Kinek a kávéház, kinek a kocsma – A középosztály és az alsóbb osztályok szórakozása Pécsett az 1920-as években

A szórakozás kettős funkcióval bír az egyén számára: egyrészt fontos, hogy kiélje, kifejezhesse önmagát, illetve szellemileg regenerálódjon, másrészt a szórakozáson keresztül illeszkedik be társadalmi környezetébe, azaz így válik a közösség részévé. A különböző társadalmi csoportoknak eltérő lehetőségeik voltak ezeknek az igényeknek a kielégítésére. A mai értelemben vett szórakozás a 19. századtól kezdett önállóvá válni, amikor megjelent a szabadidő, azaz a nem munkával eltöltött idő. Azzal, hogy bevezették a nyolcórás munkaidőt – korábban átlagosan napi 10-12 óra volt a munkások számára –, a szabadidő a mindennapok részévé vált. A 20. századtól pedig a tömegszórakoztatás bontakozott ki oly módon, hogy a szórakozás megvásárolható áruvá vált a városi társadalom névtelen sokaságai számára. Mivel a tömegszórakoztatás a társadalom széles rétegeinek akart megfelelni, ezért az alacsony művelődési szinten álló fogyasztói csoportok szórakozási és kikapcsolódási igényeihez igyekezett igazodni.

A Royal kávéház belső tere (Kovács Lajos: Kanyargós utcák, görbe esték. A pécsi bohémvilág a századfordulón. Pécs, 2000. 113.)

A társadalmi egyenlőtlenségek nem szűntek meg ebben a szférában: fontos a társadalmi pozíciót megvizsgálni, hiszen minél magasabban helyezkedett el valaki a társadalmi ranglétrán, annál több szabad ideje volt – például a középosztály férfi tagjai átlagosan nem dolgoztak többet napi 6 óránál –, a fennmaradó idő pedig sok esetben művelődéssel telt. Emiatt másképp viszonyultak a szabadidőhöz, mint például a munkások vagy az iparosok. Az alsóbb rétegek, ahol minimum 8 óra volt a munkaidő, ha nem éppen több, valamivel több időt fordítottak a társas kapcsolatokra, illetve a szórakozásra, azonban kevesebbet a köznapi értelemben vett kultúrára. A lakhely szintén befolyásolta a szabadidő minőségét, hiszen az új technikai vívmányok – gramofon, rádió, mozgókép – új szórakoztatási formákat jelentettek a városban, de a falvakba ezek lassabban vagy egyáltalán nem jutottak el. Ott a munkával eltöltött idő általában jóval meghaladta a 8 órát, a kikapcsolódást a lagzik, a bálok, a búcsúk és a vásárok jelentették, amelyek még nem szabadultak meg a vallási ünnepek és az idénymunkák időbeli kötöttségeitől. A városból ezek a kötöttségek, valamint a szórakozás kommunális jellege már hiányzott, hiszen ott már világosan elkülönült az előadók és szervezők köre a közönségtől, ezt a sajátságot már csupán a különböző dalárdák, rezesbandák, munkásklubok őrizték. Ennek ellenére a szórakoztatás és a szórakozás között nem kell éles határt húzni, az egyik befolyással volt a másikra és fordítva. A különbség inkább a szórakoztatni és szórakozni vágyók társadalmi hovatartozásában, ehhez köthető identitásában, viselkedésében ragadható meg. A középosztály tagjai ugyanis fontosnak tartották a nyilvános megjelenéskor az önfegyelmet, azaz csendben maradni akkor is, amikor valaki vagy valami mély érzelmeket vált ki belőlük, míg az alsóbb osztályokban ez nem volt elvárás. Ez a jelenség a szórakozáson belül leginkább a társas életben mutatható ki.

8. A Nádor Kávéház nyári terasza ponyvával (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum – mandadb)

A társasélet a köz- és a magánélet között helyezkedett el a korszakban. Az egyén a társasélet során egyrészt nyilvános életet élt, amennyiben gondjait otthon hagyta, másrészt magánéletet, amennyiben ezeket a gondokat mások nem tették közzé. Az emberek számos helyszínen jöhettek össze e célból: a parkoktól a kávéházakon és színházon át a zártkörű kaszinókig. A szabadtéri helyszínek a társadalom minden rétege számára elérhetőek voltak, azonban ki voltak téve az időjárás szeszélyeinek, emiatt csupán szezonálisan tudták betölteni ezt a fajta szerepet. A zárt terek és intézmények ezzel szemben egész évben az emberek rendelkezésére álltak, amennyiben a tulajdonos vagy az üzemeltető nem rendelt el hosszabb szünetet. Ezekhez a helyekhez viszont nem mindenki egyenlően fért hozzá. Egyes intézmények, mint a kaszinók vagy egyes egyesületi helyek, csupán egy zárt kör részére voltak fenntartva, a tagokon, valamint hozzátartozóikon kívül mások nem vehették igénybe ezeket a tereket és szolgáltatásaikat, emiatt a közönségük is ritkán változott. A félnyilvános terek – mint például a különböző vendéglátó egységek – az előbbiekkel ellentétben elméletben mindenki számára nyitottak voltak, a gyakorlatban viszont számított az, ki mennyi jövedelemből tudott gazdálkodni, illetve mennyire tartozott ahhoz a miliőhöz, amely ezeket a helyeket látogatta.

A kávéházak ekkoriban különösen fontos szerepet töltöttek be a mindennapokban. A társas élet félnyilvános helyszínei voltak, vagyis az utcától elzárt, nem teljesen nyilvános terek, amelyekhez kizárólag azok fértek hozzá, akik fizettek a használatért. E korlátozás ellenére a látogatók összetétele rendkívül vegyes volt, hiszen maga a kávéház mint intézmény rendkívül befogadó volt. Fő feladata pedig nem csupán a vendégek kiszolgálása volt, hanem az is, hogy ezek a vendégek minél tovább maradjanak és fogyasszanak. A tulajdonosok ennek megfelelően a vendégkörhöz igazították szolgáltatásaikat.

1. A pécsi kávéházak az 1920-as években: 1. Orfeum Kávéház 2. Hungária Kávéház 3. Belvárosi Kávéház 4. Royal Kávéház 5. Nádor Kávéház 6. Pannónia Kávéház 7. Korzó Kávéház 8. Magyar Király Kávéház (Pécs szabad királyi város térképe Bp 1927)

Pécsett ekkoriban 5-7 kávéház (Orfeum Kávéház, Hungária Kávéház, Belvárosi Kávéház, Royal Kávéház, Nádor Kávéház, Pannónia Kávéház, Korzó Kávéház, Magyar Király Kávéház) működött, ezek közönségét azonban korántsem csupán a középosztály tagjai jelentették, hiszen a városlakók jelentős része az iparból és a bányászatból élt, és ugyanúgy igénybe vették ezeknek az intézményeknek a szolgáltatásait. A kávé és az italok mellett gyakran szolgáltak fel reggelit, ebédet vagy uzsonnát, így nem csupán a szórakozni vágyók tértek be ezekre a helyekre. A biliárd, a dominó és a kártya szintén kedvelt elfoglaltság volt. A módosabb és értelmiségi rétegek elsősorban a centrumban található kávéházakat látogatták, míg az alsóbb osztály tagjai, például az iparossegédek és a munkások, főleg a belváros peremén lévőkben fordultak meg nagy számban. Bezárásáig nagy népszerűségnek örvendett körükben például az Orfeum kávéház, amely azon kevés helyekhez tartozott, ahol női kiszolgálás volt, azaz pincérlányok dolgoztak (rendkívül alacsony fizetésért). A Pécsi Lapok így emlékezett meg erről a helyről:

Éjfél után egy óra. Óvatosan botorkálok a Siklósi-utcában. […] Messziről pislákol felém az Orfeum kávéház […]. Benyitom az ajtót. Itt is füst zene, zaj és sok lány. Éppen, hogy előadás nincs. […] Kenyereslányból szórakoztató pincérlánnyá avanzsált fekete szépség hozza [az italt]. Ide inkább primitív emberek járnak. Tulajdonképpen szolidan megy a mulatozás. Hosszú, kiélt arcú nők támogatják a kályhát vendég hiányában. A fiatalabbak, csinosabbak elhelyezkedtek már és ezek a kályhát támogató társnők szenvtelen arccal néznek a szemükbe.” (Pécsi Lapok, 1922. december 24. 4.)

Az Orfeumot 1924-ben zárják be (Dunántúl 1924. február 12., 4.)

Ezekben a kávéházakban gyakoriak voltak a lopások és esténként a különböző testi sértések, utóbbinak főleg a mértéktelen alkoholfogyasztás volt a legfőbb okozója, hiszen ezek a helyek elsősorban mulatóhelyként működtek, másodsorban kávéházként:

A Hungária előtt fel-alá jár a rendőr és kémleli az eget; vájjon lesz-e eső? A kávéház üres. A kaszírnő, mint egy elhervadt, nagy sárga szegfű, árván, álmosan mereng a pálinkás üvegek között. Hátul a mulatóban víg élet járja. Az asztaloknál mulatozók. Lókupecek, vidéki kereskedők vastagaranylánccal és könnyelmű kis nők. A cigány a szerb kólót muzsikálja. A lárma fokozásához a cimbalmos kegyetlenül csapkod egy tálcát. A férfiak kurjongatnak, a nők a kóló ütemére ringatják derekukat, új üveg pukkan, friss pezsgő ömlik, aztán lecsavarják a villanyt: záróra, hazafelé!” (Pécsi Lapok, 1923. június 29. 2.)

A Hungária Kávéház épülete (Csorba Győző Könyvtár Helytörténeti Gyűjteménye – mandadb)

Az idejáró közönség számára a pihenést főleg a könnyed élvezetek jelentették, a tulajdonosok pedig igyekeztek ehhez igazítani a szolgáltatásaikat.

A centrumban, a pécsi korzó mentén elhelyezkedő kávéházak közönségét főleg a középosztály, a kispolgárság és értelmiség tagjai tették ki. Igényeiknek megfelelően – a kávé, az étkezés és a játékok mellett – eltérő világnézetű sajtótermékekhez is hozzájuthattak itt:

A kávéház ablakán beárad a nap, a tavasz derűs követe és elönti az újságokat a hideg márványon. Egymás mellett hevernek a különféle újságok, testvéri közelségben a liberális, a kurzuslap, meg destruktív, — ahogy a kávéházi vendégek osztályozzák őket.” (Pécsi Lapok, 1923. február 11. 2.)

Újságolvasók a Nádor Kávézóban (Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye – Pécs Nádor kávéház_191x)

A szabad újságolvasás lehetősége az egyik legfontosabb szolgáltatása volt a kávéházaknak, hiszen sokan főleg emiatt látogatták ezeket az intézményeket. A jobb forgalmú kávéházakra azonban nem a csendes olvasás volt a jellemző, a legtöbben ide is mulatni vagy beszélgetni jártak:

Bent a [Pannónia] kávéházban meglehetős nagy a lárma. Hátul, a kassza közelében szenvedélyes, reggeltől-napestig kártyázó rosszul öltözött alakok ülnek. […] A kávéház közepén billiárdművész fitogtatta tudományát az egyik asztalon. […] Elől az ajtó mellett komikus úr családja ül. Délben megebédelnek, komikus úr a kaszinóba megy […], a család lent ül a kávéházban és szórakozik. Az ilyen embereknek találták ki a kávéházat. A kávéház az otthonuk. Annyira hozzászoknak a füsthöz, lármához, hogy szinte betegek, ha nem tudnak egész nap ott ülni.” (Pécsi Lapok, 1922. december 24. 4.)

5. A Dunántúli Bank az 1923-ban megszűnt Pannónia Kávéház helyére költözött (MDK – kepkonyvtar.hu)

Esténként a legtöbb helyen cigányzene, később pedig jazz szólt, ami gyorsan kiszorította a magyar nótát a kávéház falai közül. A zenei ízlés változásával megjelentek a modern táncok, amelyeket a belvárosi kávéházakban is szívesen táncoltak a táncmulatságok során. Ez komoly aggodalmakat keltett a hatóságokban, hiszen a jazzre mint a magyar nemzeti kultúra ellenségére, a modern táncokra pedig mint a középosztály erkölcsiségét veszélyeztető és sértő tevékenységre tekintettek. Az új táncokra ugyanis egy olyan fajta felszabadultság volt jellemző, amelyet nem (vagy csak nehezen) lehetett összeegyeztetni azzal a kimért, visszafogott viselkedéssel, amelyet elvártak a középosztályhoz tartozó egyénektől, akik ezáltal próbáltak meg korábban elkülönülni a városi munkásrétegektől. Ezeket az ún. „rögtönzött” táncokat a belügyminisztérium igyekezett rendeleti úton szabályozni, a táncengedélyeket a helyi rendőrhatóságok állították ki, illetve ők ellenőrizték a rendezvényeket is.

Az alsóbb társadalmi csoportok számára, akik nem a belvárosi kávéházakat látogatták, a kocsmák és a vendéglők mint a társas élet félnyilvános helyszínei álltak rendelkezésre a külvárosokban, valamint sokan látogatták a különböző olvasó- és társasegyleteket.  Utóbbiak nem csupán szabadidős kikapcsolódást jelentettek, de lehetőséget nyújtottak a művelődésre is; főleg a szakmunkásság tagjai vették igénybe őket, a munkások számára a munkásotthonok töltöttek be hasonló funkciót. Ezek az intézmények hasznos időtöltést igyekeztek biztosítani a kocsmázással szemben, amely káros elfoglaltságnak számított a korabeli diskurzusban. Mind a sajtó, mind a különféle illemtankönyvek és életvezetési tanácsadók felhívták a figyelmet az alkohol káros hatásaira. A Dunántúl kedvelt és visszatérő témája volt a munkások, olykor a cselédek, iparosok „botrányos részegsége”, egy-egy esti mulatozásból nem ritkán rendőrségi ügy lett:

„…készül a munkás a vasárnap megünneplésére. Este bemegy az ivóba s meg akarja inni a maga fél literjét, vagy sört, vagy bort. A fél literből liter lesz, a literből négyliter. Politikai nézetek kifejtése, alkoholos állapotban a kocsmában. Összeveszés. Előkerül a revolver, a bicska”. (Dunántúl, 1927. október 9. 3.)

A legtöbb problémát az alkohol okozta (Dunántúl, 1926. október 19., 4)

A rendőrség emiatt gyakran tartott razziát a külvárosi kocsmákban, amely során igazoltatták a normaszegő egyéneket – köztük nőket is, akiket általában prostitúcióval vádoltak. Az alsóbb társadalmi csoportokkal szembeni előítéletek miatt a hatóságok fokozottan figyelték és ellenőrizték az általuk látogatott helyeket, valamint szigorúbban büntették őket, mint a középosztály tagjait – pedig az alkoholfogyasztás problémája ezt a réteget ugyanúgy érintette, de esetükben csupán a nagyobb felháborodást okozó eseményeknél avatkozott közbe a rendőrség, például akkor, amikor a város főterén található Royal Kávéházban valaki részegen revolverrel fenyegette meg a vendégeket.

A jobb társadalmi helyzetben lévők néha megúszták egy-egy figyelmeztetéssel a „túl jól sikerült” éjszakai mulatozást. (Pécsi Lapok, 1923. július 20., 2.)

A középosztállyal ellentétben a munkások és a cselédek szorosabb munkaidőhöz voltak kötve, a szabadidő ehhez igazodott, azaz hétköznap, munka után, de elsősorban a vasárnap jelenthette a kikapcsolódást, a munkaszüneti nap formájában. (Magyarországon a munkások számára 1891 óta munkaszüneti nap a vasárnap, és ekkoriban lett a Szent István-nap is szabadnap. Ennek betartása és általánossá válása azonban nem ment könnyen a gazdaság minden szektorában, például a húsipari munkások dolgoztak még vasárnaponként 1928-ban.) Esténként sokaknak a lakóhelyhez közeli kocsmák, borozók, sörözők és kisvendéglők adtak lehetőséget a szórakozásra:

A tulajdonoson kívül két ember van csak a rosszul megvilágított helyiségben. „Stammgasztok“, — mint ahogy a korcsmáros mondja. Ülnek, a spriccer előttük az asztalon, lassan eregetik a füstöt pipájukból és a választásokról beszélgetnek. […] Érdekesek ezek a kis külvárosi korcsmák. A falon nagy gyerekes betűk — különféle alkoholista jelmondatok tréfás össze-visszaságban. Nagyon tetszettek nekem ezek a kis korcsmák meghitt csendjükkel. Mert emlékezem a régi — pár év előtti — szombat estékre, amikor hangos tivornyák, undorító bachanáliák színhelye volt egy-egy ilyen korcsma, ahol sok, nagyon sok ember egész heti keserves munkával szerzett keresetét órák alatt megitta, eldorbézolta, hogy azután mámoros fejjel hazamenjen […].”(Pécsi Lapok, 1922. június 20. 3.)

12. Az Ezerévesgesztenyefához vendéglő Pécsbányatelepen (MKVM – mandadb)

Ekkoriban a visszafogottabb mulatás egyik oka a pálinka és más égetett szeszek magas ára, illetve a borárak jelentős csökkenése volt. (Ezt az időszakot az egész országban – így a hagyományosan szőlőtermelő Pécsett is – a borértékesítés nehézsége kísérte végig, a felhalmozott borkészletek néhol eladhatatlanná váltak, ami jelentősen lenyomta az árakat. A gyümölcsárak viszont végig magasan maradtak, a pécsi gazdák, bár voltak próbálkozások, de nem tudtak tömegtermelésre berendezkedni.) A másik ok az volt, hogy a munkanélküliség magas aránya miatt sokan nem is az alkohol fogyasztása, hanem a hírek és a munkaalkalmak miatt keresték fel a kocsmákat, hiszen azok fontos információelosztó központnak számítottak egy-egy környéken, akárcsak a belvárosban a kávéházak. Az évtized második felében a legtöbb helyen ráadásul már rádió is volt, így a hírek mellett a legújabb zenék is eljutottak a külvárosi kocsmák közönségéhez.

Összességében elmondható, hogy az első világháborút követően a két társadalmi csoport szórakozási formái kezdtek hasonlóvá válni, azonban néhány markáns különbség még mindig megragadható maradt. A kávéház befogadó jellegéből adódóan ugyan nyitva állt bármilyen társadalmi státuszú egyén előtt, de alapvetően az állandó vendégkör határozta meg, hogy milyen szolgáltatást helyez előtérbe. Az alsóbb osztály tagjai azokat a helyeket részesítették előnyben, ahol gyorsan és könnyen jutottak szórakozáshoz, tehát a különböző játékok mellett lehetőség volt a szabad táncra és hangoskodásra, a pincérlányokra pedig mint élvezeti cikkekre tekintettek. Ezzel szemben az elit kávéházakban, amelyek a központban helyezkedtek el, a fő szolgáltatás a szabad újságolvasás volt, amelynek jóllehet állandó kísérője volt egyfajta alapzaj, mindez a közönség számára egy tolerálható tartományon belül maradt. A táncos mulatságoknak is szabályozott keretben kellett zajlaniuk, mert az új táncok és zenék veszélyeztették a társadalmi konvenciókat.

A kocsmák a kávéházhoz hasonlóan félnyilvános helyek voltak, látogatóik azonban zömmel az alsóbb osztály tagjai közül kerültek ki. A pécsi korzótól távol estek, többségük a külvárosi részeken volt található, állandó vendégeik lakhelyeihez közel, emiatt számukra ez a mindennapos információcsere helyszínévé vált. Más szolgáltatások híján az ide betérők elsősorban alkoholt tudtak kérni, amelynek mértéktelen fogyasztása sok esetben konfliktusokhoz vezetett. A rendszeres rendőrségi razziák részben ezeket kívánták megakadályozni, részben pedig a társadalom által deviánsnak tartott egyéneket próbálták megtalálni, majd elzárni.

A sajtó a Korzó teraszát tartotta a legjobbnak (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum – mandadb)

 

Felhasznált források és szakirodalom:

A Dunántúl és a Pécsi Lapok 1922–1929 közötti számai

A m. kir. belügyminiszter 1927. évi 107.475. számú körrendelete, az úgynevezett „rögtönzött” táncok szabályozása tárgyában kiadott körrendelet kiegészítéséről.

Balogh Zoltán: Kaszinók, vendéglők, kocsmák. A társasági élet színterei Salgótarjánban, 1900-1945. In: Kapros Márta – Szvircsek Ferenc (Szerk.): A Nógrád megyei múzeumok évkönyve. 21. 1996/1997. Nógrád Megyei Múzeum Igazgatósága, Salgótarján, 1998. 103–118.

Eőry Gabriella: Főszolgabírói mulatságok. Társasági élet és szórakozás Olchváry Pál naplójában. In: Aetas 2008/3. 65–81.

Fábri Anna: “Eszmesúrlódások” A 19. századi magyar közirodalom a (pesti) társaséletről In: Budapesti Negyed, 2004/4. http://epa.oszk.hu/00000/00003/00033/fabri.html#fn2 (letöltés ideje: 2017. 02. 27.)

Granasztói Péter: Munkaidő, szabadidő, szórakozás. A társadalmi idők átalakulása a 19. században és a 20. század első felében. In: Fejős Zoltán (Szerk.): Megfoghatatlan idő. Tanulmányok. Néprajzi Múzeum, Bp., 2000. 103–117.

Gyáni Gábor: Az utca és a szalon. Társadalmi térhasználat Budapesten, 1870-1940. Új Mandátum, Bp., 1999.

Gyáni Gábor: Hétköznapi élet Horthy Miklós korában. Corvina Kiadó, Bp., 2006.

Jánosi György: A szórakozás történelmi funkcióváltozásai. Magvető Kiadó, Budapest, 1986.

Kaposi Zoltán: Pécs gazdasági fejlődése, 1867-2000. Pécs-Baranyai Kereskedelmi és Iparkamara, Pécs, 2006.

Kovács Alajos: Pécs lakosságának összetétele. In: Statisztikai Szemle, 1928/4. 350–374.

Márkus György: A kultúra útjai. Az előkelő kultúrától a magaskultúráig, a népszerű kultúrától a tömegkultúráig (Erdélyi Ágnes bevezetőjével) In: Buksz, 2016/2. 122–138.

Romsics Ignác: Mindennapi élet. A Horthy-korszak, 1920-1944. http://mek.oszk.hu/01900/01906/html/index7.html (letöltés ideje: 2017. 02. 01.)

Saly Noémi: “Ide minden rangú ember és mindkét nem eljöhet…” A pesti kávéház mint a társasélet színtere. In: Budapesti Negyed, 2004/4. http://epa.oszk.hu/00000/00003/00033/saly.html (letöltés ideje: 2017.02.27.)

Vámos Eszter

Ezt olvastad?

Ujváry Gábort irodalmi érdeklődése vezette el a történettudományhoz. Művelődés-, kultúra-, tudomány-, illetve kultúrpolitika-történettel, valamint historiográfiával foglalkozik, főként a két világháború