„Kinek teste a fehérvári egyházban temettetett” – Viták a székesfehérvári királysír azonosításáról

Ma már több mint másfél évszázada annak, hogy Székesfehérvárott olyan kincsre leltek, melyhez foghatót azóta sem talált középkori régészetünk: feltárták egy Árpád-házi uralkodó és felesége sírját. Pauer János a magyar krónikákban olvasható személyleírásokat megvizsgálva szinte azonnal III. Bélával (1172–1196) azonosította a sírban nyugvó királyt, s megállapítása sokáig szakmai konszenzusnak számított. 2006-ban azonban a neves régész, Tóth Endre, megkérdőjelezve Pauer módszerét, felvetette annak lehetőségét, hogy valójában Könyves Kálmán (1095–1116) az, kinek örök álmát megbolygatták, s felvetése nyomán az egyes álláspontok mellett újabb érveket és ellenérveket hozó, termékeny vita bontakozott ki.

A székesfehérvári királysírok és az archeogenetikai kutatások kapcsolatát múlt héten Kanyó Ferenc mutatta be az Újkor.hun.

A cikket lásd: http://ujkor.hu/content/bebizonyosodott-hogy-iii-bela-finnugor-eredetu-volt-amirol-hirek-beszeltek-es-amirol-nem

1848 decemberében, miközben a bécsi Habsburg udvar Alfred von Windischgrätz vezetésével megindította hadjáratát a magyar szabadságharc leverésére, a székesfehérvári püspöki egyház kerítésének déli oldalán, városi közterületen artézi kút ásása közben ráleltek egy királyi sírra. Pauer János paptudós, később maga is székesfehérvári püspök (1878–1889) precíz szakmai szempontok alapján állapította meg, hogy a sír 12. századi. Meglátása szerint a sír egyszerűsége, a csontvázak és a ruhák elkorhadtsága egyaránt a legrégibb korokra vallanak, s ennek megerősítéseként fűzte hozzá azon véleményét, hogy a sír vélhetőleg azért vészelte át a török kor pusztításait, mert régisége okán pontos helye akkorra már feledésbe merült. Hangsúlyozta, hogy a sírmellékletben talált kard bizonyosan Árpád-kori fegyverzet, s megfigyelte, hogy a halotti korona szoros hasonlóságot mutat az Árpád-házi királyok pecsétjein látható koronaábrázolásokkal. Nagy jelentőséget tulajdonított a sírfelirat hiányának; mivel a sírkövek feliratozása csak a 13. században vált szokássá, ez biztossá teszi, hogy a sír korábban keletkezett.

Hogy be tudja azonosítani a sírban nyugvó uralkodót, Pauer a magyar krónikákhoz nyúlt. A kora középkor keresztény királyságaiban szokássá vált, hogy az uralkodók kimondottan majdani temetkezésük céljából alapítottak egyházat. A dicső emlékezetű királyok temetkezési helyei idővel a dinasztiák, majd az államok szakrális központjaivá váltak. Legjobb példa e jelenségre Aachen. A várost Nagy Károly (768–814, 800-tól császár) sírja tüntette ki, s a dicső császár példáját követve mintegy fél évezreden át itt koronázták meg a középkori német birodalom uralkodóit. A Magyar Királyság efféle szakrális központja Fehérvárott jött létre, ahol az államalapító Szent István király (1001–1038) Szűz Mária tiszteletére felszentelt bazilikát építtetett, melyet családja leendő nyughelyének szánt. A sír és az azt őrző bazilika vallási jelentőségét első királyunk 1083. évi szentté avatása tette felbecsülhetetlenné. Az ad sanctos szokásának értelmében Könyves Kálmán a szent király sírja mellett jelölte ki saját nyughelyét, s példáját további öt 12. századi magyar uralkodó követte. A sort III. Béla zárta. Pauer egyenként megvizsgálta, hogy mit írnak a krónikák e királyok temetkezésének körülményeiről, s annak szellemében szelektált, hogy mely személyleírás feleltethető meg leginkább a sírban nyugvó, negyvenes éveiben elhalálozott, felesége mellett eltemetett, daliás termetű férfinek. Mivel a krónikák torz Kálmán-képét Pauer hitelesnek fogadta el, határozottan III. Béla mellett foglalt állást. 

A székesfehérvári királyi bazilika a 12. században (digitális rekonstrukció) (SZIKM blog)

Gyanúját a sírmellékletet alkotó tárgyak is alátámasztották, kiváltképp az enkolpion, a zománcozott melldísz, amely a korban a bizánci uralkodók és az ortodox egyházi elöljárók hagyományos viseletének egyik eleme volt. Béla még 1163-ban egy magyar-bizánci békeszerződés következtében került I. Manuél Komnénosz császár (1143–1180) udvarába. Konstantinápolyban felvette az Alexiosz nevet, ortodox hitre tért, majd elnyerte Máriának, a császár leányának kezét, s e frigy révén a bizánci birodalom örökösévé lépett elő. Az udvarban a kizárólag számára létrehozott deszpotész címet viselte. Ami a melléklet további leleteit illeti: a sírban nyugvó király fején korona, balján jogar és kard, jobbján ezüst karperec és aranyozott gömb, jobb kezén gyűrű, a lábfejeknél ezüst sarkantyúpár volt, továbbá teste mellé egy feszületet helyeztek a sírba. A királynő sírjában szintén halotti koronát és kezén halszirén ábrázolással díszített gyűrűt találtak. Mivel e tárgyak többsége magán viseli az érett középkori bizánci kézművesség jellegzetes stílusjegyeit, további bizonyítékot szolgáltattak a szakemberek számára ahhoz, hogy III. Bélát és első nejét, Châtillon Annát lássák a sírokban nyugvó királyi párban.

A sírban található tárgyak kapcsán Kovács Éva tett fontos észrevételeket. Noha abból indult ki, hogy a sírban III. Béla maradványai nyugodtak, a sírmelléklet egy-egy darabját korábbi évtizedekre datálta. Kovács hiányolta a mellékletből az országalmát és a III. Béla idején fontos hatalmi szimbólummá vált kettőskeresztet. Hangsúlyozta, hogy a felségjelvény-másolatok keltezhetetlenek. A korabeli nyugat-európai források tanúsítják, hogy a királyi temetési szertartások látványos jelenete volt a gyászmenet és az elhunyt uralkodó felravatalozása. Az ezekhez az eseményekhez használt felségjelvények rendszerint visszakerültek a kincstárba, a sírba olcsóbb anyagból készült, gyengébb kivitelezésű másolatokat helyeztek. A fehérvári királysírban fellelt tárgyakon szintén gyors megmunkálásról árulkodó nyomok láthatók, a kard feltűnően kis mérete bizonyíthatja, hogy az kimondottan a temetésre készült. Esetenként természetesen egy-egy eredeti ékszer, személyes tárgy is a sírba került, ilyen például a jobb kéz mutatóujján talált gyűrű. Kovács szerint egyedül a kereszt és az enkolpion bír kormeghatározó jelleggel, ezeket a 12. század közepére keltezte.

A sírmelléklet tárgyai (Tóth Endre: III. Béla vagy Kálmán? – A székesfehérvári királysír. In: Rubicon)

A sírmelléklet tárgyainak vizsgálata és datálása révén dolgozta ki elméletét Tóth Endre, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem régészprofesszora, aki szerint a sírban nem III. Béla, hanem a nála kereken nyolcvan esztendővel korábban elhunyt Könyves Kálmán nyugodott. Tóth a megelőző másfél évszázad kutatását tiszteletben tartva hangsúlyozza, hogy maga az azonosítás régisége nem volna elegendő annak megkérdőjelezéséhez, de a bizonyítás híján van tényadatoknak és határozott érveknek, továbbá a torz Kálmán-kép elfogadásával alapvető forráskritikai hiba vétetett, ezért a kérdés revíziója mindenképp szükséges.

Tóth arra törekedett, hogy az egyes tárgyakat ne csupán önmagukban vizsgálja, hanem a szélesebb nemzetközi tendenciákat figyelembe véve, különösen a középkori Magyar Királyság külpolitikai kapcsolatainak tükrében hasonló jelenségeket keresve tegyen kísérletet azok lehetséges származási helyének és korának meghatározására. Párhuzamot vonva a középkori német királyok temetkezési szokásaival megjegyezte, hogy míg a Száli-ház uralkodóit még jelvénymásolatokkal helyezték örök nyugalomra, addig a Stauf királyok mellé már eredeti tárgyakat tettek a sírba. Noha ezt maga Tóth sem tekintette perdöntő érvnek, megvizsgálandó lehetőségként fogalmazta meg, hogy a tárgyak és a sír a 11–12. század fordulója táján keletkezhettek. Ennek szellemében látott hozzá a melléklet egyes tárgyainak vizsgálatához.

Tóth első ellenérve a III. Bélával való azonosítással szemben az országalma hiányán és a koronáról kialakított álláspontján alapult. Az országalma mint a király hatalmi jelvénye a 11. század végén terjedt el Európa-szerte. A korunkra maradt magyar országalma Anjou uralkodóink idején készült, ugyanakkor a tetején álló kettőskereszt III. Béla idején lett fontos uralkodói szimbólum, így vélhetőleg a magyar király országalmájának kettőskereszttel való díszítése is az ő korában jelenhetett meg. E két tényezőre alapozva véli úgy, hogy III. Béla esetleges sírjának mellékletében mindenképp szerepelnie kellene egy ilyen tárgynak, annak hiánya álláspontja szerint eleve megkérdőjelezi a sírban nyugvó uralkodó és III. Béla azonosítását. Meglátása szerint a korona hasonlóságot mutat a kalocsai királyfejen látható koronaábrázolással, ezért úgy véli, ez a típus nem más, mint az Árpádok házi koronája, amiből arra következtet, hogy a sírban talált fejék nem egyszerű halotti korona, hanem a korai Árpád-korban használt királyi felségjelvény másolata. Ezek után Tóth határozottan kijelentette, hogy a sír nem keltezhető a 12. század végére, azt az Árpád-kor korábbi szakaszára, a 11–12. század fordulójára kell datálni. Igazi perdöntő ereje azonban Tóth szerint a keresztnek van.

A fehérvári királysír körüli vitákban már a kezdetektől fogva újra és újra felmerül a kérdés, hogy a mellékletben talált keresztnek mi lehetett a pontos funkciója. A feltárást vezető Érdy János zarándokjelvényként határozta meg, s álláspontját később osztotta Henszlmann Imre művészettörténész is. Maga Pauer arra gondolt, hogy e tárgy szerepe kimerül az országalma helyettesítésében, s ezen elgondolás Kovács értelmezésében az újabbkori kutatásban is megjelent. A századfordulón Czobor Béla az Árpádok apostoli királyi jelvényét látta benne.

A sírmelléklet tárgyai, középen a kereszt (szekesfehervar.hu)

Tóth első gondolata a kereszttel kapcsolatban annak megkérdőjelezésére irányult, hogy Kovács a tárgyat a 12. század közepére datálta. Meglátása szerint német területeken ennek a kereszttípusnak számos 10–11. századi példánya maradt fenn, s további ábrázolásai lelhetők fel korabeli templomok díszítőelemein. Erre a párhuzamra alapozva kijelentette, hogy a kereszt 12. századi keltezése indokolatlan, azt a korai Árpád-korra kell datálni. Mivel nem látta értelmét annak, hogy egy 11. századi tárgyat helyezzenek egy száz évvel később elhunyt uralkodó mellé, igyekezett meghatározni a kereszt funkcióját és annak fényében aktualitását a sírmelléklet kontextusában. Állásfoglalása szerint a sírban talált feszület nem más, mint egy körmeneti kereszt, s olyan uralkodó mellé helyezhették a sírba, kinek személyéhez mint püspöki jelvény kötődött. Tóth ezt tekinti legfőbb bizonyítékként arra vonatkozólag, hogy a sírban nyugvó uralkodó Könyves Kálmánnal azonos. Kálmánt ugyanis elődje és egyben nagybátyja, Szent László király (1077–1095) egyházi pályára szánta, s Kálmán öccsét, Álmost jelölte örökösének. Tóth szerint a körmeneti kereszt a sírban Kálmán egykori főpapi méltóságát hivatott kifejezni. Noha Tóth érvelésének ezen elemét perdöntőként értékelte, a felvetése után kibontakozott vitákban több oldalról közelítve is megkérdőjelezték állítását.

Tekintettel arra, hogy a feszület pontos funkcióját sohasem tudták megnyugtatóan tisztázni, a tárgy körmeneti keresztként való értelmezését mint lehetséges megoldást elfogadja a kutatás, ugyanakkor vitatják, hogy a püspöki jelvény kizárólag Kálmánhoz lenne hozzárendelhető. Thoroczkay Gábor, az Eötvös Loránd Tudományegyetem középkorkutatója szintén körmeneti keresztként tekint a sírban talált feszületre, de azt nem az eltemetett uralkodó személyes tárgyaként, hanem a Szent István-kultusz szellemében használt uralkodói jelvényként értelmezi. Álláspontja szerint a körmeneti kereszt azután kapott szerepet az Árpádok reprezentációjában, hogy a Hartvik győri püspök által 1100 körül elkészített Szent István-legenda szerint a pápa a korona mellett „egy keresztet is küldött a királynak, amelyet apostoli küldetésének jelképe gyanánt előtte kellett hordozni”. Thoroczkay szerint a körmeneti kereszt a legenda e sorai nyomán jelenhetett meg a királyi reprezentációban, így annak feltűnése a sírmellékletben nem csak Kálmánra, hanem a többi Fehérvárott eltemetett 12. századi uralkodóra is vonatkoztatható. Szintén az elmúlt években szólt hozzá a kérdéshez Szabados György, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum történészkutatója, aki ahhoz a kezdeti kutatásban megfogalmazott állásponthoz csatlakozott, mely szerint a sírban zarándokkeresztet találtak. Közismert tény, hogy III. Béla többször is fogadalmat tett arra, hogy elzarándokol a Szentföldre, ám fogadalmát végül nem váltotta be, azt második fiára, a későbbi II. András királyra (1205–1235) hagyta örökül, aki 1217-ben vezetett felemás kimenetelű hadjáratot a Közel-Keletre. A feszület így a fogadalom szimbolikus, síron túli beváltásaként értelmezhető. Ezt a hagyományos tézist Szabados egy további érvvel egészítette ki: Tóth fő érvével nyíltan szembehelyezkedő álláspontja szerint a feszület azért nem értelmezhető körmeneti keresztként, mert semmi értelme nem lett volna annak, hogy a királyként örök nyugalomra helyezett Kálmán gyászszertartásán az uralkodó egykori püspöki mivoltát hangsúlyozzák.

A királyi pár csontváza 2017-ben Székesfehérvárott kiállítva (fejervar.hu)

Tóth a továbbiakban azt vizsgálta, hogy a melléklet egyéb tárgyai alátámasztják-e a sír Kálmán-kori datálását. Több lelet, így az enkolpion, valamint a királyi pár gyűrűi egyértelműen keleti vonásokat mutatnak. E tárgyak eredetét a kutatás III. Béla szoros bizánci kötődésével magyarázta, ezzel szemben Tóth a középkori Európa egy másik állama, a normann Szicília felé fordította tekintetét. Kálmán 1097 késő tavaszán kötött házasságot Hauteville Felíciával, I. Roger gróf (1071–1101) leányával. A 11–12. század fordulóján a szicíliai normannok voltak a pápaság legfőbb világi támogatói, s mivel Kálmán öccse, a királyi trónt megszerezni vágyó Álmos herceg IV. Henrik német uralkodó (1056–1105, 1084-től császár) támogatását élvezte, a házasság egyértelmű diplomáciai célja Kálmán pozíciójának megszilárdítása volt a pápapárti táborban. A szicíliai normann állam sajátosan eklektikus kultúrával rendelkezett, a korban egyedülálló módon olvasztotta egybe a latin, a görög és az iszlám tradíciókat, melyek a korábbi századok során egyaránt tartósan jelen voltak a térségben.

Tóth meglátása szerint az enkolpion és a gyűrűk magukon viselik a 11–12. századi dél-itáliai ötvösség jellegzetességeit, tehát annak az időszaknak az emlékei, amikor Kálmán idején a magyar-szicíliai kapcsolatok a házasság révén igen szorosak voltak. Nagy hangsúlyt fektetett a királyné gyűrűjének halszirén ábrázolására. Mivel a szirének lakhelyét az ókori görög mítoszok a dél-itáliai szigeteknél lokalizálták, karakterük a római időkben is közkedvelt volt; míg azonban Nyugaton a Karoling-korban elterjedt a haltestű szirének, a sellők ábrázolása, addig a bizánci kultúra az antik hagyományok átmentése során fenntartotta a szirének eredeti, madártestű megjelenítését. Mivel a szicíliai arab uralmat megtörő Hauteville-dinasztia Normandiából származott, Tóth a halszirén ábrázolásában a nyugati kultúra hatását vélte felfedezni, elvitatva a tárgy keleti jegyeit. Thoroczkay szerint azonban Tóth érvelésével nem támasztható alá az ötvöstárgyak szicíliai eredete, s komolyan számol annak lehetőségével, hogy mivel Châtillon Anna anyai ágon normann felmenőkkel bírt, a Tóth által Dél-Itáliából eredeztetett ötvösmunkák keleti közvetítéssel is eljuthattak Magyarországra III. Béla idején.

A király jobb kezén talált aranyozott gyűrűt egy bíborszín drágakő díszíti, melynek foglalata egy kis szelencét nyit és zár. Az ilyen típusú gyűrűkben rendszerint vagy szentek ereklyéit, vagy mérget tároltak. Utóbbit merényletek kivitelezéséhez használták, vagy szükséghelyzetben a gyűrű viselőjének rendelkezésére állt öngyilkosság elkövetéséhez. A drágakövön az Abd Allah ibn Muhammad felirat díszeleg. A közelmúltban Nagy Péter Tamás foglalkozott a keresztény kontextusban megjelenő iszlám művészeti elemek vizsgálatával, s kutatásai során a nemzetközi analógiákat is figyelembe véve művészettörténeti megközelítésből tette meg állásfoglalását amellett, hogy a gyűrű és a sír III. Bélához köthető. Mindemelett azt is megállapította, hogy a gyűrűt és a drágakövet nagy valószínűséggel a magyar király udvarában illesztették össze. A feliratot az arab írás jobbról balra tartó irányával ellentétben balról jobbra haladva gravírozták a drágakőre, ebből arra következtet, hogy eredeti tulajdonosa, kinek neve a kövön szerepel, bélyegzőként használta azt, így a drágakő eredetileg egy pecsétgyűrű részét képezte. Hogy a drágakő eredendően nem a magyar uralkodó gyűrűjét díszítette, azt azzal bizonyítja, hogy a követ bele kellett csiszolni a foglalatba, így eredeti szabályos formáját elveszítette.

A modern vizsgálati módszerek egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a különböző antropológiai kutatásokra. A királyi pár paleopatológiai vizsgálatát Regöly-Mérei Gyula orvos-orvostörténész végezte el még az 1960-as évek második felében, s a személyazonosítás kérdésében főleg a királyné csontvázáról tett megfigyelései különösen jelentősek. A sírban nyugvó királyné maradványain ugyanis nagyfokú csontritkulás mutatható ki, Regöly-Mérei azonban felfigyelt arra, hogy a jelenség izoláltan és nem diffúz módon lépett fel, amiből egyértelművé válik, hogy a mészveszteség nem a sírban nyugvó csontok elkorhadásával magyarázható, a betegség még a királyné életében fellépett. Az orvosprofesszor végkövetkeztetése szerint a mészszegénység terhesség utáni csontritkulás következménye, s a királyné szervezetét a többszöri szülés terhelte meg. Kutatása az eredeti azonosítást erősíti, míg ugyanis Kálmán és Felícia házasságából csupán három gyermek született, addig III. Béla és Châtillon Anna tizenkét év alatt hét utódot nemzettek.

Az embertani vizsgálatok eredményei és az írott források sorai ugyancsak a III. Béla-féle azonosításban találják meg a közös hangot. Richárd londoni kanonok 1189-ben, a harmadik keresztes hadjáratra vonuló hadakkal érkezett Magyarországra, s feljegyzéseiben megörökítette a magyar uralkodó vendégszeretetét, magáról a királyról pedig a következő személyleírást adta:

Termete magas, arca nemes, és ha más egyébbel nem is rendelkeznék, pusztán uralkodói tekintetének előkelősége alapján a legméltóbbnak lehetne tartani a királyságra.”

A kutatás szintén III. Béla alakját ismeri fel Szent László legendájának karakterében:

Erőskezű, rokonszenves külsejű volt ugyanis, vonásai oroszlánéra emlékeztettek hatalmas végtagjaival, nyúlánk termetével, az emberek közül válltól kimagaslott, úgyhogy az adományok így áradó bősége mellett testalkata maga is a királyi koronára méltónak hirdette őt.”

László királyt 1192-ben avatták szentté, s III. Béla jelentősen támogatta kultuszát. A közismert tézist, mely szerint a ma a győri bazilikában látható Szent László hermát III. Béla arcáról mintázták, némi előzmények után László Gyula dolgozta ki.

A Szent László-herma és a koponya alapján készült arcrekonstrukció (Győr EgyházmegyeWikipedia)

Egyes elképzelések szerint azonban a fellelt csontváz inkább a magyar krónikák Kálmán királyának testi adottságaival mutat rokon vonásokat. A feltárás idején név szerint meg nem nevezett „jeles pesti orvosok” vizsgálták meg a csontokat, s megállapították, hogy jobb oldali bordák erősebben kidomborodnak, minek következtében a felsőtest jobb oldala kifejlettebb lehetett, s ezáltal az uralkodó háta balfelé hajolhatott. Többek szerint mindez a Kálmánnal való azonosítást támasztja alá, azonban az írott források és a maradványok párhuzamba állítása kapcsán ismét hangsúlyozni szükséges, hogy a magyar krónikák által fenntartott Kálmán-képet tudatosan torzították el, így összehasonlító elemzésre alkalmatlan.

A magyar írott hagyomány ugyanakkor beszámol Kálmán furcsa betegségéről:

Ezek után a király súlyos betegségbe esett, s volt egy Draco nevű olasz orvosa, akiben roppant bizakodott. Ez tapaszt rakott a király fülére, akit fejfájás gyötört, és a tapasz fülének járatain át agyvelejének jó részét kiszívta.”

Már a dualizmus korának egyik kiváló történésze, Wertner Mór rámutatott, hogy az orvostudományokban járatlan krónikás a fül gennyedzését értelmezte úgy, mint az agyvelő fülön keresztüli távozása. A kérdést azonban, hogy vajon a Székesfehérvárott feltárt sírban nyugvó uralkodó koponyáján vannak-e efféle betegségre utaló jelek, Szabados tette fel nemrég, s az Országos Onkológiai Intézethez fordult orvosi szakvéleményért. A krónikás leírása alapján Kásler Miklós professzor, az intézet főigazgatója akut gennyes közép- vagy belsőfülgyulladást diagnosztizált, s megállapította, hogy a koponyáról készült CT-felvételeken ilyen betegségre utaló nyomok nem láthatók. Érdemes megjegyezni azonban, hogy a koponyán rituális lékelés nyomai fedezhetők fel. Ez a szokás a pogány korszakban nagyon népszerű volt, s még az államalapítás idejére datált temetőkben is gyakran visszaköszön – a kereszténység fokozatos térhódításával háttérbe szorult, végül kiveszett. Mivel a szimbolikus koponyalékelés a korai időkre jellemzőbb, ezért e körülményt többen érvként hozzák fel a maradványok Kálmánnal való azonosítása mellett.

Kálmán király torz ábrázolása a Képes Krónika 142. fejezetének C-iniciáléjában (Képes Krónika)

A székesfehérvári királysír minden kétséget kizáró azonosításának legnagyobb akadálya, hogy a sír egyedülálló lévén, nincs lehetőség összehasonlításra. Az Árpádok sírjai a magyar történelem viszontagságos évszázadai közepette elpusztultak, Fehérvárott is csak ez az egyetlen sír került elő. Azonban a sír elhelyezkedése többek szerint további érvként szolgál amellett, hogy a sírban valóban III. Béla nyugodott. Kálmán király ugyanis törvényben szabta meg, hogy keresztényeket csak a templomkertben temethetnek el, s mivel maga vélhetően nem szegte meg saját törvényeit, noha Fehérvárott, de valószínűleg nem a bazilikában, hanem a templomkertben temetkezett egy kitüntetett helyen, mely a későbbi századok során szintén a pusztulás sorsára jutott. Az Álmos-ág 12. századi királyai azonban, köztük III. Bélával, tudatosan szembeszegülve Kálmán örökségével, nyugodtan temetkezhettek a bazilika falain belül.

A királyi pár mai nyughelye a budavári Mátyás templomban (Wikipedia)

Irodalom

Biczó Piroska: Az Árpád-házi királysírok. A magyar történelem rejtélyei 6. Bp. 2016.

Makk Ferenc: Magyarország a 12. században. (Magyar História) Bp. 1986.

Péter T. Nagy: „Islamic” artifacts in Hungary from the reign of Béla III. (1172–1196): Two case studies. In. Annual of medieval studies at CEU. Vol. 22. (2016) 49–61.

Szabados György: Könyves Béla király? Egy székesfehérvári királysír azonosításáról. In. Alba Regia. Annales musei Stephani regis. 44. A Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat. (2016) 193–204.

Thoroczkay Gábor: A székesfehérvári prépostság és bazilika az Árpád-korban. In. .: Ismeretlen Árpád-kor. Püspökök, legendák, krónikák. Bp. 2016. 141–183.

Tóth Endre: III. Béla vagy Kálmán? (A székesfehérvári királysír azonosításáról). In. Folia Archeologica. 52. (2005–2006) 141–159.

 

Idézett forráshelyek

Hartvik-legenda: Az államalapítás korának írott forrásai. Szerk.: Kristó Gyula. Szeged. 1999. 324. (9. fej)

Richárd londoni kanonok jellemzése: III. Béla emlékezete. Szerk.: Kristó Gyula – Makk Ferenc. Bp. 1981. 76.

Szent László király nagyobb legendája: Írott források az 1050–1116 közötti magyar történelemről. Szerk: Makk Ferenc – Thoroczkay Gábor. Szeged. 2006. 346–347. (3. fej)

Képes Krónika leírása Kálmán király betegségéről: Képes Krónika. Ford. Bollók János. Bp. 2004. 98. (151. fej)

Galambosi Péter

Ezt olvastad?

1244-ben Spalato és Trau között háború tört ki, a két dalmáciai város viszályában IV. Béla magyar király Trau pártját fogta,