a maga szerepe, és mindannyiuk érdemes további történeti kutatásra, gondolva Kun Bélára, Garbai Sándorra, Kunfi Zsigmondra, Korvin Ottóra, Lukács Györgyre, Bőhm Vilmosra, Landler Jenőre, Stromfeld Aurélra vagy Kármán Mórra. Érdekes statisztikai adat viszont az, hogy 133 nap alatt összesen 39 népbiztos tevékenykedett rövidebb-hosszabb ideig, akik közül 36-an vettek ténylegesen részt a Forradalmi Kormányzótanács munkájában, s átlagéletkoruk rendkívül alacsony volt. Tulajdonképpen Kun Béla volt az egyetlen, akinek a szerepét végig megkérdőjelezhetetlennek tekinthetjük. Hatos arra is felhívta a figyelmet, hogy a proletárdiktatúrát a közhiedelemmel ellentétben nemcsak Budapesten támogatták, hanem más területeken is, különösen a román betöréstől fenyegetett Tiszántúlon. A szociáldemokraták és a kommunisták között húzódó törésvonalak végig megmaradtak, noha a Kommunisták Magyarországi Pártja és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt Magyarországi Szocialista Párt néven egyesült március 21-én.

Hatos Pál

Hatos megkerülhetetlen kérdésnek nevezte a korán kialakult „zsidó uralom” narratíva vizsgálatát. Ténynek nevezte, hogy sok zsidó származású fiatal vett részt a kommunista párt munkájában és a proletárdiktatúra működtetésében, azonban fontos látnunk, hogy a „származású” jelenti a kulcsszót ebben. Olyan emberekről van ugyanis szó, akik a zsidóság dualizmus alatti asszimilációs folyamata során vallásukat elhagyták, magukat pedig leginkább ateistának tekintették, megtagadták saját gyökereiket, de a magyar identitás még nem alakult ki náluk. A proletárdiktatúra vallásellenes rendelkezései ugyanúgy sújtották a zsidó vallásúakat, mint a keresztény felekezetek híveit, a zsidó polgárság ugyanúgy megitta a levét a vagyon elleni rendelkezéseknek, mint a keresztény, és a vörös terrornak is a népességi arányoknak megfelelő (helyenként még magasabb is) számú zsidó vallású áldozata lett. A zsidóság nagy része tehát semmilyen kapcsolatban nem állt a kommunizmussal.

Hasonló véleményen volt Bödők Gergely is, ahogy az előadásokat követő vita során kiderült. Előadásának középpontjába azonban a Tanácsköztársaság működését állította. Hangsúlyozta, hogy e 133 nap történetében sok a változó, ebből következően nevezhetjük rögtönzések sorozatának, de akár permanens válságkezelési kísérletnek is. A Tanácsköztársaság vállaltan proletárdiktatúrát valósított meg, le kívánva bontani a korábbi rendszert, s igényelve a társadalom gyökeres átalakítását. A résztvevők úgy gondoltak magukra, mint egy eljövendő világforradalom utáni berendezkedés e területre vonatkozó részére, ezért is nevezték Magyarországi Tanácsköztársaságnak a létrejövő államalakulatot. Szinte minden korábbi közjogi intézményt feloszlattak, és megcsinálták belőle a saját változatukat, ami gyakran csak a korábbi átnevezését jelentette: például a rendőrség és csendőrség helyett létrehozták a Vörös Őrséget. A korábbi közigazgatási rendszer feloszlatása után helyi kollektív irányító testületekre, a tanácsokra bízták az ügyeket. A tanácsrendszert oroszországi mintára, a kommunizmussal kapcsolatba került, onnan hazatérő hadifoglyok tapasztalataira alapozva hozták létre, ahol az 1917 novemberében létrejövő új államalakulat szervezeti alapjait a szovjetek jelentették. A magyar tanácsrendszer nem betű szerint a rendeletekben meghatározottan működött, a helyi specifikumok eltérő variánsokat hoztak létre. Tanács működött minden városban és faluban. Utóbbiakba minden 100 lakos után egy főt delegáltak, míg előbbiekbe minden 500 lakos után egyet. Ez vonatkozott a budapesti kerületekre is. A járási tanácsok esetén 1000 lakos után járt egy küldött. Efelett találjuk a megyei tanácsokat, csúcsszervként pedig a Tanácsok Országos Gyűlését. A delegáláshoz új választójogot vezettek be, azzal a kimondott céllal, hogy biztosítsák a proletariátus hegemóniáját. Minden 18 év feletti férfi és nő szavazhatott, kivéve, ha „kizsákmányoló” volt korábban, azaz része volt a korábbi elitnek, papságnak, arisztokráciának, nagyobb földbirtoka volt, bérmunkást alkalmazott vagy kereskedett. Az első tanácsok még spontán alakultak, a többi az április eleji országos választás eredményei szerint. Körülbelül a választásra jogosultak fele ment csak el szavazni, és szembetűnő, hogy a nők zömmel távol maradtak. A választás után összeült a Tanácsok Országos Gyűlése, amely új alkotmányt fogadott el. 150 fős Szövetséges Központi Intéző Bizottságot választottak, felhatalmazva a proletárdiktatúra erőteljes alkalmazására, a végrehajtó hatalmat azonban a Forradalmi Kormányzótanács kapta. A népbiztosok viszonyait és hatáskörét nem tisztázták, és tagságának többszöri átalakulása is mutatja instabilitását.

Bödők Gergely

Az előadások után a szokásosnál is hosszabbra nyúló vita bontakozott ki. Gellért Ádám zárásként felhívta a hallgatóság figyelmét az előadás-sorozat következő alkalmára, ahol Kosztyó Gyula, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem történész-doktorandusza, a Clio Intézet munkatársa a Tanácsköztársaság kárpátaljai eseményeit mutatja majd be eddig nem ismert levéltári források alapján, Szakál Imre, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Történelem- és Társadalomtudományi tanszék tanszékvezető-helyettesének opponenciája és Bödők Gergely a Clio Intézet társ-ügyvezetőjének moderálása mellett.

Szőts Zoltán Oszkár

A fényképeket a Clio Intézet bocsátotta rendelkezésünkre.

Ezt olvastad?

A kortársak és az utókor körében elterjedt történelmi tévhit és az események félreértelmezése, miszerint az 1918-19-es kormányok mögött a szabadkőműves
Támogasson minket